Ki hogyan élte túl? A Fiam már kb 5-6 éve van együtt a (mostmár) menyasszonyával, kb 2 éve elköltözött, de a huga most épp a kocsimmal albérletet keres a Barátjával. OK, 25 éves, én meg 18 évesen léptem saját útra, de az más helyzet volt, kissé nemtörődöm Apa és mostohaanya. Hogy a redvesbe lehet azt túlélni, hogy az egész lakás üres lesz?
Nemcsak sokmillió éve, hanem ma is a szegregációs területeken is (hogy szépen fogalmazzak) a lyány 10-13 évesen teherbe esik, aztán jönnek sorba a "pulyák" (hajdúsági tájszólás:).
Aztán ahogy nőnek a Kölkek, mindíg a legnagyobb neveli (?) a kisebbeket, szerintem itt oxitocin biztos, hogy volt valahol, de mivel kb évente szülnek, a kötődés nemigazán alakul ki.
Itt a lényeg (és a párkapcsolatokban is ez az igazság). Minél több gyerek van, ez az anya/gyermek kötődés annál inkább széttöredezik. Az eleresztés a "kirepüléskor" annál könnyebbé válik, bár mindig fájdalmas. Sajnos ez a párkapcsolatra is igaz! Ha csak egy partner van/volt/lesz(továbbra is), a szakítás, a megcsalás rendkívül fáj. Több előző partner esetén azonban sokkal könnyebbé válik (bár akkor is fájdalmas).
Párkapcsolatnál a kötődés széttöredezését mi sem bizonyítja jobban mint Pat Fagan 2017-es felmérése, amelyben azt vizsgálta miként változik meg az 5 éven belüli válások gyakorisága az előző partnerek számától. Nőknél azt tapasztalta, hogy már 1 előző partner esetén tizenkétszer gyakoribb lett a válás, mint azoknál, akiknek nem volt előző szexkapcsolatuk.
Sajnos ez az elmélet valójában maga a gyakorlat. A szexforradalom óta 50 éves tapasztalatunk van - a történteket elemezve szinte milliószámra - a kötődés hűséget biztosító hatásáról, amennyiben az csak egy személyre szól. És 30 éve folyik egy olyan fajta kezdeményezés a párkapcsolatok létesítésére, amelyben a hétköznapi életben megszokott 45-50%-os válási arány helyett csak 6%-os a kapcsolat felbomlása még évtizedek múltán is. (A szexforradalom előtt az arány 15-20%-os volt).
Mivel ezek a kérdések a pillanatokon belül kirobbanó demográfiai válság miatt sokkal fontosabbak, ezért az elmúlt 2 évtizedben (látván a jövőt) az oxitocin párkapcsolati hatásait vizsgálták széleskörűen (az USA-ban). Egyszer talán az anya/gyermek kapcsolat részletesebb vizsgálatára is sor kerülhet (ha fennmarad a pillanatnyilag pusztulásba rohanó civilizációnk).
Az "alsóbb osztályok" kérdéséhez egyébként J. D. Unwin kutatási eredményét kellene itt vázolnom, ugyanis az egy más civilizációs szint, és a viselkedésmódja is más. (Unwin - újra felfedezett - munkája már több mint 80 éves!) Belőle az is kiderül, hogyha nem ébredünk fel ebből a szabadelvű lázálomból, akkor automatikusan mindannyian oda, az alsóbb szintre zuhanunk vissza.
Sok millió éve nem egy - két gyerekről volt szó 18 év alatt hanem egy focicsapatról.
És akkor azok az anyák akik még mindig éltek 30-35 evesen, menopauzaba kerültek nagymamák lettek és a lányaikkal egyutt terelgettek és etették az unokákat.
Érdekes elmélet, de azt azért mindenki tudja, látja, hogy nem feltétlenül igaz. Hiszen furcsa, hogy az alsóbb osztályok anyái milyen könnyen lemondanak a gyerekeikről. Náluk máshogy működik az oxitocin?
Leginkább azért, mert nem szeretünk abba a hibába esni, amelybe sokan mások, azaz "észrevétlenül" uralkodni továbbra is a gyermekünk fölött.
Valóban, hagyni kell őket magukra. Ha nem ezt tesszük, akkor azonban nem azt fogja érezni, hogy "hátráltatjuk"! Annál súlyosabb a helyzet. Ez a fajta utólagos "anyai gondoskodás" ugyanis több kárt okozna, mint amely hasznot látunk mögötte.
Szükség van az anyai gondoskodásra, egészen addig, amíg a gyermek felnő. S ez így nagyon is helyes. Ám felnőttként már ilyenkor azt érzi, hogy nem bízunk benne, helyette akarunk mindent megcsinálni, még dönteni is a sorsa felől. Ezért mondod - és valóban őszintén - "rohadt nehéz". S - bár aggályaid reálisak lehetnek, s emiatt együttérzünk veled - helyesen döntöttél, hogy nem fogsz beleszólni. Még éreztetni sem. Az éreztetés szégyenérzetet kelt, és általunk vélt hatásával ellentétben, az értéktelenségének érzetét. Azaz: az önbecslését rombolná, s pont emiatt lesz képtelen önálló életre. Nézzünk csak körül több évtizedes távlatban másokon. Olyanokon, akiket állandó szülői "gondoskodás" vett körül, s azt megszokták (talán el is várják már), ám a szülők megöregedtek, s most őket kellene gondozni. Ám ezek a (nagy)szülők képtelenné tették őket erre, mert minden az ölükbe hullott, közben maguk az értéktelenség belső érzetében tespednek. Még elhinni is képtelenek, hogy képesek lennének az idősek gondozására. Ezek az idősek azok, akik "háládatlannak" kiáltják ki gyermeküket, noha ezt a helyzetet ők építették ki. Önmaguknak okoztak kárt, nem számolva a jövővel.
Természetesen - ha úgy adódik - kell a segítségünk, de csak ha kérik (s nem folyton követelőznek). De akkor is csak abban az esetben, ha képesek vagyunk rá, és nem vakon, hanem meggondoltan.
A kötődés - amelyről az előző hozzászólásomban írtam -, nem értelmi szintű, hanem egy belső érzés. És alapállásban jóval erősebben hat mint maga az értelem (bár magyarázatainkban igyekszünk értelmi síkra átfordítani). Ha ezt a tényt fölismeri valaki, akkor jobban átlátja a helyzetet. (Ez a fölismerés egy nehéz, hosszú önismereti munka eredménye). Ez a kötődés okozza a "rohadt nehéz"-séget.
Tulajdonképpen nem is neked írom ezeket, hanem azoknak, akik ebben érintettek, és fájdalommal olvassák azokat a dolgokat, amelyeket soha nem tanítottak meg nekik, mert "a múltat végképp eltörölve" semmit nem adtak támpontot a kezükbe. Ilyen korban nőttünk fel.
A legegyszerűbb eszközhöz is adnak használati utasítást, csak az élethez nem. A társadalmi környezet a szülőknek ezt lehetetlenné teszi, az iskolában pedig - gyakorlatilag - tilos. Ez az "Életre Nevelés" hiányzik mindenütt, amelyet felnőtt korban késő pótolni. Jól ülnek Sándor György humoralistának a "Lyukasóra" c. előadásából, az idős, remegő hangú igazgató szavai a tanévzárón:
"Kedves szülők, tanárok, diákok, Irma néni! Kedves végzős növendékeink! Jusson néha eszetekbe iskolánk, és ha az életben bármi problémátok is van azt - oldjátok meg magatok!"
Talán nem is sejtjük, hogy milyen - nem tudatos - mechanizmusok működnek a "gyerek kiröpülése" miatt érzett fájdalom mögött.
Pedig alapvető tudásnak kellene lenni, mint pl. alapvetően tudunk arról, hogy vannak baktériumok, vírusok (s így a betegséget nem valamiféle "megrontás" okozza).
A tudomány - még két évtizede sincs - felfedezte, hogy egy evolúciósan kialakult jelenségről van szó (kb. 4 millió éves), és az egyik hormonunkkal kapcsolatos. Mégpedig az oxitocinnal, amelyről már egyre másra jelennek meg (néhol pontatlan) ismertetések.
Az oxitocinról sokáig csak azt tudták, hogy simaizom-összehúzó hatású, a szüléskor ez okozza a fájdalmakat (méh-összehúzódás), és használták is a szülés beindítására.
Az újabb megfigyelések azonban bebizonyították, hogy a szülés alatt az agyban egészen más funkciót lát el: egy kötődési hálózatot épít ki memóriaszerűen, amely miatt úgy érezzük, ragaszkodnunk kell a kicsinyünkhöz. A kötődés személyhez kapcsolódik (a csecsemőhöz), és emiatt folyton vigyázunk rá, el ne veszítsük, és gondoskodjunk róla. "Egy anya képtelen elhagyni gyermekét" - jelentette ki már az ókorban az egyik filozófus. S ez így is van, nagyon hosszú időn keresztül.
A kötődés annál erősebb, minél többször hat az oxitocin! Ezt biztosítja a szoptatás is, (tejcsatornák), s mellesleg az összehúzódás ilyenkor a méhre is hat, azt regenerálja. S mint egy valódi emlék: soha nem múlik el, legfeljebb elhalványul. Örökké tart. Sokan annyira képtelenek elengedni gyermeküket, hogy még felnőtt korára is "magához kötik", melegágyat biztosítva a ma oly divatos "mamahotel"-nek (különösen ha egyke).
A gyermekünk elvesztése rendkívüli fájdalmat okoz. S ebbe nagyon beleszól maga a kötődésünk hozzá. A fájdalom az önbecslésünk elvesztéséig hat ki. Kisemmizettnek, értéktelennek érezvén magunkat.
Ugyanez a mechanizmus működik, amikor szomorúan kell megélnünk, hogy "kirepül". Egyfajta gyász-folyamatot kell ilyenkor végigélnünk. Ez nem könnyű, sokáig eltart.
Megjegyzendő még, hogy azóta felismertek egy ehhez nagyon hasonló mechanizmust, csak nem az anya/gyermek kapcsolatában, hanem a párkapcsolatban, amelyben ez csak annyiban különbözik, hogy a kötődés érzet más színezetű (intim kapcsolati jellegű), de ugyanolyan erős, sőt talán még erősebb, és szintén az oxitocin okozza. Megdöbbentő, hogy ennek a másik mechanizmusnak mekkora kihatása van a társadalmi létre, sőt az, hogy ennek megléte okozza nagyon hosszú távon azt a katasztrófát, amelynek ma éppen a kapujában állunk. Ha valakit érdekel, írok erről is.
Ha túlleszel az első pár (lelkileg fájdalmas) hónapon, rá fogsz jönni, hogy akkor is ez a helyes út, ha nehezen fognak kijönni a pénzükből. Az is az épülésüket fogja szolgálni, ha meg kell húzni a derékszíjat. Valószínűleg neked sem végtelenek a forrásaid, hogy egy felnőtt gyereket eltarts. Tartalékolnod kell a nyugdíjas éveidre.
Hacsak valami nagyon durva dolog nem történik (pl. egyidőben állásvesztés és szakítás), kevés gyerek költözik vissza a szülőkhöz. Megoldják egyedül is az életüket 25-30 évesen. És ez így van rendjén.
Én tudatosan készültem erre, komolyan vettem a mondást, hogy a gyerek "vendég a háznál".
Nem akartam abba a hibába esni, amit Apám - túláradó szeretetből és féltésből - csinált. Egyetemen kollégista voltam (bár csak 60 km-re laktunk Bp-től), de "szelíd erőszakkal" elérte, hogy minden hétvégén haza kellett mennem. Mert a család az első... Így gyakorlatilag kimaradtam minden egyetemi hétvégi programból. És nem mertem/nem akartam lázadni jó sokáig. Talán negyedéves koromban csaptam az asztalra. :-)))
Persze hiányoznak a kirepült gyerekek, hogyne hiányoznának! De napi kapcsolatban vagyunk, még munkaidőben is messengeren hülyülünk, jönnek időnként, hétvégén ebédelni, megyünk együtt néha kirándulni, múzeumba, színházba (most persze ez utóbbi nem aktuális).
Mi egyelőre nem gondolkodunk kisebb házon. Amíg fenn tudjuk tartani, addig szeretnénk itt maradni. Zöldövezet, kert, és jó szomszédok. Az jövendő unokákra is gondolunk, legyen majd egy szobájuk. Meg egyáltalán, legyen hely arra, hogy a nagy család körbe tudja ülni az ebédlőasztalt.
Már régebben is kerestem kicsikertes házat a panel helyett, de mindíg úgy kerestem, hogy legyen szoba a Lányomnak.
Most ez változott. Vagyis nem. Mert mivan, ha nem jön össze az együttélésük? Nagyon szurkolok Nekik, de mi van akkkor, ha netán megveszek egy házat, ahol nem lehet saját kuckója, ha nem jön össze a Barátjával az együttélés? Akkor majd visszaköltözik a 1,5 szobás házba?
És még azt sem tudom,, hogy egyáltalán átgondolták-e a költségeket. Amíg itthon volt, Anya mindent fizetett. Kaja, bérlet, mosás, rezsi stb. Elméletileg a fizetésének a 80%-a el fog menni a rezsire és az egyebekre.
Nem akarom elrettenteni, mert azt csak annak fogja érezni, hogy hátráltatom.
16 éve elváltam egy lelki terroros társ miatt, azóta egyedül nevelem Őket (a másik gyermekFiú 28 éves, Ő már kb 2 éve elköltözött). És 2-3 év múlva megszakítottam egy kapcsolatot egy másik fullexchibionista férfival, aki a válás indoka volt . Jelenleg egyedül vagyok, nincs párom, mivel sem időm, sem energiám, sem kedvem nincs más hülyeségeit elviselni. Meg nem is várom el, hogy az én trehányságomat, hülyeségeimet viselje el más.
Csak fura lesz, hogy hiába ritkán fogok találkozni a lányommal (most is csak kb 1-2 óra a lakástali, mert mindketten dolgozunk), csak annyira fura, hogy a KIslányom elkezd önálló életet élni.
Az első esetben valószínűleg lényegesen rosszabb a helyzet, de akkor sincs vége a világnak!
Ahogy itt előttem említették, kezdődhet egy új életszakasz. Persze tudom, hogy huszonéves lány esetén már nem napi feladataid voltak, vagy nem kellett időre hazamenni, stb. stb., de próbálj élni azzal a lehetőséggel, hogy azt csinálsz amit akarsz, nem kell senkihez alkalmazkodni. Találj új hobbyt, kezdj el sportolni (ha még eddig nem tetted), járj el a barátnőiddel sétálni, kirándulni, vagy csak beülni valahová egy-egy estén.
Nem könnyű persze hazamenni az üres lakásba, de ha az ember előveszi a józan eszét, pontosan tudja, hogy ez így van rendjén (bármennyire is közhelyesen hangzik). Majd visszajárnak időnként vacsorázni, vagy csináltok közös programot.
Nálunk kb. két hét különbséggel repültek ki a lányok, az egyik elment Erasmus-szal külföldre (aztán még párszor hosszabbított, és mikor hazajött, már külön lakásba költözött), a másik meg átköltözött a barátnőivel a nagymama megüresedett nagy lakásába. Egy darabig még nem nyúltunk a szobáikhoz, aztán szépen elkezdtük belakni. Lett a férjemnek szép dolgozószobája, nekem egy varró- és hobbyszoba. A konyhámban végre én voltam az úr(nő) :-D, mindig mindent ott találtam, ahol előző nap hagytam. Tehát bőven van pozitívuma. :))
