Még egyszer meghajolni késztet A lelkem régi, színes álma, Még egyszer, ím, tárva elétek, Ami az enyém, ami drága: Piacra vont az ifju évek Álmodni vágyó ifjusága
Mikor először szőttem álmot, Beteg, de szűzi volt a lelkem, Nem volt, mit el ne hittem volna, Nem volt, mit meg nem érdemeltem, Volt istenem, volt szépről álmom S volt kurta szoknyás lány szerelmem
Volt volt. Ez a másodvirágzás, Ez már csak az álmoknak álma A cél nem cél, a babér nem zöld, Nem pálma már többé a pálma. Rövid szoknyás lány mit sem adhat, Nekem sincs már semmim, csak lázam, Ilyen olcsó lelket nem kapnak: Csak egy forint, kérem alássan!
Csak egy forint Piacon volnánk! Mit szégyenkezzem, ez a vásár, Eladom még a megvetést is, Az én lelkem már úgyis lázár, A piacról hulljon még rá sár! Ím, bevallom, hogy nyomorultan, Mit sem remélve, mit se várva, Még mindig van az én lelkemnek Szárnyakat adó büszke álma. És bár előttem vak sötétség És bár előttem mit se látok: Még mindig meg tudok én vetni Egy nálam is bénább világot! Ím, bevallom, hogy nem hiában Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem, Megleltem az igaz világot, Megleltem az én dölyfös énem, Megleltem, ami visszaadja, Amit az élet elragadt: Annyi szenny közt a legtisztábbat: Ím, megtaláltam magamat! Ím, megtaláltam s a piacra Kivonszoltam, hol áll a vásár: Ez én vagyok, hitvány és büszke, Érints, vevő és hullj reám, sár!
Még egyszer meghajolni késztet A lelkem régi, színes álma, Még egyszer, ím, tárva elétek, Ami az enyém, ami drága, Piacra vont az ifju évek Bénán is büszke ifjusága
Delelő s fűtő búsongásnak Rég kicövekelt határai Itt hagylak, lám, titeket is már, S adom szavaim nagy fájásnak, Nagynál is mérhetetlenebbnek, Mert nem tehetnék úgyse szebbet.
Mert nem tehetnék úgyse jobbat, Mint a Tegnapba élni belé S átkozni silány emberségünk, Kit éltettünk és mégse jobbad S ki ha lobbad: rosszabbra készül S kényje szerint pusztul vitézűl.
Óh, drága, véres szerüségek, Be sokra is rá tanittatok: Embernek lenni szégyen és csúf. De mégis a régi Hit éget: Marad Ember, a Régit vallva S szavát egy Isten tán meghallja.
Rejtett törvényed, Uram, akkor láttam, Mikor megint vígan szedtem a lábam S megint nevetett a szemem S az Élet teljes kórusa Megint csak énbennem dalolt S úgy buktam föl, mint buta holt, Megfagyottan a teljességes nyárban S fölöttem minden kórusok kórusa: A Tied, a kegyetlen, zúgva zengett.
Kis Földeden, Uram, úgy dermedett meg A Nyár s kivált az én nyaram, Miként Könyvedben írva van, Szíve te sok nazareus szentednek. Engem rohanó gőz-szekér Vitt halottan holt reményhez Keletnek: Megfagytam s lángolt a világ, Megfagyott az én új ajándék-nyaram S egy vad zápor a gőzösünkre paskolt.
Szép volt, Uram, szörnyű és tán igaz volt, Dörögtek a fellegeid S menny-köved százszor is üzent Útszéli, tünő fáknak a magasból. Egy-egy köved nagyon talált És sohasem válogatott, Melyik fa pusztul, melyik marad épnek.
Láttam, Uram, akkor rejtett törvényed: Hogy mit csinálsz: azt Te tudod.
Harsány fürtökben lóg fölöttünk a tavasz, és ott felejti magát házunk ereszén. Istenem, de gyönyörű virágszirmot havaz, s Te már nem csodálod, Te árva, Te szegény!
Valóra vált átkod, Költők Fejedelme, aranycseppekben ájul ránk a nyár, s a Te álmod rakja embertenyerekbe, bő kézzel osztogatja, de Te hol vagy már?
Őszül a nyíres, szűrik majd a bort, és szénaszagú ágy lesz a gyönyörű liget. Te éles ajkú Ady, nézd a tarka lomb széllel ringó ága már nem Néked integet.
Valaha Tied volt, Tied volt a tél is, s a belőle integető meleg asszonykar ma már másnak adja édes kincseit, mámora többé nem Téged vigasztal.
Százezer vágyad már éjbe hanyatlott, s a millió gyökér szomjasan felissza, Te sírva ismered föl e kései kudarcot, rögöd markolod, és nem térhetsz vissza.
Ám átkod itt marad, körénk lengedez, és hídként ível a végtelenbe fájón, mert hajszolt, rég-siratott éjjeleidhez nincs joga másnak e szikár világon.
Megjegyzés: Ady Endre Aki helyemre áll majd című versére
Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs. Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kínál, másik meg veszen, Csak néhol egy-egy végképpen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben, Bolondok bizton, balgák szerfelett, Eddig az ő példájukat követtem, Ezután én is másképpen teszek, Lelkem, szivem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen... ...De nincs erőm ily nyomorulttá válni, Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
Gyulladj föl karcsu, piros Fároszom, Fiatal évek büszke toronyrabja, Lángoló arcod pírban hogy fogadja Dacos arcú, vén bolyongóját Földöntúli, titkos, ős tengereknek.
Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek S lecsavarják az Ég rossz lámpáit, Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok, Onnan jött meg a te bódult hajósod. Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben Mesékkel és csókokkal bújjon el Friss karjaid meleg kikötőjében.
Aromáját számon mért keresed Exótikus illatu, messzi nőknek? Minden más nőt azért csókoltam én, Hogy buja, nagy virágzásban előtted Büszkén álljak tudós kertű szívemmel. Ezer virágot nyit a szerelem S én összeszedtem valamennyit: vedd el.
Titkon, míg vén arcom simogatod, Ifjú lyányság-kincseiddel ne kérkedj, Látod ezt az erős bordás hajót, Alig születtél, hogy elindult érted S világokat járt, hogy hozzád térhessen S nézd vakító, nagy gyémánt-hitemet, Benne ragyog hozzám-hajlandóságod S nézd e rabolt, telt aranyserleget, Felében vér, felében Te jóságod.
Éveink számát ravasz, kis fejed Mért vonja, tépi, töprengi, bogozza? Hozzám-vénülőn el kell majd hogy érj, Bolondságok közt fogyva, okosodva, De Te leszel legszeretettebb asszony. Minden más asszonyt megloptam miattad.
Ha csókunk közt titkos jajok riadnak, Légy büszke, boldog, kacagj föl, örülj: Urad siratják: engemet siratnak. S ha kisért a kiváncsi szerte-vágy, Öld magadba, mert úgyse lehetsz másé. Kikötőjéből édes szerelemnek, Csudának, szépnek, mámornak és jónak Nincs Isten, Erő, Csók, Csoda, Halál, Mely kivontassa briganti-hajómat.
Sorakoznak s elfutnak a hetek, Mintha kórház-szagtól futnának. Talán nem volt soha ilyen beteg Az Élet, mely szennyesen bukdos S nem tud eljutni tiszta kuthoz.
Máskor se volt itt élni jó dolog, De viharok sürübben jöttek És többen voltak zúgó bátorok. Most már a reménytelen Mindegy Túlságosan meggyőzött minket.
A Mindegy, mi ma mindent összetör, A lágy ujjakat összefonja, Hogy nem szorul össze az ököl. S hogy itt még valami teremjen, Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.
Igenis: kell a bátor lobbanás S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden vannál mindig jobb a más. Gyujtsuk ki jól a sziveinket: Csak azért se győzhet a Mindegy
(Befutok, hajh, vén vitorlás: Hosszu tenger után béke, Tenger kékje Boldogabb így csöndes révből Nyujtózkodva és csodálva ------------------------)
Nem, jó urak, ígyen lenni Tán egy kicsit sok találna, Ha beválna: Pipaszóval tengert nézni És nyugodni botorkodva.
Sohse kivántam megállni:
Rév és nyugvás aprók dolga. Pompás volna Bizony, tudom, kisdedeknek, Kiknél minden: kimért, órás.
Gyönyörüen halatnának S itt még lesz egy nagy csalódás:
Nem kell foldás, Nem kell rév, ép a vitorla, Mintha indult volna tegnap.
(Mintha tegnap látt vón tengert, Mintha a ma tegnap volna. Oly dobolva Szól a szívem és parancsol, Hív a tenger: menjünk, menjünk ------------------------)
