Tudtok vmit ajánlani? Bár most szakkönyveket kéne bújnom, meg portugál irodalom foglalt le... Meg vár Albi bácsi Elízája is, de azért adhatnátok 1-2 tippet...
Én már elég régen olvastam az Orsika c. regényt, nagyon tetszett... Csak manapság nem nagyon találom. Sem neten, sem könyvtárban. :( Pedig tetszett. És a mostani olvasmányomhoz (Jankovics Ferenc: Hulló Csillagok) is kapcsolódik, hiszen ebben is szerepel Nádasdy (Kanizsai) Orsika. :) A szálak összefutnak... :)
A 'CIMBORA' olcsó szálkás, fás papírra nyomott újság volt. Gyerekek számára szerkesztette azt Bendek Elek Erdélyben a háború után. Most, ahogy régi könyvek között válogattam, ahol még gyermekkoromnak megmaradt néhány poros emléke, most került a kezem közé egy egész évfolyamnyi Cimbora, amit annak idején szépen beköttettünk és ugyancsak szépen el is rongyoltunk mi, gyerekek a sok olvasás közben. Válogattam a régi könyvek között, hogy van-e közöttük kidobni való, de amint ilyenkor történni szokott, kiderült, hogy mindegyikhez fűződik valami gyermekkori emlék, esetleg csak egy hangulat és így ezek az ócska lomok szépen visszakerültek a régi ládába, hogy tovább porosodjanak előbbi helyükön. Így lapoztam bele újra ebbe a rossz papírra nyomott újság-évfolyamba, amit annyi szeretettel csinált hétről-hétre Benedek Elek lenn, Kisbaconban. Majdnem elejétől végig ő írta a lapot. Elek nagyapó, ahogy magát nevezni szerette. Szatmárba kellett aztán küldeni a kéziratot - jellemző volt ez a háború utáni erdélyi viszonyokra - , soknapos, döcögős úton, vicinális vasutakon vándoroltak a kéziratok, hogy megláthassák a nyomdafestéket és azután ugyanilyen körülményes úton kerültek vissza Baconba. Én már nagy, gimnazista hölgy voltam, ezerkilenszázhuszonkettőben másodikos, Jókait olvastam, nem gyermeklapot. Egy ismerős járt Kisbaconban akkoriban ő emlegethetett valamiképpen Benedek Elek előtt. Biztosan arról a színielőadásról mesélt, amit én rendeztem az ő műveiből Fogarason és arról, hogy milyen sikerem volt vele. Bizony, ez mind igaz: híre járt annak az előadásnak egész Erdélyben, hiszen a románok nem adtak akkoriban engedélyt vidéki magyar színésznek, még műkedvelő előadásokat sem engedélyeztek. Én azonban, tizenegy éves koromban vakmerőséggel egyszerűen bementem a rettegett Pop Valeriu redőrprefekt kancelláriájába és a helyszínen lejátszottam neki az egész cenzúrázandó műsort. Két barackot kaptam ugyan a fejemre, hogy milyen szemtelen kis csibész vagyok, de megszereztem az engedélyt. Bizony, ez már valóságos kis erdélyi történelem. Hát nagy sikere volt az igazgatásom alatt működő gyerektársulatnak. Persze én voltam a primadonna is. Mintha már ismertem volna Zuboly halhatatlan mondását: "Adjátok nékem az oroszlánt is..."én játszottam e színelőadásokon minden lehető szerepet. Benedek Elek gyerekdarabjaiból állott repertoárunk és a Rügyfakadásban egyszerre alakítottam ugyanabban a dialógusban a kisfiút és a kislányt, a Fiam lakodalmában az öreg székely asszonyt. Rigónéban én voltam a rendező, kellékes, bútoros, világító és súgó. És az első előadáson ott ült a legelső sorban domnu Pop Valeriu is és pirosra tapsolta a tenyerét és utána már a felnőtt magyarokat is szívesebben látta, ha engedélyért jöttek. - No, csak játcodjatok magyar urak - mondta -, ha már a gyerekeitek megcsinálták néktek a precedenst. - És valóban egymást érték ezután a jótékonycélú előadások. Több kisváros van Erdélyben, ahol ilyen módon összeénekelt, szavalt, táncolt pénzekből tartották el magukat a megszállás után létesült felekezeti iskolák... Benedek Elek emlékezett rám. Mikor még Budapestről hozta a posta az ő gyönyörű szép kiállítású, gazdag Jó Pajtás-át, az előfizetők között ott volt az én nevem is. Észre is vette a sok ezer között és a Nagyapó postájában ő írt először nekem: - Úgy-e székely vagy, kis unokám? Ilyen nevek csak Erdélyben teremnek. Isten hozott az új pastások közé. Mikor sokáig nem jött posta át a Királyhágón, elmaradt persze a Jó Pajtásunk is. De egy napon az újság helyett hazajött a gyerekek örök nagy pajtása, maga Benedek Elek. Erdélyből akkor mindenki menekült, az is, akit kergettek, az is, aki attól félt, hogy kergetni fogják. Ő éppen akkor jött haza. mikor tanárok nélkül maradtak az iskolák, tisztviselők nélkül a hivatalok, vezetés nélkül a nép. Ki törődött volna akkor a gyerekekkel? Ő hazajött és megcsinálta nekünk, erdélyi gyerekeknek a CIMBORÁ-t. Hogy hírét vette színigazgatói működésemnek, küldött nekem egy dedikált példányt a CIMBORÁ-ból: "Nem azért, hogy megrendelje, hiszen már nagy leány, hanem, hogy lássa, újságot csinálok az erdélyi gyerekeknek is." Ez a dedikált példány van most a bekötött CIMBORÁ-k tetején. Mert megrendelte anyám egy példányban nekem és egy példányban az iskolának. Furcsa kis iskola volt a mi gimnáziumunk. Az állami épületet átvették a románok és az újonnan létesült felekezeti gimnázium számára nem volt megfelelő épület. A mi kiürített, összetákolt iskolapadokkal berendezett, parkettás, csilláros nagy ebédlőnkben volt például a második gimnázium leányosztálya. Az erdélyi iskolák akkor már román rendszer szerint, az első osztálytól kezdve tanultak történelmet. De csak világtörténelmet. A magyart külön nem volt szabad tanítani. Szegény tanáraink állandó remegés közben, félve, titokban mégis megpróbálták, hogy a világtörténelem órákon, becsukott ajtók és az iskola kapujába állított őrszem felügyelete mellett kicsit részletesebben tanítsák azokat a részeket, amik a magyarokról szóltak. A mi osztályunk és az én egész generációm így el is jutott a magyar történelemből a vérszerződésig. De csak addig. Akkor ugyanis - jól emlékszem, egy márciusi napon -, eljött inspiciálni Damian inspector úr. Az iskolaszolgával ollót hozatott és ott, a helyszínen, az ő utasítására és ellenőrzése mellett ki kellett vagdosni azokat a lapokat, amikben szó volt a magyarokról. És magyar történelmtet nem tanulhattunk többé soha. Vasárnap délután azonban négy és öt óra között a "kicsik" önképzőkörében egy jóhangú, értelmes kislány olvasta a CIMBORA "Emlékezzünk régiekről" című rovatát, amiben Benedek Elek gyermekeknek való krónikát írt a szegényes kis újság lehetőségeihez mérten húsz-harminc sorban. De ezekben a krónikákban az erdélyi magyar gyerekek nagy magyar királyokról, hős katonákról, dicső harcokról, hazaszerető asszonyokról olvashattak... Most, hogy újra végiglapozom az 1923-as CIMBORÁ-t, láttam meg igazán, hogy ki is volt nekünk, erdélyi gyerkeknek Benedek Elek. Története van annak is, ahogy a könyveivel találkoztam. 1919-ben az impérium változásakor minden magyar könyvtárat, az iskolák, kaszinók könyvtárát is, kidobálták a szemétre az intézmények új urai. A gimnázium a meredek kőpartok közé szorított Berivoi patak partján épült és az utcagyerekek naphosszat a kidobált könyvekkel játszottak. Gátat építettek belőlük és a sok ezer magyar könyv ott ázott a patak vizében. Mi magyar gyerekek - persze csak játékból, hiszen elemista gyerekek voltunk akkor és bizony vásottak, bevallhatom -, egyesületet alapítottunk és annak az volt a szerepe, hogy kihalássza a patakbl a bedobált könyveket. Persze sok könyv már teljesen szétázott. De a gátrakások tetejéről azért több száz szürke vászonba kötött ifjúsági könyvet tudtunk zsákmányolni, amiket még megmentett a gondos szárítgatás. A mi példánkon a felnőttek is felbuzdultak és divat lett városszerte megmenteni a kidobott, szemétdombra, patakba, dögtemetőbe hordott magyar könvyeket. A "Könyvhalászok Egyesüete" kis könyvtárat is alapított később és könyvtárosi tisztemben reggeltől estig olvastam, faltam a betűt. És ha nagyon tetszett egy könyv, akkor elismerően utólag megnéztem hogy ki is írta? Katalin, Huszár Anna, Magyar Mese és Mondavilág, Rókáné komámasszony, Bárányfelhők, Testamentum - az utólag megnézett címpalon mindig Benedek Elek neve állt... Az ő nevéhez fűződik legnagyobb műkedvelői sikerem is. A "Többsincs királyfi"-ban én játszottam tizenegy éves koromban Ráki, a szabad székely asszony pompás szerepét. Rákiét, akinek úgy pereg a nyelve, hogy kiűzi vele a pokolból az ördögöt is szegényt, pedig azt hozta őt oda. Én játszottam Rákit és megnézett a nagynevű erdélyi színidirektor is, aki azt tanácsolta, hogy feltétlenül legyek színésznő. Első novellám az ő lapjában, a Cimborában látott napvilágot. "Társszerzők", ez volt a címe és tizennégy éves koromban írtam. Csúffá tettem benne az üzleti érzékkel megáldott társírókat. Szatíra volt ez a művecske bizony és ilyen vidám dolgot ma nem tudnék írni. Nem bizony, nem írhatnék ma semmi esetre sem olyant, amire azt válaszolhatná Benedek Elek, hogy "Irigylésreméltó humorodat az Isten tartsa meg, legfiatalabb, kicsi munkatársam." Nem ismertem soha Benedek Eleket személyesen, de valami különös, csodálatos módon a neve minden indulásomnál ott volt velem és segített. Legutoljára, mikor halála után a Benedek Elek-emlékünnepélyen egyik székely jelenetét játszottam a Zeneakadémián, egy nekem való, pompás székelyasszony figurát, jelen volt valaki, egy úr, aki erre a szereplésemre való emlékezéssel szerződtetett a következő évben a nemzeti Színházhoz, mint annak új igazgatója. Protektorom volt Benedek Elek anélkül, hogy valaha azt kértem volna tőle és valaha ezt megköszönhettem volna neki. Csak egyszer láttam gyönyörű ősmagyar arcát, nemes arcélét, hófehér körszakállát. És akkor is csak messziről. Mikor először szerepeltek a Zeneakadémián fiatal erdélyi írók. Ő mutatta be őket a budapesti közönségnek. Mert mielőtt meghalt volna, még egyszer kijött Magyarországra, már nem azért, hogy ő szerepeljen itt, hanem, hogy az ország szeretetébe ajánlja azokat, akik az ő munkáját folytatni fogják majd odahaza. A munka, amit életében végzett, olyan nagyszabású és olyan sokféle volt, hogy annak méltatására én gyenge és erőtlen vagyok. Csak szeretni tudom, mint az édesapámat. És a kis balladakötetet, amit ő állított össze, mindig magammal viszem, ha az embereknek valahol koncertteremben vagy rádióban székely balladát mondok. És abban, hogy "székely", amit annyiféleképpen és olyan sok jelzővel ékesítenek, amit neveznek ezermesternek, furfangosnak, jéghátánmegélőnek, nagyfantáziájúnak, gőgösnek, emberszeretőnek, számítónak, marakodónak és amit nemrégiben egyik barátom a kezdeményező, úttörő, hídépítő ember hálátlan, de gyönyörű szerepét jellemezve "pionír"-nak nevezett, én magamban a nagy székely pionírra gondolok és csak úgy hívom: Benedek Elek. Nem tudom, halála után milyen és mekkora irodalomtörténeti méltatást kapott. De többet és igazabbat senki sem mondhat róla, mint az a sírvers, ami fejfáján áll és amit ő maga írt és ami halálán túl is visszasugárzik reá:
"Jézus tanítványa voltam, Gyerekekhez lehajoltam, A szívemhez felemeltem, Szeretetre úgy neveltem..."
Ide várok mindenkit sok szeretettel, aki szereti az írónőt, vagy csak szeretné megismerni. Tudom, mostanában nem olyan népszerű, de remélem, hogy lesz itt valaki rajtam kívül, aki társalogna róla/műveiről.
Makkai János újságíró, politikus felesége (elváltak). 1931-ben végezte el a Színiakadémiátt Bp.-en. A bp.-i Nemzeti Színház tagja (1931-39). A bp.-i Színházi Magazin párizsi tudósítója (1939-40), napilapok esszéistája és riportere. Első írását Benedek Elek közölte a Cimborában (1925). Első irodalmi sikerét Anyanyelve magyar (1937) c. regényével aratta. 1939-ben Ezer hold pipacs c. darabját mutatta be a Vígszínház. A moldvai és bukovinai magyarság sorsát dolgozta fel tragikus pátoszú regényekben. Egyik legnagyobb sikerű könyvében, a Róza leányasszonyban Laborfalvy Róza életregényét írta meg, s a kor színészetéről is érzékletes képet rajzolt. 1942-ben Ferenc József-díjat kapott, 1943-ban a Petőfi Társ. tagjai közé választották. 1945- 1947 között a Fővárosi Kiadónál dolgozott mint lektor, majd a Református Élet c. lap szerk.-je volt. Tíz évi kényszerű hallgatás után jelenhetett csak meg 1957-ben elbeszéléseinek gyűjteménye (Tegnapelőtt). Életrajzi regénye és korábbi kötetei posztumusz jelentek meg. Román nyelvből készített maradandó fordításokat.
