Eldobom ezt a varangyos követ, a föld majd újra tenyerébe kapja. Eldobom ezt a kővé vált napot, s nincs kéz, mely érte lonc között kutatna. Fölényes búcsú időnktől megválni; lépni a hold síkos padlóira; s nézni, hogy múltunk szalmafigurái elijesztenek szelet, madarat.
Kitartó, hosszú ősz már hetek óta. A költő elálmosodva nézi a lusta macskákat az október végi napsütésben. Hevernek kint a kertben, mint prémekbe bújtatott reklám-hölgyek.
Sárga szem, sárga lomb, sárga lidérc tűz nyomulna be a versbe s egy karneválozó vulkán lávája nagymessziről – de a költő váratlanul most A vak Miltonra gondol, ki arcához érintve a rózsát köszöntötte az évszakot sugárzó szemüreggel.
Talán az ő mosolya azóta is az ősz, a bordátlan égre fölsikló derű, a som, a lonc, a sejtelmes kökény; talán az övé minden átvilágított jegenyecsúcs s a fényszóró-hosszú sugarak is a temetőkön.
Győztes életem kivirágzó bodzaágai szertecsapódtak, Dús ernyővel, édes illatozással Szédítik a szédülni vágyót, takarják a takaródzni akarókat.
Törzsök-szivemből immár nemcsak kósza venyigék hajtanak ki - Megnőttem s dalolva kitárultam, Éltem, szenvedtem: fekete gyümölcsöm nem tudom többé eltagadni.
Kifelé az első ifjuságból, hős nyarak felé lombosodva, Siratom néha sok elveszett virágom, De mélyebb boldogság vigasztal: nem lettem Júdás bodzabokra!
Azé vagyok, aki szeret, elfedezem, aki hozzám huzódik, Aki hisz bennem meggyógyítom, És bűvös körömből ellököm a bogáncs-szavak hazudozóit.
Vegyetek: a tiétek vagyok, törjetek ágamból kalitkát, A hosszú télben is az én szavam szól. Amíg a rabmadár elzokogja élet-halál egy füttybe férő titkát.
Ibolyával, kikericcsel, hóvirággal telehintett hímes réten táncol a tavasz tündér-lánya hófehér, habos, grenadin ruhában - kacag és táncol és táncolni csal engem is.
Miért gondolok én mindig egy sápadt, őszi arcra? Miért gondolok én mindig az őszi gyermeklánc virágra, a gyujtoványfű sárga virágjára s a vére-hulló fecskefűre?
Kicsit fáj a seb és áll a kínzó paradoxon: táncolni jobb, nem táncolni szebb.
Anyám járását idézi a május: körötte kék virágok ringanak, talpa alá fűszálak simulnak, s a búzakalászok fejüket leszegik, amerre árnya hangtalan` halad.
Kapaszkodnék köténye fodrába, barázdát simít`nék lábai elé, harmatot hintenék földjére a kertben, ne fáradjon, szegény, ha szikes rögre lép.
Szelídíteném a szúrós bokrokat, meg ne karcolják szép, fáradt kezét. Cseresznyevirág -, a szívére hajolnék, megbújnék, s kérlelném: Mama, maradj még...!
Hajamba tűztem egy pipacsszálat, szirmán a múló, vérző alkonyok, hervadó létén nem volt semmi látszat, mint ahogy romba dőlnek tegnapok! Szedtem még kéklő búzavirágot, színében félve ragyogott az ég, mely látott már sok nyíló nyári világot, nem tudva, meddig lesz még földi lét... Kristályos tányér-bodzavirágok illattal szórták régi álmaik, alattuk apró pipitér fázott magára véve a rét gondjait, végül gyermekláncfű sárga színével pitypanggá válva szállt a békével!
Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már a duzzadó talajba az ekék szent fogai; kolompos ökreit napos dombokra tereli az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon: kiirthatatlan nő az ember és a kis virág. Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt, az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát. Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem, jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd, hogy elveszett az igazi csata: az ég talán csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is a föld barátai, mint ott azok, akik a friss venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.
Ha meghalok, ragyogjon A nap sirom felett, És panaszos szívemből Virágok nőjenek.
Ők fűzzék koszorúba Szivem történetét. Szálljon fel illatukból Édes virág-beszéd.
Örömem, ez kevés volt, Legyen kis ibolya. S nárczisz a vágy, melyet nem Érhettem el soha. Árvácska azt jelentse: Bús volt és elhagyott. S a tulipán: Panasz, vád Helyett tűrt, hallgatott.
Ákáczvirág susogja: Ábrándozott sokat. S a hársvirág: Szerette Az édes álmokat!
Szegfű legyen a mámor, Mely szomjan égetett, És halvány őszi rózsa A bús emlékezet.
S mind, a mi most szivemben Virágokkal rokon: Támadjon mint virág új Életre síromon.
Virág e földön úgyis Kevés jutott nekem; Azért sirom virágos És illatos legyen.
Te kicsike piros virágszál, bizony, rossz órában fakadtál, hogy így ekém alá jutottál, s kitéptelek: most már hiába gyógyítgatnám kis testedet.
Mitől most szárad meghajolt, jaj, nem a hű pacsirta volt, szép hajnali látogatód, ki felfelé lendült rólad, úgy csattogott a nap felé.
Hogy fútt, harapott a hideg szél, be zord is volt, amikor születtél, s te mily vidáman tekingettél ide-oda, védte törékeny száradat még a földanya.
Bezzeg, a büszke díszvirágok fában, falban védőt találnak! Neked nem jutott se rög se támasz, se kődarab, ott nősz a tarlón, meg se látnak, olyan magad.
Be igénytelen öltözéked! Szirmaiddal a napot nézed, csak tartod szelíd fejecskédet, és úgy figyelsz: lám, most az ekevas kitépett, sárban heversz.
E vég vár az ártatlan lányra, az árva, falusi virágra, ki tört szívvel marad magára, ha rászedik, aztán veti a sors a sárba, mint téged itt.
A költőt is ez a vég várja: zúg életének óceánja, fülel a bölcs tanok szavára, s nem jegyzi meg, aztán orkán, hab sújt reája, és elsüllyed.
E vég a szenvedőnek vége, kit megrokkant kínja, reménye, s eljut a romlás peremére, ártatlanul, aztán nem vágyik, csak az égbe, s a mélybe hull.
Ki könnyet ontasz e virágra, rád is e vég vár nemsokára, a Pusztulás ekevasára kerülsz hamar: aztán rád omlik a barázda és eltakar.
Őszibarackvirág püspökszínű szirma mintha álmaimra szentbeszédet írna, eget nem hazudva sem égre, sem földre, csak azt mondva újra szép kenetes hangon, hogy ami van, az van, legyek áhitatos minden pillanatban, tiszteljem a létet, élvezzem a szépet, érezzek már minden szóban szentbeszédet s az eső zajában, s a fűben, s a fában, madarak tavaszi barbár imájában és az ő ünnepi szirom-lilájában.
Édes tépdesni a százszorszép szirmán Rózsafüzérként szerelmes igéket, Édes volt egyszer megvallani nyilván S magunk közt százszor, hogy szeretlek tégedet.
Bolygani és hársfaágak enyhén, Virággal kézben és lesütött szemmel, Tépett virágok levelén üzenvén: Szeretsz...és engem- őrült szerelemmel.
Ifjú tüzünkben, mikor összetűztünk, S békülésünkhöz tanuk nem kellettek, Üzengetősdit a virággal űztünk... Nem- szólt az egyik, s a másik: egy cseppet.
Ma elhagyottan, hívságos remények Nélkül, bérceken búsan kóboroltam, S megláttam ott egy testvér százszorszépet, Éppolyan volt, mint azok a fasorban.
Letéptem...szálltak a kék égre írva Szavaik, és lent eltűntek a tóban. S tudod, mit mondott az utolsó szirma? Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.
Ki a mezőre ballagok, Hol a fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szívem reszket, keblem dagad.- Síromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Leülök a virág mellé. És elbeszélgetek vele, Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért. Hogy érti jól szavaimat.- Síromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csakhogy nem értjük, nem hat át, Testünkön lelkünk fülibe: Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat.- Síromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat.- Síromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala, Te lész majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmakkal mulat.- Síromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.
Őszi idő a javából, A természet homlokáról Minden szépet leragad. Nincsen a mezőkön semmi, Még a kertben is keresni Kell már a virágokat.
Kis Juliskám összeszedte És bokrétává kötötte A maradék szálakat. Jól tevéd, kis feleségem, Kedvet szerzesz evvel nékem S tán velök sem tész rosszat.
Már, ha úgyis halniok kell, Haljanak hát legalább el Itt, hol látják szemeink: Könnyebb lesz tán halálok, Hogyha azok néznek rájok, Akik őket szeretik.
Ott zene zúg: az éj itt nesztelen, a virágokból álom-illat száll fel: én mindig, mindig rád emlékezem, aludni vágynék, de neked a tánc kell.
S a zene őrjöng, csepp nyugtot se hagy, a gyertyák égnek, és a vonók sírnak, táncos körök csukódnak össze és nyílnak, mindenki lángol: sápadt csak te vagy.
S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad karok, szíved felé: s te engeded! Látom fehér , ellibbenő ruhádat, és lepke-könnyű, gyöngéd termeted.
És árad éji illat édesen, virágkelyhekből álmodóbban száll fel. Én mindig, mindig rád emlékezem, aludni vágynék, de neked a tánc kell.
