Ez a film egy professzorról és annak hűséges japán akita kutyájáról szól. A kutyus minden este megvárja a munkából hazajövő gazdáját a vasútállomáson. A történet akkor kezd megrázó lenni, mikor a professzor meghal... Egyébként az akitát Hacsinak hívják, és olyan[...] Bővebben!Tovább »
Őszintén sajnálom...
Bár kicsit irigy vagyok, 15 év egy kutyussal. Biztos nagyon boldogan meséli élete történetét a szivárványhíd túloldalán azoknak a kutyuknak, akiknek nemhogy ilyen hosszú életük, de még gazdijuk sem volt.
Remélem, hogy egy bizonyos idő után képesnek fogod érezni magadat arra, hogy egy másiknak egy ehhez hasonló boldog és hosszú életet biztosíts.
Mint már talán tudjátok, két kutyám van. Mivel kanok, lakásban vannak, soxor verekednek össze. Néha csúnya sebeket szereznek maguknak-egymásnak.
Ha a kisebbik - az öregebb - sérül meg jobban, a fiatalabb nyalogatja.
Legutóbb a nagyobb járt rosszabbul. A szeme alatt volt egy csúnya seb.
Dugta oda azt a nagy pofiját a kicsi orra elé, hogy nyalogassa a sebet.
Az öreg nem segített... Majd megszakadt a szívem.
Kitisztogattam én a sebet, de az sajnos fájdalmasabb volt neki...
Szeretném elmesélni két öreg kutya történetét.
Dorka németjuhász keverék szuka, kölyökkorában került hozzánk a szomszédból. Ennek már tizenöt éve. Nem volt még kutyánk, macskánk viszont annál több. Volt hogy tíz macska rohangált az udvaron és lefetyelt a tejestányér körül. Hogy miért érezték úgy a szüleim hogy ennyi macska mellé most már egy kutya is kell a házhoz, nem tudom. Mindenesetre jött Dorka és hamarosan megszokta hogy egy kerítéssel arrébb költözött. Az első alomjából megtartottunk egy kant. Rejtély, hogy ki lehetett a büszke papa, mivel Pici leginkább egy kopó keverékhez hasonlított, olyat pedig a környéken sem láttunk.
Így jutottunk hozzá a két kutyához, és a családból macskabolondból hamarosan kutyabolond is lett. Égetnivalóan eleven és fáradhatatlan természetük volt mint a keverék kutyáknak általában. Eleinte természetesen semmi sem maradt mozdíthatatlan a környéken. Se a levegőzni kitett szobanövény, se a veteményeskertben növekvő sárgarépák és persze az óvatlanul elhagyott cipők sem.
Közben teltek az évek és a kutyák velünk együtt öregedtek. Lassan megkomolyodtak, már nem rágtak meg és hordtak szét mindent. Már nem akartak mindenáron a gazdikkal játszani, annál inkább vágytak a szeretetükre és a közelségükre. Aztán jelentkeztek az öregség első jelei. A felszabadult rohangálások helyett egyre inkább komótos sétálgatással és szaglászással töltötték a mindennapi, fél-egy órai mozgásra szánt időt.
Dorka állapota három évvel ezelőtt rohamosan megromlott. Lefogyott, hátsó lábai reszketőssé váltak, nehezen tudott lábra állni. Az állatorvos szerint nincs nyoma szervi bajnak, ez az öregség jele. Szeme hályogos lett, pár hónappal ezelőtt szinte teljesen megsüketült. De akart és szeretett még élni. Ha kinyitottam neki a kertkaput, mindig életet lehelt öreg csontjaiba és amennyire tőle telt fürgén kocogot vagy sántikált ki a szabadba. Becsülettel őrizte tovább a házat, és ha nem is hallotta már meg az idegent a gyanus mozgásokra mindig ő kezdett el elsőként ugatni. Pici még mindig csak másodhegedűs maradt mellette, pedig rajta még nem látszott az öregség. Tavaj télen valami rühös nyavaját kaptak amitől kegyetlenül megszenvedtek. Véresre vakarták magukat. Dorka orrából, füléből szivárgott a vér. Farkán, lábain szinte alig maradt szőr. Reménytelennek tűnt a helyzet, hogy a legnagyobb hideg idején kilábaljanak a nyavajából. Az állatorvos sem kecsegtetett sok jóval, habár ajánlott gyógyszert. Két-, háromszori vegyszeres csöpögtetés, vitaminok és két hét után kezdtek kevesebbet vakarózni. Dorka szőre lassan visszanőtt. Soha nem hittem volna hogy vénséges szervezete képes lesz még legyőzni a kórt.
Néhány hete Pici is megbetegedett. Zihált, hörgött, nem volt képes lefeküdni a fulladástól. Az állatorvos azt mondta, nagyon rossz állapotban van a szive. Kapott erősítő gyógyszereket, de azok csak pillanatnyi segítséget jelentettek. A hasa felpuffadt, majd újra jöttek a fulladásos rohamai. Nem tudott már mozogni sem, néhány méter megtétele után összecsuklott és fáradtan lihegett. Majd összeszedte magát és egy perc után újra továbbvánszorgott pár méterrel.
Szenvedett. Nagyon. Nem bírtuk tovább nézni a fájdalmait, ezért úgy döntöttünk ha nem lehet rajta segíteni akkor elaltatjuk. Az orvos szerint sem lehetett.
Pici egy hete elment. Dorka pedig tegnap követte. Csak eddig birta ki az ő kajla fia nélkül. Habár vén csontként is annyi nyavajából kilábalt már, mi tudtuk hogy nem fog sokáig élni Pici nélkül. Egy hét sem telt el. Tegnap megszakadt benne valami. Egy kicsit vérzett, aztán elaludt örökre.
Nagyon fájdalmas elveszíteni két hűséges, igaz barátot, ám egy kicsit boldog is vagyok. Boldog vagyok mert tizenöt évig a társaim voltak és mindent megadtak nekem ami tellett tőlük. Remélem, hogy ők is megkaptak mindent amit egy kutya kaphat.
Amikor belekezdtem ebbe a történetbe még nem tudtam igazán mi a célom vele. Könnyezve írtam le az utolsó sorokat, ám addig is gondoltam rájuk. Talán egy fórumra is elküldöm, hátha valami időtállóbb emléket hagyhatok róluk mint az a néhány fénykép. Ne haragudjatok ha esetleg valami offtopic fórumra küldöm, nem az együttérzésetekre pályázom.
Ez csak egy jel kereszt helyett a sírjukon.
Szép lassan elérkezettnak láttam az idöt az "értelmes engedelmes" megtanítására - megtanulására. Ha valaki nem tudná, ez az, hogy veszély esetén tagadja meg a parancsot a kutya. Tehát, ha egy kocsi jön az úton, a 2 dobbantás ellenére sem indul el. Gondoltam, megpróbálkozunk vele, és ha elindul, akkor jól összeszidom, lassan majd megérti, mit várok töle. AZONNAL tudta. Nem indult el, megvárta, míg elmegy a kocsi. Ez a kutya erre született, inkább ö képez ki engem, mint én öt. Most már a zebrát is meg tudja keresni "Zebra" parancsra, már csak a lépcsözés, tömegközlekedés és a jelzölámpa van hátra. És persze a gazdihoz szoktatás...
Most épp ráérek, de legközelebb csak vas/hétfö vagy még késöbb.
Szóval a folytatás:
A pórázra szoktatással kezdtük (merevpórázt nem tudtam szerezni, azunk nincs). A gazdi mellett közlekedés megtanításában volt gyakorlatom, de hogy pont 1 testhosszal elöttem menjen... És egyáltalán, hogy mit tanítsak neki?.. Szerencsére az egyetemen láttam, hogyan képezik öket, legalábbis 1-2 trükköt el tudtam lesni. (Osztrák vizsgán csont nélkül átmenne a kutyám - a magyar nehezebb) Eleinte félt a szentem az utcán, sok idegen szag, meg nem is jöhetett a lábam mellett... Aztán kedvet kapott - mint majd' minden kutya, imád sétálni. Kezdetektöl úgy gyakoroltam vele, hogy az úttestnél megállunk, és csak 2 dobbantás után indulunk el. (Ha vmi nem világos, hogy miért, kitérhetek rá) 3 hét után önmagától megállt a járda végén. (Mivel egyetemre járok, csak hétvégén tudunk dolgozni.) Közben persze apukám tanítgatta neki a "Fekszik" parancsot, én az "Ül"-t, "Gyere"-t (orral a jobb tenyeret megérinteni, akkor van csak elfogadva). Séta közben is. Ha biciklis jött, vagy 1 ugatós kutya elött mentünk el, egy rövid gyakorlat: ül-fekszik-ül. Nagyon sokára hagyta figyelmen kívül a kutyákat (a lovakkal még most is szeretne ismerkedni, de azok valamiért nem akarnak). Jött a következö lépcsö: tökéletes visszahívhatóság. Ezzel gyorsan haladtunk, nyúl vagy macska üldözéséböl is vissza tudom parancsolni - azonnal. Viszont ekkor kezdte megérteni, hogy mit is akarok töle. Ekkor kezdtünk "vakon" (csukott szemmel) sétálni. Azonnal tudta, mit várok, mit kell tennie: ha elengedtem, pár percenként rámnézett, ha megálltam 1 pillanatra, odaszaladt hozzám (megérintve a jobb kézfejemet). A másik oldalon viszont, túl nagy felelösséget helyeztem rá. Nem roppant össze, kibírta, söt, szívböl csinálja ("Csak ha szeretsz, Buck, ha szeretsz!"), de otthon elkezdte kitombolni magát. Ha lekerült róla a nyakörv, jajj volt a cipöknek, fadaraboknak, amit szét lehetett rágni, azt szétrágta. És persze ásott is...
(folyt. köv. az értelmes engedelmessel - avagy ha egy kutya vakvezetésre születik)
Hosszú lesz, úgyhogy széttördelem. Most nincs sok idöm, csak az elsö részt írom le. Hogyan próbáltuk meg a kutyusommal a lehetetlent...
Tavaly nyáron megmérgezték a kutyámat. Augusztus elején aztán nem bírtuk tovább, kutya kellett a családnak (leginkább nekem). Egy németjuhászt vettünk, 8 hetes kölyköt. Együtt játszottunk, nevelgettem, mindössze a nevéig (Vándor) és a fekszik-ig jutottunk, mikor megismerkedtem egy csodálatos emberrel. Egymásba szerettünk, tervezgetni kezdtünk, mikor január táján szörnyü híreket kaptunk. Az amúgy sem túl jó szeme a kedvesemnek elkezdett rohamosan romlani. Az orvos egy látó évet tudott neki maximum ígérni. Se mütét, se beavatkozás nincs, ami segíthtne. A kedvesemnek nem ígértem semmit, viszont a kutyámtól óriási áldozatot kértem.
(folyt. köv.)
15 évvel ezelőtt egy pici 4 hetes cica tűnt fel a baomfiudvarban. Annyira vad volt, hogy senki sem tudta megfogni. Hónapok kitartó munkájával elértem, hogy megsimizhettem, de semmi több, megfogni soha senkinek sem sikerült, mindig tartotta a 3 lépés távolságot. NEm tudom, mit mondhatott az anyukája, hogy ennyire félt az emberektől. Beköltözött a nyúkólak felett lévő szénapadlásra, mindig oda vittük neki a kaját. Bár nyáron nem igazán volt rászorulva, ellátta magát.
Telt-múlt az idő, a kicsi cicából 2 év alatt felnőtt cica lett. A felnőtt cica sem volt valami hatalmas, kb. mint egy 140 centis filigrán nő macskában.
Már 2 éve volt nálunk, mikor észrevettem, hogy tejel. Pár hét múlva előhozta a kölykeit, 2 kiskandúrt, akiknek sikerült jó helyet találni, némi szelídítgetés után.
Eljött a következő tavasz, cica elkezdett gömbölyödni. Egyszer 2 napra eltűnt, tudtam, megszülettek a kicsikéi. NAponta hordtam fel neki a jobbnál-jobb falatokat, amik egyszer csak elkezdtek halmokba gyűlni, semmit sem evett meg belőle. Csak fogyott és fogyott. Pár nap után tudtam, nagy a baj, de akkor és ott 13 évesen csak annyira futotta tőlem, hogy őrülten elkezdtem keresni a pindurokat, de hiába szedtem szét mindent a padláson, nem ott voltak a kiscicák. A cica ezt messziről végignézte, de nem segített, hiába mondtam neki, mutassa meg, hogy vannak a babái.
Másnap reggel, mikor felébredtem, szüleim azzal fogadtak, nagypapám talált 3 kiscicát a baromfiudvar ajtaja előtt (a baromfiudvar belső oldalán, gondolom a kutyáink miatt) a járdára letéve. A cica eltűnt, soha nem találtam meg a testét. Szerintem elhozta nekem a kicsiket, hogy vigyázzak rájuk, mert ő már nem tudott. :-((
A "szelíd" lánycicánknak éppen akkor voltak 5 hetes babái, őket én neveltem tovább, a kicsi 10 napos babákat pedig a cica, aki rögtön befogadta őket. A kiscicák megnőttek (2 kislány, 1 fiú) és elkerültek egy olyan helyre, ahol együtt maradhattak. Szerettem volna egyiküket megtartani az anyja emlékére, de amíg az ember lánya gyaerek, addig nem mindig rajta múlnak ezek a dolgok...
Megható. Bár a vicces történeteidet jobban szeretem. De ez is az élet velejárója. :-(((
Tegnap este volt egy filmecske a tévében, sérült gyerekek fejlesztésében vettek részt kutyusok. Szívfájdító volt.
A kutyusom, és a barátom kutyusa nagyon szerették egymást. Bár nem együtt laktak, megpróbáltunk minél többet közösen sétálni velük. Amikor megbetegedett, akkor eltört a kutyusom lábujja. Ettől függetlenül hagytuk, hogy együtt rohangásszanak, még ha csak három lábon futott is, de legalább együtt voltak.
Amikor a barátom dobija meghalt, a kutyusom napokig várta, kereste a séták során. Amikor először mentünk fel hozzájuk, a halála után, ott is egyből berohant a szobába.
Hogy ne vesszenek kárba a cuccai, a játékait átvittük hozzánk. A kutyusom nem volt hajlandó a szájába venni. A dobi lasztiját, amit imádott egyáltalán nem volt hajlandó megfogni. Pár nap múlva kerestem, nem találtam, hét végén végigkutattuk öcsémmel a lakást, akkor sem találtuk meg. Kb. három hónap múlva a kutyum egyszercsak előhozta. (Erős a gyanúm, hogy a kutyám eldugta a lasztit, mivel előtte teljesen átkutattuk a lakást, de nem találtuk, pedig mindenhol megnéztük, de mai napig nem jöttünk rá, hogy hol lehetett.
Amikor fél év múlva elmentem az egyik barátnőmhöz (olyan úton, ahol régebben együtt sétáltunk a dobival, de azóta egyáltalán nem), a kutya előrerohant az úton, rohan, rohant, láttam rajta, hogy örül, aztán egyszer csak visszafordult, szomorúan baktatva. Akkor jöttem rá, hogy Őt kereste, aztán rájött, hogy nem jön többé...
Tízenkét évvel ezelőtt történt, hogy a legjobb barátnőmmé vált egy lány, akinek egy tündéri kis szőrgombolyag nj-a volt. Még a kutya kölyök korában megígérte, hogy ha lehet majd kölyke, kapok egyet ajándékba. A barátságunknak sajnos nagyon hamar végeszakadt. A lányt elütötte a villamos, sajnos belehalt sérüléseibe. A szüleink idő közben nagyon összebarátkoztak, és amikor elérkezettnek látták az időt, bepároztatták a szukát. Ezután bár a szüleim nagyon nem szerettek volna kutyát a lakásba, belementek, mivel a barátnőm végakaratának tekintette mindkét család ezt a dolgot. Így lett az én kis csillagom.
Amikor megszületett, választásra esett a dolog, mondtam, hogy mindegy kan, vagy szuka, a lényeg, hogy ordas legyen, mint az anyja. Kilenc kiskutya született, mindnek lett gazdija.
A kutyust 1994.augusztus 20-án kaptam meg. Sajnos, nem sokkal ezután (kb. két hétre rá) kórházba kerültem, és két hétig bent voltam. Amikor az édesapám hazavitt, épp lent volt az anyukám a kutyával. Mikor feljöttek, akkor mesélte, hogy épp a kutyám anyjának gazdájával beszélgettek, amikor a kiskutya (akkor kb. 11 hetes) elkezdte húzni a pórázon, és megindult hazafelé. Megérezte, hogy hazajöttem. Azóta elválaszthatatlan a kötelék közöttünk, rengeteget járunk sétálni, most már persze csak lazábban, hiszen azóta eltelt kilenc év. Az eltelt idő alatt rengeteg élményben volt részünk.
Azóta is, ha valami bánt, egyből megérzi, és jön megvígasztalni. :-)
Hogyhogy nincs senkinek egy megható története sem?
Akkor egyet elmesélek:
Nagyapáméknak volt egy BOGÁR nevű kis fekete mudijuk. Nagyapámat súlyos agyvérzés érte 52 éves korában, még 15 évet élt teljesen bénán és magatehetetlenül, a szobában fekve. Bogár rájött, hogy Nagyapám értékeli, ha szórakoztatja, tehát minden létező módon megpróbálta felvidítani. Előbányászott a kamrából egy ócska kalapot, azzal a szájában besettenkedett a szobába, és elkezdte dobálni a levegőbe a kalapot, majd elkapta. ERzt addig csinálta, míg egyszer a kalap éppen a fejére esett. Akkor megmerevedett egy pillanatra, tök úgy nézett ki, mint egy fekete szőrrel borított tönkű óriása szürke kalapú gomba.
Másik kedvenc húzása a tollal való játék volt. Elcsípett egy kakast vagy libát, kihúzta az egyik hosszabb tollát és azzal bohóckodottt Nagyapám előtt. Addig dobálgatta, míg a hasa alá nem esett be a toll, akkor szabályosan fejenállva vette fel. Irtó jó fej kis kutya volt.
Rá emlékezve lett a kennelnevem CSODABOGÁR.
Bogár egy héttel élte túl Nagyapámat. Minden este kiment a sírjához, egész éjjel ott feküdt a síron és nem volt hajlandó enni. Egy hétig húzta.
