A te máglyádon égek el én, világ. Áramütéseid rágnak szét, szerelem. S míg beharangozom ezt a litániát, kötél a szerelem és ide-oda ráng, poklot járat velem.
A világ szigorú tanító, aki ép erkölcsre oktat és a bölcsességre int. De lánya oly ledér, oly ledér, hogy a két combja közötti rét erkölcsömet rongálja rendszerint.
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet, behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe, kineveted kendőzetlen önarcképeimet, feléd vezető utam beszédes nyomait, hitem rólad mintázott számtalan szobrát, meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját, mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz, nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz, felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz, félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok, kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad, kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed, hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz, félek a visszautasítás rikító csúfságától, a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától, mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet zaklatásnak veszed, az agyadra megyek, mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt, s agyonsebzetten nem állok többé lábra?
A te országodban te vagy az isten. Teremtő, rontó. Termékenyítő. Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen, vagy lassan, vagy megálljon az Idő. Arcra borul előtted a te néped, a forró testét fekteti elébed, hogy sétaidőn szőnyeged legyen, meleg, csiklandós talpad végiglépked a szemérmetlen rajzú szőnyegen és boldog az, ha sárga, ha fehér, ha barna bőrű, akit a te lépted villámütése ér.
A te országod fullasztó meleg, ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog a száj. Hatalmas tűztorkú virágok lángolnak, kába illat őgyeleg. Ámokfutók hazája ez. Lihegve száguldanak, kezükben a gyilok, őrjöngve mártják ártatlan szívekbe, útfélre rogynak a bús mártirok. És ennek így kell lenni és ez így jó. Amikor ölnek, törvényt tesznek ők, ámokfutók itt a törvénytevők, véreskezű, dühödt ámokfutók, akiket ajkukon mart meg a kígyó, a te kedvenc mérgeskígyód, királynő, A Csók!
A te országodban, királynő, minden a feje tetején. A te országodban, királynő, bűn az, ami másutt erény. Ott a jóságot megölik, ott a hűséget kerékbe törik, a szeretet kardélre vettetik, a béketűrést élve temetik. A te országodban, királynő, megölnek minden védtelent, a te országodban, királynő, rajtad kívül semmi se szent!
"A fenti Noruz-asztal képe az iráni Shiva szép fotói közül való a flickr-ről, ahol sokan mások is felrakják a maguk Noruz-asztalának képét, s minthogy a perzsák rendkívül társas lények, keresztül-kasul kommentálják egymásét. Érdemes megnézni például Bahar,Hamed 1 és 2,Sepideh,Rfeiz,DrZin,Leila 1 és 2,David vagy Sinak képét, a kommentárokban közölt válaszképekkel együtt."
Jahorka látod, most tudtam visszakapaszkodni és itt egy igazi meglepetés, hogy betette a hsz-t mégis, pedig jól kivágott /rosszul is esett/ amikor elküldtem. Vajon végig tudom járni a topikokat ahová még szeretnék menni? Meglátom. Minden jót kívánok.:-)
“Semmilyen álarc sem takarhatja el a szerelmet ott, ahol van, és nem színlelheti ott, ahol nincs.”
La Rochefoucauld
........
“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszitója a csók, a csók, a hajnali csók.
Arany-alapra festeném arannyal, és olyan lenne, mint egy cukros angyal, aranyruhájú és aranyszemű. És búsan búgna édes-lanyha teste, mint egy nemes és ódon hegedű. Lefesteném őt korareggel, este, az ágyba, hogy fehéren gömbölyül, kék árnyait a szemei körül, s a kandalló mellett, mint puha macskát huncut mosollyal, lustán, álmodón, a vánkosok között két gyönge mellét, két illatos és langyos vánkosom. És olyan lenne fáradt ajaka, mint szirupédes, barna malaga, és karja, mint egy kóbor villanás, és dereka, mint egy meleg kalács, és hangja álmos, bágyadt rezdülettel, mint enyhe fürdő és mint a meleg tej. S lefesteném szeptemberi tüzét is, lobogó testtel festeném le őt, hogy aranyok között iszik aranysört hó-abroszon vasárnap délelőtt. Fanyar vonalja a bús, drága szájnak azt mondaná: szeptember és vasárnap. Azt mondaná: én, s én azt mondanám: ő, és szüntelenül csak ezt mondanám én, és fiatal, szemérmes szerzetes, csak festeném örök iniciálém.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
Jó estét kívánok, mindenkinek, aki erre jár.:) ..................................
Kosztolányi Dezső
Szerelmesek
A fejüket a tenyerükbe véve úgy nézik egymást, mint akik nem látták már ezer éve, dajkálva lassan, elringatva gyöngéd, szép mozdulattal testük csodásan-égő drágagyöngyét, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját, de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig boldogtalan szemük széjjelmeresztett, nagy csillagával, hogy magukra öltsék a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, és szájuk és szemük és benn a lelkük reszket.