Kegyelemre várva
Lásd, én a fájdalmak erdeiből jöttem,
Ahol a tarlott fák ágai közt, sohasem
Festi lilára a Nap, égő sugarát, -
S még nem láttam a teremtés érckapuját -
Mint egy idegen nézek szét, közöm sincs már,
A káoszba rohanó, mammoni vágyhoz, lásd,
Úgy megyek el, ahogy jöttem, reménytelen,
Kitaszított és árva, Jézusi gyermek.
Udvaromban, tobozokat morzsol a szél,
Kolduló bánat ül jajongó szívemen,
Soha el nem múló, harmadnapos gyászt ül,
A hiábavaló, keserű értelem.
Kora hajnali könnyek hullnak a ködben,
Teremtőre várva, aki majd megvigasztal -
Reszketeg a Hold is, hamuszín riadtan,
Ájulat némán ülök, kerékbe törten.
A Hold hamujában keresek szavakat,
Könnyes folyókon is szeretetre vártam,
Hiába minden, ha egyedül maradtam -
Darabokra törten, lelkemben halállal.
Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörû arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelrõl szemügyre vennéd. De, nem is ismersz.
Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettõs rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejû.
Érted-e még az egyszerû beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
Átcsenném álmaimat Neked finom, lágy gyönyörökkel és az olvadó nedves kéjt amely illatozva kíséri a csendes langyos éjt lebegő szerelmi násszal és az érzést őrizném a követő álom hajnaláig új kísértés csodájáig.
"Maradjunk együtt szerelmem. Szerelmem: maradjunk együtt."
- Virágot hozok neked minden harmatos reggelen. - Üldögélünk a csillagneszes kertben minden harmatos éjjelen.
- Vágjunk át együtt a hegyeken, patakok mentén, utak során, réteken. - Ahányszor csak szomjazol friss vizet adok eléd.
- Vigyen minket a motorom, száguldjon a szél. - Mandulát, édes gyümölcsöket rakok eléd.
- Új városokba érünk, új embereket nézünk minden áldott nap. - Várni foglak porban, hóban, napsütésben minden áldott nap.
- Megjövök hozzád amint leszáll a nap, a vörös alkonyatban, minden átkozott este. - Elszakadok tőled, mint tőtől a levágott virág, minden átkozott reggel.
Májusok illata hömpölyög parttalan s nyitott ablakon át kába örömmel tódul a szobába, pezsdíti véremet. Jó lenne itt veled csöndes félhomályba'. Jöttödre várva társam a megváltó színes képzelet.
Látom a szemed milyen gyönyörű! Pillád árnyéka selymes takaró szád puhasága, csókjaid méze szívem megigézte, s ahogy indulsz felém a nyárba a vágyak világa már újra való.
Mennyire szeretlek! érzem, ez szinte fáj. Töröld le könnyemet becéző szavakkal és ölelj magadhoz ezen az éjszakán míg elér a hajnal. Orgonák, nárciszok, harmatos pázsitok balzsamos illatát elhozom magammal.
Gyere, nevető szemű, airwave-es leheletű! Bús lovagod ma terád vár egyedül, a pattogatottkukorica-szagú moziban, ahova csupa pár jár, lépkedek ide-oda idegesen én itt, jaj, úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik. Gyere na, hisz ime, a nap kisütött kint, fűt a tavasznak a láza, vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld, és tele van a pláza, gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te - mennek már odabent, gyönyörűm, az előzetesek, nosza, jöszte! Kukorica, perec és a kóla kezünkbe, zsebembe jegyért kotorászom, így be a sor közepére, amíg megy a halivudi jelenet a vásznon; és míg könnybe a mozi szeme lábad, lerugod a papucsodat, és a puha szék tetejére teszed föl a lábad. Betege vagyok a szerelemnek, a vágynak, az érintésed is éget, amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett, fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy - nem tudok én ma a filmre figyelni miattad, olyan gyönyörű vagy. Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád, és szép a te fogad és a nyelved, amivel a popcornt ízleled, amit a te szép kezed a zacsiból elvett; legurul a nyakadon a kukoricamorzsa, elnyeli ott ez a kis szakadék, a halálban is édes a sorsa. Két kibújó telihold a trikód ködleple alatt a te melled, barna, akárcsak az alkonyi fény a te bőröd, a szoliban ilyen lett. Jaj, milyen oktalan állat az ember, vágy az ölében örökkön dudorodik, és a szive teli szerelemmel. Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla. Édes a szerelem, a vágy lólába ha néha kilóg is alóla... Baromira gagyi ez a jelenet is épen, gyere, szerelemnek örülni hajoljál össze te velem a sötétben.
Volt egyszer egy szép leány, reá néztem tündér-talány. Egyszer csak megismertem őt, a drága és gyönyörű nőt! Emlékszem este volt már, de rá gondolni nem kár. De hogyha mégis eszembe jut nem is tudom, hogy mit gondolok. Csoda ez nem is vitás, mert bíz ez egy csodás látomás! Tüneményes termete itt csak róla szólhat most a hit! Folyton csak rá gondolok, de nem lehet velem ő most. Ám majd eljön az idő, mikor együtt leszünk: ő és a költő!
A "törvénytelen" szeretők nem fordítják fény felé az arcuk, mosolyuk is árnyákba rejtett s kétszer sötétebb a haragjuk. Szeretni kölcsönágyra járnak diszkrét csörgésű kulcscsomóval egymás mezítlen melegéhez szorongva érnek, mint a tolvaj. Nem ismerik a gondtalan nász fegyelmezetlen őrülését, neszekre függesztett figyelmük rándulni kész akár a vészfék. Nem bújnak össze önfeledten, csak félve egymáshoz lapulnak, ernyedten is olyan feszültek, mint puska ravaszán az ujjak. Sivár magányuk sem magányos: presszókban ülnek félaléltan, egymás mellett egymásra várnak, kettesben is emberkaréjban, nem ismerik a délutáni szelíd szieszták tiszta csöndjét, ezer felől figyelt magányuk sosem lesz páros egyedüllét, sorsuk zsibongó hontalanság, akár utcára kivetetté. A "törvénytelen" szeretőket a csönd hiánya űzi ketté.
Soha nem kérdeztem, s Te soha se mondtad Soha még egyetlen bókkal se hazudtad Mégis Szemedben, ha nézel, olyan fények gyúlnak Mély-barna zöngéje úgy szól a hangodnak Ujjaid hajamban néha úgy matatnak Ajkaid a számra oly mohón tapadnak Vagy, ha váratlanul, hátulról átölelsz Nyakamba aprócska puszikat úgy lehelsz Testedbe úgy burkolsz, vágyamra úgy felelsz Mint hogyha szeretnél… Testbeszéded érzem, sőt, érteni vélem Bár óvatosságra int a józan eszem Érvei nyomósak, de addig elvetem Őket, míg karodban békémet meglelem
Nyüzsög minden porcikám Elaludni nem tudok Párnámon és bőrömön Itt maradt az illatod Tiszta, ápolt, ismerős A testedet idézi Ahelyett, hogy lemosnám Vágyamat felébreszti
Mint a homokba rajzolt archimedesi körök, a szerelem törvénye testünkben oly örök. Titkát már görög edények rajza rejti, amint szemét a férfi a nőn ott felejti, s ahogy a nő karja antik kőbe vésve tárul örökös ölelésre.
Szerelem! Csillagéleted hányszor gyúl újra létre főnixporodból megint, hányszor igézed még, ki rád tekint?
Te bölcsek kövén törvényt hozol, barbárok között ünnepet ülsz, majd egyházadból kiátkozol, bánatok óceánjába merülsz
Merre visz utad?
Csillagmiriádok hullnak nyomodban, pénz, nyomor, vérfolyam ömlik zuhatagban, utánad a lélek, mint Ikarosz szárnyal egyre magasabban, hogy aztán megtörten zuhanjon alá.
Hol talállak?
Kereslek már évezredek óta, Tibet fennsíkjain varázsolva, om mani padme hum, keresd a titkot a lótuszvirágban, a Tigristől az Eufráteszig egyetlen ölelésben, bölcsőben és temetésben, vert hadak útján a holtak megtört szemének üvegén, elmúlást lehelő mocsár ölén.
Kereslek én!
Keresni foglak, ameddig egyetlen szerető, nő és férfi létezik ölelő, és törékeny testükben léted szerteárad, míg nap holdra, holdra nap, és keringő bolygónk végleg kifárad e csillagideje tartó zuhanásban.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
A lelked messze, idegenbe való, Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek. Tettetve kies, mint szigetbeli tó, S a nagy, riadalmas, dús óceánnal Titokszerűen eggyéfolynak a mélyek. Ha ott árbocatörten elmerül egy hajó, Fölzeng itt halk buborékja színének, Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan A hajót, a halált, a vihart, a tengert... Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod Halvány redője aranyszőtt selyemnek. Selymek... zizegők, rajzosak, nyugtalanok! Ideges ábrák kúsza gyűrüin át Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. - Sok tipegő, finom ösztöngondolatod Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, - És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet, Puhán, hízelgőn alakomra dobod A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág, Némán hajolva simítja az arcom. Hűs illathálóban pihen a vágy, Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek, Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. - S én feledem, hogy itt ős láva-láng Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon. "Amen!" - szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák. Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt A te szerelmed.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről Tilla "Úgy szól a szó, mint az emlékezet - hát nincs szavam több és nem is lehet."
A nem-lehetből, mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más, csak a nem lehet? Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed - mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál. De este lett, és olyan este lett, megleltem újra arcod és kezed, egymás szájába sírtuk: Nem lehet, hogy már csak így, hogy másképp nem lehet! és hajad, orrod, szájad és szemed. S ki azt hittem, hogy élni ébredek, megint csak itt, megint e dérlepett falak között, megint a nem lehet. Vacog a szív, veri a perceket, veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet! Ha megyek már az utcán, úgy megyek, gázolva folyót, zihálva hegyet, mert voltak folyók és voltak hegyek és voltak évek, voltak emberek és mi volt még! mi volt! és azután egy nyári perc december udvarán - a vén remény... és voltak reggelek, mikor veled, melletted ébredek és hajad, orrod, szájad és szemed s az ing, s a váll, s a paplanon kezed... Úgy szól a szó, mint az emlékezet - hát nincs szavam több és nem is lehet.
