Ha majd eljössz onnét veled indulok el de ott tovább is tűz a nappal és éjszaka egy madár énekel Ahogy itt ha a szelek lehajolnak eltűnik a hegy fehér éle megolvad újra a homokon fekszel mögötted a sziklapad aztán semmi Felhő halad az ablakból kiáltás száll korlátot vonnak a ciprusok Sós a szél még nedves a hajad Ha majd elmegyünk onnét valaki ottmarad visszavár minket figyeli lépteinket egyetlen barát az ott felejtett árnyék mely a fa alatt únja magát.
Zimonyi Zita Szétpattant öröm
Szétpattant az öröm szivárvány burokja, épp hogy könnyen ráleheltem, érintettem, észrevettem, óvatlanul hinni kezdtem. A fénynek nem maradt csak ujjamon nyoma.
Naptalan napommal ürességbe zárva, nem tart meg, ami tegnap vett tenyerére, nem vidít fel a színes öröm emléke: magam festek tájat üres ablakomra.
Hevült önáltatás tűzrakása fölött arcot pirító megvilágosodásban, keresve valóságot a hűlt hamuban, mosolyt tanulok arcomon, korom között.
Fájdalomlépről pergetem le bánatom, jót teszek a visszanéző változásnak, nem engedek többé utat ámításnak: keserű az édes, ha íze ártalom.
Zimonyi Zita megalkuvás
nem az a fontos, hogy szeress, hanem, hogy szeretni tudjalak, érzékeim útjain a színes égők csodát csillogva villogjanak, fényárba boruljon fakó hitem, a hétköznapi örömünnepek átröpítsenek a kátyúk felett
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolyongásodban mégis-mégis hozzámhajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében. - Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál. Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként. - Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Első álmom rólad volt, Első álmom elröpült, Még az esti szél nyögött, Még az égen csillag ült. Lábaimban lakik egy Szellem; az rejtélyesen Húzott, hozott, vezetett Ablakodhoz, édesem!
Csitt! A fekete folyón Illat és szél úgy alél, Mintha mákos álmokat Tépegetne ott az éj. Apadoz a zokogás A csalogány csöpp szívén, Mint ahogy a tieden Kell hogy elapadjak én.
Jaj, bűvölj föl fűből! Halok! Hullok! Ájulok! Szórja csókkal szám-szemem Szerelmed mint záporok! Arcom fagyos és fehér, Szívem dobzörgése vad: Szorítsad szíved fölé, Talán ott majd megszakad.
Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz Te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tôlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben.
Örömöd fusson le a fák gyökeréig, őzek szemetükrén díszítsd fel mosolyod szerelemre; széllel fütyölj! és tájékpirítónak kelj égre a nappal! szeretlek! melleiden aludni készülő csillaggá pislan a bimbó!
A szemeid olyanok mint az anyámé Ha homlokomon megpihennek A szádat is a szádat is Ilyennek álmodtam ilyennek Miattad éltem millió évig Mint moszat a tenger alatt Gyíkok és polipok másztak át rajtam Megérte megtaláltalak Miattad ébredek minden reggel Miattad nézek a tükörbe Miattad szeretem a madarakat Miattad szeretem önmagamat Miattad veszek lélegzetet És gyermeket ölbe Miattad éltem millió évig Mint moszat a tenger alatt Hogy öled gejzíres katlanában Megöljön egy pillanat
Le kéne, kedvesem, szoknunk a szex köz- ben gyakran elhangzó istenemekről,
jajanyámokról, beleőrültemekről. Kevés az intimitás, sok az eszköz.
Anyát, Istent ne emlegessünk többet! Nem szégyenlem és nem is illetlenség. Szex közben gyakran csak sírnék, hörögnék, de rég nem érzem már magam kölyöknek.
Nem kell fölém úr, ha te vagy alattam. Jobban bízom én a mocskos szavakban.
Zimonyi Zita félek
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet, behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe, kineveted kendőzetlen önarcképeimet, feléd vezető utam beszédes nyomait, hitem rólad mintázott számtalan szobrát, meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját, mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz, nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz, felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz, félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok, kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad, kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed, hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz, félek a visszautasítás rikító csúfságától, a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától, mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet zaklatásnak veszed, az agyadra megyek, mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt, s agyonsebzetten nem állok többé lábra?
Most mindenben Téged látlak, Minden fűszálban megcsodállak, Mióta nem vagy velem: A víztükörben is a tekinteted keresem. Úgy érzem, itt vagy: A szellőkben, a fákban. A Te léted mindenhol: A holnapban, a mában. Most, hogy távol vagy, S mindenben kereslek, Most érzem igazán: Mennyire szeretlek!
körvonalak tévutak nélkül kikopott belőlem minden józanság felkavarsz mint egy gömbbe zárt ciklon és rettegek hogy nincs is arcod csak valami lassú mámor ez az egész mégis csupa nagybetűs szenvedély ha egyszer majd kibontasz magadnak
hát engedem
hát legyen
ebben az átizzadt sötétben az a most annyira igazi hogy téged is felver álmodból mert minden magam-érintésben olyan sűrű a léted hogy végre azt is elhiszed a legtisztább kék és a legfahéjabb illat te vagy
