Váncsa István hatvanéves.
Hatvanéves emberrel nehéz mit kezdeni manapság. A virginiai egyetem
egyik neurobiológus professzora, például, nemrégiben tette közzé
hétéves kutatómunkájának eredményét, miszerint az emberi agy kapacitása
huszonkét éves korban éri el a csúcspontot, utána a teljesítmény már
fokozatosan lankad.
Ezt egyébiránt egyre számosabb egyednél mi magunk is megfigyelhetjük:
az a bizonyos barázdált, szürke massza, amelyben neuronok volnának
hivatottak megannyi világmegváltó impulzust továbbítani, a legjobb
esetben is csak a nyakból kimeredező, koponyának nevezett csontgolyó
balanszírozására szolgál.
Váncsa István huszonkét évesen még nem dolgozott az Élet és
Irodalomnál, a lapot tehát már túl a zeniten tisztelte meg állandó
jelenlétével. Ha minden igaz, midőn agya a legjobb formában volt, épp
egy temetkezési intézet munkaügyi osztályán jelentkezett állásra, de
nem vették fel. Mármost ismerve Váncsának a lassan harmincöt éve tartó,
leszálló ágban nyújtott szellemi-újságírói teljesítményét, erősen
feltételezhető, hogyha annak idején sikerrel jár a munkaügyi osztályon,
ma a magyar temetkezés nemhogy kenterbe veri eredetiségével, kifinomult
kultúrájával s koherens filozófia-rendszerével a világot, de minden
bizonnyal évszázadokra a magyar gazdaság húzóágazatává is válik,
cserébe viszont nincs Élet és Irodalom, vagy ha van, nem az, ami.
Ez itt most nem nekrológ; attól, hogy valaki hatvanéves, nem kell még
elsiratni. Következésképp nem következik most erények felsorolása,
életmű citálása tévékritikáktól Első oldalon át szakácskönyvig, ez
ügyben mindössze Uj Pétert idézném, aki a Népszabadságban a
publicisztikaírás Michelangelójának nevezte az ünnepeltet, nem
mellesleg nyakig elmerülve éppen Váncsa szakácskönyvében, tehát
indokolt lelkesültséggel.
Azt mondta Váncsa egyszer, hogy őt az ÉS csinálta meg, írásai ebben az
újságban érvényesülnek igazán. Nem tudom, így van-e, az viszont biztos,
hogy az ÉS már jó ideje értelmezhetetlen Váncsa nélkül, a valaha itt
dolgozó munkatársak közül ő a leginkább ÉS-es, bármit jelentsen is ez,
és ezt kockázat nélkül írom le, mert hiszen akik most megsértődnének,
azok már úgyis meg vannak sértve. Nézzük meg ennek a számnak a
mellékletét, kikkel és milyen korszakokat átívelve dolgozott Váncsa,
nézzük majd meg mind a tizenhat oldalt: komplett Élet és Irodalom,
csupa Váncsából. Nem is az a magával ragadó, hogy gyakorlatilag
balettkritikán és celebhíreken kívül minden műfajban írt (még sportot
is), hanem, hogy minden írásából ugyanaz a szellemiség, eredetiség és
tökélyre fejlesztett írástechnika sugárzik; amúgy gondolat és gondolat.
Ez nagy szó. Magyar publicistának úgy hetvenévenként jut eszébe
épkézláb, eredeti ötlet, sőt, egyáltalán gondolat, ami önmagában nem
volna még nagy baj, csakhogy hatvankilenc év az átlagos életkor a
szakmában.
Ez a Váncsa-ÉS-szimbiózis nagyon fontos. Pedig ha az érdeklődési körét
nézem, éppenséggel ki is lóghatna a szerkesztőségből, hiszen egyetlen
nyamvadt megélhetési buddhista sincs közöttünk, miként
számítástechnikai cégek se szipkáztak még el tőlünk senkit
rendszergazdának, ami pedig a gasztronómiai mélységeket illeti, mi a
magunk részéről inkább innánk valamit; Kovács főszerkesztő vezetésével
annál nemigen jutottunk tovább gasztrofilozófiailag, hogy a kolbász
harapva is jó. Mégis, én speciel huszonöt éve dolgozva Váncsa
munkatársaként, úgy érzem, hogy mindennap minden fontosat megbeszélünk.
Váncsa bent van? - kérdem. - Nincs bent - mondják a telefonba -, de
majd bejön. - És akkor ez egy jó érzés, jobb lesz az ember napja, tán
még a munkához is kedvet kap a tudattól, hogy Váncsa majd bemegy, s ha
baj van is, az nyilván majd elmúlik, a világ visszaáll megszokott
egyensúlyába. És csakugyan: tényleg jobb lesz minden egy kicsit attól,
hogy Váncsa bent van, noha nekem speciel eszem ágában sincs bemenni. Jó
gondolatban is a holdudvarában lenni ennek a nagyszerű embernek, s
ezzel, azt hiszem, a többiek is így vannak, és jó, hogy ez most már
írásban is rögzítve van.
Amúgy pedig ne misztifikáljuk az írást. Váncsa a saját bevallása
szerint harmincöt éve szövegeket állít elő hivatásszerűen, beleértve
egy időben a nyomdai előkészítést is, s azt kell mondanom, hogy a
lehető legjobbkor született. Nem arra gondolok, hogy a setét, ötvenes
években gyerekként a mezőre kicsapott disznók hátát vakargatta
elgondolkodva, dacolva nagyanyja intelmével, hogy meglátod, elvisz a
Rézfaszú bagoly, hanem hogy az ő nyíló értelme már gyakorlatilag kész,
berendezett bolondok házát talált, ami aztán permanensen tartotta
magát, hogy végül a nyolcvanas évek legvégén a történelem szelíd vihara
újabb, soha nem látott mennyiségű és minőségű idiótát hozzon a
felszínre; nem mintha ez Váncsát oly nagyon meglepte volna, ezeken a
történéseken azt gondolom, ő már akkor felülállt.
Hanem, hogy mi lesz azután. Az egészen biztos, hogy a Váncsa-féle
újságírást rövid időre felváltják a Börtönbe, börtönbe- meg az
Akasszunk-féle vidám autodaféra szólító cikkek, s kár azon meditálni,
hogy ezeket falra fújni vagy transzparensre pingálni kellene, de
leginkább óbégatni, hiszen nem cikkek. Merthogy egy cikknek volna
stílusa, eleje, közepe és vége, az igazi cikk meg van komponálva, mint
egy háromperces dal, mondjuk mindjárt egy Beatles-szám; ezt Váncsa
nagyon tudja. Hanem én mindig azt hittem, hogy amit már egyszer megélt
az ember, ami egyszer már demagógia volt, butaság, szörnyűség és
embertelenség, az többé nem jön elő, mert hiszen az már le van győzve,
nem mellesleg írás által is. De nem. Nagyon is előjön, s ugyanaz jön
elő; kezdődik minden elölről, ócska szavakkal, ócska fordulatokkal és
ócska poénokkal; jobb is, hogy Váncsa hatvan, nem tudom, mit csinálnánk
most huszonkét évesen.
Ami viszont a jövőt illeti, van remény: hétvégén számos vidéki városban
tömegverekedés tört ki az élelmiszer-áruházakban, mégpedig az ötszáz
forintra leárazott trappista sajt miatt, mely terméknek a magyar
áruházakban kapható változata tudvalevőleg a sajtnak egy speciális, ám
a sajt paramétereivel nem rendelkező mutációja. A hisztériát
szerencsére a rendőrség tíz perc alatt elfojtotta, s a mentők is
negyedórán belül megérkeztek.
Élvezzük ki Váncsával a harmadik köztársaság nyújtotta további szellemi és testi örömöket az utolsó cseppig, aztán jöhet a Rézfaszú bagoly.
Megyesi Gusztáv
