Április, április, bolondok hónapja! Szeretlek én téged, a föld akkor kapja A langyos csillogó, locsogó esőket, Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled
Április, április, bolondok hónapja! Zöld füvét a csikó ropogva harapja, Zsenge reménységnek harmatozó füvét Harapja friss szájjal egész Emberiség.
Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok, Hajoljatok reánk, derék, új falombok, Az legyen a divat, áprilisi fényből, Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.
A kenyérgyár Víztartálya Nem tengerszem S nem tavacska, Nem is úszik Abban cápa, Sem halacska, Csak egy bohó, Csak egy csacska, Nagyobbacska Döglött macska
Vígan repül, Ha épp repül, Fent a légben A kis fecske, Vígan mekeg, Ha épp mekeg, Lent a réten A kis kecske, De mit csinál, Uramisten, Bent a vízben, Egy kis cica, Amely direkt Döglöttecske?
Na, ne törjük Olyan nagyon A fejünket, Inkább szépen Tegyük össze Új imára Tenyerünket: Uramisten, Ne add meg nékünk Mindennapi Kenyerünket!
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?
Körül Minden csendesen, eltelten örül. A napsütés vidám, S a forró, sárga ragyogásban Minden vén tölgy egy víg, élő titán: Emeli barna karját Frissen az áldott égbe, A szent, illatos, teli kékbe, S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend. Kábult fülem hallani véli A zengő, örök napot odafent, Billió mérföldek étherén Átszűrt, ájultfinom neszét: Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül Minden csendesen, eltelten örül. A tömzsi, lustán rezzenő hársak Illatokkal kenik fénylő, pőre testük, S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék Néznek át felettük, Túl a hullámló, mély rengetegen, Néznek, a merengés halk gyönyörétől Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat, Érezni a derűt, mely mindent áthat; Titokban éltem is szépen tovább égett, Mint számban a parázsló szivar, S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek, Mint a napfényben a szivarfüst Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni, Fáradt, szegény látásomat Zöld pázsitkendőbe törülni, Aztán lehunyni a szemem egy percre, Míg az élet kis, nyomorú perce Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán S nézni ezer évvel öregebben, Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben A nap örökké fiatal Nagy, zengő aranycsillagát!
Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem, A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég; Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még, S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen. Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?... Vén, robotos ruhám a széken feketül, És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem...
Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel Egy ócska, furcsa térkép... s eszembe ötlik álmom: Könnyű hajóval jártam nagycsendü óceánon, S banános szigeteknél suhantam el az éjjel. Úgy volt, hogy lábadoztam, s gyengén, párnákba gyúrtan, Öblös karszékben ültem, szemközt a fénylő víznek, S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek, Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran...
Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók! Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!... Lassan felöltözöm, s míg fázva, félszegen, A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok, Ti, vártok ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők... s ha este visszatérek, Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb, S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek...
Ó, ifjan hányszor lestelek, Vígan, bízón kerestelek. Bordáim rácsos lugasán A szívem úgy izzott feléd, Mint a tavaszi lugasok Rácsa közt piros lampion...
És lehúnyt szemmel híttalak, Te testtelen és drága füst, Hányszor mellemre szíttalak, Te........ és drága szél, Mellem remegő függönye Hányszor dagadt...
Éji mámorban lestelek, Hűs erdőkben kerestelek, Feldúltam asszonyok ölét, Csak egyszer borulni föléd.
Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém, Itt állok, és nem is tudom, Éltem delén vagy estelén, És azt hittem, hogy rádnyitok, Te iszonyú, te nagy titok...
Nézd, nincs páncélom, mellvasom, Kitakarom a mellkasom, E borda-rácsos bús lugast, Zászlós tüdőm, a bús lyukast...
Tüdőm rekedten felzihál A csontos rácsú furcsa kasban, Mint őszi szélben csapkodó Tépett függöny a bús lugasban...
A vérerek bús ágbogán Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán... ...Levánnyad róla, mint a bús, Elomló lomb, a gyenge hús...
A bordák közé aggatott Tüdőt, mit bús kór lyuggatott, S melyből, ha néha... vér ...... feltör, és ajkamig ér ........ bíbor iszap ........... kicsap.
Lehúnyom lankatag szemem, Itt, északi hegyek között...
Ha rossz voltam s hanyag, Ki volt rossz, a lélek vagy a test, A szikra vagy a bús anyag?
Örülni, örülni de jó volna Lemenő nap aranytavának, Mely szétömölt amott a lombok Mögött az égen, s jobbra-balra Ringatják fejüket a vén fák Beleegyező mozdulattal, Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van, Lemegy a nap, és így kell lenni, Elhúnyni, elmerülni szépen, Lemenő nap arany tavában Elsüllyedni fekete csendben. Ó, élet, élet... ülök itt a Hegyoldali új játszótéren, A kisleányom karikázik, Csattog a bot vígan és fürgén Egy új, kis akaratos élet Bátor s tudatlan ritmusára. Szólnék utána, nem tudom mit: Becéző szót, korholó intést? Már ott nyargal az új játszótér Távol sarkán, már nem is látom, S vad érzés üt meg: látom-e újra? Bús érzés üt meg: vagyok-e én még? Elmúlt az arany tó az égről, És egyszerre nagyon sötét lett.
Ma lelkemet libegni bontom, Mint zászlót zúgat szűzi szél, Kitűzve büszke bástyaponton, Magasra leng a horizonton, És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme, Melyet ha duzzaszt tiszta lég, Úgy csattog, mintha énekelne, S mint nagy selyemszárny, égbe kelne, S kék keblére zárná az ég.
Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok ív-sora ég. Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
Ily este merül fel előmbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegő, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó. S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből Felszökken a játszi ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl, S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar És benne a rőtrügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat ős Tisza vág, Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem, Mint hársszirom illata, szállt le fölém...
Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán, Hol ring ezer ág a sok orgonafán, Szép, gyermeki álom igézete vár rám, Mély, tiszta tekintetü, szőke leány. Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben, Vad füttyire lomb remegése felel, S rezdül szavam: "Engem is elragad innen Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."
De íme a holdat a köd beborítja, S álmom zivatar zaja kergeti szét, Fáradt fejem ablakaimra szorítva Már érzem a nyirkos üveg hidegét. S míg éles eső sürü cseppjei mossák A fákat, ahol ragyogott a sugár, Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság Nem fonja körül szivemet soha már...
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Be szép az ég bíborló baldachinja, S be jó alant heverni szemlehunyva, A csend szól, mintha hegedühang hullna, Hegedül a csend, hűs arany a húrja, Hallgatja a szív, elalszik a búja, Álmodik a szív, s az álmot nem unja.
Mindent megun a szív, szerelmet is, Pénzt is, kacajt is, hűvös kertet is, A bú bakján ül, mint egy bús kocsis, És hova hajtson, nem tudja, a hűs Estén, és elbóbiskol néha s kis Álmok ringatják...
Körül Minden csendesen, eltelten örül. A napsütés vidám, S a forró, sárga ragyogásban Minden vén tölgy egy víg, élő titán: Emeli barna karját Frissen az áldott égbe, A szent, illatos, teli kékbe, S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend. Kábult fülem hallani véli A zengő, örök napot odafent, Billió mérföldek étherén Átszűrt, ájultfinom neszét: Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül Minden csendesen, eltelten örül. A tömzsi, lustán rezzenő hársak Illatokkal kenik fénylő, pőre testük, S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék Néznek át felettük, Túl a hullámló, mély rengetegen, Néznek, a merengés halk gyönyörétől Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat, Érezni a derűt, mely mindent áthat; Titokban éltem is szépen tovább égett, Mint számban a parázsló szivar, S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek, Mint a napfényben a szivarfüst Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni, Fáradt, szegény látásomat Zöld pázsitkendőbe törülni, Aztán lehunyni a szemem egy percre, Míg az élet kis, nyomorú perce Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán S nézni ezer évvel öregebben, Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben A nap örökké fiatal Nagy, zengő aranycsillagát!
Ó, reggel! robbanó élet! A friss szél arcomba vág, Vállal feszülnek a szélnek, És sikonganak a fák, Ráintenek vonatomra, Zöld zászlajuk zúgva forog, Mehet! - zengik vihorászva, Mehetnek a víg utasok!
Most egy nagy kortyot a szélből! Ó, vad szél, drága konyak! Köszöntlek, tavaszi erdő, Köszöntlek, tavaszi nap! Most minden sikerül majd, Nem is a vonat röpít, Százezer angyalerővel Visz a gyógyult gyermeki hit!
Hazugság minden bánat, Sohse voltam bús, se beteg, Tárt karral a boldogság vár, Ahová most sietek. Örömök karikagyürűje A körülarany horizont, És megvakul a napban A hunyori szemü gond.
Édes fájással pattog Körül az egész világ, A szívek, az anyaméhek, Sok rügyező ifjuság; Egy eke új vasa lobban A napban, toronyiránt, Hurrá, paraszti ruhában Az Úristen ott maga szánt.
Mire leszáll a boldog este, És csöndben megérkezem, Elmaradt száz határtól Lesz napfényes a szivem. Víg villany gyúl a szobában, Vagy szivemből csap ki a fény? És alvó kicsi lányom Felkacag álma ölén.
Derűt dalolnék, édesem, tenéked, Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket, És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget, A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon, Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke, Opál szinekkel lengve még az árnyon, Amely a lankadt lombokat belepte...
Jó itt nekem Kis, hajnali kávéház-zugban, Jó itt nekem, Hajnali, csendes mélabúban, Jó itt nekem Lassacskán, szépen végit várnom, Csak ennyi, lásd, Hajnali csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sírj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sírj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd, Köszönni illedelmesen és menni.
Áldott az élet, Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik, Áldott az élet, Keze felém is illendően nyílik, Áldott az élet, Hullott kezéből rám is némi jó, Csak ennyi, lásd, Csendeske, fáradt rezignáció.
Isten veled, Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek, Isten veled, Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek, Isten veled, Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon, Csak ennyi, lásd, Hogy én eltűntem és hiányzom.
TóthÁrpád Jó éjszakát!
Falon az inga lassú fénye villan, Oly tétován jár, szinte arra vár, Hogy ágyam mellett kattanjon a villany, S a sötétben majd boldogan megáll. Pihenjünk. Az álomba merülőnek Jó dolga van. Megenyhül a robot, Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek. Megsimogatom őket halkan: írjak? És kicsit fájón sóhajtom: minek? Minek a lélek balga fényűzése? Aludjunk. Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem A tollra dőlve, mint botra a fáradt Vándor, ki havas pusztákon megyen. Mi haszna? A sok téveteg barázdán Hová jutottam? És ki jött velem? Szelíd dalom lenézi a garázdán Káromkodó és nyersdalú jelen.
Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben... Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, Majd jő a kor, amelynek visszadöbben Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz... Falon az inga lassú fénye villan, Aludjunk vagy száz évet csöndben át... Ágyam mellett elkattantom a villanyt. Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
Ó, Távoli - csodáid szíven ütnek: A csend élő és titkos sóhaja Vagy a vihar vonagló halkká csüggedt, Emberfölötti jajduló jaja,
Vagy csillagok, mik végtelenben csüggnek, Aranyfürtben - vagy hintázó galya Egy rongy fának, mely egyre nőve, zölden, Még lengni fog, ha fekszem, rég ledőlten!
De sokszor, nyomván az unott robot, Kis tettek, olcsó könnyek, semmi eszmék, Roppant képed előtt tompán lobog A mécs...
Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem, A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég; Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még, S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen. Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?... Vén, robotos ruhám a széken feketül, És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem...
Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel Egy ócska, furcsa térkép... s eszembe ötlik álmom: Könnyű hajóval jártam nagycsendü óceánon, S banános szigeteknél suhantam el az éjjel. Úgy volt, hogy lábadoztam, s gyengén, párnákba gyúrtan, Öblös karszékben ültem, szemközt a fénylő víznek, S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek, Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran...
Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók! Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!... Lassan felöltözöm, s míg fázva, félszegen, A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok, Ti, vártok ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők... s ha este visszatérek, Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb, S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek...
