Vajon amikor valaki dühében a legszívesebben törne-zúzna, de közel sikeresen fegyelmezi magát és ez emelkedett pillanatban egy rokona álnok pofával beszól neki, hogy "Te olyan kiegyensúlyozott ember vagy" - az mit gondoljon erről a kedves rokonról?
Hosszan gondolkodtam, beírjam-e ide, mit elmondanék. Aztán úgy dönttem, hasznos lenne számomra. Tehát:
Csöppet sem tisztelt és szeretett ex-főnöknőm, S. Mari! Azért szólítalak Marinak, mert ezt a becenevet nagyon utáltad. Mondd, miért voltál olyan undok velem? Nem azt akartam, hogy rajongj értem, csak azt, hogy legyél korrekt. Ne köss bele minden marhaságba, és hagyjál békén mind engem, mind a munkatársaimat. Ők mindketten jó emberek és megbízható munkerők voltak, én meg, ha hagynak, akartam és tudtam is dolgozni.
De ha annyira nem bírtál, miért is akadályoztad meg azt, hogy elmenjek? Találtam volna új munkahelyet, de az ottani személyzetis felhívott téged, te meg nem túl hízelgő dolgokat mondhattál rólam, mert egyből elhessentettek. Amikor kijártam egy harmadik helyet, ott is szépeket állíthattál rólam, mert két hónap telt bele, amíg rájöttek, hogy nem vagyok egy lusta, felelőtlen valaki. Váljék becsületükre, ők legalább bocsánatot kértek. Azt hallottam, pár éve nyugdíjba vonultál, és előtte sok embertől kértél bocsánatot. Nos, tőlem és az ex-munkatársaimtól nem, amit jól is tettél, mert nem bocsátottam volna meg. Most viszont már majdnem mindegy, de azért jólesett, hogy kiírhattam magamból.
már ha szólíthatlak így. 5-6 évet együtt dolgoztunk, és én úgy érzem barátok voltunk, vagyis legalább én annak tartottalak. Szerettelek, mindennél jobban, imádtalak és elfogadtalak téged úgy ahogy vagy. De te engem nem. Sosem szerettél ÚGY mint én téged. Ez az én hibám.
De amiért beolvasok neked, az az, hogy elhitetted velem évekig, hogy kedvelsz, hogy van esélyem nálad!! Minek flörtöltélt velem?? Miért masszírozgattál munka közben?? Tudtad hogy milyen hiszékeny és naív vagyok. Tudtad hogy velem bármit megtehetesz!! Tudtad, hogy csak fütyülnöd kell és én ugrom! Tudtad, és kihasználtad! Bár nem hibáztatlak mindenért... én is felelős vagyok.
De hogy ennyi év barátság (??) után az utcán is elmész mellettem?? Öregem! Ehhez már pofa kell! De látom neked elég nagy van!! Gratulálok hozzá! Remélem megtanít az élet arra hogy visszakapd ezt az érzést! A csalódást!
Azt hogy én minden nap sírtam, több éven keresztül a munkahelyen mennyet és poklot jártam meg ha úgy szóltál épp hozzám...Ott voltam melletted és vígasztaltalak ha bajod volt, és erőt adtam. Segítettelek és megtettem érted sok mindent.
Tudom nem tehetsz róla. Te megmondtad hogy nem szeretsz. De utána akkor miért közeledtél felém ÚGY??
Hát köszönöm, hogy most még évek után is ennek a kisebbségi komplexust nyögöm és nem hiszek magamban, mert elhitetted velem hogy ÉN NEM VAGYOK NEKED ELÉG JÓ. És másnak sem! Köszönöm hogy tönkretettél!! Vagy inkább én tettem tönkre magam!
Te kis köcsög!! Úgy megleckéztetnélek!!! Remélem meg is kapod az élettől a leckét ami jár neked!!
Utálom. Elegem van a csodálatos kirakat-életetekből, utálom, hogy nem állhatok fel, és mondhatom azt, kérem szépen, ez hazugság, egy marcipánnal és cukormázzal vastagon leöntött hazugsággyár. És nem veszed észre, hogy elsősorban nem nekünk, a külvilágnak hazudsz. Még csak nem is a gyerekeidnek. A legnagyobbat saját magadnak hazudod, és rohadt fájdalmas lesz a felismerés - ha egyáltalán eljön valaha. A felszínes bájcsevejek és tökéletesen pozicionált mosolyok mögött ott húzódik a kétségbeesés és a fájdalom. Látom a szemedben. De nem vagy az a fajta ember, aki képes volna beismerni (akár egy magányos órán), hogy tévedett, hogy elcseszte, hogy nem megy tovább. Nem.
A fogaskerekek pörögnek, ahány ember, annyiféle cukormáz, és dühös vagy, ha valaki beleköp a levesbe. Vagy többet tud, mint te. Tökéletesen hozzá vagy szokva, hogy a kezedben tartod a gyeplőt. Mindig és mindenki hajlandó volt meghajolni az akaratod előtt, igaz, rendelkezel azzal a kivételes tehetséggel, hogy ezt mind képes vagy/voltál úgy tálalni, mintha ők is legalább annyira akarták volna, mint te. Semmi másból nem áll az életed, csak megfelelési, bizonyítási vágyból. Bizonyítani a szülőnek, a nagytesónak, a "barátoknak", vadidegen "topikcimbik"-nek, hogy minden mennyire fasza. Belegabalyodtál a spirálba, és nem szabadulsz. Az életed mozgatórugója a megfelelési kényszer. Szar lehet.
Remélem kimászol belőle. Mert mindezek ellenére értékes embernek tartalak....
Az elmúlt hónapokban sikeresen megutáltattad magad velem is.
Hogy miért is? Mert az ügyfeleink egy része utál, mint a szart.
Vesztettünk emiatt már sok pénzt is.
Elfelejtetted hogy honnan indultál, hogy szívességből fogadtak be Budapesten, amikor elmenekültél az alkoholista férjed előle, aki vert, hogy nem találtad a helyedet - aztán budai úriasszony lett belőled, tele nevetséges allűrrel és ehhez passzoló arroganciával.
Még most sem érzem, hogy akkor kellett volna kirúgjalak, amikor először buktál be hatalmas hazugsággal, mert azóta sok pénzt termeltünk együtt. Százmilliókat. Ezek hiányoznának.
A megélhetésedet nem akarom elvenni, de a fejlesztések már nélküled folynak.
Lehet hogy még nem tudod, de a kapcsolatunk helyreállíthatatlanul megromlott, kész, vége, nincs visszaút.
Nem az ordas hazugságaid és a szánalmas lebukásaid miatt, nem azért, mert hetek óta már velem sem beszélsz, nem azért, mert vagy 4 éve semmit nem lendítettél előre a közös vállalkozásunkon, nem azért, mert a feladataid egy részét kénytelen voltam átvenni - hanem az irány miatt, amerre mész. Menj egyedül.
Örülök hogy egy kicsit boldognak is láttalak. Szeretném, ha ez így is maradna. Sokáig. Végleg felhagynál az önsorsrontással. Most már megint tudok majd haragudni Rád, főleg azért, amit velem műveltél. Meg amit Magaddal.
Már egy hete odaát. A megelőző hónapokat nem kívánom senkinek. A tömény pisiszagot biztosan nem érezte, ami körülvette, de a fizikai fájdalmat, meg azt hogy nem szereti senki, azt biztosan.
Egykori harcostársam, az ő kicsi fiacskája kábé három hónapja egy durva átveréssel örökre kicsapta nálam a biztosítékot, így vele már nincs is kapcsolatom. A fa és az alma esete. Meg az esésé.
5. Anyámat a háború vége a Felvidéken érte úgy, hogy mindent elvesztettek. Apát, házat, vagyont, hazát. Ott állt nagyanyám két kisgyerekkel és el kellett hagyni azt a területet, amit hirtelen megint Csehszlovákiának hívtak. No akkor fogadták be a rokonok a két gyereket, amíg nagymama teremtett valami egzisztenciát. A nagyobb kilenc éves volt, a kisebb négy, a gazdag rokonokat pedig a front sem érintette, szinte meg sem érezték a háborút. A négyéves nagybátyámat hamar kiebrudalták: semmi hasznát nem vették. A kilencéves anyámat pedig cselédnek használták, dolgoztatták, a hidegben mezítláb járatták, stb. Akkor kezdődtek a mai napig tartó mozgásszervi betegségei.
Nagyanyám megfogadtatta vele, hogy erről nem beszél, soha nem tesz szemrehányást a "kedves" rokonoknak. Nem is tett. Én sem teszek. Csak egy újabb ponttal egészítem ki mindazt, amit nem fogok neked elmondani, mert csak itt olvasok be. Azt is látom, hogy bár nálad önzőbb embert nem ismerek, elég kemény büntetéseket kaptál - és kapsz - az élettől. Megérdemled.
Amióta nem láttalak, azóta rohamosan öregszem. Télen elvesztettem egy családtagomat, és olyan nehezen akart kitavaszodni. Ilyenkor egyébként sem olvad a fagy, de az időjárás sem segített rá. Azóta pedig, újra rohanunk a télbe. Még egy rövid pillanatig narancsfény úszik a fákon, de már kúszik be a kemény fagy.
Annyira kemény, amennyire a szíved. És amennyire az enyém. Én kértem, persze, hogy kértem, hogy ez ne így legyen. De mintha két másik bolygóról jöttünk volna. S látom a fényed, emlékszem rá, de csak messziről érint, már nem melegít. Annyira tudom, hogy nem fogsz felém fordulni. Mert baromira következetes akarsz lenni, s azt hiszed, addig kézben tartod az irányítást, ameddig az van amit te akarsz. Talán védekezel is ezzel. Csakhogy így sosem fog kiderülni az igazság. Hogy kik vagyunk, és mi a feladatunk a másikkal.
Én meghívnálak, de te nem fogadod el a meghívást. Biztosan úgy gondolod, hogy tudod, milyen lenne itt. Ameddig nem próbáltunk valamit, addig viszont nem tudjuk jól, hogy milyen valójában. Nem szeretném reklámozni magam, nem is fogom többé. Annyit nem ér az egész. Úgy nem is kell. Sokkal, sokkal jobbaknak kellene lennünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk.
Úgy jöttél, hogy nem is akartál jönni. Én pedig, még ha kerestelek is, nem Rád vártam. Valaki másra. Valakire, aki megtestesíti számomra a tökéletest, a hibátlant. De a Te nem akarásoddal és az én más keresésemmel egymásba botlottunk. Nem hitted el, hogy szerethetsz valakit úgy, hogy nem is akarod. Nem hittem el, hogy megláthatom a tökéletlenben a tökéletest. Hiába... Az életünk kivette kezeink közül az irányítást.
Ha kinyitnám a szemem és magam elé néznék, akkor sem látnék mást, csak a feneketlen sötétből kivilágló kis féypontot, ami Te lettél. Tudom, arra kell tartanom. Ha kinyitod a szemed, Te is csak zűrzavart, kavarodást látsz magad körül. De a szíved legmélyén érzel valami biztosat, ami talán én vagyok.
Egymásra vártunk. Te én rám, én pedig Te rád. Ezt - bármi is történik az időben - nem tagadhatjuk el önnön magunktól.
40 óra. Ennyit töltöttünk el együtt. Mi ez az életünkhöz képest? Pillanatok. De ha visszatekintünk erre a 40 órára 40 év múltán, akkor is minden percére, minden ízére emlékezni fogunk... mert ezt kerestünk. A két tökéletlen tökéletes boldogságát.
Vajon mit hoz a holnap nekünk? Elválást? Megbékélést a jelen helyzettel? Hogy én nem kaphatlak meg Téged, Te pedig nem érheted el, amit mindig is szerettél volna? Vagy egymást? Nem tudhatjuk. Ez még titok. Tudod, abból az igazi fajtából! Mert mindennek meg van a maga elrendelt ideje. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Hiszem, hogy egyszer a sok miértre választ kapunk. Miért Te? Miért én? Miért így? Miért most? Miért nem korábban vagy miért nem később? Miért a sok harc? Miért a küzdelem? Miért a megbánás és miért az akarás? Mert amit akarunk és amit lehetne, az most olyan, mint a mágnes két pólusa: taszítják egymást. De ez az idő múlásával változni fog.
Gondolkoznod kell. Újra és újra és újra. Hallani akarod a hangomat, érezni akarod az ölelésemet... meg akarsz nyugodni a karomban. Mást sem szeretnék, csak hallani a hangod, ölelve szorítani, örökké érezni a közelemben...
Most elárulom Neked, mi az én titkos nevem, amit egyszer évekkel ezelőtt kaptam: Living Stone. Ilyen vagyok. Ez vagyok. Ezt szereted bennem... Te pedig, Te Living Heart vagy... még ha nem is évekkel ezelőtt kaptad ezt a nevet, de ez vagy nekem. Ezt szeretem Benned.
Aludj el velem, érezz engem közel magadhoz, mert én Veled alszom el és Veled ébredek! LS
Jó a topic cím! :) Bár nekem nem szándékom a beolvasás... teljesen más vezérel. Ha olvasod majd egyszer, tudod mi az.
A hangulatom vegyes, nem vagyok sem szomorú, sem kétségbeesett... még azt sem mondhatom, hogy tanácstalan. Mert pontosan érzem, mit kell tennem. Neked szabadságot adni. Soha nem kötöttem meg a kezed semmiben és nem is fogom. Kérni sem igazán kértem még.. éppen most sem szeretnék. Viszont amit Te kérsz tőlem, azt egyenlőre nem tudom teljesíteni... még nem. Hármunk közül Te vagy a gyenge láncszem - de azt tudom, hogy csak ezekben a pillanatokban. Magadban, a lelked mélyén már eldőlt a sorsom, a sorsunk. Tudom, hogy így van. Esélyt kaptam, hát ezzel az eséllyel élni is fogok! Jól forgatom azt a kicsinyke kis "vagyont", amit rám bíztál... és Magad is meg fogod majd látni, hogy ez a kicsinyke kis "vagyon" gyarapodni fog. A nélkül, hogy Te tevőlegesen bármit is tennél. Mert az idő nekem dolgozik. Nekem és Neked. Csak ki kell várni.... Nem számítanak a mostani események. Nem számít, hogy ide-oda billeg a szíved, mert a lelkünk mélyén dőlnek el az élet dolgai. Ez két külön dimenzió, egyik függ a másiktól. Ha azt kérnéd tőlem, hogy adjam fel, azt válaszolnám, hogy nincs mit feladnom, mert nincs semmim. Amivel rendelkezem, azt Te magad is érzed, tudod és hiszed. És Benned is ugyan ezek megvannak.
Ne hidd azt, hogy én rosszul mérem fel a helyzetet. Ne hidd azt, hogy bármilyen szituációban csípőből tudnám vágni a megoldást.. mert nem így van. De azt az egyet tudom, hogy van értelme. "A koncentrikus körök befelé sűrűsödnek, míg egyszer elérik a teljességet." Mert hát min is rágódsz igazán? Az elmúlt hónapokon, vagy az elkövetkezendő hónapokon? Vagy is-is? Ami elmúlt, az elmúlt. Azon nem tudsz változtatni.. és ha még sokáig hátrafelé nézel, szüntelenül bevered a fejed az előtted álló akadályokba, amiket akár a múltad is eléd állíthat. Jó lenne, ha inkább előre felé néznél és kikerülnéd. De amíg ezt nem teszed, addig ott fogok állni Melletted és ápolni fogom a szerzett sebeidet. Lehet, hogy egyszer majd arra kérsz, hogy ne ápoljalak többet... lehet. És én el fogom fogadni a kérésedet. Mert nem vagyok a rabod... De Te még az vagy. A múltad rabja. Pedig rengeteg idő áll még előtted, amit valahogy végig kell élned, végig kell csinálnod. És az, hogy nem teheted azt, amit igazán szeretnél, Magad is tudod, hogy nem egészen úgy van. Parkolj le egy kicsit. Csak egy kicsit. Nem rohanunk, nem sietünk. Mert itt nem az a kérdés, hogy ő vagy én mit szeretnénk, itt az a kérdés, hogy Te mit szeretnél?! Én kivárom a döntésed, és nem befolyásollak benne... de ő? Ő kivárja?
Nincs harag bennem irányában, mert a felfogása szerint hozza meg a döntéseit, és a felfogása szerint akarja meg hozni a Te döntésidet is... helyetted. Na ez az, amit nem kellene engedned. Nem vagy Te játékszer!!!! Ember vagy!
Az én hitemet, bizalmamat és reményemet nem adom ki a kezemből.. neki sem és Neked sem. Arra visz a léptem, amerre a szívem húz. Mert kivételesen az eszem is ez irányban mutat ebben a helyzetben. Ha azért rendelt Melléd a sors, hogy kirángassalak a múltadból, már akkor megköszönhetem az életnek, hogy megismertelek. Nem tudhatjuk előre, hogy mit hoz majd!! És ezt Te is tudod!
1. Egy anyának volt négy fia. Amikor magára maradt és az addigi szolálati lakást el kellett hagynia, akkor a legidősebb fia vett neki házat, ahol élete utolsó 30 évét töltötte. Ezt a házat egyedül tartotta fenn, a három testvére egy fillérrel sem járult hozzá, sőt, amikor édesanyja gáztűzhelyet szeretett volna, akkor az egyik öccse feketepiaci árat fizettetett vele az akkor hiánycikknek számító PB gázpalackért. Ugyanez az öcs említette egyszer, hogy mit tervez abból a pénzből, amikor majd négyen megöröklik azt a házat...
2. Amikor ez a négygyermekes anya már nem volt képes egyedül ellátni magát, az ingóságait elosztogatta a gyerekei és az unokái között, megkülönböztető figyelemben részesítve a legkisebb fiát és annak családját. A nagyobb bevétellel kecsegtető darabok piaci értékesítésében buzgón segített neki a gázpalackos fiú, ugyanis a legkisebb testvér mindhárom bátyjának tartozott, és ő tudta, hogy édesanyjuk az összes pénzt a kis Benjáminnak adja, aki ebből a pénzből törleszti a kölcsönöket, így ő, a gázpalackos is előbb a pénzéhez jut. Az ebédlőgarnitúra sokat ért, de senki nem akarta megvenni, mert százezres nagyságrendű felújításra szorult, és ugye nincs az kereskedő, aki hosszú hónapokra befektet ennyit egy olyan bútorba, amit nem vesznek meg tőle azonnal. Végül a legidősebb fiú egyik fia vette meg, mert ő vállalta a felújítást és nem akarta, hogy az értékes darabok kikerüljenek a családból. Ebbe az adásvételi szerződésbe kötött bele a legkisebb fiú, aki az egész pénzt kapta, ugyanis a garnitúra több darabjára igényt tartott, mondván: azt az édesanyja nekik ígérte...
3. Egy anyának volt két fia. Amikor elvesztette a fedelet a feje fölül, akkor a nagyobb fia vett neki egy lakást kétmillióért. Ma ez a lakás épp 12 milliót ér. Az anya egészségi állapota megromlott, így közelebb kellett költözni a fiaihoz. A nagyobbik fia egy másik ingatlanába költözött és a következőket határozta el: a korábbi lakást eladja ő, visszaadja a fiának a kétmilliót, mert ugye ő ennyiért vette, az ölébe hulló tízmilliót meg elosztogatja, már pontosan ki is dolgozta, hogy kinek mennyit... (ennek az anyának olvastam be a topiknyitóban)
4. Egy apának volt három lánya és két ingatlana. Az egyikben télen lakott, a másikban akkor, amikor nem volt fagy. Ez egy csodálatos, panorámás telek, gyümölcsfákkal, lakható, alápincézett faházzal, a nyugati határszélen. Mindhárom lánya saját családban és jó körülmények között élt, egyik sem nélkülözött. Amelyik a legkevesebbet törődött idős édesapjával, az egyszer odament hozzá és addig beszélt a csökkenő belátási képességű öregúrnak, amíg az eladta neki ezt az ingatlan 1, azaz egymillió forintért. Gyarapodásának erkölcsi alapjául azt találta gondolni, hogy a nővérei állandóan el akarták szeretni a pasijait.
5. Ezt ma tudtam meg. Még emésztenem kell. Ugyancsak a topiknyitóban megszólított személyhez kapcsolódik. De nem haragudhatok édesanyám helyett, aki megbocsátott.
Felmerült bennem egy kérdés. Feleségem szülei már akkor sem éltek, amikor megismertem őt, viszont egyetlen rokonával sem tartja a kapcsolatot. A legközelebbi hozzátartozója a bátyja, aki féltestvére és azt sem tudja róla, hogy él-e egyáltalán.
Az én rokonságom kiterjedt és meglehetősen élénk a kapcsolattartás. Apai ágon pl. kilenc unokatestvérem van és nagy családi találkozókon azokat is látom, akik egyébként elfordulnak az utcán, ha szembe jövök, hogy ne kelljen köszönni. Tartjuk a kapcsolatot pl. édesapám unokatestvéreivel és azok gyerekeivel is, szóval vagyunk annyian, mint a cigányok.
Most itt le fogok írni néhány számomra elképesztő történetet, ami a családban esett meg. Nagyon sokáig furcsálltam a feleségem hozzáállását a saját családi kapcsolataihoz. Ő ugye senkiről nem tud, közénk meg teljesen beépült. Lehet hogy neki van igaza?
Mi már csatáztunk valahol a poltopicban. Elküldesz engem is???
Szerintem menj el hozzá, vigyél neki süteményt, vagy desszertet, egyétek meg együtt, és beszélgessetek el a régi szép időkről, főleg a jó dolgokról.
Másik lehetőség, hogy hagyd békén, és haljon meg távol tőled. De ha ezt teszed, benned fog maradni életed végéig, hogy ő meghalt, és nem bocsátottatok meg egymásnak. Hiszen már most is ott motoszkál benned ez a tüske.
