Ez jópofa, tetszik! Amennyivel szélesebb, annyival kisebb betűk. :)
Szerintem, hogy ki milyen verset ír, milyet hoz, kihez szól, az is kellő egyediséget ad. Ez az én véleményem, de nem szólok többet bele, mennyire akarsz eltérő lenni.
Szeretsz, Kedves? - Szeretlek, Kedves Látsz engem, Kedves? - Látlak, Kedves Értesz engem, Kedves? - Értelek, Kedves Érzel engem, Kedves? - Egyek vagyunk, Kedves Féltesz, Kedves? - Féltelek, Kedves Érintesz, Kedves? - Érintelek, Kedves Tetszem neked, Kedves? - Te vagy a legszebb, Kedves Hiányzom Neked, Kedves? - Nélküled a világ semmi, Kedves Elérhetlek, Kedves? - Itt vagyok, Kedves Énekeljek Neked, Kedves? - Hallgatlak, Kedves Táncoljak Neked, Kedves? - Együtt táncoljunk, Kedves Foghatom a kezed, Kedves? - A tiéd vagyok, Kedves Nézhetem a szemed, Kedves? - Fénye a tiéd, Kedves Szerethetlek, Kedves? - Mindörökké, Kedves Öledbe hajthatom a fejem, Kedves? - Várlak, Kedves Érezhetem az illatod, Kedves? - Érted vagyok, Kedves Imádhatlak, Kedves? - Ember vagyok, Kedves Követhetlek, Kedves? - Együtt megyünk, Kedves Hol a hazád, Kedves? - Ahol te vagy, Kedves
Melyik a házad, Kedves? - Amit mi építünk, Kedves... Mindent elmondtam, Kedves? - Még sok van vissza, Kedves Mosolyogsz, Kedves - Boldog vagyok, Kedves
Sorolhatom őket óraszám, napig, évig?
Kérdéseid oly kedvesek, Kedves sorold hát őket akár végtelenségig.
Adok Neked egy mosolyt, És rásimítom az arcodra. Meglásd, úgy leszel, Mint egy rózsa Éppen kibomló bimbója. Beoltalak mosollyal, Mint szemet a bokorra, Szeretetkertészként Nemesítem kinyíló ajkadra, Hogy Te magad légy A mosoly rózsája, Mert minden igazi mosoly, A boldogság önfeledt órája.
Óh, Jahorka, úgy látom, téged is nagyon-nagyon kell, hogy szeresselek, ezekért a rettenetes képeidért. De nyugodj meg, te sem szenvedsz jobban szavaim miatt, mint én szenvedek a te képeid miatt!
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni minden viharvert, árva tölgy előtt, mért kell nekem az őszi csendre vágyni, ha minden csalfa álmom összedőlt, mért kell nekem a dombokat bejárni s bújkálni mint az üldözött gonosz, mért kell nekem a hegytetőre állni mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze, bűvös csókkal ha jő az alkonyat, mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre, búcsú-szavaktól fátylas hangodat, és mért kell minden szép emléket fájó betűkkel a szívembe írni, mért kell olyan nagyon szeretni téged, csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Mért kell mindig magamban vándorolni, s imákat mondani valakiért... s mért kell csak mindig rólad álmodozni, ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál magadról szép éneket, dicsőítő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, s a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye
Egyszer kilépsz az életemből, s ha felbukkan az arcom az időben, érdeklődve forgatod, mint egy régi fémpénz képes oldalát. Kíváncsian, de szeretet nélkül. Eloszlok benned, mint a köd, ha meglódítja a könnyű szél, nyomom se marad, csak kellemetlen emlék sajgat, hogy volt valaha valami, ami győzni akart, de belebotlott az el nem mondhatóba.
Hűvös volt ez a nap és az újságok szerint Jön az eső, jön az ősz, hosszú tél lesz megint Húzódj még közelebb, s ha egy kevés bor maradt Oszd meg velem a poharad, ugyanúgy, mint szebb időkben
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, szinte fájt ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Húzódj még közelebb, hajtsd a párnámra fejed S az a páncél ami óv, földre hullik lehet Ne beszélj dal sem kell, már a zenék sem azok Amik nehéz napokon, végül is rólunk szóltak
Ez a csönd éve volt, körül zárt, átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Ez a csönd éve volt, szinte fájt ahogy átkarolt Gyere hát legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, lassan elfogy, mint a hold Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond
Nem bánat az, bárhogy sajog a szived, Ha már tied volt s akkor elveszited. Nem bánat az, ha csókolt már az ajka S most más csüng édes szédülésben rajta. Ha boldog órák, pásztorórák képe Kisér a puszta, magányos sötétbe, Mint téli kertbe a szines tavasz - Nem bánat az. De az a bánat, ha kezét se fogtad, Álmodba jött csak, csodának, titoknak. Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba, Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva. Tied se volt s már életedhez kötve És akkor, érzed, elveszett örökre És nem lesz fénye többet éjszakádnak: Az a bánat.
