"Az élet olyan, mint a víz: csak folyik, egyre folyik, soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem magával ragad mindent, ami beleesik, magával ragadja valahová, amit az ember úgy hív, hogy "örökkévalóság". A percek, órák, napok, évek, álmok, megvalósítások, kudarcok és emlékek... minden, amiből az ember élete és szíve és lelke felépül... csak viszi, és soha nem hoz vissza semmit."
/Wass Albert/
És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység és magasság és minden égtáj!
Út ő maga, mindenfelé!"
(Weöres Sándor)
*
"Különös, hogy minden nagy fának saját egyénisége van, amely az egészen egyedi helyzetében és a gyökerek, a kéreg, az ágak, a fény- és árnyékviszonyok alkotta kisugárzásában nyilvánul meg. Mintha beszélnének. Persze nem hallható hangon, hanem a lényükkel, amely mintha kinyújtózna azok felé, akik nézik őket. És csak arról beszélnének, hogy mik ők, semmi másról."
A nagy, elomló asszony-test esetten Vonagló vággyá őrjít, mint örök Földéhes izzadt gazdát a rögök Fekete zsírja, kapzsi révületben.
Az orditás a torkom elrepessze: Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte. Egyszer hiába búg illatozó est -
A Gyermek ködbe pusztul kóboran. Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest, Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.
8
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam. Mélyében földet, iszapot keverget, De szűzre mos minden fekélyes lelket Hideg hulláma s mormol komolyan
És hangja mint bus apaszó, olyan: - Gyertek fürödni hozzám, gyertek, Ó gyertek hát fürödni, lelkek! S kirúgott, éhes kutyaként rohan.
De nyáron új erőt dajkál a földnek, Komor télen rajt jégtáblák törődnek S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.
Mely fényét róla híven visszakapja, Fölötte a magyarság bolygó napja. S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.
9
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este Örökké kínzó nagy kérdés körül És mint a rab, ki börtönén belül Falat tapint őrülten - hátha gyenge.
Ó mért nem lendülhet a végtelenbe Külömb, szebb Nap felé, amely hevül S ölelő sugárt szálló-mederül Melegen ont, megértően izenve.
Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg, Szebb útra innen semmi el nem indít S napunk hideg, mint rideg őszi este.
Tán fénye nem is volt soha meleg! Szeretetemtül csak hevülne meg: Amint kihűl, lehull az éjbe esve.
10
Amint kihűl, lehull az éjbe esve - Ó szűkösen, de addig birja ki Napom, amíg még Isten is - aki, Mint vőlegény menyasszonyára lesve,
Kiváncsian kandít kitárt szivembe, (Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) - Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre
Minden napok Egy-Nappá égnek össze, Hogy minden bolygót melegen fürössze Betelt életben lángjuk, mely lobog
Ujulva. - Isten, szörnyü álmodó, Kiolvad szívünkből a téli hó, Mint feledésbe hulló verssorok.
11
Mint feledésbe hulló verssorok, Nagy bánatok is feledésbe hullnak, Beteg ölébe megvacogó Multnak S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
Mint déli tájra messzi havasok. Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak, Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak, S meleg szép szóvá büszke kardvasok.
Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét: Szerető szívhez lesz Világbékesség. Az éhendöglődő szellem röpülhet
Új-izmú sasként Titok-csúcs fele: Miért az Én? és végtelen fele, Ha bolygók és világok mind kihülnek.
12
Ha bolygók és világok mind kihülnek, Minden atóm az Ősbe visszahull, Minden lélek az Úrba szabadúl, Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.
Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek, Mint illat s dögbűz a magasba, túl, Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl, Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.
Minden világ a Mérhetetlen része, Az Isten is a lelkek Egy-Egésze. S szépségfáimra miért-varjak ülnek.
Minek? károgják és én nem tudom. S tovább kereng bolygóm a bús uton, Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.
13
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek (Mert az Igazság: Élet és az Út, Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg
Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek Táltossa torkából nekivadúlt Jeges lihegések s a meglapúlt Vándor bőrén maróra keserülnek)
Az apró bolygó éppen annyit ér Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény, Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.
`Velem az is, ki csakis halni él, Egyenlő;` ám hogy választott vagyok, Komor bolygóm a legszebben lobog.
14
Komor bolygóm a legszebben lobog, Mert nem zugat fényt senki szabadabban A süketség éjébe s éhes rabban Sültek szaga meg illatos borok
Se mankózzák úgy vágyát, mint robot Után ha lángom rácsán át beharsan Fásult szivébe, mint hol észak-sark van Felbukkan bús, de tiszta napkorong...
A Békesség-Noé szivembe jöjjön - Nagy tisztulás-özön zug bennem és Bár keserűségvulkán dübörögjön,
Lávás szitokkal födve a vetést, Nekem van szörnyü s lesz szép igazam. Külön világot alkotok magam.
Mesterszonett
Külön világot alkotok magam. Kerengő bolygó friss humussza lelkem, Szépség-fák állnak illatokkal telten. Dübörgő gépváros zugó agyam.
Szétkujtorognak részeg-boldogan A holdas fények rajta, mint ha kertben Világbogárkák szárnya csókra rebben. Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este, Amint kihűl, lehull az éjbe esve, Mint feledésbe hulló verssorok.
A hagyomány szerint e mantra ismétlése vagy éneklése akkora erővel bír, mint Buddha összes tanításának gyakorlása. Lótuszban született Padmasambhava mantrája, akit eseménydús élete során az első tibeti császár hívott meg Tibetbe, hogy a Tibetet súlytó ártó erőktől megszabadítsa az országot. Ő hozta át és terjesztette el a tantrikus tudást Tibetben, és a “Terma tanítások” is Neki köszönhetőek, amelyeket a Himalája erdeiben, barlangjaiban rejtett el. Az egyik legfontosabb talán A Bardo Tödol, a Tibeti Halottaskönyv. • • •
“A dallam megírásakor a Tara születéséhez kapcsolódó lótusz virág nyílását szerettem volna szimbolizálni, ahogyan a szépség és a női bölcsesség potenciálját magában hordozva önnön erejéből kiemelkedik a sötét mélyből utat tör a világosság felé és a legfényesebb Csillag lesz belőle! A két ismétlődő dallam ezt felemelő a folyamatot szerette volna szimbolizálni, segíteni újra és újra átélni és elmélyíteni a kapcsolatot Zöld Tara női bölcsesség - minőségével, amely valójában és természetesen bennünk van. Ez a dallam az első "önkéntes karanténban" íródott dallam, amely a Dalai Láma ajánlásának és insprációjának köszönhető! Végtelenül hálás vagyok Neki érte!”
Karma Pema Dorje (Ölvedi Gábor)
Tara, a tibetiek talán legkedvesebb női meditációs istensége, aki az egyetemes jóindulat és könyörületesség, az együttérzés bódhiszattvája, Avalokitésvara női párja a tibeti buddhista hagyományban. Neve tibeti nyelven Csillagot jelent (Drölma) és megjelenéséhez a hagyományban több történet is kapcsolódik. Az egyik legelterjettebb talán, hogy amikor Avalokitésvara az érző lények szenvedésének láttán egy könycseppet hullajtott, abból egy gyönyörű tó lett, amelyből egy szépséges lótuszvirág nyílt ki. Itt és ekkor jelent meg az első női istenség: Tara. Mint minden mantráról, erről is száz és száz oldalakat lehetne megtölteni. A leglényegesebb talán, hogy a hagyomány szerint segít megszabadulni a félelmeinktől, gyors és hatásos segítséget képes nyújtani, elhárítja az akadályokat, és a gondolkodásunkat képes pozitív irányba fordítani. Nem véletlenül ajánlja a Dalai Láma erre a mostani helyzetre is, mint legfontosabb segítő gyakorlat. A mantra jelentése egészen tömören, de hosszabban is kifejthető. Lényege: "Óh, Tara, Te, aki megvédesz a veszedelmektől, azonnali segítséget nyújtasz a hirtelen jött bajban, elhozod nekünk a félelemnélküliséget, valóra váltod a kívánságainkat, segítesz letudni a karmikus adósságainkat és a nagylelkűség és a pozitív gondolkodás felé irányítsz, Minden Buddha Anyja, légy áldott!"
"Nem lehet nem észrevenni az égbolt isteni mivoltának őshitét, és nem lehet szó nélkül elmenni a csillagok megszemélyesítésének gyönyörű magyar példái mellett sem. Nyilvánvaló, hogy a csillagok járnak, kelnek, nyugszanak, jutnak és szaladnak az égbolton, mintha lábuk lenne, tulajdonságokkal rendelkeznek, mintha személyek lennének, és történelmi, mondabeli vagy éppen vallásos ihletésű hősök eszközeivé, tárgyaivá válnak a nép képzeletében. E felismerés nyomán már pusztán csoportosítási probléma, mely csillagot melyik csoportba soroljuk be. Az istenek vagy emberek kertjét, asztalát, palotáját, szemét, ujját, vetését vagy éppen szerszámait jelenti-e egy-egy csillag- és csillagképnév?
Csoportosítási alapot képezhet annak felismerése is, hogy az ősi néphitben igen nagy befolyása volt az égboltnak az összes misztikus és vallási képzetekre. Nem csupán azért, mert a fölénk boruló égbolt az istenek lakhelye, de mert ez az a terület, ahonnan az ember az élethez szükséges fényt, meleget és világosságot kapja, amelynek látszó forgásához irányítja egész tevékenységét, amelynek alapján számítja az időt és amelyből nem egyszer megkísérli kihámozni a jövőjét is. Nyelvünkben szép megkülönböztetéseivel találkozunk a különféle alapon felfogott égboltnak. A minden jót adó ég – amely a világosság és fény forrása, amelyen minden fénylik és ragyog – mellett külön névvel illeti nyelvünk a vallási értelemben vett menny-et. Az ősmagyar ég főként a nagy hősök, istenek és mesebeli alakok lakhelye, amelyet a Tejút köt össze a Földdel. E nyelvi megkülönböztetést csak a német himmel, valamint a szász hevén, az angol sky és heaven ismeri."
Kincses Erdély mindenestül prédára jutott. Csak egy kincse maradt meg érintetlenül: a nemzeti hűsége. Ezt a legnagyobb kincsét az ellenség mohósága sem elrabolni, sem eltiporni nem bírta. Ez a drágakincs szórja reánk tiszta, szép sugarát ebben a kis füzetben. Minden egyes sorából egy hazáját sirató szív jajongása kiált hozzánk. Költője a saját lelke keserveiben a megtiportatást szenvedők ezreinek sóhaját küldi felénk. Küldi őszintén, igazán, mesterkedés nélkül. Küldi nem azért, hogy gyönyörködtessen, hanem hogy izzásba hozza a magyar lelkeket. Nem vigasztalást akar nyujtani, hanem öntudatot ébreszteni.
Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat, maróbban a keserűség, megragadóbban a háborgás, mint V é g v á r i e szabadon hömpölygő soraiban. A magyar géniusz teremtő ereje a magyar verselés nemes egyszerűségével kevés költőnél párosul fenségesebben, mint V é g v á r i költeményeiben.
Meggyőződésünk, hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösöket, kitartásra fogják buzdítani a lelkeseket s megerősitik az üldözötteket és a csüggedőket.
Ezeknek a verseknek egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok.
Rügy, ki ne pattanj, Maradj a fába' benn. Ibolya, ki ne nyílj, Maradj a földbe' lenn. Napsugár, arany-nyíl Fejünkre ne cikázz, Hadd legyen bú a bú, Hadd legyen gyász a gyász! Fejünkön holt hamu, Szaggatva köntösünk, Alattunk puszta föld, Mit könnyel öntözünk. Borongva nézzük így Fogyatkozó napunk, Romok, sírok között Akik barangolunk. Hulló csillag: ne hullj, Folyók: megálljatok, Szelek: szegjétek le Szárnyaló vágyatok, Tüzek: aludjatok ki, Hamvadjatok hitek, A mi Istenünk meghalt! Hinni? Kinek? Minek? Föl ne villanjon itt A szem szerelmesen, Szabadság hogyha nincs, Minek a szerelem? Az egész természet Temetkezzék velünk S ne jöjjön új tavasz Ha mi elsüllyedünk!
Nem hódításra indultunk mi el A végtelenből, - csak találkozásra. Testvér, a mi testvérségünk Ezért oly ritka, szép és drága. Nem hajtottuk a lelkünket igába. Egymás lelkét prédának sose néztük, Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.
Maradtunk szabadok a szeretetben. Maradtunk egyenlők a szeretetben. Maradtunk testvérek a szeretetben.
Egymás lelkében tiszteltük a törvényt. S a végzetet, mint napsugár és örvényt. A törvény betűje ha összevágott: Ujjongva hirdettük a rokonságot.
S ha egymás lelke tájait bejárva, Rábukkantunk egy nekünk idegen, Ismeretlen istenség templomára: Oltárát virággal szórtuk tele, És szóltunk csendesen: bár nem enyém, Szenteltessék meg mégis a neve.
