Életének 89. évében meghalt Moldova György Kossuth-díjas író – tudatta lánya, Moldova Júlia szombaton az MTI-vel.
Moldova György szombaton otthonában, családi körben hunyt el.
Moldova egy hatalmas 180 fokos politika fordulatot produkált. Egy tanárárát az 1956-os forradalom miatti szerepvállalása miatt vegzálták, az író bácsi pedig dafke otthagyta az egyetemet, elment fizikai munkásként kazánszerelőnek, majd bányásznak Komlóra. Mindezek után a forradalom leverőjének, Kádárnak lett az egyik utolsó híve.
A mindenfele megemlekezesek kozul jo paran fanyalogtak. Ez egyik fo problema, hogy rendszerfuggetlenul mem valtoztatott a megygyozodesen, dehat miert is tette volna. A masik meg hogy szazezres peldanyszamban fogytak a muvei, pedig ezek a sajtkurkaszok szerint igazi irodalombo mem lehet tizezernel tobb kotetet eladni:-)
Na az Ő összes könyve meg van. Javarészt könyvesbolt és könyvhét, de jó párat antikváriumokban szereztem meg. A rózsavölgyi zenemű bolt melletti és a bajcsin lévő 2 antikváriumban volt mindig listám. Eszméletlenül bejött a humora és a stílusa. Imádom a novelláit, és nagyon kevés kivétellel a riport könyveit is. Nálam az irodalmunk legnagyobb alakjai közé tartozik, bármennyire is eretnek véleménynek számít, nálam simán egy szinten van a korábbi klasszikus géniuszainkkal. Neki még azt is simán elnéztem, hogy a novelláit v. 10 különböző tálalásban kiadta újra és újra.
De utána ez a mondat sem semmi, van benne egy apró vitriolos kritika, a la '70-es évek, szocialista téesz:
"Doktor Barta Edit, az Állami Gazdaság igazgatónője még fent volt ezen a kései órán, tanulmányt írt egy mezőgazdasági folyóiratba, épp az „aratás” szó jelentését kereste az Értelmező Szótárban, mikor Kerekes bekopogott hozzá, és..."
Például hogy a huszadik század második felének teljes magyar írótársadalma nem szerzett műveivel annyi örömöt az olvasóknak, mint Moldova György egyedül!
És talán egy író számára ez a legfontosabb!
Hogy a könyveit egykor a pult alól árusították? Hogy az antikváriumok legkeresettebb ” árucikkei” voltak?
Hogy megismerhessem a játékosállományt, végignéztem a „Léderer Sándorné”-kupa döntőjét, a „Zöld Bandi FC”, a „Savanyú Jóska TK”-val mérkőzött. A rabok közt akadt néhány ügyes futballista, egy jobbszélső – civilben kasszafúró – játszva törte fel az ellenfél védelmi zárát, egy közszemérem elleni vétségért elítélt utcaseprő pedig tehetséges söprögetőnek bizonyult. Az anyag egészében mégis gyengének látszott, Forgács gondterhelten rágta a szivarját. – Nos, mi a véleménye, Kovács úr? Lesz belőlük prédikációs halottkém? – Ezekből aligha. Kívülről kellene játékosokat hoznunk, csak azt nem tudom, hogy lehetne megoldani. Forgács legyintett. – Mondja meg, hogy kire van szüksége, és én negyvennyolc órán belül szállítom. – Hogyhogy? – Egyszerűen. Azt hiszi, van olyan élvonalbeli játékos, akinek nincs annyi a füle mögött, hogy legalább egy évre ne lehetne elítélni őt? Egy kis vámcsalás, feketeüzletek, garázdaság, vagy ahogy a parasztok mondják: egyik sem jobb Csicsóné vásznánál. – És eddig miért nem csukták be őket? – Eddig elnézték nekik, de ha a magyar börtönválogatott igényt tart rájuk, akkor megkapják méltó büntetésüket. Végeredményben jogállam ez vagy bolhacirkusz?! Összeállítottam egy listát, a nagyválogatottat nem akartam megfosztani az oszlopaitól, inkább a második vonal legtehetségesebb játékosait kértem, olyanokat, mint a zalalövői Nemere-Babrányi jobbszárny, a sátoraljaújhelyi Schwarcz IV, az ózdi Mária Kelemen. A neveket nem érdemes tovább sorolnom, hisz abban a pillanatban, ahogy beléptek a börtön kapuján, az átlagos rabokhoz hasonlóan ők is nyilvántartási számot kaptak, Schwarcz IV például a 191.456-os számot varrta dresszének a hátára. Ez később taktikailag rendkívül hasznosnak bizonyult, mert zavarba hozta az egy-, maximum kétjegyű számokhoz szokott ellenfeleinket. Otthon a játékosok városuk kedvenceinek számítottak, mindent megengedhettek maguknak, de ha valaki abban reménykedett, hogy itt a börtönben is folytathatja kinti kényelmes életét, hamarosan rá kellett jönnie, hogy csalódott. A játékosok számára sem engedélyeztek semmiféle külön kedvezményt, például mikor a hiú 442.971 fodrászt kért, hogy daueroltathassa a haját, a lehető legmerevebben elutasították a kérését, hogy mégis nyomjon a hajába valami hullámot, a kitűnő fedezet egész éjszaka fejen állt a radiátoron. Sorozatos próbamérkőzéseken igyekeztem összeszoktatni a gárdát, de nehezen alakult ki a végleges csapat. Minden posztra találtunk ugyan megfelelő embert, de egy igazi center hiányzott a csatársorból, és hiába kutattuk végig az országot, sehol sem akadt. A Kőbányai Kátrány elleni edzőmérkőzésünkön is kiütközött ez a szerkezeti hiányosság, és annál feltűnőbben, mert ellenfelünk középcsatára, egy vékony, szőke fiú valósággal remekelt, egymás után érte el a góljait. Megkérdeztem a Kátrány edzőjét, Nébele Karcsit: – Ki ez a center? – Virágh Zsiga. – Nagyszerű futballista. – Azt elhiszem. Egyetlen baja van. – Mi? – Kissé anyagias. A futballpályára eredetileg azért jött ki, mert használt bőrszegeket akart gyűjteni, azt hallotta valakitől, hogy a MÉH jó áron átveszi. Virágh ebben a pillanatban egy mintaszerű felhőfejessel a kapu jobb sarkába küldte a labdát, 871.634 hiába vetődött utána. – Nagyon jó tartással fejel. – Sokat kínlódtam vele. Mikor ifista korában hozzánk került, mindig lehorgasztva tartotta a fejét, mert így könnyebben észrevette a járdán elgurult aprópénzt. Próbáltam tornaszereket, fejelőállványt, egyik sem segített, Virágh csak akkor egyenesedett ki, mikor a dressze hátára biztosítótűvel egy tízforintost erősítettünk, úgyhogy csak a feje hátrahajtásával tudott meggyőződni róla: megvan-e még a pénz? Különben igazad van, nagyon jó focista. Forgáccsal megállapodtunk, hogy megpróbáljuk Virághot megszerezni a börtönválogatott számára. A szünetben gyorsan leprioráltattuk, de a fiatal csatár lelkiismeretét semmiféle bűn nem terhelte, még közveszélyes munkakerülés címén se lehetett elvitetni, mert dolgozott a Kőbányai Kátrány Vállalat narancsszörp részlegén. Öreg édesanyjával lakott együtt, a néni úgy volt értesülve, hogy a fia nem keres pénzt a futballal, sőt jelentős összegeket fizet azért, hogy játszhasson, Virágh így indokolta, hogy nem ad haza egy fillért sem. Hogy támogatni tudja a fiát, hetvenöt éves kora ellenére egész nap fonalat mentett, este pedig kisegített egy kazánkovácsnál. Virághgal szemben a szokásostól eltérő szervezési módszert kellett alkalmaznunk. Az edzőmérkőzés után megvártam a börtön szolgálati kantinjában. Virágh először csak egy fél adag körömpörköltet akart enni, de mikor meghallotta, hogy én fizetem a cechet, rendelt hozzá három kolozsvári töltött káposztát, sóletot sok tejszínhabbal, és aranygaluskát forró fokhagymás libazsírral. Evés közben előhoztam az ügyet: – Ne légy rosszul az örömtől, Zsigmond, de nem lehetetlen, hogy átkerülsz a magyar börtönválogatottba! Megdöbbenésemre Virághon nem látszott semmiféle meghatódás, a szalvétával kitörölte füléből a töltött káposzta maradékát, elővett egy nyomtatott üzleti kártyát, és átnyújtotta:
„Kedves sporttársak! Jövendő egyesületem, melynek színeiért élni-halni akarok! Van szerencsém közölni Önökkel szolgáltatásaim árát, azzal a megjegyzéssel, hogy irányáraknak tekintendők, a különféle helyi körülmények: rossz időjárás, lejtős pálya, kampós fűszálak 15-20 százalékot emelhetnek rajta. Cipőbefűzés: 25 forint 40 fillér. Rövid vágta: 42 forint 30 fillér, ugyanez labdával 57 forint 90 fillér. Csel: 18 forint, ha cselsorozatban kerül alkalmazásra, 30 százalékos engedmény. Forintos labda: 1 forint 50 fillér. Gól: közvetlen közelről 100 forint, távolabbi lövéseknél méterpénz.”
És így tovább még vagy kétszáz tételt sorolt fel. Mondanom sem kell, milyen elkeseredéssel olvastam végig, aztán lecsaptam az asztalra az üzleti kártyát: – És hol a szív? Hol a lelkesedés? Virágh a fejéhez kapott: – Hát nem elfelejtettem? – és sietve beírta: „Szív 150 forint, lelkesedés 200 forint.”
Elképzelhetik, milyen szükségünk lehetett centerre, ha Virághot ezek után is leigazoltuk, de tartozom az igazságnak azzal, hogy nem volt okunk megbánni ezt a döntést. Virágh a pénzért tökéletes árut szállított, csak a mérkőzések után, az elszámolásnál adódtak viták. A középcsatár kevesellte, amit kapott, magából kikelve ordítozott: – Az a keresztlabda maguknak nem ért meg ötven forintot? Nekem többe van! Legközelebb csináltassák a Szendrővel, az rúg maguknak bagóért, de meg is nézhetik. A viták úgy elmérgesedtek, hogy már az edzőmérkőzések során át kellett térnünk a kézikasszás készpénzfizetéses rendszerre. Ha teszem azt, Virágh taccsot dobott, elhajította a labdát, utána odament a partvonal mellett helyet foglaló pénztárosnőhöz, és biccentett: – Kezit csókolom, Virágh Zsigmond vagyok, egy partdobást hajtottam végre, tizennégy forint negyvenöt fillér jár nekem. Van ötfilléresem, tudok visszaadni. Aláírta a nyugtát, a pénzt egy csekklapon feladta OTP-folyószámlájára, és csak aztán kapcsolódott bele újra a játékba. A következő labdaérintésnél megismétlődött a jelenet, emiatt Virágh játéka kissé szaggatottá vált, de legalább el lehetett kerülni az anyagi természetű vitákat. Mérkőzés után Virágh aláírta az összesített elszámolást, a fürdőben megtöltött két demizsont forró vízzel, hogy otthon erre se kelljen pazarolni a gázt, és békésen hazament. A középcsatár harmonikus életét egy váratlan tragédia zavarta meg. A túlzásba vitt fizikai munka megbosszulta magát Virágh néni öreg szervezetén, egyik este, mikor kisegített a kazánkovácsnál, elszédült, és fejbe vágta magát a húszkilós Népszava-kalapáccsal. Az ütés szörnyű erejéről elég annyit mondani, hogy az öregasszony arra vetemedett, hogy villamospénzt kért a fiától, és arra is célozgatott, hogy szeretne elmenni moziba; másnap temették. Virágh egy darabig megtartotta a lakást, ami rengeteg gonddal járt, néha mérkőzés közben is otthagyta a pályát, mert nem emlékezett rá: kikapcsolta-e a villanyórát? Nem bírta az állandó idegfeszültséget, inkább eladta a lakást, és albérletet keresett, de mindegyiket túl drágának találta. Végül is a Népstadion egyik pénztárfülkéjébe költözött be, és mivel innen rá lehetett látni a Stadion nagy órájára, Virágh a családi vekkert is eladta az Ecserin. Mikor hűvösödni kezdtek az éjszakák, Virágh az egyik edzés után félrevont. – Géza bácsi, nem lehetne szó arról, hogy beköltözzek a börtönbe? – De hát hogy képzeled ezt, Zsigmond? – Nem vagyok túl igényes, jó lesz nekem egy sötétzárka is. – Nem erről van szó, hanem a rendszabályokról. Nem követtél el semmiféle bűncselekményt, senkinek sincs joga téged börtönbe zárni. – Hát ha csak ezen múlik! Majd összehozok valamit. Másnap reggel közölték az újságok, hogy egy Virágh Zsigmond nevű egyén feltörte a HÉV-végállomás automatáit, és a fiókokból nagyobb mennyiségű dobozos albán muskátlilekvárt lopott. Először elmeszakértők vizsgálták meg, mivel nem találtak nála semmiféle elváltozást, a délutáni rabomobillal már be is érkezett a börtönbe. Így el lehetett mondani, hogy a börtönválogatott játékosállományának toborzása és megszervezése sikeresen befejeződött, a többi munka már nagyrészt az edzőre várt.
Íróként nagy kedvencem. Legyen szó akár a regényeiről (Szent-Imre induló, Elhúzódó szüzesség, Az utolsó határ önéletrajzi trilógia, Sötét angyal, Magányos pavilon, Malom a pokolban), novelláiról (Mandarin, Ferencvárosi koktél), szociográfiáiról (Akit a mozdonyfüstje megcsapott, Tisztelet Komlónak, Az Őrség panasza). Voltak persze kevésbé sikerült alkotásai, elolvastuk, átlapoztuk.
Ahogy egy kurtizán hőse mondta: das leben ist sehr kurz.
