Konkrétan nekem is az jutott eszembe, hogy az első alkalomnál - erősebb nálam, avagy sem - úgy vágtam volna hozzá az egész tányérkészletet meg minden súlyosabb tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, hogy attól koldul. (1ébként ne vedd szó szerint, azt tapasztalom, hogy általában ezeket nem kell megtenni, bőven elég az, ha érződik rajtad az elszántság, hogy még egy lépés, és ez sem lesz tabu. De ugyanígy az is szaglik messziről, ha előre elhatározod, hogy "úgysem tehetsz semmit, mert kisebb/gyengébb vagy). Csak kussolok itt csöndben, mert Judit szerint mindig túl radikális vagyok, most én is meglepődtem a válaszán.
Jaj, nagyon vártam, hogy válaszoljatok, mindig néztem ezt az oldalt, és persze igazatok is van, mégis bevallom, letaglózott egy kicsit a válaszotok. Abban persze megerősítettetek, hogy nekem kell erősnek lennem, és valahogy kiharcolnom a változást, de attól nagyon messze érzem a helyzetünket, hogy elhagyjam a férjem, vagy hogy ahhoz a borzalmas, agresszíven férfiellenes szervezethez forduljak, bocsánat.
Csak hogy jobban értsetek, nem vagyunk fiatal szülők, az 52 a nicknevemben sajnos a koromat jelenti, a férjem most múlt 50. Mindkettőnket nagyon keményen neveltek, gyakran előkerült otthon a fakanál, vonalzó. Mire szülők lettünk, ráadásul nem is fiatalon, elhatároztuk, hogy mi nem így fogjuk csinálni, és ez eddig ment is. Azt látom, hogy a férjemet annyira megrendítette ez a korai terhesség, egyáltalán szexualitás, hogy összeolmott, és megkérdőjelezi az egész eddigi liberális nevelését. Lehet, hogy én egy feudális maradvány vagyok, és biztos hogy soha nem turnéznék a fent említett nőszervezet felvonulásain, mégis azt hiszem, talán nem fenyegetni, elhagyni, feljelenteni kellene a férjemet, hanem inkább abban erősíteni, hogy jól csinálta eddig, és nem az ő hibája, hogy a lányunk mégis bajba került...
Mindenesetre sokat segítettetek, mert mindettől függetlenül valóban nekem kötelességem megvédeni a gyerekeimet, kemény dolog, ha nekem kell, de mégiscsak az én dolgom.
Így látatlanban elég nehéz megítélnem azt, hogy milyen változás ment végbe a férjednél. Minden esetre tényeg furcsa, hogy 15 évnyi gyereknevelés után tör ki valakiből a verekedős apuka. Azt gondolom, hogy persze érdemes keresgélni az okokat, hogy mi történt vele, de a legfontosabb mégis csak az, hogy Neked, mint anyának elsősorban, és minden felett a gyerekeid érdekeit kell nézned. Márpedíg nekem meggyőződésem, hogy semmilyen körülmények között nem vezet jóra, ha megütik a gyerekekeket! Ez nem azt jelenti, hogyha véletlenül elcsattan egy popsira verés attól egy életre sérül a gyerek, de nevelési eszköznek semmiképpen nem alkalmazható a testi fenyítés. Ugyanis az erőszak erőszakot szül. Ugyan lehet , hogy félelemből engedelmeskedik a megfélemlített gyerek, de a hatás csak addíg marad, amíg a közvetlen fenyegetettség fennáll. Aztán viszont agressziót szül!
TE is írod, hogy a lányod ugyan elment az abortusztra, de nem az apai fenekelés hatására. Az pedíg főleg káros, hogy a gyerekeid bíznak az apukájaban, aki eddíg sohasem bántotta őket, és erre egyszercsak bántalmazottá válnak általa. Ezt semmiképpen nem engedheted! Nem beszélve arról, hogy a gyermekek verése az új Gyermekvédelmi Törvény értelmében (ha jól tudom) büntetőjogi kategóriába esik! Én már attól is rosszúl vagyok, amikor látom, hogy szülők a nyílt utcán, mindenféle gátlás nélkül, csapkodják a gyerekeiket, és a járókelők ezt flegmán nézik. Ezzel azt akarom mondani, hogy Neked is felelőséged van a férjed viselkedéséért, ha hagyod, hogy megverje a gyerekeket! Tudom, hogy nagyon nehéz most Neked, de soha ne felejtsd el, hogy amíg a gyerekeid nem tehetnek róla, hogy kik a szüleik, így az apjukat sem ők választották, addíg TE igenis hozzámentél feleségül. Még akkor is, ha eddíg nem így viselkedett, ha most így viselkedik meg kell védeni tőle a gyerekeidet!
A férjed ezzel a viselkedésével azt fogja elérni, hogy a gyerekekeietek szép lassan el fognak fordulni tőletek, agresszívak és deviánsak lesznek. Én még azt is megkockáztatom, hogyha egy másik lányod fog idejekorán teherbe esni, ha így álltok hozzá, nem valűszínű, hogy jobb belátásra fog térni!
Tudom, hogy elég ijesztő amit írok, de szándékosan fogalmazok keményen, mert a helyzet így tényleg tarthatatlan. Azt javaslom, hogyha szép szóval nem lehet meggyőzni a férjed, akkor még idejében keményíts be, nehogy a férjed újfajta "nevelési elveit" rajtad is bevezesse. Ha nem változik a helyzet, akkor Én még a különköltözést is megmerném kockáztatni! Hátha attól észhez tér, ha látja, hogy hova vezet az a "jó kis verekedés". Hogyha nem érzed magad elég erősnek, hogy szembeszállj a férjeddel és a szép szó már nem segít, nyugodtan kérj segítséget a lakóhelyed szerinti Gyermekvédelmi vagy CSaládsegítői Szakszolgálat szakembereitől.
Én is örülök, hogy ilyen gyors változás következett be az anyukádnál. Engem ez arra enged következtetni, hogy már őbenne is megszületett az igény a változásra, és, hogy nagyon szeret Titeket. Ez nagyon jó. Azonban továbbra is legyél résen, nem akarok vészmadár lenni, de továbbra is igaz, hogy ezen túl is neked kell irányítanod a gyereked nevelését!
Az, hogy tudod mi a baj, már félsiker. A gyógyírt pedíg sajnos nem lehet receptre kapni. DE, ha lehetne is, akkor sem hiszem, hogy szívesen bevennéd, hiszen az nem lenne teljesen a Tiéd. Szerintem, ha jól körülnézünk az életünkben, kapcsolatainkban, megnézzük a dolgokat amik történnek velünk, tükröt kapunk saját jelenlegi állapotunkról. Engem az érdekelne, hogy mit jelent az, hogy kicsúszott a kezedből az irányítás? Hogy-hogy csak Te tudsz mindent megoldani? Talán egyedül neveled Nikolt? Nincsen egyáltalán segítséged a háztartásban és a munkádban? Nehezedre esik a munkád megszervezése? Vagy inkább arról van szó, hogy nehezen adod át a gyeplőt másnak? Nem tudom csak találgatok...
sok mindenben igazad van/lehet. Sajnos én nem vagyok egy túl lassú, alacsony vérmérsékletű ember, így valóban talán a te tanácsaidat kellene megfontolnom.... mivel nem áll módomban otthon maradni a babával, nem igazán tudom megmondani, hogy valóban csak a külvilág kényszeríti e rám a munkát v. pedig ebbe én is rendesen bennevagyok. Nyilván nem tudnék 24 órán át 3 évig csak a lányommal lenni, -abba tényleg belehülyülnék, -de akkor nem lenne meg a kényszerítő körülmény, hogy dolgoznom kell, akkor nem állnék ilyen feszülten a kérdéshez. Tudom ,hogy most kicsit kicsúszott az irányítás a kezem küzül, annyira káosz uralkodik, mind a háztartásban, mind a munkám és a gyerenevelés terén, amit csak én tudok megoldani, amit viszont nem az pedig a vérmérséklet problémám, nem szeretném ha Nikol sérülne, miattam mert néha egy idegbeteg anyukája van aki nem tud urrá lenni a körülményeken... tudom ám már, hogy mi a bajom, csak a gyógyír hiányzik rá....!!! péntek du..
Én már nem is tudom, mit csináljak. Azért jutott eszembe ez a fórum, mert egyszer olvastam egy tinédzser terhes kislány levelét. A mi történetünk is így kezdődött, sajnos. A 15 éves lányom pár hónapja előállt azzal, hogy terhes. Én majdnem elájultam, annyira váratlanul ért, nem tudtuk hogy szexuális kapcsolat van köztük a vele egyidős barátjával. A férjem viszont rögtön úgy nézett rá, mint egy bűnözőre, és undorodva közölte vele, hogy majd elintézi az orvos barátjával, egyébként meg tűnjön a szeme elől. A lányom - nyilván ő sem volt magánál - elkedtedd üvöltözni, hogy ez az ő gyereke, és meg fogja tartani, stb. Szerintem ő se nagyon hitte, amiket mondott, de most nem is ez a lényeg. A férjem teljesen kivetkőzött magából, és azt üvöltve, hogy majd ő megmutatja, ki diktálja itt a szabályokat és ki fog szót fogadni, elkapta a lányunkat és alaposan elfenekelte. Az egyik döbbenetből a másikba estem, és nagyon megakadályozni se tudtam, a férjem sokkal erősebb nálam. Nem tudom, elhiszi-e, amit írok, de soha nem vertük a gyerekeinket, egy pofon sem csattant el 15 év alatt, és a férjemen sem láttam, hogy viszketne a tenyere. Az a szomorú ügy már véget ért, a lányom egy hét múlva - nem fizikai kényszer hatására - "jobb" belátásra tért, és elment az abortuszra. Azt látom, hogy úgy-ahogy már jobban van, és én sokat beszélgetek vele. A problémám a férjem, aki teljesen megváltozott. Az óta az eset óta eldöntötte, hogy nincs más, mint a vasszigor, és hogy még egyszer nem engedheti, hogy a dolgok így kicsússzanak a kezei közül. Három lányunk van, 15, 11 és 8 évesek, és a férjem iszonyúan szigorú azóta mindhárommal. Nem voltam itthon délelőtt, és a legkisebb ma is kikapott valamilyen engedetlenkedésért. Az a legrosszabb, hogy a férjem büszke erre! Hogy ő most kézbe vette a nevelésüket, és többet nem fognak elkanászodni! Borzasztó, mert rövid távon minden őt igazolja. Mivel egész életükben máshogy bánt velük, még megvan a szeretet és a bizalom az apjuk iránt, néhány pofon és verés az utóbbi hónapokban ezt még nem rombolta le, viszont már nagyon tartanak tőle, és egy szavára engedelmeskednek. Ő meg úgy érzi, most kézben tartja a dolgokat - de mi lesz ebből? Kedves Judit, higgye el, a férjem nem brutális ember, szerintem csak nagyon megrendült ettől a váratlan terhességtől, és magát okolja, hogy nem volt elég szigorú! Próbáltam beszélni vele, de hajthatatlan, nagyon kemény ebben. Kérem írja meg, mit tehetnék! Előre is köszönöm, J.
Megbeszéltük a dolgokat telefonon, azóta már járt nálunk, és végig nagyon jó fej volt. A babával is jól kijöttek, miután elment, Mandula még órákig emlegette, és minden öltözködésben hasonló hölgyre rákiabált, hogy mama-mama (mármint nagymama :) Tehát érdemes volt bízni a dologban, és ez csak a pozitív hozzáálláson múlt :)
Amit egyébként ő változtatott: nem jósolt vészt, amiért a baba még mindig szopik, nem ijedezett a játszótéren, amikor a babó a szokott veszélyes mutatványait végezte, nem tett megjegyzést arra a plezúrra, amit az előző nap egy ilyen mutatvány során szerzett, nem tett megjegyzést a konyha állapotára, pedig lett volna rá oka, nem tömte a babát, hanem etette, kedves volt a férjemmel, kedves volt velem.
Amit én változtattam: letöröltem azt a csúzdát, ami csak kicsit volt saras, megkértem a babát, hogy ezúttal guggoljon a homokban, ne üljön, diszkréten szopiztattam meg otthon, amikor a baba szükségét érezte.
Kedves Agyöngy! Hány éves is Nikol? Van már 2 éves? Nekem az a véleményem, hogy 3 éves korig a gyerekeknek családi gondoskodásra van szükségük. Nem feltétlenül csak az anyukájára, vagy csak az apukájára, de állandó emberekre, akik csak vele foglalkoznak. 0-kb. 1 éves korig főleg szeretgetik, babusgatják, szopiztatják, egyszóval babáznak vele. 1- és kb. 2 éves korig előre totyognak nekik, mint a kacsamama, vagy a tyúkanyó, segítenek nekk a belső és a külső világgal való első találkozásban, és kb. 3 éves korig, bevezetik őket a szociális életbe. Biztonságot nyújtva nekik, a számukra idegen és hangos külvilágban. Ez tehát nem zárja eleve ki azt, hogy lehetne találni olyan kis létszámú bölcsödét (kb. 5-6 gyerek az ideális), ahol egy, vagy inkább kettő igazán jó fej bölcsis néni oda tudna figyelni Nikol szükségleteire, de ahhoz, hogy igazán kiegyensúlyozott gyerekkora legyen, Neked is ügyesen kell szervezned a munkád és a magánéleted, hogy amikor ehozod a bölcsiből ne érezze a feszültségedet, mert a kisgyerekek ilyenkor még mindent magukra vesznek és vagy azt hiszik, hogy ők a hibásak mindenért, vagy utánozni kezdik a szüleiket, ami nem feltétlenül vált ki elégedettséget a szülőkből (ki szereti saját görbetükrét nézni?!) rászólnak a gyerekre, és ez így megy tovább, mint egy körforgás. Ezt előbb utóbb meg kell állítani! (Nem azt mondom, hogy Te ezt csinálod, csak könnyen vezethet ide, ha a szülők túl sokat, illetve nem a gyerek szükségleteinek megfelelően szervezve dolgoznak, vagy nem dolgozzák fel a saját feszültségeiket.) Szerintem erre nem feltétlenűl a bölcsi a megoldás. Az csak segítség lehet. Ráadásul szomorú tapasztalat, hogy a bölcsiben elég sok betegséget kapnak meg a gyerekek, így aztán sokat maradnak otthon, ezelatt szintén neked kell majd rá vigyáznod. DE azt hiszem erről már írtam, egy másik válaszban. Saját bőrömön tapasztalom, hogy nehéz a kismamák anyagi helyzete. Nagyon kevesen tehetik meg, hogy ne dolgozzanak, és csak a gyereküknek éljenek. Ez így igaz. Azon már elgondolkoztál, hogy Te mit tennél akkor, ha anyagilag nem lennél rászorulva, arra hogy dolgozz? Tudnál "csak" anya lenni? Rá tudnád bízni magad a férjed munkájára, keresetére? Hogy is állsz ezzel a dologgal? Mert abból amit írsz, nekem úgy tűnik, hogy csak a külvilág tehet arról, hogy Neked dolgoznod kell. Így van ez? Ezt fontos átgondolnod, mert sokszor úgy élünk meg dolgokat, mintha a világ kényszerítené ránk, és ez plusz feszültséggel, elégedetlenség érzéssel jár, ami felesleges energiát vesz el. Amit pedíg a gyerekre lehetne fordítani, ha szépen végíg lenne gondolva. Nem tudom, hogy ez Nálad, hogy van, de érdekelne. Ha ráérsz írj egy picit róla! üdv: Judit
egy ideje nem találtalak a tanácsadóknál, teljes pánikba estem és mint kiderült (bedöglött a számítógépünk) eltűnt a piros szin a gépről és a tanácsadók pirossal voltak jelölve, így az én gépemen láthatatlan maradt a tanácsadók címjegyzéke, tehát most csak egy üres foltra kattintottam gondoltam ott vagytok és íme láss csodát....,
szóval már el is felejtettem amit akartam kérdezni,: egyre kevesebb energiám van Nikolra, főleg a besűrüsödött munkám miatt, és arra gondoltam annak nincs értelme, hogy az idegességtől vele kiabáljak, inkább fél napra beadom egy bölcsibe, ahol vele foglalkoznak legalább, nem úgy mint én. Mellesleg a sírógörcs kerülget e miatt, de muszály dolgoznom a magyar szociális háló által nyújtott pénzből nem tudunk megélni. Mit tegyek most tényleg el vagyok keseredve...
Köszi a választ, feltétlenül keresek egy jó megoldást, ami mindenkinek (anyunak, nekem, babának) jó lesz, mert szerintem érdemes. Az embernek szüksége van a nagyszüleire is. Valahonnan onnan indulok majd, hogy ők is voltak gyerekek, és talán nem véletlenül lettek olyanok, amilyenek lettek. Könnyű őket mulasztásokkal, gyerekkori sérelmekkel vádolni, holott nekik nem voltak olyan lehetőségeik a gyereknevelésben, mint nekünk, például okos kérdéseket feltenni egy kedves internetes tanácsadónak :)
De igen, hiszek benne. Viszont ez a "hiedelmem" nem változtat azon, hogy az én felelőségem, úgymond meghálálni azt, hogy engem (minket) választott az a Kis Lélek. Viszont segít abban, hogy bízzak benne, hogy az én akaratomtól függetlenül, neki is dolga van ezen a világon. Nekem az a feladatom, hogy segítsek Neki kibontakozni, megtalálni Önmagát. Kiváncsian kövessem a benne zajló változásokat,vagy azt, ahogyan megküzd a küszöbbel... Ugyanakkor a határok szabása egyenlőre az én kötelességem. Mint egy kertész, aki szeretgeti, gondozza, öntözgeti, öleléssel, jó szóval, dícsérettel, hasznos kritikával vagy akár metszegeti a vadhajtásokat akár tiltással is. Azonban a szülő a kertésszel ellentétben példát is mutat! És ez a legfontosabb, szerintem! Ez nagy felelőség tudom, de ha ezt nem teszem túl nagy terhet róvók a gyerekemre! Magára hagyom egy számára érthetetlen, kesze-kusza óriás világban.
Hát annyira megmondtad a frankót!!!! nem is hinnéd:) Nekem az volt a legnehezebb, hogy elfogadjam, hogy az anyám attól még lehet egész jó nagyi, hogy milyen anya volt... Nem is nagyon akartam rábízni a gyerekem, mert az én gyerekkoromban voltak dolgai, amiket nem szeretnék, ha az én gyerekemmel történnének, de az is igaz, hogy azt is rosszul esett látni, hogy ha hozzám nem tudott pozitívabban viszonyulni, akkor a kisfiamhoz most miért tud? Még mindig az a gyerek volt féltékeny bennem:( De azt is láttam, hogy érzi, hogy nem bízom benne, és fél hogy mindig hibázik... Inkább arra gondoltam, hogy ő az ÉN gyerekem, nem függ az anyámtól, és az égvilágon semmi baja nem lesz még attól se, ha hall néhány hülyeséget, mert érzelmileg biztonságban van velem. Azóta kénytelen vagyok belátni, hogy egész jó nagyi:) Mondjuk a múlt hétvégén arról sztorizott a 3 éves unokájának, hogy én annak idején hogy firkáltam a falra, akkor azért kértem, hogy gondolkozzon el, mennyire jó példamesét talált ki:) (eddig még a gyereknek nem jutott eszébe a falfelület...) Azt, ami nem olyan fontos, igyekszem ráhagyni, hogy ne érezze, hogy minden szavába belekötök - mert egy csomó dolog tényleg tök mindegy. De a fontos dolgok mellett kitartottam- ilyen a küszöb ügy is!!, mindig leállítottam a "le fogsz esni arról a lépcsőről" típusú jóindulatú hozzászólásokat, és bíztatóan a gyerekre mosolyogva mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, nagyon ügyesen meg tudja oldani.
Szóval teljesen egyet értek Egy lánnyal. Jobb esetben valóban az egészséges lelkű gyerekek inkább elfordulnak attól az embertől, aki gátolja őket a fejlődésben, akivel nem érzik elég jól magukat. Főleg, ha van más választuk. Mivel Mandulának TE vagy az anyukája, az anyukád a Te mamád, Neki "csak" a nagymamája, ezért neki igen is van választása. Neked nem igazán volt! (Hacsa nem volt egy jó fej nagyszülőd, vagy az apkádban nem találtál szövetségesre).
Nekem nagyon tetszik, ahogy Egy lány megvédte a gyermeit. Ugyan biztos neki sem volt könnyű a választás. De szerintem feltétlenül helyesen cselekedett!
Azt abszolút megértem, hogy fájó dolog szembesülnöd azzal, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogyan azt szeretnéd, de ez sajnos nem változtat azon, hogy az ember a szüleit (sőt, rossz hír, de még a gyermekeit sem!) nem maga választja meg. Ha szerencsés kellemes, segítőkész, szimpatikus rokonok jutnak neki. De ez sem változtat azon, hogy azokat sem ő választotta. Ha jó fejek, az sem az ő érdeme! Amikor az ember még gyerek nem tehet mást, el kell fogadja, a lehetőségeihez képest lázadva vagy beletörődve, kisebb vagy nagyobb konfliktusokkal azt a helyzetet amibe beleszületett. Amikor viszont már felnőtt (ez nem feltétlenül az évei számától, mint inkább a döntéseitől és a választásaitól függ), akkor tehet a kapcsolatai alakulásáról-ért. Viszont, mivel az ember gyereke sem választotta őt, ezért azt gondolom, hogy a szülőnek a felelősége őt megvédeni azoktól a kiküszöbölhető káros hatásoktól, amik érheik őt. Még így is marad elég neki, hogy megtanulja, hogy az élet nem fenékig tejfel!
Szerintem legelőször Neked kéne tisztáznod a kapcsolatodat az anyukáddal, és aztán jobban el is tudnád dönteni, hogy mennyit tölthet Mandulával. Fontos, hogy próbáld meg nem terhelni a lányod és az anyukád viszonyát a Ti feldolgozatlan problémáitokkal. Az ember sokszor a saját lányában és az ő kapcsolataiban, hajlamos saját magát és saját kapcsolatait látni, és újra átélni azokat. Ez nem feltétlenül káros, csak tisztában kell lenni a hátárokkal, és azzal, hogy ez van, ez működik.
Ki kellene Neked is alakítanod egy műkődőképes stratégiát arra, hogy a lányodnak a lehető legtöbbet profitálhasson a nagymamájával való viszonyából. Még az is lehet, hogy jobb fej nagyit tudsz nevelni az anyukádból, mint amilyen anyukád Ő volt Neked, amikor még kicsi voltál! Én is hiszek abban, hogy az emberek képesek a változásra. De az, hogy ez a változás a másik ember számára, mennyire lesz kedvező, azt sajnos nem tudhatjuk előre. Szerintem a változást az embernek először saját magánál kell kezdenie, aztán lehet, hogy akit szeretne megváltoztatni az veszi a jelzéseket és Magától csatlakozik a változáshoz. Jelen esetben az anyuád. Ezt viszont nem tudhatod, csak remélheted!
Köszi, Egy lány, remélem az én babám is olyan ügyes lesz majd, mint a tieid :)
Viszont lehet, hogy én maximalista vagyok, de annyira szeretném, hogy az anyukámnak is jó legyen a nagymamaság! Eddig annyira szerette őt Mandula, neki integetett először, rohant elé, amikor megérkezett. A nagypapám, aki nagyon-nagyon kedves és bölcs ember volt, mindig azt mondta, anyu már ilyen, már nem fog változni, és ezt nekünk, fiataloknak kell elfogadni. Azt nem tudom, mit tegyek, ha azt látom, hogy anyu tönkreteszi az unokájával a kapcsolatát, akit pedig ő is nagyon szeret! Sony
Az önmagát beteljesítő jóslatokat sajnos ismerem. Sajnos nem az anyósom, az anyukám véleménye volt ez. Neki egy hetes kemény odafigyeléssel sikerült elérnie azt, hogy Mandula átessen a küszöbön, holott itthon még soha nem esett át, sőt, pici korától kezdve profin átlépett rajta, négykézláb, totyogva, futva. Itthon szerencsére most sem esik el :) De tudom, hogy léteznek az önmagát beteljesítő jóslatok, próbálom is magyarázni anyunak, ha úgy kezeli a babát, mint egy kis bűnözőt, akkor az is lesz, ráadásul pedig nem fogja szeretni. Ő mindig azzal válaszol, hogy bezzeg én soha nem voltam ilyen, és hogy rossz szülei vannak ennek a gyereknek, hogy nem párnázák ki a kicsi életét szabáyokkal. Mindegy, mindenki úgy csinálja, ahogy meggyőződése, hogy jó. Én pedig próbálom nem hagyni magam, hogy belémbeszélje: rossz szülő vagyok.
A zenével kapcsolatban én is remélem, hogy ez az érzékenység csökkenni fog :) Lehet, hogy a férjed fuvolázott a Varázserdőben? Nagyon szép volt, eltekintve attól, hogyha a közelben voltunk, az elejétől a végéig bőgtünk :) Te mit csináltál? Hátha emlékszem rád is! :)
Egyébként jövő héten biztosan nem megyünk, mert Balatonozni fogunk, de utána újra elnézünk, és azt csináljuk egészen pontosan, amit a baba akar :)
Azt gondolom, hogy azok a felelőségteljes apukák akik, ahogy írod maguk is teljes mellszélességben felvállalják a gyereküket, a családjukat, maguktól is kiveszik a részüket a gyerekkörüli teendőkben. Tapasztalataim azt mutatják, hogy ugyanúgy, mint a gyerekeknél, ha az anya elvárásokat mutat irányukban, vagy megszabja nekik, hogy mit kell csinálniuk, feladat lesz az együttműködésből, és még a leglelkesebb apák is kedvüket vesztik. Ez pedíg káros hatással lesz a gyerek számára és a párkapcsolatra is. Szerintem az együttműködés alapjának itt is a bizalomnak és nem az elvárásnak kell lennie. Aztán az, hogy kinek mi fér ebbe bele az már teljesen egyénre szabott. A Ti eseteteket nem ismerem közelről, így csak abból tudok kiindulni amit írtál. Abból pedíg nekem úgy tűnik, hogy nem azzal van baj, hogy a párod nem akar résztvenni az altatásban, hanem azzal, hogy nem értetek egyet abban, hogy Nikol sokáig fenn marad este, amikor sokáig alszik délután. Te hagynád délután aludni akkor is, ha este nem tévézhettek, és ez konfliktus forrás. Szerintem, ha a férjed is résztvesz a gyerekkörüli teendőkben, akkor neki is beleszólása van abba, hogy mikor menjen Nikol ágyba, hogyan alakuljon a napja. Viszont, ha Te ezt másképp gondolod (szerintem speciel helyesen), akkor célszerű aznap átvállalni az esti altatást, és akkor elkerülhető a konfliktus! üdv:J.
Jaj az első kérdésedre elfelejtettem válaszoni. Szóval, érdekes én is pont így vagyok ezzel. A terhességem alatt, egyszerűen fizikailag rosszul voltam az erős hangoktól (képzelheted ez milyen kellemetlen lehet, ha az ember férje fuvolaművész). Mostanra ez egy picit mérséklődött. Én azt gondolom, hogy a testi, lelki megterhelés, fáradtság okozhatja, hogy az ember vágyik a nyugira, a lágyságra. Én is csak remélni tudom, hogy ez így van és, ha végre át fogom majd újra aludni az éjszakákat, újra jöhet az üstdob szinfónia. Addíg én is maradok inkább Bach műveinél, pl. ajánlom az Air-t, vagy Albinioni Adago-ját! J.
Örülök, hogy Mandula ilyen szépen fejlődik. Ha jól emlékszem akkoriban született, amikor elkezdtem a fórumozást. Általánosságban azt tudom ajánlani, hogy nyugodtan vidd őt gyerekprogramokra, de semmiképpen ne eröltess semmit! Úgy csináld, mint eddíg, de kevesebb elvárással. Nincs két egyforma gyerek. Mandula egy kis egyéniség, és ez így van jól. Próbálj meg ne elvárással, hanem kiváncsisággal tekinteni a dolgaira. Ugyanúgy, mint amikor arra voltál kiváncsi, vajon tud-e kört rajzolni. Lehet, hogy megérezte a pilanátodból, a kiváncsiságodat, és mivel nem érezte az elvárást megcsinálta. Az is lehet, hogy csak véletlenül rajzolt pont akkor kört, de ez teljesen mindegy! Vekerdy Tamás, a neves gyerekpszichológus írja az egyik könyvében, hogy a gyereket sokkal inkább hagyni kell játszani, mint nevelni kell őt. Az önfelett játékban nő az inteligenciája, fejlődik a gondolkodása, érik, alakul a személyisége. Az, hogy ezt tornán teszi, a Varázserdő programon, vagy otthon az teljesen mindegy. Kb. 2 és 3 éves kor közé tehető az az időszak, amikor a gyerekekek kezdenek nyílni más gyerekek társasága irányába (persze azért ez is egyéni különbségeket mutat), addíg alapvetően, ha társaságban vannak is főként egyedül játszanak. Maximum utánozzák egymást, elvesznek egymástól valamit, de a konstruktív öszjáték még nem jellemző ebben a korban. Ennek ellenére nem árt őt elvinni olyan helyre ahol vannak szabályok, mert ezzel is megadod neki a lehetőséget, hogy bekapcsolódjon a játékba, de elvárni tőle semmit sem szabad. A legtöbb amit tehetsz, hogy Te magad is aktívan bekapcsolódsz a foglalkozásba, és akkor a TE példádat követve, ha nem érzékel elvárást, ő is szépen a saját ütemében be fog kapcsolódni. A Varázserdő játékot különben pont ebben a szellemben hoztuk létre, hogy a szülők a gyerekekkel együtt éljék át a történetet, és a szülőn keresztül kapcsolódjanak be a gyerekek idővel a mese, a zene, a fantázia a művészet világába. Szóval nem kell semmit siettetni. Ugyanúgy, mint az alvásnál,meg kell adni a lehetőséget, aztán kiváncsian kell figyelni, hogy mit kezd a kisasszony a helyzetben. Az, amit az anyósod mond, az semmiképpen nem túl szerencsés megközelítés. Ugyanis, ha sokat mondogatják még igaz is lehet. Ezt úgy hívják, hogy önmagát beteljesítő jóslat. Szerintem Mandula tök jó fej lehet. Remélem a következő Varázserdőn közelebbről is megismerhetem! üdv:J.
mi is voltunk a varázserdőben, ha lesz még ehez hasonló kérlek feltétlenül jelezd!!!! köszi.
Nem értek egyet azzal, hogy Nikol apukáját hagynom kellene tévézni, miközben én a szobában játszom és altatni próbálom Nikol, neki éppen ugyanúgy ki kell vennie a szerepét a gyerek nevelésből és szórakoztatásból, hiszen nem egyedül vállaltam a gyermeket. A másik pedig igazából az, hogy én vagyok vele egész nap, nekem ugyanúgy ez munkát jelent mint neki a saját munkahelye, persze ez nem jelenti azt, hogy minden este neki kell felvállalnia a mesemondó dédelgetős szerepet, de neki is hozzá kell járulnia valamelyest az esti altatáshoz. Egy gyereket nem azzal szeretünk, hogy megpuszilgatjuk>.... szerintem. Mellesleg rólam is le kell vennie néha ilyen terhet. Ezt azért mondom, hogy teher, mert amikor az ember az egész napos nyüzsi után hullafáradtan esik neki a gyermek altatásának az már tényleg teher, és inkább rossz mint jó a babának.
Nem, nem riadt fel éjszaka azóta az eset óta amikor írtam, így összesen 2x történt meg.
Sony levelét olvasva, nekem is vannak hasonló kérdéseim, pl.: ő is csak később kezd bele a játékokba, amikor már mindenki befejezt... stb. Tornázni engem sem hagy, így már feladtam a tornát. Izgatottan várom Sony kérdéseire VÁLASZOD, engem is érdekel.
Elmentünk ma a Varázserdőbe, ha ott voltál, biztos láttál is, mi fakadtunk sírva mindig, amikor fuvolaszó szólt :)
Ezzel kapcsolatban lenne az első kérdésem. A terhesség alatt lettem hihetelenül érzékeny a kihangosított zenére, ami azért nagyon érdekes, mert előtte sok koncerten voltam, rendszerint az első sorokban... El fog ez múlni?!
A másik kérdés kicsit hosszabb, a babáról. Tehát az úgy volt, hogy kb. 6 hónapos korától jártunk tornázni. Imádta, egy percig sem zavarta a dolog, játszott a többiekkel, jól el volt. Utána a téli időszakban csak ritkán tudtunk elmenni, és már előtte (kb. 14-15 hónapos korában) is elkezdett saját utakat keresni, főként lépcsőzött, liftezni akart, és a benti zenés torna helyett (én tornáztam) kint akart lenni. A kihagyás után (17-18 hónapos korában) pedig egyszerűen nem hagyott tornázni, folyton a nyakamban lógott, és kirángatott a teremből. Ez eddig nagyjából érthető számomra, mert ha jól tudom, ez az újraközeledés korszaka.
Most következik a kérdéses dolog. Mivel én nem tudtam tornázni, ugyanott egy 1-2 éves gyerekeknek szóló tornára kezdtünk járni. Arra gondoltam, biztos élvezni fogja, hiszen olyan, mint egy kis csík, mindenre felmászik, fut, szalad, pörög-forog, szeret játszani, önálló. Ezzel szemben ott nem. Addig, amíg azt csinálja, amit akar, addig minden rendben van. A többiek középen táncolnak, vagy élvezettel figyelik a tornavezető bohóckodását, addig Mandula megmássza a párnahegyet vagy végigegyensúlyoz a hídon. De ha ez a feladat, akkor ő biztosan a tükörben nézegeti magát, vagy ceruzáért ácsingózik. Rajzolni nagyon szeret itthon, ezért azt gondoltam, arra biztosan hajlandó lesz a tornavezető játékos felhívására. De nem, mert ő inkább kivárta, míg vége van a feladatnak, és utána ment oda rajzolni, amikor mások már nem voltak ott.
A kérdés eldöntött lenne, ha látnám, hogy a torna, illetve az 'irányított gyerekközösség' egyértelműen rossz neki. De nem az, mert élvezi, amit éppen csinál, csak nem éppen azt, amit a tornavezető mutat. Sőt, élvezi más gyerekek társaságát is, ha nem kell azt csinálnia, amit más akar ráerőltetni, bármilyen játékos formában.
Én most több lehetőséget látok, nem tudom eldönteni, melyik az igaz.
1, Vinni kell társaságba, hogy lássa, a többiek azt csinálják, amit mondanak nekik, és közben nagyon jól érzik magukat.
2, Nem szabad vinni egy ideig ilyen jellegű társaságba, nehogy egész életére megutálja az ilyen dolgokat.
3, Vinni kell, mintegy mellékesen, valami más foglalatosság mellett, esetleg épp csak benézés, továbbállás szinten, hogy ő vágyjon rá.
4, Valami olyan egészen trükkös dolgot kéne tenni, amiről nekem fogalmam sincs :)
Egyébként játszótéren szívesen játszik más gyerekekkel, szándékosan keresi a társaságukat (szeretik is :), csúzdánál kivárja a sorát, homokozóban odaszalad a többiekhez, lapátot cserélgetni és homoktortázni. Ha hozzánk jönnek látogatóba, közvetlen, kedves, ha mi megyünk látogatóba, felfedezi a helyet, jót játszik a játékokkal, nem kíván el semmit. Magától ilyen, én próbáltam úgy nevelni, hogy nem kényszerítettem semmire, csak bátorítom (engem ugyanis pont fordítva neveltek, és tudom, hogy nem jó). Ha valamire azt mondom neki: meg tudod csinálni, akkor biztosan megpróbálja - kivéve, kivéve, kivéve a tornán. A kérdés, hogy most ez a nevelési elv van rá ilyen hatással, vagy egyszerűen van ilyen időszaka a gyerekeknek és ez el fog múlni. Vagy nem múlik el, de hosszútávon nem gond, mert később már úgyis megérti, hogy amikor egy felnőtt profi módon akarja szórakoztni, az izgalmas dolog (ez a kivárásos verzió), vagy éppen most készül totálisan nevelhetetlenné és antiszociálissá válni (egyébként ez az anyukám verziója...) Hozzá tartozik még az teljes képhez, hogy persze vannak tilos dolgok, de azok ilyenek: lelépni a járdáról (visszateszem a babakocsiba - ezt két nap alatt megtanulta), konnektorozni (ezt agyon unatkoztuk ;), forró sütőhöz érni (ezt megmagyaráztuk, azóta a forró gyanus dolgokat óvatosan közelíti meg, és ha érzi, hogy sugározza a meleget, nem nyúl hozzá), alvó embereket felzavarni (ezzel még küzdünk, általában ejnye-bejnyével, mert agyon unni nem lehet), más gyerekeket bántani (ennél szigorúan rászólunk, és elvesszük a kezét - ez kb. 1 hónapos móka volt). A kötelező dolgokkal így belegondolva hadilábon állunk, mert mi a kötelező? Az étkezés, de mivel nem akarjuk, hogy elmúljon az az ösztönös képessége, hogy tudja, mit ehet meg és mit nem, ezért megenni semmit sem kötelező (például a banánnál volt ez fontos, mert 100 gyerekből 1 érzékeny a banánra, na ő pont az, nem is ette meg a banánt, míg 'bele nem nőtt', anyukám tömött bele egyszer, és tiszta piros is lett tőle a pofija). Az alvás pedig úgy néz ki, hogyha mi akarjuk altatni, és ő nem álmos, akkor az altatás lehetelen feladat. Ennek ellenére magától beállt egy bizonyos rendszerességbe az esti alvása. 9-körül alszik, 8-1/2 9 körül ébred. Néha alszik délután, néha nem, én mindig adok rá lehetőséget.
A kivárás felé én azért hajlanék, mert többször láttam már olyat tőle, hogy technikailag meg tudna csinálni valamit, de nem teszi, mert még nem látja értelmét. Később aztán amikor tényleg megérik rá a helyzet, akkor csinálja sokszor, ahogy kell. Például egy ilyen példa volt mostanában, hogy a játszótéren egy anyuka dícsérte a gyerekét, hogy kétévesen gyönyörű köröket tud rajzolni. Én arra gondoltam (csak gondoltam!) vajon Mandula mikor fog köröket rajzolni. Hazamentünk. A babó nagy gonddal rajzolt 1 szép, majdnem teljesen szabályos kört, vigyorgott egyet, és azóta nem rajzolt többet. Most épp az egyenes vonalakkal próbálkozik, nagyon büszke, ezt egyedül találta ki, hogy ilyet is lehet. :)
Na elég ebből a bő lére eresztetett locsogásból! :) Csak azért írtam, hogy lásd, milyen a baba most 21 hónaposan.
A második kérdés tehát: szerinted rángassam továbbra is gyerekrendezvényekre, vagy hagyjunk ki néhány hónapot?
Nehéz ezt így megállapítani, hogy kinek van igaza. Szerintem egy gyereknek a ritmusa idővel alkalmazkodik a szüleiéhez. Ahogy írod Te sem vagy az a nyugis tipus. Miért lenne Nikol az. Szerintem sem baj, ha 4 órát alszik délután, ha arra van szüksége. Vizont a férjed szükségleteire is oda kéne figyelned. Ha őt zavarja, hogy nem nézhet TV-t, téged pedig nem, akkor talán szerencsésebb lenne, hagyni a férjedet kikapcsolódni, és Nikollal a szobájában játszani, mesélni neki, ott elaltatni őt. Így a férjed is pihenhetne, ahogy neki jó és Nikolt sem kellene felébeszteni a délutáni alvásából! Hogy álltok az esti felriadással? Előfordult azóta? üdv.J.
általában Nikol napközben két órát 12 -től 14-ig. Amikor két órát alszik, akkor általában az esti lefekvés 8-9 óra közé tehető. Néha viszont alszik 4 órát is, ám ilyenkor este nem nagyon lehet vele bírni és akár éjfélig is fenn van. A párom azt mondja ne hagyjam aludni olyan sokat, mert akkor este nem lehet lefektetni és hiperaktív állapotba kerül. Szerintem egyálatalán nem gond, h. 4 órát is alszik, ez az ő szükséglete, és valóban este nem hulla fáradt, így csak akkor alszik el ha mi is mellete fekszünk tévé stb.. kikapcsolva. Persze ez nem nagyon tetszik a páromnak, én viszont nem vagyok hajlandó napközben az alvását megszakítani. Nekem van igazam. Igaz?
Engedjétek meg, hogy figyelmetekbe ajánljak egy jó kis hétvégi programot kisgyerekes családok részére! Szombaton, 18.-án, 11 órátor a Millenáris parkban, Varázserdő címmel, zenés (komolyzenei kisétrettel -fuvola, hárfa-), verses, dalos, drámajáték lesz 1-6 éves gyerekeknek és szüleiknek. Ez a program nagyban fejlszti a gyermekek érzelmi inteligenciáját és nem utolsó sorban a szülőknek is igényes kikapcsolódást kínál. Gyertek el! üdv: Judit
Kérdésed egyáltalán nem idióta,de szerintem még egy kicsit korai Nikiolt bilire szoktatnod. Az nem baj, hogy játszásiból vettél neki bilit, de semmiképpen nem szabad eröltetni, hogy rendeltetésszerűen használja. Épp elég, hogy ott van, és néha játszik vele. A szobatisztaság szépen magától alakul ki. Neked nincs más dolgod, mint figyelni Nikol jelzéseit. Abból, hogy elbújik amikor kakil tisztán látszik, hogy szépen halad a szobatisztaság felé, kb. 2-3 éves korára biztos nem fog neki problémát jelenteni, hogy bilibe végezze a dolgát. Kivéve, ha eröltetetd, vagy ha valaki a családból erölteti, mert akkor kialakulhat benne egy bilifóbia, és az gátolhatja a természetes fejlődésben. A kedves rokonokat pedíg mosolyogva meg kell hallgatni, aztán egyik füleden be a másokon ki. Egyrészt az idő minden megszépít, úgyhogy lehet, hogy az ő gyerekük sem lett 11 hónaposan szobatiszta, másrészt, ha lett is, ez nem egy verseny, hogy ki ér hamarabb célba. Régebben, amikor még nem volt eldobható papírpelenka érthetőbb volt, hogy a szülők minél hamarabb azt akarták, hogy szobatiszta legyen a gyerekük, mert elég utálatos lehetett, sok esetben mosógép nélkül mosni a kakis pelenkákat. De ma, az eldobható pelenkák korszakában, ez már talán nem olyan sürgető. Persze az igaz, hogy lényegesen kevesebbe kerül a WC papír, mint a pelus, ennek ellenére úgy gondolom,mégis jobb hagyni a gyerekeket a saját ütemükben szobatisztává érni. Arról nem beszélve, hogy azok a gyerekek akiknek "nem paráznak rá" a szüleik a szobatisztaságra hamarabb is lesznek szobatiszták. Most jön a nyár a szabadban nyugodtan mászkálhat Nikol pelenka nélkül, ha épp látod, hogy el akarja végezni a dolgát és úgy látod, hogy kedve van a bilire ülni, nyugodtan megpróbálkozhatsz vele. DE semmiképpen ne eröltesd! A szobatisztaság összefügg a dolgok helyére rakásának képességével, ezért, többet használsz, ha kirakos játékokat, párkeresőst, hol a helye játékokat játszol Nikollal! A szobatisztaság magától be fog következni. Julcsa lányom pl. egy nap alatt lett szobatiszta. Egyik nap megkérdezte, hogy pisilhet-e a WC.-be, és onnantól kezdve, gyakolatilag soha nem ment félre a dolog, kikvéve persze az éjszakákat. Akkorra még pár hónapig pelust kapott, de hamarosan már rendszeresen szárazon vettük le róla reggelre. üdv: J.
valószívűleg most egy idoóta kérdést fogok feltenni, de igazából én egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek , mindenki mást mond, szóval vázolom a dolgot:
Mint korábban irram lányom Nikol miholnap másfél éves. Kb. 4 hónapja vettem neki egy bilit. Bizonytalan voltam benne (meg most is az vagyok), hogy eljött e az idő számára vagy sem, mindenesetre úgy gondoltam, hogy sosem árt még ha kicsit korai is megvenni a bilit. Azt gondolom, hogy a bilit most még játékszernek hiszi, hiszen ráül ugyan ruhástól és pont olyan hangokat ad ki mint amikor valaki kakil és éppen szorulása van, sőt mondja is kaki, kaki, persze ha pelus nélkül akarom rátenni a bilire az nem nagyon tetszik neki, de a lakást már rendesen összepisilte. Úgy gondlom ez még csak játék számára és valójában nem jött el az ideje, akármennyire hangozataja anyukám és a közeli családtagok hogy mi már 11 hónaposan szobatiszták voltunk, nekem nehéz elhinnem. Ami fura Nikolnál ,hogy amikor kakil (általában délelőtt) akkor elbújik a lakás egy rejtett zugába és teljesen csendben mindenkitől elzárkózva legugolva végzi dolgát, - tehát tisztában van vele hogy kakil mert elbújik, és csak akkor bújik el ha kakil. Nem jelzi utána hogy kakilt, de nem is értem, hogy most mi van tényleg tudná jelezni, vagy nem, nem tudom - én nem figyelek rá eléggé, nekem kellene a bilihez szoktatnom valami jó modszerrel??? mit tegyek???
Azt gondolom, hogy, mégha értené is, hogy mit csináltok, akkor sem az erotikával lenne baja, hanem azzal, hogy nem ő van a középpontban. A mami az övé és, a papa is jobban tenné, ha őt simogatná. Gondolhatja. Később, amikor un. ödipális korszakba fog lépni, akkor a papa lesz a központ, ő lesz a herceg, ő lesz az ideális férj jelölt stb. De ennek semmi köze az eritikához!
