Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond... Ezt zúgom egyre a szivednek... De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!... Szeretlek, érted, drága, mondd? Nevetsz? Hülye vagyok valóban? De hogy közöljem azt, amit tudnod kell? Semmi sincs a szóban! Várj, kitalálok valamit... Hát igenis, a csók magában nem elég. Valami fojt, zokog itt bennem és elég. Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk. Amit érzünk, ki kell fejezni még. Többé-kevésbé a szavakban élünk. Szók kellenek, kell elemezni. Kell, hogy kimondjam néked ezt ni... Tudd meg, mivel vagyok tele... De bár találnék sok költői dolgot - felelj nekem - több lenne-e, mint az, hogy átölellek így, te boldog hétköznapom költészete, mig százszor és ezerszer fölsikoltok: Te! Te! Te! Te!
Zimonyi Zita
Megcsaltalak
Megcsaltalak, mert százszor megtagadtál, semmibe vettél, szükségből használtál, idegennek tartottál, magad előtt szégyelltél, kérdések bizonytalanságába börtönöztél, a lépcsőházban settenkedve előre siettél, az utcán nem ismertél, észre nem vettél, semmit nem kérdeztél, magadról hallgattál, megsebeztél, megaláztál, egyedül hagytál.
Megcsaltalak, hogy elégtételt vegyek, tőled távolodjak, ne eszköz legyek, ellened tegyek, kételyek közé szorítsalak, egyenlőtlenségünkbe bele ne roppanjak, neked megfizessek, ölelést ne kolduljak, ne rettegjek, más karjában magtagadjalak, várakozásba ne dermedjek, eláruljalak, létezni akarjak, önmagam maradjak.
Megcsaltalak, mert soha, soha, soha nem mehettem veled soha sehova, semmi más: hazugságod voltam, megcsaltalak, megcsaltalak, lázadtam a szent ölelés iszonyú gyönyör ellen, aztán darabokra tört a világ bennem, megcsaltalak, azt hittem önhitten, pedig csak magamhoz lettem hűtlen.
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipõfûzõnek, amely kitartott akkor is, midõn a cipõtalp felmondta a szolgálatot.
A te máglyádon égek el én, világ. Áramütéseid rágnak szét, szerelem. S míg beharangozom ezt a litániát, kötél a szerelem és ide-oda ráng, poklot járat velem.
A világ szigorú tanító, aki ép erkölcsre oktat és a bölcsességre int. De lánya oly ledér, oly ledér, hogy a két combja közötti rét erkölcsömet rongálja rendszerint.
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet, behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe, kineveted kendőzetlen önarcképeimet, feléd vezető utam beszédes nyomait, hitem rólad mintázott számtalan szobrát, meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját, mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz, nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz, felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz, félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok, kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad, kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed, hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz, félek a visszautasítás rikító csúfságától, a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától, mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet zaklatásnak veszed, az agyadra megyek, mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt, s agyonsebzetten nem állok többé lábra?
A te országodban te vagy az isten. Teremtő, rontó. Termékenyítő. Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen, vagy lassan, vagy megálljon az Idő. Arcra borul előtted a te néped, a forró testét fekteti elébed, hogy sétaidőn szőnyeged legyen, meleg, csiklandós talpad végiglépked a szemérmetlen rajzú szőnyegen és boldog az, ha sárga, ha fehér, ha barna bőrű, akit a te lépted villámütése ér.
A te országod fullasztó meleg, ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog a száj. Hatalmas tűztorkú virágok lángolnak, kába illat őgyeleg. Ámokfutók hazája ez. Lihegve száguldanak, kezükben a gyilok, őrjöngve mártják ártatlan szívekbe, útfélre rogynak a bús mártirok. És ennek így kell lenni és ez így jó. Amikor ölnek, törvényt tesznek ők, ámokfutók itt a törvénytevők, véreskezű, dühödt ámokfutók, akiket ajkukon mart meg a kígyó, a te kedvenc mérgeskígyód, királynő, A Csók!
A te országodban, királynő, minden a feje tetején. A te országodban, királynő, bűn az, ami másutt erény. Ott a jóságot megölik, ott a hűséget kerékbe törik, a szeretet kardélre vettetik, a béketűrést élve temetik. A te országodban, királynő, megölnek minden védtelent, a te országodban, királynő, rajtad kívül semmi se szent!
"A fenti Noruz-asztal képe az iráni Shiva szép fotói közül való a flickr-ről, ahol sokan mások is felrakják a maguk Noruz-asztalának képét, s minthogy a perzsák rendkívül társas lények, keresztül-kasul kommentálják egymásét. Érdemes megnézni például Bahar,Hamed 1 és 2,Sepideh,Rfeiz,DrZin,Leila 1 és 2,David vagy Sinak képét, a kommentárokban közölt válaszképekkel együtt."
Jahorka látod, most tudtam visszakapaszkodni és itt egy igazi meglepetés, hogy betette a hsz-t mégis, pedig jól kivágott /rosszul is esett/ amikor elküldtem. Vajon végig tudom járni a topikokat ahová még szeretnék menni? Meglátom. Minden jót kívánok.:-)
“Semmilyen álarc sem takarhatja el a szerelmet ott, ahol van, és nem színlelheti ott, ahol nincs.”
La Rochefoucauld
........
“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszitója a csók, a csók, a hajnali csók.
Arany-alapra festeném arannyal, és olyan lenne, mint egy cukros angyal, aranyruhájú és aranyszemű. És búsan búgna édes-lanyha teste, mint egy nemes és ódon hegedű. Lefesteném őt korareggel, este, az ágyba, hogy fehéren gömbölyül, kék árnyait a szemei körül, s a kandalló mellett, mint puha macskát huncut mosollyal, lustán, álmodón, a vánkosok között két gyönge mellét, két illatos és langyos vánkosom. És olyan lenne fáradt ajaka, mint szirupédes, barna malaga, és karja, mint egy kóbor villanás, és dereka, mint egy meleg kalács, és hangja álmos, bágyadt rezdülettel, mint enyhe fürdő és mint a meleg tej. S lefesteném szeptemberi tüzét is, lobogó testtel festeném le őt, hogy aranyok között iszik aranysört hó-abroszon vasárnap délelőtt. Fanyar vonalja a bús, drága szájnak azt mondaná: szeptember és vasárnap. Azt mondaná: én, s én azt mondanám: ő, és szüntelenül csak ezt mondanám én, és fiatal, szemérmes szerzetes, csak festeném örök iniciálém.