most pedig elő lehet varázsolni az egyik legnépszerűbb topikot!
Was siehest du einen Splitter in deines Bruders Auge, und des Balkens in deinem Auge wirst du nicht gewahr?
Einer der intelligentesten Komponisten aller Zeiten
Zwanzig Folgen wird die Einspielung aller Werke von Heinrich Schütz mit dem Dresdner Kammerchor umfassen ein Mammutprojekt von vierzehn Jahren. Ein Gespräch mit dem Dirigenten.
Herr Rademann, 2006 haben Sie Ihre Gesamteinspielung der Werke von Heinrich Schütz mit dem Dresdner Kammerchor begonnen, deren letzte Produktionen nun in den nächsten Monaten erscheinen werden. Fast vierzehn Jahre mit Schütz, der beherrschenden Gestalt deutscher Musik im siebzehnten Jahrhundert, gleichsam als Grundton zum sonstigen, weitgespannten Repertoire macht das etwas mit einem?
Ja, das tut es. Man lernt und das kommt einem dann auch bei späteren Komponisten zugute auf die Klarheit der Wort-Ton-Beziehungen zu achten und aus ihnen heraus die Interpretationen zu gestalten. Da geht es nicht so sehr, wie dann später von der Bach-Zeit bis ins zwanzigste Jahrhundert, um Grundstimmungen, die sich in langen Linien entwickeln und an bestimmte melodisch-rhythmische Formeln gebunden werden, sondern wirklich um ein Nachlesen und klangliches Verbildlichen der Botschaften jeder einzelnen Textsequenz: Wortgruppe für Wortgruppe, Satz für Satz, bis sich daraus ein Ganzes fügt.
Das klingt anstrengend nicht nur für die Interpreten, auch für die Hörer.
Ja, es ist nicht so massentauglich wie eine schwungvolle Belcanto-Arie oder ein moderner Pop-Titel. Aber es macht vielleicht mehr Spaß beim Mitgehen und Entschlüsseln, weil Schütz als einer der intelligentesten Komponisten aller Zeiten umwerfende Bilder zu setzen versteht. In einer seiner Symphoniae Sacrae gibt es diese bekannte Stelle aus dem Lukas-Evangelium: Was siehest du einen Splitter in deines Bruders Auge, und des Balkens in deinem Auge wirst du nicht gewahr? und hier komponiert er nun diesen Balken als einen überlangen und aufdringlichen, quer gegen die anderen Stimmen stehenden Ton: Sichtbehinderung als Klangbehinderung sozusagen. Oder die Motette Ich bin ein rechter Weinstock, zu der mir eines Tages, als ich unsere Radebeuler Weinberge bei Dresden sah, aufging, dass Schütz genau solche Terrassenstrukturen mit ihren rhythmisch versetzten Stützmauern gleichsam ins Musikalische übersetzt und poetisch-rhetorisch abgebildet hat.
Nur dass der Hörer, wenn er sie hört, meist gerade keine Weinberge vor Augen hat.
Ja, es braucht bildliches Vorstellungsvermögen, es braucht aber vor allem erst einmal ungestörte Zeit, inneren Freiraum und den Willen, sich wirklich konzentriert auf diese Angebote einzulassen, sie nicht nur im Vorbeigehen mitnehmen zu wollen. Das ist so ähnlich wie bei hochwertigen Comics, die man oft auch nicht gleich mit dem ersten Blick verstehen und durchdringen kann. Was wir dabei als Interpreten tun können, ist vor allem: plastisches Musizieren bei optimaler Textverständlichkeit, um entsprechende Assoziationen zu öffnen. Trotzdem wird sicher nicht jede Pointe landen und oft eine gewisse Mehrdeutigkeit bleiben. Aber Schütz drängt doch sehr nachdrücklich in bestimmte Richtungen und tut schon von sich aus vieles, um uns bei der Verbindung von Worten und Klangbildern auf den rechten Weg zu bringen zum Beispiel durch die wörtliche oder variierte, einmalige oder mehrfache Wiederholung bestimmter Wendungen. Bei ihm gibt es keine quasi zufälligen, nur ornamentalen Wiederholungen; sie haben immer etwas zu sagen und zu bedeuten, er setzt sie wie Punktscheinwerfer ein.
Habár távol áll a barokktól, de az alábbi linken több mint másfél órányi felvétel van a Hilliard Énekegyüttestől Machaut-ügyben - csak két user jóvoltából, és hol van még a többi?!
A stílus azért marad, ha lehet...képzelem, a többi 50 bejegyzésben mennyi mindent kicserélnél...:)
A linkek direkt ilyen rövidek, mert ez egy blog; ne építsünk olyanra, ami nincs: a 78% 35mp után továbbugrik, a 95% pedig egy perc után. Ezeknél a zenéknél pedig egy perc alatt nem mindig épül ki a szövet...
Akit pedig nagyon érdekel, majd meg fogja találni teljes terjedelemben.
Furcsa, hogy beraktad ezek után ezt a 'másféle megközelítést'; én biztosan nem írnék róluk - nem vagyunk egyformák.
A Pandolfo lemez - az más. Talán még itt is ajánlottam, jó rég.
Nem tartozom az együtteshez, de köszönöm a nevükben a biztatást.
A Régizene Fesztiválon bizonyosan folytatódik a dolog.
Chord
Ja, és a La Spagna ártatlannak tűnik, de csak óvatosan, nem megnyugtató muzsika, ez fontos.
Kár hogy halódik ez a fórum, mert "nagyon tetszik" a beszámoló, és ha közelebb lettem volna Veszprémhez, biztosan meghallgatom és megnézem a különleges előadást.
Hosszú évtizedekkel ezelőtt az ilyen zenéken edződtem a későbbiekhez, és akkor is nagy élmény volt részesnek lenni a középkori és reneszánsz zene, ének és tánc megidézőinek, némelyikük már nincs is köztünk (Kobzos Kiss Tamás, Kecskésék stb.).
A beszámoló igen kerek, bár a zenék rövidek, a minták címei hiányosak, a szövegek pedig valóban egészen egyszerűek tartalmilag. De minden tiszta és felemelő, mint maga a kor, ha eltekintünk a rossz oldalától :)
Quant je sui mis au retour (V13)
Monophonic virelai (hybrid ballade).
Machaut Manuscripts A B C & G
Lyrics
Quant je sui mis au retour De veoir ma dame, Il n'est peinne ne dolour Que j'aie, par m'ame. Diex! c'est drois que je l'aim, sans blame, De loial amour.
Sa biauté, sa grant douçour D'amoureuse flame, Par souvenir, nuit et jour M'esprent et enflame. Diex! c'est drois que je l'aim, sans blasme, De loial amour.
Et quant sa haute valour Mon fin cuer entame, Servir la vueil sans folour Penser ne diffame. Diex! c'est drois que je l'aim, sans blame, De loial amour.
Egy másféle megközelítés egy szintén lelkes társaságtól:
.
Számos elérhető míves előadás van a megidézett szerzőktől és másoktól is:
megnyugtató muzsikák! Pl.
Egy-két javítás: Londoi kézirat nincs, Londoni van.
A lehipnotizál ige zavaros, a meghipnotizál jobb lenne, de szerintem elég a hipnotizál, azaz elvarázsol, elámít, inkább megigéz: pl., mert ott is körben ültek az angyali zenészek, hegedültek is, vagyis játszottak, megigézve a vendégeket - , mert egy igazi reneszánsz est már csak ilyen, szívhez szóló és felemelő: Sursum corda!
Gratulálok!
A tündér
Bóbita Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra, ráül, igér neki csókot, röpteti és kikacagja.
Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya.
...................................
Hozzátok föl a műsort Budapestre: Nádor terem, MOM Kupolaterem, stb. kb. 150-200 érdeklődő fér el ezekben! Veszprémben hányan voltak?
Kedves Zsölény, én is jobban méltányolnám, ha egy második vonalbeli előadással jönnek, ha ez Magyarországon mondjuk a többedik bemutatott operája. Egyelőre azonban ott tart a hazai publikum, hogy miért érdemes szeretni Hassét? Hová tegyük a kvalitásai alapján? Nem lenne jó, ha a hazai közönség alulértékelné, és elfordulna tőle, mielőtt igazán megismerhetné.
Igen, egy felvétel és egy jó hangmérnök találkozása maradéktalan élményt eredményezhet, ami egyébként jó. Ma már élőben kell hallani valakit, hogy képet lehessen alkotni a kvalitásairól. Én azonban ennek tudatában épp nem erről beszélek. Cencic hangja élő előadások felvételein is nagy hajlékonyságot mutat, technikai felkészültséget, ami alapján nálam igen elől állt a sorban. Egyszer írta valaki a fórumon közelebbi információk alapján, hogy Cencic labilis személyiség, amiből az is kiolvasható volt, hogy a teljesítménye nem egyenletes. Nekünk most a hullámvölgy juthatott, nem birkózott meg egyes nehezebb dallammenetekkel, sőt egy ponton már a szöveggel sem.
Pár éve Cencic a Tavaszi Fesztiválon Jaroussky helyett ugrott be a MÜPA-ban, és a kritika lehúzta. Én akkor megvédtem, de nem kizárt, hogy akkor is hasonló volt a helyzet. Persze hozzá tartozik az igazsághoz, hogy egy kritikus egy kontratenort ne csak egyetlen előadásból próbáljon megítélni, főleg ha szerencsétlen módon a MÜPA hodályában kénytelen fellépni. A nagyobb hangerő kívánalma nem kedvez a minőségnek. Ezzel együtt is A. Schollt is alig hallottam a MÜPA-ban pár méterre tőle, pedig a jól megtermett németnek van tüdeje. A Theater an der Wienben hallottam Fagioli hangját, és maradéktalan élmény volt az emberi léptékű teremben. A Víg akusztikája pocsék,ami biztos kivett az énerkesekből.
Kedves Vörösbegy, én a gazdagság jelének veszem, hozzá külön szerencsének, hogy másodvonalbeli Hasse-operával jöttek, így bizonyítva Hasse nagyságát. Mert azért a Siroe is mesterien felépített darab, lehengerlő számokkal. Furcsa a fülnek (és a fenéknek), hogy moll alaphangnemben kizárólag egy ária íródott benne, és hogy a tanulság levonását leszámítva "libasorban" jöttek az énekesek. A nyitány elég nyersen indult, de később a félelmeim eloszlottak.
Bizonyára ismered a CD-t. Ott Cencic valóban elementáris. De óvatosan fogalmaznék az élő produkció megítélésével. A falsettók hangszíne, vivőereje amióta világ a világ, korlátozott. És hogy mire képes egy mai hangmérnök, kitűnően lemérhetjük Frieder Bernius harmatba hajló élő produkcióin.
Ha azt mondom zene, nekem először a barokk jut az eszembe róla. Beleragadtam, mint légy a légypapírba, nincs mese.
Hasse csodálatos szerző, kár, hogy nem a legjobb operái valamelyikével érkeztek az előadók. Igaz, ezen is látszott a tehetség keze nyoma, ha kicsit elmaszatoltabban is. Úgy írta, mint egy balkezes.:)))
Lezsnyeva nagy élmény volt, csodás hangú hölgyecske nagy technikai tudással.
Cencic indiszponált volt. Technikailag árnyéka volt önmagának. Egész biztos, hogy sokkal többre képes, ezt sok élő adás felvétele bizonyítja, de ezúttal ezt nem mutatta. Ezen nincs mit szépíteni.
A többiek is hozták egy jó előadás szólista gárdájának színvonalát, nem támadt hiányérzetem emiatt.
A zenekar és a dirigálás is megelégedésemre volt, bár úgy érzem, egy kicsit több a műben mélységben, mint ami felszínre jött.
Cencic rendezése cencices volt, amin semmiképp sem egyénítést értek, rendezői stílust, hanem egy jellegzetes pszichét. Láttam már rosszabb rendeztést is, botrányosat, erőszakosan tolakodót, harsányat. Kreatívabb rendezést, jobb hacukákat, eszköztárat el tudtam volna képzelni, de feltétlen a javára írom, hogy a zenével szemben alázatos volt, és nálam ez az első. Így összességében nem panaszkodhatunk rá.
Abba csak belegondolhatunk, milyen lett volna, ha a legjobb Hasse-operák valamelyikével lép fel egy összeszedett Cencic hasonló szintű társaságban, és nem akar rendezni, nem akar nekivetkőzni, és mindez egy művészileg kicsit érettebb dirigenssel megfejelve egy jó akusztikájú teremben.
Egyetértek az alábbi figurával, akinek h1970hu a vegyi képlete, a hangfajokat illetően. Az igazán jó szerző nyilván figyelemmel volt a rendelkezésére álló énekesek kvalitásaira, és ha kihozta belőlük a legtöbbet jól megírt áriák sokaságával, maradéktalan élményt nyújtott a mű hangfajtól függetlenül. Magam egyébként azt tapasztalom, hogy a mély hang sokkal lomhább, ha akarna, se tudna olyan hajlékony lenni, úgy futni, mint a magas fekvésű. Nem tudom, mivel függ ez össze, talán a hangszalagok hosszával. De persze lehet itt még valami. A hangokhoz bizonyos tudat és tudat alatti tapad, ezt érdekes kutatások igazolták, vagy a verseknek a jelentéssel összefüggő hangrendi jellegzetességei. A mély hang sokkal komorabb, drámaibb, tekintélyt parancsolóbb, mint a magas. A basszus szerephez bizonyos személyiségek tartoznak ennek folytán, olyan, aki uralkodik, bölcsességet mutat, fenyegetően viselkedik, negatív hős stb., megnyilvánulásai ezért bizonyos nyomatékot kapnak. Nincs összhangban ezzel, hogy az énekes könnyed, sebes futamokat énekeljen ki. Sarastro méltóságát romba döntené, ha megpróbálna egy koloratúr szopránnal versenyre kelni. Ezzel nem azt mondom, hogy más hangfajhoz nem tartozhatnak ilyen személyiségek, csak szerintem más az eszköztára. Mondjátok, ha ezt másképp látjátok.
Meglehet, hogy Hasse nem a legjobb barokk zeneszerző, de egyike a legnagyobb barokk operaszerzőknek, amit a saját korában és ma is elismertek/elismernek.
A mélyebb hangok hiánya azzal magyarázható, hogy a főhősök áriái voltak a legnehezebbek, legtechnikásabbak, leghosszabbak stb. ezeket csak a megfelelő hangterjedelemmel, hangerővel,rendelkező legképzettebb énekesek tudták előadni, akik abban a korban a kasztráltak voltak. Amúgy barokk operákban is vannak basszus hangra írt szerepek (pl. Handel: Orlando, Alcina)
Azért mégiscsak írtam egy kis beszámolót az előadásról, íme:
Hasse: Siroe, Perzsia királya a Vígszinházban. Opera szempontjából nem a barokk a kedvenc korszakom, Hasse nem a legjobb barokk zeneszerző, Siroe nem Hasse legjobb operája. És csaknem 4 órán keresztül recitativo - ária (persze szabályos a-b-a szerkezettel), recitativo - ária - recitativo ária, stb. És a szereplők sem változatosak, szinte egy hangfekvésűek, 1 tenor, 1 kontratenor, 1 mezzoszoprán és 3 szoprán, sehol egy bariton, vagy basszus és kórus sem színesíti a képet. Istenem, de unalmas... De unalmas lehetne, és mégsem az. Ülök odaszegezve a székhez és a zene lassan betölti ezt a szépséges kis színházat. Hogy mi ennek a titka, nem tudom, csak sejtem: a nagyszerű előadók. Mert egy ilyen opera nagyon kényes szerzet, itt nem elég 2-3 jó énekes, itt a minden vagy semmi törvénye uralkodik, vagy minden a helyén van, vagy az egész mehet a kukába. De itt minden a helyén van. Kezdve a két világsztárral (Max Emanuel Cencic és Julia Lezsnyeva), folytatva a nagyszerű Armonia Atenea kamarazenekarral, élén egy fiatal, agilis és igen jó kezű karmesterrel, George Petrouval, és persze a többi énekessel, akik mindnyájan fantasztikus teljesítményt nyújtottak. Az előadás előtt bemondják, hogy Roxana Constantinescu betegen érkezett, de így is vállalta az előadást. Aztán ahogyan énekel: Úristen, milyen lehet akkor, ha nem beteg?? Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a barokk a legromantikusabb zene. Ez így talán túlzás, de igazi vérbő, vérpezsdítő zenét hallottunk, hihetetlenül jó tempókkal, magávalragadó fortékkal, szépséges pianókkal. A legnagyobb vastapsot Julia Lezsnyeva kapta, szinte hihetetlen, hogy egy emberi hang milyen bravúrokra képes. A hangulat is kiváló volt, A vége felé Cencic az egyik ária közben elnevette magát, néhány taktusnyi ének kimaradt, aztán nagy derültség közepette ment tovább minden gördülékenyen. Telt ház, tomboló közönség, csodás este. És semmi zavaró körítés. Félig szcenirozott előadás, ami esetünkben azt jelenti, hogy vetített háttér, két szék a színpadon, viszont szép ruhák. És a lényeg, az egyedüli ami számít: a zene. "Támaszkodjatok bátran a levegőre", írta Pilinszky, támaszkodjatok bátran a zenére, mondanám én. Eladható és emészthető a barokk opera lufi, húsvétinyúl, tankok nélkül is és a recept végtelenül egyszerű: énekesek, zenekar, karmester. Ha ezek az összetevők első osztályúak, akkor más nem is szükséges. Ez a recept most - a Tavaszi Fesztiválon, vendég-produkcióként - kiválóan sikerült, majd meglátjuk, hogy júniusban a mi kis Vivaldi operánkban hogyan fog működni. Kíváncsian várom.
Teljesen egyetértek, az előadás csodálatos volt. A rendezés annyiban zavart, hogy egy bakancsos herceget el tudnék viselni, de egy mezítlábast nem, mert gombóc van a torkomban, hogy felfázik-e vagy sem. Vegyük a csodás Julija Lezsnyevát, aki egy édes hangú és megjelenésű paradicsommadár. Hánymillió dolláros eszmei kár éri az emberiséget, ha kap egy toroklobot?
Cencic kissé "ökonomikus" volt, de a nagy pillanatokban tökéleteset alakított.
Petrou ostorcsapásaitól jobban tartottam, mint Medarséitől, és a nyitány eleje elég könyörtelenre sikerült, de az előadás egészére végülis nem ez volt jellemző: friss és ropogós volt. (A harmadik szót hagyjuk.)
Vöeösbegynek hála, ott lehettünk a Vígszinházbeli Hase: Siroe, Perzsia királya c. opera előadásán. Nálam avatottabbak majd beszámolnak róla, nekem midenesetre nagyon tetszett, köszönhetőeen az elsőrendű énekeseknek (kiemelve Julia Lezsnyevát és Max Cencicet), a zenekarnak és a kiváló karmesternek. Egy csaknem 4 órás barokk opera is lehet izgalmas, ez csak az előadókon múlik. Nagy élmény volt, köszönet érte.
Az első kérdésre: természetesen nem kötelező, és sokan nem is teszik... De ahogyan a "rendes" hangoknál is az a jó, ha valaki a saját hangfajában énekel: pl. egy tenor, ha jó mélységekkel rendelkezik, attól még nem bariton, pláne nem basszus. Lehet, hogy el tudja énekelni a szólamot, de nem az. Így, mivel a falzett funkcióban a fél hangszalag haználata miatt egy oktávval magasabban szólal meg az énekes hangja, logikusan következik, hogy a basszbaritonok lehetnek altok, a baritonok kb. mezzók, a tenorok pedig szopránok. Már ha a teljes hangterjedelmet kiművelik, ugyanúgy, mint a normál hangjukon (kellene).
A második kérdés összefügg ezzel: nem könnyű megmondani, és lehet, hogy teljes bizonyossággal nem is lehet sok esetben, hogy valaki pontosan melyik hangfaj. Hamari Júliánál tanultam és később a magyarországi mesterkurzusait szerveztem, így számtalan óráján vettem részt akkor is, amikor nem velem foglalkozott. Egyszer pont egy ilyen vitás esetben a jelen lévő énektanároknak majd egy órás előadást tartott arról, hogy mennyire nem könnyű, de ugyanakkor mennyire felelősségteljes dolog jól megállapítani, hogy az ifjú hölgy pl. mezzó-e, vagy drámai szoprán. Sok esetben - mondta - a drámai szopránnak jobb (erősebb) a mélysége, mint a mezzónak. Máskor a mezzó magassága jobb, mégse szoprán, mert nem ez dönti el igazán. Én messze nem tudok annyit, mint a Művésznő - akit elég méltatlanul mellőznek itthon - így ennél részletesebben talán Tőle lehetne útmutatást kapni.
MIndig tanulok valamit, de tudnék még.:) Pontosan miért következik abból, hogy valaki tenor, hogy falzettben szopránként kellene megszólalnia?
Igen, az énekesek hangfaji besorolásában nagy az összevisszaság, magam is tapasztaltam. Ugyanakkor viszonylag objektívan besorolhatók hangfajilag az énekesek, ha az terjedelmi kérdés. Ezzel együtt látsz számottevő különbséget azonos hangfajúak hangszínében? Lehetséges, hogy mezzo hangterjedelemben van két hang, de az egyik olyan meleg telt mint egy majdnem alt, a másik meg fényesen szól, mint egy majdnem szoprán? Másként szólva: lehetséges például, hogy a 4748-ban belinkelt két állítólagos kontraalt megközelítőleg ugyanazt a hangterjedelmet győzi, miközben a hangszínük gyökeresen eltér? Laikusként meg nem mondom, hogy melyik énekes milyen hangterjedelemmel bír, így nem tudom azt sem, hogy a hangszínűk milyen szoros összefüggésben van ezzel.
Kedves Vörösbegy! Igen, találkoztam olyan kottákkal, amikben a tenor mellett (alatt-felett) a következő szólamelnevezések voltak: contratenor basso, contratenor alto. És ez így logikus is, hiszen a mélyebb és a magasabb ellenszólam elnevezése volt. Hogy később, miután lekopott a contratenor a szólamnevek mellől, miért ragadt a magas hangú férfi énekeseken csak így magában, arra nem találtam nyomokat.
Ne vedd rossz néven, de hogy mit írkálnak - és írkáltak az elmúlt 25- 30 évben énekesek hangfaji megjelöléseként, az sok támpontot nem ad. Pl. a beszélgetésetekben említett Michael Chance volt már lemezeken counter-tenor, kontratenor, alto, altus, altista is.
A férfialt és férfiszoprán között pont ugyanaz a különbség, mint a női alt és szoprán között, tehát így igaz, nem technikai kérdés. Én csak arra próbáltam rávilágítani, hogy aki eredetileg tenor hangú, annak valójában szopránt kellene a falzett funció használatával énekelnie, de sok kontratenor nem "erőlteti meg magát", hanem csak az alt lágéban énekel, de ekkor nekik szükséges a mélyebb részeknél váltani a "rendes" hangjukra. Ennyiben más a technika.
Azt mondod, hogy a kontra jelzőt használták más hangfajokra vagy a kontratenor megjelölést?
A kontraalt terjedelmére nem találtam egybecsengő iránymutatást.
Keresgélve egy rendkívül mély női hangra bukkantam, amit contraltként említenek: https://youtu.be/s9Em80GzksQ A hallatán nem merül föl bennem, hogy ez egy tenor, pláne kontratenor, ám úgy hangzik, mint egy férfihang. Több contraltnak mondott női hang ennél lényegesen magasabb: https://youtu.be/gIdNBgyC88o
Szerintem a férfialt és a férfiszoprán közötti különbségtétel a hangterjedelem, hangszín oldaláról indokolt, ami megkülönböztetendő a technikától.
