Bár az idő nem éppen vidám,mindenkinek jobb hangulatot kívánok a mai beszélgetéshez. Ebéd utáni csendes ejtőzést kedvelőknek PSZT! - halkan verjük a billentyűket.
Kedves édes szerelmes feleségemhez.
Szerelem szigetén született édes nászunk, Hol édesen , hol búsan éltük világunk.
Búban és örömben mindíg együtt vagyunk, Szívünk melegével együtt takarózunk.
Boldogságunk fátyla nem szakad el soha, Hisz összetartja életünk fonala.
Erősebb mindennél ,ármánynál, cselnél, Erősebb a világ minden erejénél.
Össze forrt szívünk , csókban ölelésben, Minden kincsünk benne van 28 évben.
Gyönyörű vagy nekem, most is mint régen, Szerelmem töretlen, csak kicsit vénebb.
Össze bújunk gondban , búban és bánatban, Féltő gondossággal óvjuk e világban.
Mi megadatott nékünk a sors által, Őrizzük örökre szerelmünk e világban.
Bár sokan mondják, a szerelem nem örök, A mi szerelmünk, tündöklő, édes, örök.
Amikor nem vagy itt: fázom, és belebújok a köpenyedbe, magambaszívom a dohány és borotvahab szagát, kinyitom az aktatáskádat, kezembe veszem a tollat, és a jegyzetfüzetet, aztán lefekszem az ágyba, és testednek helyet szorítok, leoltom a villanyt, végiggondolom milyen is volt a veled előtti korszak: várakozás valami biztos bizonytalanra, arra, hogy jössz, és hogyha elmégy, én fázni fogok, és belebújok a köpenyedbe, magambaszívom a dohány és borotvahab szagát, kinyitom az aktatáskádat,... Tehát a tárgyak? Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok? Kesztyűdben ujjad hív, sáladon a kockák felnevetnek. Amikor nem vagy itt, olyan töményen vagy velem, hogy átforrósodom.
Ha megtehetném.... fák évgyűrűit húznám minden ujjadra, koronájukba pólyáltan őrizném álmod; ágak közé rejtve szerelmünk fészkét... Levélzöldből préselnék gyógyító erőt, hogy föltámasszam a majdnem halott jövőd, és beültethessem életfacsemetékkel lélektemetőd.
Ha nem szeretnélek Lelkem csak felében élne. Ha nem szeretnél Üres buborékok Kergetnének vissza Hozzám. Mindig, mindig! Újra és újra! Míg a világ, világ. Megszüli, megöli és Feltámasztja önmagát. Ha nem szeretünk, mi dolgunk A holnappal? Hát szeress, ahogy én szeretlek! Ne jobban! Ne kevésbé! Csak annyira! Ezt kívánom születésnapodra!
Talányos feddés balladája (Ch. Baudelaire a Fedő parafrázisa)
Járjak bár vízen, vagy szárazon - testi vértem bőr páncélja alatt, vágy szaggasson agyon, - s a Nőt szolgálva - csaljon víg kalandra vétkem: kopott Gogó legyek, vagy Cézár – gazdagon.
S ha lennél mániám? Mardosva, űzzön vérem kint az utcán, vagy rejtsen el egy csöpp szalon? Mindegy, fájó titkot szegezzen dúlt szívünkre a vágy - s ha szeretkeznénk, szeressünk nagyon!
És mert fölöttem még a futó hites élet, csillagos derű, s lent az édes, könnyű vétek – oly színpad ez: hová a szív rabolni jő!
Kéjenc félelme, és bolond reménye ez - fent talányos feddés, de dönt a roppant érdek, még lelkem szent, de farkas-kedvem egyre nő!
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is, midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.
mikor belépsz a házba eltaposod az összes erre-kószált asszony lábnyomát mindennap éjfélutánig várlak éjfél után szél zörgeti az ajtót az ember nem gitár attól is megpendül éjelente hogy nem talál rá a kezedre kinyújtott kezemre akadtál pedig csak árván hadonásztam ha most riadtan elszaladnál kivénhedt útonálló lennék kit megríkat nyomorúsága az kell hogy kifoszthassalak és miattad bezárjanak valami boldogabb halálba
Része vagy már a napjaimnak, az örökforgó évszakoknak. Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol. Része vagy már a létezésnek. Akár a föld, fű, csillag, ének. Lüktetsz a mindenség erében. Állandó vagy, ha észrevétlen. És leszel majd halálom része. Szótalan a törvény beszéde. Sötét, kialvó égitestek utolsó fénye, lobbanása. Mulandóságom örökléte.
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte.
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
Csak múlnak a percek sötét, hideg, fénytelen az este Majd írsz tudom, nem hagysz így elfeledve. Érzem, hozzám ér kezed mert még nem mosódtam el. A hold fénye idézi szemed ezüst fénye fest az ablakomra fel. Félsz, mert értelek! Talán jó lesz... még bírom. Rettegek attól, hogy nem értesz, és messzebb sodródsz, mint gondolom. Mikor nyugszol meg Velem? - apró játékokkal kísértesz éjjel - gondolataim mérlegre teszem reszkető érzések dacolnak a fénnyel! Kell, hogy tudd, kívánnak, és veszélyes próba a tested, még akkor is, ha Rám nagyon vigyáznak, csak lassan feszít meg kereszted... Furcsa érzés. Akár magvak a földből, Belőled sarjad a kísértés, egy szobor születése a kőből! Elfogadom, amit adhatsz... jó, vagy rossz idők szele még így is talpon maradhatsz látod nem sodort el orkánok ereje! Erősebb vagyok, mint hiszed lélegző parázson izzított, szívós acél! Most lágyan hűthetné le vized. Vagy egy kedves simító tenyér...
A karácsony nem hozott havat, De nekem még tavalyról maradt A hűtőben, a levesek mögött, Majd összeszedem szépen délelőtt. - És gyúrok olyan hógolyót Neked! - - És megdobom a csillagos eget, Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon, Olvadjon el, ahogy a fájdalom. S ha letörlöd, kezemhez ér kezed. - Így simogatlak utoljára meg...
