Ha sikerül, ma este megnézem moziban a Poor Things-et. Jó ötletnek tűnt előtte újranézni a rendezőtől ezt a nagy KEDVENCemet (Hahaha, értitek, A kedvenc!) Szeretem nézni ezeket a disztópiákat, Fahrenheit 451, 1984, Soylent Green stb... Hol nevettem megint, hol meghökkentett, kicsit Lars Von Trier, kicsit Bunuel, furán játszó színészek, nyomasztó zene. Szerencsére sokat is felejtettem már belőle és így nem untam. A fő sztori, meg a nagy fordulatok azért még meg voltak, persze. Viszont lehet, hogy vagy a film, vagy én nem öregedtünk már jól, de az üzeneteket immár kissé túlragozottnak éreztem és helyenként káoszos is (avagy meta, csak nem vágtam le), szóval olyan nagyon nem bűvölt el, mint első alkalomra. Talán nem is tud, mert elsőre üt csak úgy igazán? Mindettől függetlenül persze, továbbra is remek, nagyon "másfajta" mozi és most nagyon várom Lanthimos aktuális alkotását is.
Csodálatos látványtervezés, én az ilyen kinézetű scifiket szeretem.
Kár, hogy a sztori nemigen kötött le; az utolsó fél órát már csak muszájból néztem.
A manapság menő AI mánia meglovagolását viccesnek tartom: ez a film hiába emlegeti a mesterséges intelligenciát, semmiben sem különbözik a normál robotos filmektől.
És ha már normál robotos film:
Közvetlenül utána elkezdtem az Én, a robotot is. A fene se gondolta volna, hogy ez idén már 20 éves film. De azért picit látszik rajta a kor, néhány díszletet ma már nem ilyenre terveztek volna. Na meg a sok első generációs Audi TT..
És szerintem ma már egy főszereplőt nem ilyen pimasz, irritáló karakternek írnának meg. Ez akkor még vagánynak számított, ma már kínos inkább.
Hát... én se mondhatok nagyon mást: egy minisorozat formájában talán el tudtam volna viselni, de egyben túl hosszú volt.
Így az egész sztori annyit ért számomra, hogy "Az amik megcsinálták az atomot (ezt ugye eddig is tudtuk), és hát közben ment a szarkavarás (ez az infó meg kb nem ér semmit!)"
Nolan, nolan, hajnalban megint nekimentem az oppenheimernek, most is csak a feléig jutottam. Dagályos, hosszadalmas, mint minden filmje, elnézést azoktól akik istenítik.
"de pl. a Rambóval ellentétben nem hihető (azt szerintem könnyebb komolyan venni, és igazából azt tartom a műfaj megteremtőjének)."
Szerintem teljesen jogosan, bár a hihetőség a David Morell féle sztorinál ki is fújt.
Anno még emlékszem, hogy a másodiknál például már meg lettek pendítve olyanok, hogy "azér' a szakadékba zuhanós jelenetnél már illett volna "egy kicsit" meghalnia", de persze túlélte egy jókora vágással az oldalán... amit aztán helyben, s.k. össze is varrt magának. :)
Ezt persze manapság úgy "oldják meg", hogy a szereplőn egy karcolás se esik, mert pl. belecsapják a fejét egy IPE-gerendába, vagy netán egy tűzoltópalackkal ütik le.... (Épp most néztem meg a Méhészt: effélékkel van tele.)
Az egyetlen film talán, amelyik legalább látszatra törekedett az élethűségre, az a Die Hard-széria volt (Mc.Clane trikójára szerintem mindenki emlékszik, és a mezítlábas-üvegszilánkos jelenet is legalább ennyire felejthetetlen).
Nomeg még talán legutóbb a Senki.
(A John Wicket nem hoznám ide, mert ott zúzódás ide - nyúzódás oda, kábé félpercenként halna bele abba, amit kap. Teljesen abszurd az egész.)
Állítólag lesz ebből egy mozis 4K verzió is, de újranéztem 2160p formátumban. Ez is milyen jó film... Horrortörténeteket lehet olvasni a forgatásáról, a víz alatti felvételekről, de ebből is látszik, hogy akkoriban a filmezés sokkal keményebb munka volt. Egyszerűen ennek a filmnek van lelke, és a színészeknek is elhiszi az ember, hogy ezek most olyan mélyen vannak.. 89-es film, hihetetlen, hogy már akkor is milyen trükköket csináltak.
Nekem ez a Kommandó, Running Man kiestek, pedig valószínűleg láttam őket. Szerintem már akkor se vettük őket komolyan, amikor VHS-en néztük. A Rambo viszont teljesen okés film volt, a folytatásai viszont ugyanolyan komolyanvehetetlenek voltak. De pl a Predator az már ugye később jött, és bár az is kommandózással kezdődött, aztán jól meglepődtünk, izgultunk, főleg aki nem tudta, mi lesz a film témája. Nekem azóta is mind Schwarzitól, mind Sly-tól azok a filmjeik tetszettek, amiben volt valamennyi sci-fi, vagy fantasy, a "sima" lövöldözősek eléggé kiestek.
akkoriban simán voltak olyan gyengeelméjűek is, akik egyes Bruce Lee filmek hatására elhitték, hogy hogyha sípcsonttal (!) sokat rúgdossák az ajtófélfát, akkor az attól megerősödik és ők lesznek az osztály alfahímei meg ilyen dolgok :D
És az akkori közönség elhitte-e, hogy ha megfelelően izmosra gyúrod ki magad, akkor képes leszel puszta kézzel olyan erősen nekivágni az ellenség homlokához a fűrészlapot, hogy az kettévágja a fejét? :)
Nem tudom, elképesztő túlzások vannak ebben a filmben, ami persze roppant szórakoztató, de pl. a Rambóval ellentétben nem hihető (azt szerintem könnyebb komolyan venni, és igazából azt tartom a műfaj megteremtőjének).
Lesz miserablás? Hahaha... Épp ideért a gyerMek, hogy ez a kötezelő olvasmánya, halad szépen, dehát azért ez egy súly olvasmány, inkább gyorsan meg is néztem vele. (gyorsan = majdnem 4 óra (négy, bszb! NÉÉÉGY, Ernőke!!!)) Pláne, mert nekem igen nagy kedvencem a téma és nem is értem, de ezt a verziót (ezt a zsangabenest) még nem is láttam, ejnye. Az 1978-ast láttam csak, ami egy jó nagy meghamisítása az eredeti sztorinak, de nekem annak ellenére is az egyik legmeghatározóbb gyerekkori filmélményem, amikor egyszer régen nyáron leadta a tévé, meg hát az Anthony Perkins abban egy micsoda (micsoda?) áLat már!!! Na de erről is, klasszik sztori, szerintem óriásjó, nagyon szeretem, nyilván alap, ismerni kell. Az 1958-as adaptáció pedig a hírek szerint a leginkább hű az eredeti műhöz, és tényleg. A képi világ elsőre lenyűgözi az embert, mert olyan, mintha valami mozgó festmények formájában elevenednének meg a könyv lapjai. De egy idő után fura már ezt nézni, olyan statikus, de a színészi játék is, hogy egy monstre diavetítés benyomását kelti :D Nyilván, a zseniális sztori így is viszi, és így kb nuku üresjárat, meg hát csak-csak egy megkérdőjelezhetetlen klasszikus, aminek minden egyes üzenete a mai napig érvényben van és mélyen megérinti az embert.
Az alaphelyzet szerint Gábriel, a mogorva, kiégett, a családi éttermébe belekérgesedett szívű séfet (Gerard Depardieu) leteríti az ital és a szíve. A műtét után jön rá, hogy ez így nem tovább nem megy.
A legjobb barátja (Pierre Richard) hipnotizálására eszébe jut, hogy egy szakácsversenyen azért mégiscsak legyőzték: egy japán szakács ramene lett az első, amit az umami-nak ("az ötödik íz") köszönhetett. Hogy megtudja az umami titkát, Gábriel elindul Japánba, hogy felkeresse hajdani legyőzőjét...
Nos, ez is egy olyan film, amelyet minél kevesebbszer szabad megnézni.
No, nem azért, mert rossz lenne... éppen, hogy nem az. Azért, hogy minél kevésbé kopjon a varázsa!
9/10
ps. És még az umamit is egy törpétől kell megtudni. Haha!
"Arra vagyok kíváncsi, hogy ezt a filmet a maga idejében komolyan vették-e. Mármint a közönség tényleg izgult-e, hogy most mi lesz."
Persze. Pont ugyanúgy, ahogyan valószínűleg ma egy tini komolyan vesz egy Jason Statham filmet. Naná! Mi az hogy? Nagyon is!
Az izgulás meg hát eléggé természetes egy olyan filmnél, amelyet pontosan arra lőttek be, hogy izguljon rajta a néző. :)
És hát azt is hozzá kell tennem, hogy a Kommandó maga - mint a "kommandós filmek" (amely akciófilm-alkategória nevének sem csekély köze van épp ehhez a filmhez) egyik atyja volt. Tehát azok a fordulatok és klisék, amelyeket azóta legalább két generáció is kitapasztalt, bizony még újak voltak - nem működtek afféle előre látható sablonként.
Tehát az akkori néző még nem sejthette, hogy mi jön.
(Azt persze tudtuk, hogy lesz főgonosz-leszámolás, meg nő, meg napba történő lovaglás-hajózás-helikofferezés... de hogy közte mi történik, az titok volt.)
1979-et írnak. Egy fiatal filmesekből álló stáb a vidéki Texasban akar pornót forgatni, ám amikor mogorva, idős házigazdájuk rajtakapja őket, a filmeseknek el kell kezdeniük az életükért harcolni.
