Nem tudom, mennyien olvassák még ezt a topikot, de a felsorolt jellemzők alapján eszembe jutott egy talán kevéssé ismert film, ami szerintem elég jóra sikerült és beleillik a kategóriába: Vincenzo Natali (a Kocka rendezője) Cypher című filmje.
Nem túl távoli jövő, rideg technokrata világ, rivalizáló megavállalatok, információszerzés fontossága (ipari kémkedés), emlékek törlése és új személyiség létrehozása (á la Total Recall), film noir hangulat.
Újra divatos a XIX. század
Mai korok feltalálói: előre a gőzgépekhez! - Videókkal
2007. szeptember 04. 06:30
Már a Boston Globe és a Wall Street Journal is felfigyelt Richard Nagyra, arra a magyar származású amerikai fiatalemberre, aki modern számítógépeknek kölcsönöz gőzgépszerű külsőt. A steampunk nevű trend a gőzkorszak esztétikáját ötvözi a modern technikával, ihletői között Jules Verne és Thomas Alva Edison is megtalálható. Az új jelenségre már Hollywood és a számítógépes játékipar is lecsapott.
Augusztus 26-i számában elismerően írt a Boston Globe Richard Nagyról, ismertebb nevén Datamancerről: a magyar származású, jelenleg a New Jersey-beli Edison városkában élő fiatalember ugyanis szakszerű használat helyett inkább szétszerelte laptopját, majd újra összerakta – figyelemreméltóan máshogyan. A könnyed, hordozható, strapabíró és mindennapi számítógép teljesen megváltozott: külsejét mahagóni és fenyő fedi, a csuklótartók helyén vastag, sárgaréz csavarokkal biztosított bőrlapok simulnak, gombnyomás helyett pedig kulccsal kell feltekerni az indításhoz. Nagy nem csak ezzel bizonyította mechanikai hozzáértését és stílusérzékét: került már ki keze alól viktoriánus korabeli asztali számítógép, könyvvé átformált szkenner, de még korai írógépnek kinéző billentyűzet is.
Ez önmagában még kevés lenne a hírveréshez, Datamanceren kívül azonban számos olyan iparos és alkotó létezik, aki egyhangúlag a viktoriánus korszak és az ipari forradalom esztétikája mellett horgonyzott le. Ilyen például I-Wei Huang, aki gőzzel működő, lábakkal ellátott mozdonyokat készített, Haruo Suekichi, akinek egyedi, eltúlzottan antik órái csodaszámba mennek, a patinázott-antikosított elektromos gitárt készítő von Slatt vagy éppen Sean Orlando, aki úgy döntött, hogy apróságok helyett szinte szó szerint nagyobb fába vágná fejszéjét, így jelenleg egy fémfára hasonlító vázra szerelt gőzgépesített házon dolgozik többedmagával. Ők – és mellettük sokan mások – képsorozatokkal dokumentálják blogjaikban a gyártási folyamatokat és sokszor még szerelési leírásokat is kínálnak azoknak, akik követnék őket.
Különös, ellentmondásos hagyománytisztelet bújik meg e mesterekben: számukra a fogaskerekek, a sárgaréz, a bőr vagy a csiszolt fa szeretete egyfajta lázadás a mai kor tömegtermékei ellen, amelyek gyártásuk pillanatában már elavultak és amelyeket múzeumokban sem igen látni majd viszont. Paul di Filippo író azt állította a Boston Globe-nak, hogy ez a furcsa trend "a kézművességet és a tömegtermelési elemeket egyszerre testesíti meg a gazdag vizuális formanyelv segítségével, amely teljességgel hiányzik korunk olcsó műanyag készülékeiből".
Gőzhajtású számítógépek és pilótaszemüveges divat
A steampunk irodalom a szórakoztató lektűr alfajaként született a nyolcvanas években, igazi publicitást azonban csak a kilencvenes évek közepétől kapott. A viktoriánus kalandregényeket, a társadalomkritikát és a tudományos-fantasztikus irodalom kliséit keverő zsáner alternatív univerzumokat ír le és egyben kérdést is szegez olvasóinak: mi történt volna, ha az ezernyolcszázas években már lettek volna gőzmeghajtású és pneumatikus számítógépek, zeppelinek és számos olyan találmány, amelyre a világ csak több évtized múltán talált vagy szokott rá.
A műfaj számos esetben merít a kémregényekből, sőt, a romantikus drámákból is, legfőbb ismérve azonban az éra, amelyben a gőzgépeket használják – ez pedig legtöbbször a 19. század és a viktoriánus Anglia. Gyakorta jelennek meg e művekben olyan technológiai fejlesztések, amelyekről H. G. Wells vagy Robert Louis Stevenson regényeiben, vagy akár Mary Shelley klasszikus Frankensteinjében esik említés.
A steampunk a sci-fi irodalom keményvonalas oldalágának, a cyberpunknak a vadhajtása. Míg a cyberpunk nagy általánosságban negatív utópiát ír le, amelyben a társadalom szélére szorult főhősök lázadnak fel az elnyomó rendszer ellen, a steampunk a negatív felhangok nélkül ragaszkodik a lázadás, kitörés, “máshogy csinálás” motívumaihoz. A koncepció áldozatául esett a popzeneit is megszégyenítő irodalmi műfajgyártásnak, számos típusa közül a legérdekesebb felvetést a clockpunk adja, amely a technikai innovációkkal kapcsolatos fantáziálást a reneszánsz korába helyezi át, de figyelemreméltó a H.P. Lovecraft összeesküvéselmélet-horrorjaira kontrázó cthulhupunk, valamint a már mozisikereket is megélt, önmagát magyarázó nevű steampunk western is.
A steampunk mint kifejezés és a köré csoportosuló írások első aranykora a nyolcvanas-kilencvenes évek környékére tehető (K.W.Jeter, valamint Tim Powers, James Blaylock és Paul di Filippo úttörési kísérleteivel, bár az egyik legismertebb regény, a The Difference Engine két keményvonalas sci-fi író, Wiliam Gibson és Bruce Sterling összefogásából származik), de az ötlet a képregények és a számítógépes játékok világában erős hatásokat mutat. A műfaj irodalmi határain jóval túlmutató második aranykora a mai: jelenleg számos olyan weboldal létezik, amely a modernizált gőzkorszak különböző jelenségeivel foglalkozik. Bővelkedik a világháló olyan "second life" blogokban, amelyek írói virtuális énjük steampunk életével foglalkoznak, instrukciós oldalakban, amelyekből megtudhatjuk, hogyan kell korabeli gépeket építeni (vagy akár rajzolni), de nem ritkák a modernizált viktoriánus divattal foglalkozó blogok és közösségi fórumok sem.
Steampunk a mozikban: Jackie Chan és Nicole Kidman sem menekülhet
A filmművészetben sem kell nagyon messzire mennünk, ha a steampunk jellegzetes jegyeit keressük. Az elmúlt pár évben jelentős filmsikerekkel küzdötte be magát a kultúrkör a multiplex-látogatók világába: A tökéletes trükkben (The Prestige) két mágus rivalizál egymással a századforduló Londonjában, egyikük Nikola Tesla különleges, áram hajtotta gépével készül szokatlan mutatványra. Ezt megelőzően Gérard Dépardieu csapott össze a Vidocq-ban Párizs legrejtélyesebb bűnözőjével, akinek maszkja minden steampunk antihős vágyálma lehetne, Tim Burton pedig Az Álmosvölgy legendájában (Sleepy Hollow) küldte Johnny Deppet és annak nyomozáshoz használatos számos különleges holmiját a feltámadó halottak után.
Jules Verne regényeinek jó részét sorolhatnánk a steampunk klasszikusokhoz; az adaptációkból kiemelkedik nézettségben a Jackie Chan főszereplésével leforgatott 80 nap alatt a föld körül (80 Days Around the World). A már említett steampunk western egyik legjobb példája a Vadiúj vadnyugat (Wild Wild West), és sajnos ide sorolható a több sebből vérző A szövetség is (The League of Extraordinary Gentlemen), amely a zseniális Alan Moore képregényrajzoló steampunk szuperhős-történetének igen gyenge változata.
Az artmozik látogatói előtt sem ismeretlen a gőzpunk: a francia Jeunet-Caro rendezőpáros az Elveszett gyermekek városával (La Cité des enfants perdus), és a Delicatessennel is képes volt erőteljes hatást gyakorolni; az előbbi filmet szokás a leggyakrabban említeni steampunk körökben, ha látványvilágról van szó. A Japánból érkezett animék közül is akad szóra érdemes: magyar kiadásban három filmje is megjelent Hayao Miyazaki rendezőnek, a Laputa – Az égi palota (Laputa – Castle in the Sky) és a mozikban is játszott A vándorló palota (Howl's Moving Castle), továbbá a Gőzfiú (Steamboy).
A szubkultúra jelenleg a His Dark Materials: The Golden Compass december 7-i premierjét várja. A Nicole Kidmant és Daniel Craiget is stáblistájában tudó film bővelkedni fog zeppelineken és lovaskocsikon közlekedő, világuralmi terveket forraló főgonoszokban, akik párhuzamos univerzumokba kívánnak betörni, a gőzmotívumokhoz pakolt gyermekmese pedig jó adalék ahhoz, hogy minél több fiatal forduljon az új trend felé.
William Gibson-Bruce Sterling : A Gépezet.
Most jutottam hozzá, elolvastam egy hét alatt, irok róla egypár sort. Nem cyberpunk, de itt a helye szerintem.
Megvolt az íróknak minden olyan lehetőség amivel egy ’valódi’, jövőbeli cyberpunk kalandregénybeli fordulatokat, szereplőket, környezetet áthelyezzenek ebbe az alternatív történelmi múltba.
Nyugaton mélyebb és régebbi gyökerei vannak ennek a a”Második Vaskorszaknak”, az ipari forradalomnak. Erről a korról írt bőven Dickens, és később Verne is.
Jó ötletek a mindenhol ott levő továbbfejlesztett lyukkártyás számítógépek, és gőzgépek beemelése, így a cyber-világhoz hasonlóan lehet ellenőrízni-tárolni-változtatni az adatokat és mozgatni a gépeket-közlekedési eszközöket. Ügyes dolog a kinotróp, mint propaganda és szórakoztató eszköz, a mai TVkhez hasonítható.
Ugyanígy a klakkerek kitalált közössége megfelelhet a net-cowboyoknak, a valóban létezett ludditáknak nincs ugyan párjuk viszont egy hirtelen előtörő technika-tudomány alapú új társadalomnak hihető hogy ilyen pusztítást hirdető ellenző voltak.
A főbb szereplők is megfelelnének cyber-szereplőknek. Egy titkolandó múltú prostituált Sybil, a keménykötésű, de a tudomány embere Mallory, a sokat tudó, befolyásos újságíró Oliphant, a titkosrendőr Fraser. Kár hogy Michael Radleyt már az elején kinyírták, érdekes szereplő lehetett volna.
Tetszettek az epizódszereplők és környezetek leírása, kezdve itt a derbyn résztvevő gépészektól, a kinotrópszinház, a Cremorne-kert a két magándetektív, a japán vendégek, a plakátragasztókig. A Központi Statisztikai Hivatal belseje és alkalmazottai különösen jól ki lett találva .
Maga a város, London pedig a megelőlegezett századvégi szmoggal, mocskos külvárosaival és palotáival, kikötőivel igen jó háttér, mint bármelyik cyber-város.
Ami a cyberben kötelező, világsorsot megváltoztatni képes eseményeket illeti itt már kezd döcögössé válni, a texasi és new-yorki politikai például ki lett dolgozva csak minek? Nem ott történik a regény, és semmi komoly hatásuk nincsen.
Ami viszont sokat igérő lehetőség lett volna az a Lady Ada feltételezett birtokában levő legenda, a Modus, minden, alkalmazott matematikában elmélyülő klakker álma, minden szerencsejátékban utazó érdekelt réme a Mindig Nyerő Fogadási Szisztéma ötlete. (állítsuk párba egy minden Jeget feltörő programmal…..)
Szóval, sok, jó és ígéretes lehetőség, környezet és szereplők lettek kidolgozva egy jó regényhez. Kár hogy egy jó történetet mégsem sikerült összeütni az összetevőkből….
Nem azt hiányolom ami a Gibson-regényekben van, a több szereplő, több szálon mozgatása, amikor a végén pedig összefutnak ott a nagy csúcspont a végkifejlet… Hanem magát a történetet.
Történet, megoldás, sorsdöntő végkifejlet ugyanis nincsen, Radley meghal, Sybil eltünik az elején. Oliphantnak alig jut szerep, Mallory ugyan cselekszik dolgokat, üldözik és nyomoz, de a végén egy olyan bevetésre indul testvéreivel és Fraserrel, aminek nem sok értelmét találni, nem váltják meg vele a világot, nem ők verik le a lázadást, nem ők állítják meg lord Egreton előrenyomulását. Ez utóbbi szál például szintén alig van kidolgozva szemben az említett texasi + new-yorki szállal, amik viszont sehova sem vezetnek…..
Szóval, elszúrták és ez sajnálatos. Nem tudom mennyi volt ebből Gibson munkája, de úgy tűnik a cyberpunk megalapítója jobban ért világok és szereplők megteremtéséhez mint történetté alakításukhoz.. A Neurománc-trilógia óta csak a Virtuálfény az amiben sikerült ezt a környezet+szereplők+történetet jól összedolgozni szerintem.
Mégis, a fent leírtak miatt nem volt érdemtelen megvennem és végigolvasnom.
Hogy konkrétan miért, azt nem tudom, nem vagyok belső ember.
Egy-két dologra azért valószínűleg lehet gondolni.
Első és legfontosabb: üzletileg mégsem azt kapták, amit vártak.
Privát véleményem: ezen ne is csodálkozzanak.
Eléggé kétségesen összeválogatott címek (pl. Nejlonangyal), néhány kifejezetten lehúzás-gyanús árazási próbálkozás (pl. Világok harca). Koncepciót sem sikerült felfedeznem (igaz, azt más kiadónál sem nagyon, kivéve az Agave kiadunkmindenPKD-t hozzááállását).
Szerintem a piac és az SF-irodalom érdemi ismerete nélkül vágtak bele (ésvagy kifejezetten ad hoc módon tervezve), valamint minden bizonnyal nem is voltak hajlandók a finanszírozni egy esetlegesen a jövőben rentábilisbe forduló SF-kiadványvonal érdekében. Az eleje nem hozta, amit vártak, utána pedig (mint üzleti vállalkozás, nyilván joggal) úgy döntötttek, hgoy inkább kiszállnak.
A Holnap tegnapja - lássuk be - valóban nem Gibson legjobb könyve. Ez azonban semmiképp sem menti a recenzenst: a kiberpunknak (cyberpunknak) mindenképp utánanézhetett volna, miként a megírás dátumának is, és talán akkor már annak is, hogy ez egy trilógia lezáró kötete.
Persze butaság lenne egy ostoba kritikának sokkal több figyelmet szentelni. Megmérettetett és könnyűnek találtatott. Ha valaha felmerülne a választás kényszere William Gibson és Tompa Andrea írásai között, könnyű szívvel tudnék dönteni. Legyen ez a kritika kritikája. :)
Kutyák a kandallóban
William Gibson: A holnap tegnapja
Népszabadság • Tompa Andrea • 2006. augusztus 19.
Amikor a regény közepe táján egy bizonyos "noebookról" olvasok, fantáziálni kezdek Noé könyvéről meg a nagy világvége után bárkán menekülő lényekről - poszthumán lényekről, mert a regény róluk szól -, aztán hirtelen ráeszmélek, hogy hiszen ez csak egy a számtalan nyomdahiba közül, és valójában egy számítógépről, egy notebookról van szó.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
Állhatott volna ott az is, hogy neobook, mondjuk neonkönyv, minthogy neonnő, egy csodálatos hologramnő is felbukkan a könyvben. Minden lehetett volna, s az ellenkezője is, mert addigra a könyvbeli rendetlenség az entrópia szabályai szerint eléri a kritikus határt, és céltalan káosszá változik. Ezen a virtuális szemétlerakó helyen van kulturális paradigma, posztmodern történelemelmélet, kortárs festészet Francis Bacon sikító pápáival és egy csomó technikai ismeret meg filozófia, mindez jó sűrűn meghintve idegen szavakkal - hogy az ember már-már elhiszi, hogy ez így együtt tényleg valami. De az első oldalon már gyanúsan lila tárgyat tanul valaki: egzisztenciális szociológiát, aztán másvalaki felbukkan a fraktális neonhomályból, megint mások interstaciális kommunákat vesznek megfigyelés alá (amiről végül mégsem fogom fel, hogy micsoda), minthogy ez az egész egy nagy metasztatikus bitrohadás. Tágul az univerzum és benne a bit. A bit, ahogy az angol mondja: kissé, mert aztán megállj!-t parancsolnak neki.
Belátom, SF-et, ahogy a profik mondják, science fictiont írni ma nem lehet könnyű, amikor egy bécsi biciklikölcsönzés is már science fiction, nem beszélve egy óvatlan látogatásról egy műszaki nagyáruházban. A hitelcsipről például, amely e könyvben szerepel, nem tudom eldönteni, hogy már van vagy még csak lesz. A nanofaxszal, amelyen bármilyen tárgyat vagy lényt lehet küldeni a világ bármely pontjára már egyszerűbb a dolgom.
A kiberpunk műfajában íródott regényben - fogalmam sincs mi az, nyilván hasonló az egzisztenciális szociológiához - az egyik felidézhetetlen hős azt állítja, hogy "pillanatnyilag néhány dologra nincs magyarázat", meg hogy "valami történik. Minden változik. Vagy nem is". Minden és annak az ellenkezője a biztos fogódzó. "Ha Malibun egy házat üresen hagysz, ellepik azok az emberek a hegyekből, akik kutyát sütnek a kandallóban" - jelenti be egy szereplő e fejezet nyitányában. Malibun lennénk egy üres házban? Dehogy. Illetve még az is lehet. De a kutyák meg a kandallók soha többé nem kerülnek szóba. Egyébként jó mondat, figyelemre méltó, csak nem következik belőle semmi. Ez lenne a kiberpunk.
Rendben, tudjuk, hogy a posztmodern irodalomban nincs már nagy utazás, nagy cél, nagy hős vagy nagy veszély sem. Valaki mégis menekül, de nem tudni, mi elől. És ki, ha egyszer nincs hős, ha a szerző szerint az énben már csak a Lyuk van?
Egyébként megnyugtatóbb lenne, ha az író, William Gibson egyáltalán nem tudna írni, vagy nem gondolna semmit. De Gibson szeret filozofálni, történelemről, széthullásról, sejtburjánzásról, jövőről, az énről - nem is érdektelenül. Írni (történetet, hőst) nem tud, és bizonyára nagyképűen nem is akar, az nem az ő műfaja, állítja. (Aztán kiderül, hogy itt is van valami affair, szerelem meg hatalom, aztán még sincs megírva.) Amikor azonban japán koporsóhotelekről vagy egy automata herélt hangjáról ír, mégis igazi írói megfigyelései vannak. Őrült beszéd, de van benne rendszer, ahogy a Hamletben mondják. Azaz hogy lehetne. Mintha A holnap tegnapja című regény (magyarul táncdalfesztiválos és semmitmondó a címe, a fordítás is hevenyészett - Pék Zoltán sietett vele) egy tehetséges, zavaros szerző - ahogy a nyomdaiparban mondják - maketkönyve lenne. Egy holnapi könyv vázlata. (Metropolis, 280 oldal, 2370 forint)
Mi a fenének irsz kritikát arról amiről semmit sem tudsz? !!!!
Megjelent a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatának harmadik darabja, egy igazi William Gibson kuriózum, a Híd-trilógia utolsó darabja. A holnap tegnapja című regény homeless főhőse megakadályozza, hogy egy milliárdos uralkodjon a Földön.
A trilógia első kötete Virtuálfény címmel a Valhalla páholynál jelent meg 1994-ben, második része az Idoru, az N & N kiadónál 1999-ben. A Galaktika most megjelentette a régóta várt harmadik részt, A holnap tegnapja címűt, ami azonban érthető az előző két kötet olvasása nélkül is.
Percekkel a jövő előtt
Ez a trilógia sokban különbözik Gibson más munkáitól. Míg a Neurománcban fényévekre szalad előre, A gépezetben pedig majd két évszázaddal hátra, a San Francisco-trilógiának is nevezett sorozatban William Gibson csak perceket ugrik előre a jövőbe, a mai technológiai tendenciák logikus folytatását keresve.
A holnap tegnapja című regény főhőse, Colin Laney egy papírdobozban él, de hatalmában áll megváltoztatni a világot. Hála egy fiatal korában szedett kísérleti gyógyszernek, képes meglátni a bolygót átfogó komputeres hálózat gigászi adatfolyamainak csomópontjait. Ezek a csomópontok a történelem olyan ritka eseményei, melyek örökre megváltoztatják a társadalmat.
Colin nem biztos benne, mi fog történni, amikor a világ elér a következő csomóponthoz, de tudja, valami nagy durranás lesz. És azt is, hogy a San Franciscó-i Bay Bridge-en fog bekövetkezni, amely egyfajta Soho-szerű nyomornegyedként funkcionál, mióta egy földrengés a közlekedés számára járhatatlanná tette. Segítőtársaiból Colin csapatot szervez, és akcióba lendül, mert birtokában van a kulcsnak, mely megakadályozhatja, hogy egy milliárdos a csomópontot követően átvegye az uralmat az egész világ fölött.
A fordítók ugyanazok, a Neurománc fordítása totálisan átjavítva (a változtatások a szöveg kb. 85%-t érintik), a Számláló több helyen javítva, Mona elvileg változatlan.
De te legalább megtaláltad.
Ma eszembe jutott, hogy így egy hónap után már télleg el kéne menni beszerezni, erre mi van? Sehol semmi, pedig 2x is átnéztem a könyvesbolt ide vonatkozó részét, ami ráadásul nem is valami sarki boltocska, hanem egy országos bolthálózat tagja, gondoltam, ha valahol, akkor ott biztosan van (már). Hát nincs. :/
De nem láttam utcai árusoknál sem... Tragikus.
Jaj, hol a szívgyógyszerem..? :)
Shadowrun és Gibson? Meg Tolkien? Áááá!
Igazad van, tényleg nem mérhető Gibsonhoz... (És ezzel nem az ízlésedet fikázom, csak az irodalmi színvonalak közti, változó szélessségű szakadékra mutatnék rá).
Aki szeretne megtekinteni, hogy mas orszagokban hogy is neztek ki a Gibson elolapok, azt itt megteheti. Igen jo gyujtemeny. Sok cikk a tortenetekrol. Remelem ujat mutattam :-)
Ezt ízlése válogtaja. Nekem már régóta herótom volt a - Gibson egynémely magyar kiadására is jellemző - kötelező pisztolyospuskáscsajszi borítófestményektől. (Csápsszörnyek meg csak azért nem voltak, mert Gibson nem írt róluk. De amúgy titura az is lett volna a borítón) Akkor inkább százszor ez a nonfiguratív/minimál, ami mondjuk az ulpiusos dickeket is jellemzi. De még az agavésok is az üdítő változatosságot jelentik.
A Gibsonok közül nekem a Neurománc puhafedeles borítója tetszett. Annak a cigarettázó lánynak olyan kiélt-fáradt egy arca volt, hogy mindent elmondott a regény világáról. :)
Én is most olvasom. Azért meglepődtem, hogy a Magyar Könyvklub gondozásában jelent meg. A borító az nekem nem jön be. Megszoktam a festményeket. Hangulatosabb volt a ponyva kiadás.
itt van egy topic a könyv kivesézéséről, ebből nagyjából meg lehet tudni, mire számítson az ember.
Sajna én a jézuskának írtam fel, úgyhogy még eltart egy ideig, mire elolvashatom. De nem hinném, hogy Gibson kiheverhetetlen csalódást tudna okozni nekem... ;)
