Talányos feddés balladája (Ch. Baudelaire a Fedő parafrázisa)
Járjak bár vízen, vagy szárazon - testi vértem bőr páncélja alatt, vágy szaggasson agyon, - s a Nőt szolgálva - csaljon víg kalandra vétkem: kopott Gogó legyek, vagy Cézár – gazdagon.
S ha lennél mániám? Mardosva, űzzön vérem kint az utcán, vagy rejtsen el egy csöpp szalon? Mindegy, fájó titkot szegezzen dúlt szívünkre a vágy - s ha szeretkeznénk, szeressünk nagyon!
És mert fölöttem még a futó hites élet, csillagos derű, s lent az édes, könnyű vétek – oly színpad ez: hová a szív rabolni jő!
Kéjenc félelme, és bolond reménye ez - fent talányos feddés, de dönt a roppant érdek, még lelkem szent, de farkas-kedvem egyre nő!
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is, midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.
mikor belépsz a házba eltaposod az összes erre-kószált asszony lábnyomát mindennap éjfélutánig várlak éjfél után szél zörgeti az ajtót az ember nem gitár attól is megpendül éjelente hogy nem talál rá a kezedre kinyújtott kezemre akadtál pedig csak árván hadonásztam ha most riadtan elszaladnál kivénhedt útonálló lennék kit megríkat nyomorúsága az kell hogy kifoszthassalak és miattad bezárjanak valami boldogabb halálba
Része vagy már a napjaimnak, az örökforgó évszakoknak. Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol. Része vagy már a létezésnek. Akár a föld, fű, csillag, ének. Lüktetsz a mindenség erében. Állandó vagy, ha észrevétlen. És leszel majd halálom része. Szótalan a törvény beszéde. Sötét, kialvó égitestek utolsó fénye, lobbanása. Mulandóságom örökléte.
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte.
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
Csak múlnak a percek sötét, hideg, fénytelen az este Majd írsz tudom, nem hagysz így elfeledve. Érzem, hozzám ér kezed mert még nem mosódtam el. A hold fénye idézi szemed ezüst fénye fest az ablakomra fel. Félsz, mert értelek! Talán jó lesz... még bírom. Rettegek attól, hogy nem értesz, és messzebb sodródsz, mint gondolom. Mikor nyugszol meg Velem? - apró játékokkal kísértesz éjjel - gondolataim mérlegre teszem reszkető érzések dacolnak a fénnyel! Kell, hogy tudd, kívánnak, és veszélyes próba a tested, még akkor is, ha Rám nagyon vigyáznak, csak lassan feszít meg kereszted... Furcsa érzés. Akár magvak a földből, Belőled sarjad a kísértés, egy szobor születése a kőből! Elfogadom, amit adhatsz... jó, vagy rossz idők szele még így is talpon maradhatsz látod nem sodort el orkánok ereje! Erősebb vagyok, mint hiszed lélegző parázson izzított, szívós acél! Most lágyan hűthetné le vized. Vagy egy kedves simító tenyér...
A karácsony nem hozott havat, De nekem még tavalyról maradt A hűtőben, a levesek mögött, Majd összeszedem szépen délelőtt. - És gyúrok olyan hógolyót Neked! - - És megdobom a csillagos eget, Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon, Olvadjon el, ahogy a fájdalom. S ha letörlöd, kezemhez ér kezed. - Így simogatlak utoljára meg...
húsz éve kereslek minden szemben, fényben téged láttalak minden csókban, vágyban téged vártalak fonalam fut pereg a rokka-idő várlak hazahúz talán még hozzám ez a féléletnyi erő
Nézd, itt vagyok, csupasz vagyok, rajtam levél már nem ragyog. Meztelenre vetkőztetve állok itt a téllel szemben. Nincs semmi dísz, sallang rajtam, látod minden ágam, gallyam. Lombom nem rejt madárfészket, nem takar be árnyam téged. Zord idők, ha beköszönnek, hideg, szeles napok jönnek, halld meg az én jajszavamat, pőre lelkem majd megszakad. Szégyenembe belehalok! Szépséget már nem adhatok. Fagyos szívem feléd dobog, csupaszon is érted vagyok.
Belőlem valaki útravált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itthagyott, csak úgy, észrevétlen, félre se néztem, annyi volt, csak annyi volt, egy szót se szólt, hirtelen elment, itthagyott, valaki útravált, a jobbik részem.
Belőlem valaki útravált, és én utánanéztem, jól van, hát menjen, tűnjön el az én jobbik részem, először úgy tűnt semmi sem változott azzal, hogy hirtelen fogta magát a hűtelen s útravált belőlem a jobbik részem.
Azóta járom nélküle a végtelen világot, s valahogy mindent nélküle már más színben látok, hosszasan nyújtózik minden út, valahogy nincsen semmi úgy, minden szó mástól eltanult, mióta útravált a jobbik részem.
Győzni sincs kedvem nélküle, énekelni sincsen, szórakozottan szórom el sok nagy régi kincsem, talán egy nő volt, tán gyerek, aki belőlem elveszett, elvitte minden kedvemet magával hűtlen ringyó jobbik részem.
Arcomba vág, úgy ébredek, a fény az izzadt ágyban, ténfergek, csavargok nélküle, tán erre vártam, mit se kell már itt féltenem, tán erre vártam ez jó nekem, kicsusszant belőlem hirtelen a kígyó hűtlen kígyó jobbik részem.
Keshedt, vigyorgó arc tekint rám a rossz tükörből, tompák a szagok, máz a szín és a csend csörömpöl, félre se néztem - annyi volt, elszállt belőlem, itthagyott, magával vitte, nincs titok, nincs titok, útravált a jobbik részem, nincs titok, mióta útravált a jobbik részem, nincs titkom, mióta útravált a jobbik részem.
Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok Én már nem leszek másik Matatni szeretek, álmodok Egész kipusztulásig Azért van csak, mert itt hagyott Mit is mondhatnék, nincs titok Magával vitte itt hagyott Valaki útra vált a jobbik részem
