Nagyhirtelen ugy kepzeltem el, hogy kb minden nap vagy minden ket nap kb 1 orat olvasunk a müböl, es az olvasas utan ide leirjuk hogy amit olvastunk arrol mi a benyomasunk.
Es igy össze lehetne hasonlitani hogy a tartalom azonos avagy elterö erzeseket, benyomasokat valtott-e ki bennünk, hiszen mindenki mashogy interpretalhat egy tartalmat.
Nem tudom mennyit lehet kb 1 ora alatt olvasni, több -jonehany fejezet van- de en magam kb naponta kesö este 1 orat tudnek ennek a münek az olvasasara a közeljövöbven forditani, avagy ha mastzol is lenne itt erdeklödes egy ..hm... közös olvasas irant, akkor lehetne a kezdes idejet összehangolni.
Mi a velemenyetek itt? Szivesen olvasnam.
Ha müködne a közös olvasas itt, akkor letrejöhetne egy un olvasonaplo, ami talan nagyon erdekes lenne.
(Feltetelezem hogy a magyar es nemet nyelvü tartalom között nagy különbseg nincs, igy nyugodtan lehet magyar avagy nemet nyelven a müt egyidöben olvasni, gondolom. Lehet hogy valaki egy kicsit majd gyorsabban halad az olvasassal, de az sem baj, es a beszamolo erröl nagyon erdekes lehet, mivel meg valaki nem tart ott mint a masik az olvasasnal.)
Most neztem be csak, elnezest, erre majd irok holnap.
A nemet cime a > Wahlverwandschaften ?
(Hogy ne legyen itt veletlenül tevedes.)
@ Bernhardhoz meg mondig nem tudok mit mondani a tovabbi angol nyelvü reszlet utan sem.
Erdekesnek tartom viszont nagyon, hogy Te ennyire benne vagy B.-ban, amit meglepönek -ritka ez gondolom -hacsak Neked nem a szakterületed- de nagyon jonak tartok, mert igy több szemszögböl valo Goethe megiteles lehetseges. No, holnap majd egy kicsit többet.)
Inkább tavianiék+goethe, mint zack snyder vagy george p. cosmatos.
Bár én úgy gondolom, amikor egy film végén (vége felé, legvégén, mindegy) valaki üvölt a tájban, az a jelenet (és vszeg az egész film is) vagy kitűnő, vagy rossz, középút nincs.
A kopár sziget-ben az asszony úgy és akkor sikít fel - vagy csak egy hangos nyögés az? - amikor és ahogyan kell. Abuladze Vezeklésében is az apa, amikor ledobja a nagyapa holttestét a szirtről, khm, helyénvalón üvölt (jól emlékszem?)
Pasolini Teorémájában fordítva: nem kéne az az ordítás a végére, sőt nem kéne az egész film sem... A vonzások és választások-ban sem kéne a szolgálólánynak a végén a tájban sikítoznia...
a Tavianiék moziját egyébként csak pár éve néztm meg, pótlólag. Csodálkoztam, hogy készülhetett ez 1996-ban? Talán 1966, és még úgy is ómódinak éreztem volna. Vagy inkább, ha Pirandello idején születik a művük (ez félig persze vicc, személyesen neked szánva:), akkor esetleg rendben...
vagy 1820-ban is forgathatták volna, egyenesen Goethe forgatőkönyves tanácsaival. Miért ne, ha a T.Bernhard novella szerint Wittgenstein is kortársa lehetett volna goethének...
Szóval:
nehezen viseltem a narrációt, néhány érzelgős-szájbarágós jelenetet, továbbá szinte sehol a történelmi-társadalmi háttér, mintha a báró csak azért vett volna részt a napoleoni csatákban, hogy ne otthon tartózkodjon (ami igaz ugyan, de mégsem elégséges...)
No és az egész szentimentális-romantikus történet, nem az én világom. Nekem ne éppen abból az együttlétből foganjon meg a baba, amelyik egyébként a film (és Gothe írásának) a legjobb, lélektanilag is izgalmas jelenete. Vagy ha mégis, a baba ne hasonlítson a két - testileg jelen nem lévő - pluszpartnerre... De ha mégis hasonlít, akkor ismerje fel ezt előbb a néző, csak utána essen erről pár szó, a gyengébbek kedvéért:)
és az ég szerelmére, ha a babának meg kell halnia, fulladjon bele hitelesen és tisztességesen abba a tóba, ne ilyen suta módon...
persze, ezt a Kioltás c. regényének főszereplője mondja Goethéről, nem maga T.Bernhard (sőt, Murau igazából csak egy mögöttes főszereplő az egyes szám 1.személyű narrátorhoz képest, de ebbe ne is menjünk bele... B. egyik írói fogása, hogy -- akár egy hosszú mondaton belül, akár tovább -- bizonytalanságban tartja az olvasót arról, ki is teszi ezt vagy azt az izgalmas (vagy provokatív, vagy egyenesen abszurd...) állítást, amit ha akar, megold a legutolsó vessző után odabiggyesztve:
"..., mondta X."
Annyira egyébként nem ismerem B-t, hogy tudjam, miként értékelte ő maga Goethét. Ez az önéletírásából nem derül ki, (szemben pl. azzal, hogy Montaigne-ért szinte rajongott).
Nekem mindenesetre gyanús, hogy nem kedvelte igazán... Tessék, egy adalék ehhez, ami persze nem bizonyíték:
Goethe Dies, translated from the German by James Reidel (Seagull; $21), is a brief and headlong collection—just four stories in 76 pages—but any reader susceptible to Thomas Bernhard’s charm will be transfixed by it in a few sentences. Bernhard, who died in 1989 at the age of 58, is one of the great stylists of the 20th century, and his writing is an irreducible essence, an ungovernable torrent of lunacy and glee, impossible to paraphrase but immediately recognizable.
In the title story, Goethe dies as advertised. Before he does, however, he conceives a desire to summon Wittgenstein to his bedside (the two men are contemporaries in this reality). But Wittgenstein dies before the meeting can be arranged—and this is essentially all that happens. The story consists of the remarks, or an elaborate description of the remarks, that Goethe’s secretary and various associates make about his desire that the meeting should take place. This is a desire they aim to gratify or frustrate, according to obscure whims of their own.
The narrator, who may be present for some of this and may be a fanciful version of Bernhard himself, is painstaking in his attribution of the most irrelevant statements, which produces wonderfully tortured formulations like “Riemer underscored that Goethe allegedly said…,” or, even better, this: “the idea of inviting Wittgenstein to Weimar occurred to Goethe at the end of February, thus said Riemer presently, and not at the beginning of March, as Kräuter maintained, and it was Kräuter who learned from Eckermann that Eckermann would prevent Wittgenstein from travelling to Weimar to see Goethe at all costs.”
The end of February, the beginning of March—which is it? Who is alleged to have said so, and when? Bernhard’s narrators approach their task with an air of deep and fanatical solemnity: They repeat themselves often, they repeat themselves again, and yet they hardly ever manage to say anything. The statements they organize with such care are often ludicrous, although it’s all the same to them. In the first story’s opening passage, the narrator reports that according to Riemer, “the hardest part of holding a conversation with a man who lies on his deathbed more or less motionless the whole time, a genius staring in the direction of the window, is to find the appropriate pitch in one’s own voice.”...
Jóllehet, csak én nem kedvelem igazán Goethét, és tévesen tulajdonítok hasonló véleményt Bernhardnak. Rögtön hozzáteszem, keveset olvastam G.-től, a Faust 2. részét pl egyszerűen abbahagytam vagy harminc éve, és azóta vettem elő:)
Ahogy latom Te tudsz nemetül (aminek nagyon örülök, mert esetleges kesöbbi forditasoknal is a segitsegemre lehetsz ha szeretned), ugy hogy biztos erted, de nem a tartalom volt itt fontos, hanem az hogy ez a
több sor az egy mondat volt :-)))
(Termeszetesen ha valakit erdekel a szöveg magyarul mert nem tud nemetül- annak nagyon szivesen leforditom.)
PS.: minden estre Kleist* nagyon ... hm... jo mondatokat irt, mindjart keresek egyet ezt erzekeltetni :-)
Kleist nagyon hosszu mondatokat tudott irni, itt egy pelda erre >
Hierauf erzählte er mehrere durch seine Leidenschaft zur Marquise interessanten Züge: wie sie beständig während seiner Krankheit an seinem Bette gesessen hätte, wie er die Vorstellung von ihr in der Hitze des Wundfiebers immer mit der Vorstellung eines Schwans verwechselt hätte, den er als Knabe auf seines Onkels Güter gesehen; daß ihm besonders eine Erinnerung rührend gewesen wäre, da er diesen Schwan einst mit Kot beworfen, worauf dieser still untergetaucht und rein aus der Flut wieder emporgekommen sei; daß sie immer auf feurigen Fluten umhergeschwommen wäre, und er Thinka gerufen hätte, welches der Name jenes Schwans gewesen, daß er aber nicht imstande gewesen wäre, sie an sich zu locken, indem sie ihre Freude gehabt hätte bloß am Rudern und In-die-Brust-sich-Werfen; versicherte plötzlich, blutrot im Gesicht, daß er sie außerordentlich liebe, sah wieder auf seinen Teller nieder und schwieg.
(A mondat az emlitett kötet 809. oldalan talahato, az Erzählung reszben, ami a 713-tol a 932. oldalig terjed, a konkret idezet a 799. oldalon kezdödö Die Marquise von O … -bol van.)
Ketseg kivül Kleist a sajat koraban Goethe arnyekaban volt, most közben elövettem az egyik Kleist kötetemet Dr. Stenzeltöl (Gerhard), Kleist-Kleists Werke, kiadva Stuttgart, hogy melyik evben az erdekes modon nincs megadva, a "Herausgeber und Verfasser" az Dr. Stenzel, a kötet 1056 szamozott oldalbol all, ez egy un kommentalt kiadas, aki esetleg Germanistikot szeretne egyetemen tanulni, annak tudom ajanlani a kötete.
PS.: minden estre Kleist* nagyon ... hm... jo mondatokat irt, mindjart keresek egyet ezt erzekeltetni :-)
*: Es ha mar Bernhard -meg Kleist- akkor megemlitenem Kleist 1809. majus 3-an egy levelet irt Ulrikenek (An Ulrike von Kleist) > "Für jetzt gehe ich über Prag nach Wien."
Azt hiszem az idezet Bernhard egyik regenyeböl szarmazik, az Ich-Erzähler Murau szajaba adva Gambetti fele.
PS.: ha jol emlekszem ^ erre -de kerlek javits itt engem ha nem, es akkor egesz mas a tartalom jelentösege, mintha ezt maga Bernhard a sajat neveben irta/mondta volna.
De megmondom öszinten, en nagyon nem vagyok benne Bernhard munkassagaban, nem tudom igy megitelni hogy maga Bernhard a sajat neve alatt -es nem egy regenyben- egy regenyfigura szajaba adva- mit tartott Goetheröl, Goethe müveiröl, Goetheröl mint allamferfi, mint ferfi, mint müvesz, mint barat -peldaul Goethe Lenzhez valo baratsagarol mit tartott- mint segitesre hajlando barat -itt pl az un Plessing epizidra gondolok- mint szerelmes, mint ...
" ... Goethe, the classifier of stones, the stargazer, the philosophical thumbsucker of the Germans, who ladled their spiritual jam into household canning jars, to be consumed at any time and for any purpose. Goethe, who assembled commonplaces for the Germans, to be published by the house of Cotta and rubbed into their ears by schoolmasters until they were completely blocked. Goethe, who betrayed the German mind more or less for centuries, paring it down to the German average with what I had described to Gambetti, at our last meeting, as Goethean assiduity. Goethe is the philosophical pied piper, the German for all seasons, I told him. The Germans take their Goethe like medicine, believing in its efficacy, its health-giving properties. Goethe is nothing other than Germany’s foremost intellectual quack, I told Gambetti, her first intellectual homeopath. The Germans swallow their Goethe, as it were, and are healthy. The whole German nation ingests its Goethe and feels better. But Goethe is a charlatan, I told Gambetti; Goethe’s writings and philosophy are the acme of German charlatanry. Be careful, Gambetti, I said, beware of Goethe. He gives everyone indigestion, except the Germans. They believe in Goethe and revere him as one of the wonders of the world. Yet all the time this wonder of the world is a philosophical truck farmer. (Gambetti did not know what a truck farmer was and laughed loudly when I told him.) Goethe’s work as a whole is a philosophical truck farm. Goethe never reached the heights in any sphere, I said. He never rose above the mediocre in anything he attempted. He isn’t the greatest lyric poet, he isn’t the greatest prose writer, and to compare his plays with Shakespeare’s is like comparing a stunted dachshund from the Frankfurt suburbs with a tall Pyrenean mountain dog. Take Faust, I said—what megalomania! A totally unsuccessful experiment by a megalomaniac whose ambition went to his head and who imagined that this head could encompass the world. Goethe, the Frankfurter with big ideas who moved to Weimar, the megalomaniac patrician in the world of women. Goethe, who turned the Germans’ heads and made fools of them and has had them on his conscience for a hundred fifty years. Goethe is the gravedigger of the German mind, I told Gambetti. Compared with Voltaire, Descartes, or Pascal, for instance, and of course with Shakespeare, Goethe is an alarmingly small figure. The prince of poets—what a ridiculous notion! Yet how utterly German! Hölderlin is the great lyricist, Musil the great prose writer, and Kleist the great dramatist. Goethe fails on all three counts..."
:)
(eredetiben persze németül, mivel Thomas Bernhardtól a szöveg)
A régi Főtérről vezet le a Goethe utca a Majna part felé.
Útközben áthaladhatunk a Goethe téren, el a Goethe múzeum előtt, majd kiérünk a Goethe parkba (vagy rakpart? már nem emlékeszem. De Goethe, arra megesküszöm.)
Mit ad isten, éppen ottjártamkor a Goethe sétahajó volt kikötve.
