Nos én meg a gyermekedet... nincs annál rosszabb ha a gyerekünk szenved:-(((
Azt viszont nem tudom, hogy ezt ki lehet nőni vagy az egész életében szenvedni fog tőle??? Mert hogy a migrénre például mondják, hogy a klimax után sokaknak elmúlik...
Most vagyunk túl(bár ezt óvatosan merem kijelenteni)egy egy éves rohaperióduson.Csak a pedagógusok jóvoltából nem maradtunk ki a hetedik osztályból.Hetente lökésszteroid hogy túléljük,egy elkeseredett kiskamasz aki nem akar így élni...A felnőtt gyógyszereket nem merik írni,a gyerekneurológus még nem is látott ilyet,semmi tapasztalat...Szülőként végig nézni a négy órás rohamokat.Bárcsak nekem fájna.Nagyon sajnállak téged is.
Amit tudok róla...el tudom képzelni. De a mindennapos, fájdalomcsillapítóra nem reagáló fejfájás ami majd 2 éve tart....na az az igazi pokol. Nem akarok senkit überelni....
A kisfiam krónikus cluster fejfájásos beteg.Most álltunk le a Depakine-chronoval,elképzelhető,hogy Verapamilt fog szedni.Kérem segítsen akinek ezekkel a gyógyszerekkel kapcsolatban tapasztalata van.
Az erfejlodesi rendellenessegek egy resze veszelyes, emiatt indokolt, hogy idegsebesz lassa az MR vizsgalat eredmenyet. Fokent amiatt, mert panaszaid is vannak.
üdvözlök mindenkit!28 éves vagyok és egy koponya MR felvetette az AVM betegségnek a lehetőségét.Vannak itt olyanok, akiknek ez a problémájuk?Sajnos vannak tüneteim, homályos látás,fejfájás, végtaggyengeség, szem fájás, félek a stroktól, de csak március elejére van időpontom sebészetre.Mennyire gyógyítható?Tényleg annyira veszélyes?2 pici babám van, főként ezért aggódom.Köszönöm.
Na, aput hazahozta a mentő a budapesti Bajcsy kórházból. Ebben a rohadt hidegben csak egy melegítőnadrág és egy megkötős köntös volt rajta. Semmi más. Ez felháborító! Hogy lehet egy 72 éves, beteg embert így hazaküldeni. Miért volt félmeztelenül, mikor volt ott ruhája, melegítők és pizsamák is. Elfelejtették vele visszaküldeni a régebbi orvosi leleteit, a röntgentjeit is. És az ajánlást tolókocsira, pedig a doktornőnek csak 6x szóltunk erről, mert szüksége van rá apunak.
Mellesleg a két hét kórház után lerobbanva jött haza, kilókat fogyott, éhes volt.
Ez ma Magyarországon az egészségügy?! És ez nem pénzkérdés. Egyik sem!
Úgy fel vagyok most háborodva, hogy remegek az idegességtől!
Hát itt a kis kórháztörténetem. Kiírtam magamból, mert annyira megalázónak éreztem:
72 éves édesapám Parkinson-kórban szenved. Már rossz állapotban van, alig tud járni, mozogni, önállóan bármit csinálni. Anyu már 4 éve ápolja, szinte állandóan vele van reggeltől-estig. De most nem arról szólnék, milyen is ma Magyarországon a Parkinson-betegek ellátása, a hozzátartozók segítése és tájékoztatása. Mert az katasztrófális. Ha nincs olyan szerencséje az embernek, és nem fog ki egy valóban hozzáértő, empatikus és normális orvost, akkor megette a fene az egészet. Tudom, Apuval majd 10 éve járjuk ezt az utat. Most szerencsére találtunk valakit, akinek jó a híre. Bejelentkeztünk hozzá, és a bejelentkezéstől számított egy hónapra kaptunk is időpontot. Igen ám, de közben Aput kórházba kellett vinni. És itt kezdődik el az a történet, ami miatt ki kell írnom magamból a dühömet! Apura rájött ugyanis valami, amitől éjszakánként agresszív lett. Anyut nem csak verbálisan, de fizikailag is bántotta, azt kiabálta, megcsalsz, megöllek és azt a férfit is. Nyilván túl durva nem tudott vele lenni, de azért elég ijesztő volt. Három-négy ilyen alkalom után már a nagyszobában ágyazott meg Anyu Apunak, mert szabályosan félni kezdett az éjszakáktól, az éjszakai kitörésektől. Volt, hogy a közelben lakó öcsémet kellett éjjel áthívni, hogy Aput lecsillapítsák. Olyan 5-6 nap után hívták ki hozzá először a mentőt. Mire kiértek, Apu lehiggadt, azok meg nem értették, miért hívták ki őket egy gyenge öregemberhez. És elmentek. Ám a történet folytatódott. Az az ember, aki napközben a bögréjét alig tudta tartani, nagy erővel szorította anyu kezét és rángatta, és bár nem tudott járni, érdekes, ki tudott osonni a tévében pornót nézni, és ki tudott menni a konyhába késért, hogy azzal fenyegetőzzön. (A szexuális túlfűtöttség a gyógyszerek mellékhatása!!!!) A tesómnak 20 percébe tellett, míg Aputól elvette a késeket, olyan erő volt benne. Akkor megint kihívták a mentőket, azok be is vitték a kórházba, ahol először az Aput kísérő testvéremet úgy fogadták, minek hozták be, semmi baja, majd amikor megvizsgálták, leszúrták, miért csak most hozták, hamarabb kellett volna. (Zárójelben itt még egy kis sztori a mentő személyzetről. Az egyik férfi, valószínűleg a kocsi vezetője, mondta anyunak, miközben aput vizsgálták: „Emlékszem a bácsira, már voltunk itt nála másfél éve!”. Anyu mondta, nem, rosszul emlékszik, Apuhoz még nem kellett soha mentőt hívni. A fickó azonban erősködött, de de, és a bácsi akkor be volt tintázva. Mondta Anyu, ez pláne nem igaz, először is olyan gyógyszereket szed, amire nem is lehet inni, másrészt Apu soha nem volt még részeg vagy nagyon kapatos. Ám a mentőst nem lehetett meggyőzni, ott mindenki előtt továbbra is hajtogatta, de igen, ő emlékszik, és a bácsi be volt akkor tintázva. Nos, én ezt csak úgy magában is borzasztóan felháborítónak érzem!) Szóval Apu bekerült a kórházba. Három napig tudtuk látogatni, mind a három napon keresztül nézett Anyun, láthatóan haragudott rá. Utána már nem mehettünk be hozzá, mert valami hasmenéses járvány tört ki, Apu is persze elkapta. Két nap múlva lázas lett, majd jött az influenza miatti látogatási tilalom. Csak telefonon tudtunk érdeklődni, hogy van, másfél hete nem látogathattuk. Azt sem tudjuk, tudja-e, hogy a tilalom miatt nem megyünk, vagy azt hiszi, elfordultunk tőle, Anyu tényleg megcsalja, el akarja hagyni, mert ugye ez volt a kényszerképzete. Az egyik telefonbeszélgetés alkalmával a doktornő megkérdezte Anyut, gondolkodtunk-e azon, hogy beadjuk valamilyen intézetbe, rehabilitációs helyre hosszabb időre, mert gyakorlatilag magatehetetlen, folyamatos 24 órás odafigyelést igényel, ami azért nagy teher. Anyu kérte, hadd menjünk be a doktornőhöz, hogy ezt átbeszéljük, mégis, mire számítsunk stb. De a doki mondta Anyunak, azért elindítják Apu elhelyezését, lemondani bármikor le lehet, és ehhez idő kell, de persze, menjünk. Pár nap múlva a megbeszélt időpontra meg is érkeztünk a kórházba. A portás közölte, látogatási tilalom van, mondtuk orvoshoz megyünk megbeszélésre, tud róla, vár minket. Mire a portás: „De hárman? Látogatási tilalom van, ez sok.”. Mondtuk igen, mert ez a dolog az egész családot érinti… Erre vágott egy grimaszt, úgy engedett be. A kórház folyosóján vártuk a doktornőt, aki amikor meglátott minket, széttárta a kezét és mosolyogva mondta, semmi újat nem tudok mondani a papáról. Mondtuk, nem is azért jöttünk, csak hogy érdeklődjük a betegségről, mi várható, minek az oka volt az agresszió, ez megismétlődhet-e? Minden kérdésünkre széttárta a kezét és azt válaszolta: hát ezt nem lehet tudni, nincs garancia semmire. Megint rákérdezett, haza merjük-e vinni Aput, vagy maradjon, míg nem találnak neki helyet. Mondtuk, nem szeretnénk, hogy a kórházból menjen bármilyen intézetbe, erre mondta, akkor pénteken kiadható. Elmondtuk, kicsit félünk attól, hogy nem láttuk másfél hete, nem tudjuk, hogy viszonyul anyuhoz, de a doki mondta, nagyon kedves a papa, nagyon aranyos és nyugodt, nincs vele baj. (Persze a kórházban nyilván nem volt, és anyuval volt agresszív, nem mással.) De természetesen azt nem tudta garantálni, hogy nem ismétlődik meg minden. Abban maradtunk, pénteken hazajön. Doktornő mondta, másnap telefonáljunk azért vissza, hogy valóban visszük-e pénteken, gondoljuk át. Ám ahogy kiléptünk a kórházból, Anyu pánikrohamot kapott, és olyan félelmet láttam rajta, amit soha. A bátor Anyukám sírni kezdett az utcán, hogy fél, mi lesz, ha megint rettegnie kell az éjszakáktól, ő ezt nem bírja ki. Mondtuk, akkor még most telefonálunk, hogy nem pénteken, hanem jövő hét szerdán visszük haza, akkor kiveszünk szabadságot, és Anyuval leszünk a hét hátralévő napjain, megnézzük, Apu milyen állapotban lesz. Visszatelefonáltam, a doktornő már nem volt bent, de azt mondták, másnap sem lesz, bár ő azt mondta, akkor hívjuk. Így csak a főorvossal tudtam beszélni, aki viszont nagyon ellenszenvesen viselkedett a telefonba. Közölte, a papa jól van, kiadható, pénteken vigyük haza. Az hogy egyszer durva volt (szerinte egyszer!!!), az nem jelenti, hogy megint az lesz, különben is, ez az ember járni sem tud, hogyan mehetett volna ki a konyhába késért?! Mondtam, szeretnénk úgy hazahozni, hogy mi is anyuval legyünk mivel már nem érintkeztek egymással másfél hete, de most nem megoldható, a hétvégén dolgozunk. Erre közölte, neki jönnek új betegei, kell az ágy. Mondtam ezt nem értem, fél órája a másik doktornő azt kérdezte, bent hagyjuk-e addig, míg bekerül egy intézetbe. Erre a szavamba vágott, hogy a kórház nem az a hely, ahova csak úgy leadjuk a papát, aztán csináljanak vele amit akarnak. Mondtam nem is arról van szó, hiszen pont mi mondtuk, hogy nem akarjuk, hogy onnan menjen egy másik intézetbe, csak pénteken nem tudjuk megoldani, szerdától igen… Szó szót követett, a nő bunkó volt, gyakorlatilag hazugnak titulált és éreztette, szerinte mi meg akarunk szabadulni az apámtól. Pedig pont a doktornőnek kellett volna – elvileg – a legjobban tudnia, amit én az interneten mindenhol olvastam, az ilyen betegeket pont azok ellen fordulnak a legtöbbször, aki ápolja őket, aki velük van a legtöbbet. És hogy egy olyan elhatározás, hogy egy szeretted egy intézetbe kerül, az lelkileg is eléggé megviseli az embert, a félelem a lelkiismeret furdalás, az idegi és a fizikai kimerültség vegyes érzése kavarog ilyenkor mindenkiben. Meg persze az, hogy az egyik szülőt fel lehet-e áldozni a másikért. Mikor letettem a telefont, bár látszólag győztem, és szerdán adják ki, bőgni kezdtem. Nem elég, hogy egy olyan betegséggel küzdünk évek óta, ami csak rosszabb lesz, nem elég, hogy az Anyu rámegy az egészre idegileg, fizikailag, semmi segítséget nem kaptunk eddig egy orvostól sem, csak a neten találtunk hasznos infókat erről az egészről, még meg is aláznak. A nővérek egyébként nagyon kedvesek és rendesek voltak! Már csak abban bízunk, hogy az az orvos, akihez be vagyunk jelentve, tényleg olyan, mint amilyen a híre. Jövőhéten megyünk hozzá. Ja, és most mondom, nem fogom elolvasni azokat a hozzászólásokat, amelyek majd nagy okosan azt akarják nekem bebeszélni, hogy én vagyok a hülye, a rosszindulatú, a gonosz. Nem érdekel. Nem hiszem, hogy az orvosok ilyen hozzáállása pénz kérdése lenne, nem érdekel, mennyit keresnek és hogy mennyit dolgoznak. Én keveset keresek, sokat dolgozom, viszont az egész családom becsületesen fizet hozzájárulást, tb-t, nem szavaztam a vizitdíj ellen, normálisan viselkedtünk mindenkivel. Igaz, nem adtunk borítékban pénzt!
Azt hiszem, ez neurológiai téma, hátha valaki tud segíteni vagy tanácsot adni!
72 éves apukám Parkinson-kóros, és most már abban a stádiumban van, hogy anyut féltjük. Egyrészt fizikailag sem bírja már nagyon a gondozását, másrészt apunál az utóbbi hetekben éjszakánként előjöttek agresszív pillanatok. Anyu már félt az éjszakáktól, többször kellett segítséget hívnia, majd a mentőket. bevitték a kórházba, a Bajcsyba, mert oda tartozunk. (Azóta is haragszik anyura, amiért kórházba vitette). De már ki is volt száradva, mert inni sem volt hajlandó. eldobta a poharat, durva volt. Ott azt mondták, el kell döntenünk, tudjuk-e vállalni az otthoni gondozását, mert gyakorlatilag magatehetetlen. Anyut nem akarjuk kitenni ennek. A kórházban azt mondták, elindítanák a Bajcsy két rehabilitációs részlegébe a felvételt, a Gizellába és a Paulába. Most attól félünk, ezek azok a tipikus elfekvő helyek, ahol egyáltalán nem foglalkoznak a betegekkel, csak hagyják őket vegetálni. Viszont nem vagyunk gazdagok, így egy drága otthon sajnos szóba sem jöhet.
Segítséget szeretnék kérni, ki tudja, milyen ez a két otthon, a Paula és a Gizella? Illetve milyen otthonok vannak, ahol egy parkinson-kóros beteget fogadnak, és normálisan foglalkoznak vele, ahol rendszeresen lehet látogatni.
Hozzá teszem, bár az eszünk azt mondja, egy otthon a jó megoldás, főleg anyu egészsége miatt, a szívün egyelőre ódzkodik ez ellen. nem tudjuk, mit lehetne tenni!
Együtt feküdtem egy doktornővel, aki belülölröl élte át az agyvérzést, a bénaságot és a felépülést. Már dolgozik.....pedig rajta csak az agymütét segitett.
Ő gyerekkel foglalkozik akiknek fejlődési rendellenességük van.
Olyan szinten segitett, hogy ma nem lennék itt....akinek segithetek vele szivesen megadom a számát, nagyon érti, most jelenik meg könyve a strokosok felépüléséről, ami a családnak , betegnek segitség.....Forduljatok hozzá bizalommal.
Hasonló estem volt kb 15 éve. Jobb kezem kisujja+középső ujja, majd ugyanez a bal kezemen zsibbadt. Ha könyököltem, akkor még jobban, de ez már lüktetéssel együtt. Reuma kezeléseket kaptam, meg bogyókat fájdalom csillapításra, de éppen, hogy nem fájt, nem éreztem.Spondilózist diagnosztizáltak röntgen nélkül.Azt mondták ez terjedni fog, de megakadályozzák a tolókocsit. Lányomat hordtam akkoriban akupunktúrára és meséltem a dokinak ott, mire tolmács segítségével azt mondta, az európaiak szerint ez könyökideg gyulladás.6 nap.......... mindenhol tű bennem 1 óra hosszat,majd majd közölte, hogy a következő kezeléseknél ő kiszúrja belőlem a rossz vért. Na gondoltam, a tolmács sem tud magyarul. Mire a doki elkezdte az ujjaim begyét szúrkálni és nyomni a vért.7. nap e-művelet után már 1 óráig éreztem az ujjaimat, a a 8-9 iken már alig zsibbadt kis időre és a 10. napi vérkiszúrás után és azóta sem zsibbad az ujjam.
Szóval 10 nap alatt helyretettek. Nem kuruzslók, hanem Eőry Ajándok professzor alapitványa, ahol igazi kinai orvosokat alkalmazott. Ez nem reklám volt, csak érzékeltetni akartam, hogy nem hazánkba vándorolt kinaiak, hanem igazi orvosok magyar orvos vezetésével.
Ilyen helyzetben, amikor egymasnak ellentmondo eredmenyek szuletnek, erdemes a hozzad legkozelebbi orvostudomanyi egyetem neurologiai klinikajat felkeresni. Valamint jo lenne egy altalanos belgyogyaszati kivizsgalas is. Ha gondolod, kuldd el a eddigi eredmenyeket bescannelve, hatha eszembe jut valami.
Sziasztok! A segítségeteket,tanácsotokat szeretném kérni. Magamról annyit, hogy 30 éves nő vagyok, lassan 4 éve végzek irodai munkát. Tavaj szeptemberben kezdődtek a gondjaim. Egyik napról a másikra a jobb lában térdtől lefelé kezdett érzéketlenné válni. Elmentem ideggyógyászhoz aki arra gyanakodott, hogy a térdemmel van gond. Milgamma injekcióval, fizikoterápával, illetve gyógytornával kezelt.Közben elküldött röntgenre, ami persze semmit nem mutatott ki. Ez a kezelés eltartott január elejéig. Mivel nem hatott a kezelés jött a gerinc MRI vizsgálat. Egy hetes várakozás után meglett az MRI eredménye. Négy helyen kezdődő sérvet állapítottak meg a lumbális szakaszon. Vissza a kezelőorvoshoz, megnézte a leleteket és megállapította, hogy nem attól van az érzéketlenség. Jött az újabb vizsgálat EMG, itt az eredmény egyből meg volt. Minden rendben a lábamban lévő idegekkel. Újabb beutaló SEP illetve VEP vizsgálatra. 03.31-re meg is van az időpont. Elötte való este az orvos aki végezte volna a vizsgálatot felhív telefonon: "sajnálom hölgyem szabadságra megyek holnaptól, május 28-ra tudok magának időpontott adni" . Most ott tartok, hogy lassan elveszítem az állásomat, hiszen nem tudok autót vezetni, ami szükséges volna az ügyek intézéséhez, és csak várok várok. Volt már valakinek hasonló problémája? Tudnátok ajánlani egy jó orvost?
Előre is köszönöm a segítséget, további szép napot!
Tegretolt egyszer nekem is felírt a neurológus, mert gerincműtét után nagyon erős idegfájásom volt. Megmondta, hogy ezt a gyógyszert egyébként mire szokták írni, de azt is elmondta, hogy ettől megemelkedik a fájdalomküszöb. Igaza volt, valóban csökkent a fájdalmam. És nem volt semmi mellékhatása.
Beszélt az uram a doktornővel, azt a választ kapta, hogy a Tegretolt az idegvezetés javítására írta. (???) Megmondta azt is az uram, hogy nem szedi be, szerencsére nem akadt ki a dokinő. Mást se írt helyette.
Pontosan emiatt tartok tőle én is, ráadásnak az uram munkája révén azért nem árt, ha észleli a külvilágot, mert bele is halhat, ha elront valamit... Én egy emberhez mentem hozzá, nem egy leszedált, munkaképtelen és életképtelen mormotához. Volt a családban epilepsziás, aki szedte, mert neki muszáj volt (nem az uram rokona, mielőtt felmerülne, hogy nem ok nélkül írta a doki), hát, ha nekem kellett volna úgy élni, akkor inkább a Viadukt... Kívülállóként úgy gondolom, ha már annyira le van minden szabályozva, legalább annyi lehetne, hoyg h.o. CSAK szakorvosi rendelvényre írhasson ilyesmit, ha benne van a betege adatbázisában, hogy ez és ez a kór indokolja a rendszeres szedést (mindezt csak azért, hoyg adott esetben, ha elfogy a gyógyszere valakinek, s nem tud eljutni szakrendelésre, legyen hogyan pótlást íratni.) De ez már politika, nem orvosi ügy... Sok indokolt esetben meg van kötve a doki keze, amikor meg nem kéne, akkor meg írhat, amit gondol...
Furcsállom, hogy háziorvos felírhat Tegretolt, lévén erős antiepileptikum. Nem vagyok szakember, csak nekem is ezt írta fel a neurológus. Kicsit az az érzésem a Tegretollal kapcsolatban, hogy mindenre felírják, amiről nem igazán tudják, hogy micsoda. Az én esetemben nem állapítottak meg epilepsziát, annyit mondtak, valami hasonló. De én sem szedem pár éve, mert gyakorlatilag nem tudtam dolgozni mellette, állandóan álmos voltam tőle. Mellékhatásait kb 5 oldalon keresztül írja a leírás, egyik rémségesebb, mint a másik.
Hát, szerintem elég hülyén jönne le, ha egy 40 éves férfit elkísérne a felesége a dokihoz és bemenne vele a rendelőbe... :-) Addig még megpróbálom az embert rábeszélni. De akkor is a neurológusban bízom, meg az ő szakvéleményében. (Neurológusokról csak pozitív tapasztalataim vannak, korábbi, a családban volt betegség kapcsán. Korrekt, egyenes emberek. Háziorvosokról ugyanezt nem tudom maradéktalanul állítani.)
