Keresés

Az Alexandra Könyvesház Pódiumán (V. Nyugati tér 7.)Május 13.-án szombaton, 19 órától a „Jazz Szalon” című műsorban Csepregi Gyula szaxofonművész lesz Bódy Magdi vendége. A „Jazz Szalon” különlegessége, hogy nem csak a meghívott vendég csillogtatja meg zenei tudását, hanem az est háziasszonya a – négy és fél oktávnyi hangterjedelmű! - Bódy Magdi is. Az énekesnő stílusát a 70’es évektől a pop és a jazz ötvözése jellemzi. Bódy Magdi a Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakán Vukán György növendékeként végzett, ezután szólistaként számos hazai és külföldi fesztivált megnyert. Fellépett többek között, a Generál együtessel és a KFT- vel, de sokat koncertezett saját zenekarával is. 1981-től a kanadai és az amerikai jazz klubokat hódította meg, majd önálló énekiskolát alapított. Hazatérése óta több albumot is kiadott a hazai jazz élvonalbeli klasszikusaival, így Csepregi Gyulával is. Csepregi nemcsak neves előadóként, hanem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanáraként is nagy elismertséget szerzett, ahol több mint tizenöt éve tanít. Emellett a Magyar Rádió Stúdió 11 zenekarának szólistája. A többszörös nemzetközi elismerésben részesült zenész, kinek nevével ugyanakkor több mint félezer hazai könnyűzenei kiadványon találkozhatunk, 2004 végén alapított egy új formációt, Csepregi Hip-bop néven. Izgalmas felállás, amelyben a korszerű fekete zenei alapokat (groovokat) ötvözi a modern dallamos jazzhangzással. A zenekarvezető Csepregi Gyula ars poeticaja szerint a Miles Davis által megkezdett úton kíván haladni a Davis-i hagyományokat ápolva és továbbfejlesztve. Jó néhány kritikus fogalmazta meg róla oly találóan: Csepregi Gyula Magyaroszág leginkább szívhez szóló szaxofonosa, akinek csodálatos játékában a kiváló technikai tudás mellett, az érzelmek legszélesebb skálája is megjelenik.

Egy, közel kétmilliós (!) városnak kellene lennie minimum 4-5 jazzklubjának, ahol pezseg az élet: esténként játszanak kisebb-nagyobb zenekarok, időnként külföldi sztárok, és két-három havonta fesztivál. Ilyen Budapesten nincs. Rengetegen próbálkoztak jazz-klub nyitással, de egyszerűen ennek nincs közönsége. Még a legjobb a "Biliárd fél 10" volt, melynek jazz-szerető tulajdonosai valódi klubot varázsoltak a VIII.kerültei Mária-utcába, de itt is megdöbbenve nézte néhány - nyugat-európai - manager barátom, hogy miközben ragyogó művészek játszanak a kis pódiumon, a "közönség" hátat fordítva traccsol, iszik, rá se hederít, amit lát, hall... Európában amikor kezd a banda, a közönség abbahagyja az evés-ivás-traccsolást, és odafigyel a zenére - e z é r t m e g y.

igen ... kiéreztem írjál ide gyakran

ennek örülök, hogy egyet értesz, de remélem te is kiérzed belőle a pozitív felhangot, hogy a köd oszlani is fog! (legalább is nem volt még olyan kor ahol ne oszlott volna...)

Kedves faure! Most volt alkalmam mindent végigolvasni. Minden szavaddal egyetértek. Ez a mondatod meg - gondolom én -különösen figyelemreméltó: "én azt hiszem a jazznek ma pontosan ugyanaz a problémája, mint minden egyéb művészetnek, hogy a "miért" és a "minek" egy kicsit ködbe veszni látszik."

Nem hát, nagyon szeretjük Milest! Mérföldnyi szeretettel!

[11] Utolsó mondatoddal alaposan tévedsz! Számtalan példa van, de nem az a cél, hogy dehonesztáljunk itt bárkit is ...

háááát, aranykorok jönnek mennek itt is ott is. de meg kell jegyeznem, hogy voltam a budapesti Joe Zawinul koncerten és ott nem azt éreztem, hogy letűnőben lenne a jazz. Piszok jó spílerek vannak, születnek és nőnek fel a világ minden tájékán, semmivel sem rosszabbak, mint az aranykorban született jazzisták, nem beszélve arról, hogy közülük azért még sokan élnek(Hancock, Zawinul, Corea, Jarrett, hogy csak zongoristákat említsek). én azt hiszem a jazznek ma pontosan ugyanaz a problémája, mint minden egyéb művészetnek, hogy a "miért" és a "minek" egy kicsit ködbe veszni látszik. új társadalmi helyzetek teremtődtek, amiben még igazán egyetlen művészet sem leli a helyét. persze ezekről a helyzetekről nagyrész pont az aranykor generációja tehet akarva akaratlanul, hogy megváltozott a kommunikációs helyzet, a zene rögzítése, a zene hallgatási szokásai. ők válaszoltak a saját koruk problémáira, amivel felvetették a mi korunk problémáit. csak még ezeket nem tudják a mostaniak megválaszolni, illetve még a kérdéseket kezdik csak önmaguknak körvonalazni. Mindenki a maga kérdését próbálja tisztázni és ez még eltart egy darabig. hidd el, minden kérdésnek megvan a maga Oscar Peterson-ja, Buddy deFranco-ja, Colman Hawkins-a, Joe Pass-e, Ella Fitzgerald-ja, Miles-a, csak még az embernek és kérdésnek egymásra kell találnia.(s aztán jön majd a neheze...) (kicsit patetikus lett bocs)

Ha már a zene birodalmáról beszélsz, milyen irigylésre méltóan gazdag birodalma volt Miles-nak: cool, rock-jazz, free, doo-bop (...:)), és mennyi szenzációs partnerrel.... Nagy életet élt, az biztos - tán az ő életében volt a jazz aranykora?? Thanks, Miles! Utána ez a mai mainstream... nekem dögunalom...

valószínűleg a "kamu" fogalmunk más. ez teljesen rendben van, azt gondolom ez ízlés kérdése, és zene felfogás kérdése, hogy kinek meddig tart a zene birodalma, és mit gondol határnak a szabad improvizáció és kamu között. De abban az egyben tényszerűen tévedsz, hogy komoly zenészek nem mennek színpadra részegen, illetve kokózva. Ez amióta zene van, azóta probléma az előadó és alkotó művészeknél egyaránt. ÉS ez nem csak Gipsz Jakabokat szokott érinteni, hanem "nagy, híres" embereket.

Bár épp Tutu-s pólóban pötyögtetem be ezeket a sorokat, de faure, ki kell ábrándítsalak: nem Davis miatt tetszik a lemez... Hanem a Davis zenekarában játszó fantasztikus zenészek produkciója miatt... Sajnos, nincs igazad: Miles gátlástalan életvitele belejátszott zenei teljesítményébe. Az - általad is említett - Kind of Blue-n még alkotó társ volt, de a Bitches Brew, In a silent Way lemezektől kezdve Davis egyre inkább leépült - z e n e i l e g - jóformán megírt szerkezetek, témák nélküli végnélküli, öncélú imprók jöttek, melynek legalja az On the Corner, ahol a kamuzás, igen, k a m u z á s a legaljára ért... Gyakorlatilag 40 perc összevissza fújkálás - sajnos, ez is hozzátartozik kedvencünk összképéhez. Ilyet Coreától, McLaughlintól sose láttál, komoly kompozíciós munka, komoly próbák, a színpadon remek imprók az átgondolt témákra - hát, Davistől jobban szerettem volna látni e z t a módszert... Ellenben én is láttam koncertjét, ahol a világsztár zenekari tagok rémülten próbálták követni egy önhitt, belőtt fráter szeszélyeit... Megjegyzem, a "nagyon komoly zenészek" részegen nem szoktak színpadra menni, és főleg nem ülnek neki pl. a Goldberg variációk eljátszásához...

attól függetlenül, hogy valóban nyomta a kokót, a heroint, ivott mint egy gödény, agresszív kirohanásai voltak a tettlegességig fajulva, mindenkit leszólt aki rossz "nigger" volt(az ő szavajárása, mielőtt nekem támadna valaki!!!), azt gondolom ez mind lényegtelen ahhoz képest amilyen zenész volt. Kár hogy valakinek rögtön a füvezés jut rögtön eszébe Milesról, nem pedig a Kind of Blue, vagy a Skatches of Spain, esetleg a Live/Evil album, vagy a Tutu. Ez senki ellen sem egy támadás, de itt lenne az ideje, hogy mindenkit a területén értékeljünk nem a "hobbija" szintjén. Ahogy Caravaggio-ról, Gesualdo-ról sem az emberölés jut elsődlegesen eszünkbe, vagy Berlioz, Mozart, Liszt kilengései, Picasso-ék abszcint és még ki tudja mi fogyasztásai, ugyanúgy Miles-t is inkább hallgatni kéne és aszerint mondani róla bármit is. Ezek a dolgok is hozzátartoznak egy élethez, de csak marginálisan, a legendárium részébe. Inkább hallgatni és kutatni Miles zenéjében, hiszen bőségesen van repertoár, felvétel, a 40'-es évektől a 90'-es évekig folyamatosan! Meg el kell olvasni az önéletrajzi interjú kötetét, meg az életéről most megjelent könyvet. Sokkal összetetteb a kép semmint hogy a füvezéseit emlegessük(nem beszélve arról, hogy azt utálta, mint azt jópárszor leírja...) és trombitások persze vannak, voltak az ő korában is, lesznek is, de trombita "sound", az csak neki volt, és ma sincs olyan senkinek, legyen Sandoval, vagy bárki. a tehetségeket meg ő kereste, és az albumjait is ő rakta össze, mint azt a könyveiben részletesen olvasható, akármilyen jó egy menedzser nincs 40 éven át ilyen jó orra a "spílerséghez" (szintén Miles) egy félig-meddig aktatologatónak. (minden tiszteletem persze Teo Maceronak) csak azért szóltam íly hosszasan hozzá, mert szerintem a múlt századunk egyik legnagyobb zenészéről, alkotóművészéről esik itt szó, csak ezt a "nagyon komoly" zenészek nem igazán hajlandóak, és képesek el/felismerni.

Pedig nagyon nem szeretek senkit sem fetisizálni. Miles Davis esetében elgyengülök.

nem hogy mit jó, meg nagyon jó - hanem rettenetesen jók vannak. Jobban trombitálnak, mint Ő és nagyon nagy egyéniségek - és mégis. De hát Armstrong se menne át egy vizsgán se. EZ az igazán karizmatikus jelenség. Szegénynek úgy látszik, hogy kellett ehhez az alkohol meg a drog. Személyes tragédia, de engem boldoggá tesz és ámulatba ejt, amikor hallgatom. Elég egyetlenegy hang, de OTT, ahova Ő teszi.

...és mégis, az trombitahang, sőt, maga a j e l e n l é t... Most várhatunk egy darabig, pedig most is sok jó - mit jó, nagyon jó - van, de hát Miles, nem lesz többé...

Vásárhelyi Zoltán - Isten nyugosztalja - esetei gondolom ismertek. Mégsem volt azóta sem senki, de tényleg senki, akinek a keze alatt ÚGY megszólalna egy kórus.

Ez mind igaz. Úgy hozták vissza a pokol kapujából (mint Joe Cockert is). Én is tudom, de én hallottam játszani, élőben, közel a vég előtt ... Különben tudod mit mondtak a rossznyelvek, hogy miért sétált a színpadon a földet nézve??? Merthogy oda van leírva a kotta :-)))))))

Hát... izé...nem is tudom, mondjam-e... Csak Neked! Más meg ne tudja...:)) Szóval. A királyról mások is hallatszottak... Például, hogy sokat iszogatott. Meg, bezony, füvecskézett is. Mondhatnók, szinte mindig be volt állva, mint állat. (Aki persze, sose...) A menedzsment meg könyörgött, hogy legyen már valami. Bizony, a gonosz menedzsment hozta össze őt rendre tehetséges fiatalokkal, akik vitték zeneileg a bandát. No, nem a színpadra, hanem a próbateremre értem. Ahol, a próbák végére esett be a "Mester", sajna, sokszor szó szerint. Utsó lemezein - persze, ezt nem hivatalosan mondom - de már azt se tudta, mi van, egy bezonyos embö megcsinálta az egészet, a végén meg Déviszünk ráfujdogált, mikor néha fölébredt a kómából... Persze, ebből biztos semmi nem igaz... Hogy miket tudnak mondanak egyesek???

Most talán nem ez a legsürgetőbb téma a fórumozók számára. :-))) Másfelől ez itt valóban nem feltétlenül a jazzrajongók oldala. Harmadfelől(?!) viszont Miles Davis legalább olyan egyénisége az egyetemes zenei előadóművészet történetének, mint bármelyik - a klassz. zenében - tekintélyessé vált híresség. Talán pont avval, hogy olykor-olykor legalább mi felhozzuk ezt a topicot, talán felkeltjük az érdeklődést. A kapcsolódó cikk pedig nagyon megérdemelné, hogy sokan elolvassák.

Kedves contrapunct! Jó, jó, hogy ez elsősorban komolyzene (az én megfogalmazásom szerint: klasszikus zenei) portál, de azé' a ritka jazztémákba kicsit többen is beleszólhatnának, nemde?

Nagy élvezettel olvastam, különösen ezt a mondatot: "Életének szereplői közül többen vélekednek úgy, hogy hírhedt hátat fordítása a közönségnek nem provokatív és megvető gesztus volt, mint azt sokan gondolták, hanem a társakkal és zenéjükkel való intenzív kommunikáció része." Pedig sokan igyekeztek magát Miles Davist is arról meggyőzni, hogy amit tett, miért tette ... A sors kivételes ajándéka számomra, hogy közvetlenül halála előtt még hallhattam Őt Hannoverben.