Amikor azt látom, hogy a kibaszott cigaretta ott fityeg a pofájukban, az összetarhált pénzből meg első útja a sarki krimóba vezet nem tudom őket sajnálni.
Nem dohányzom, nem alkoholizálok, keményen megdolgozom a megélhetésért.
A múltkor egy ilyen kéregető talált meg ,mondván kávéra nem- e tudok ?
Még el sem kezdődött a tél, mégis van már halálos áldozata a városomban. 43 éves hajléktalan férfi, egy bokor alatt találták meg a holttestét. Kihűlt. Micsoda nyomorult, emberhez méltatlan sors. Mindig elszomorít, ha ilyent hallok. Nyugodjon békében!
Hedonista nő volt. Húsz éve ismertem. Ismertem a gondolatait, a mosolyát, csilingelő nevetését, ízét, illatát. Enyém volt…azt hittem. Szerettem és Ő viszontszeretett…de hogy tudott szeretni?! Nem bírtam a tempóját, temperamentumát, dinamikáját. Elengedtem. Úgy ment el, mint a pillangó az ujjam végéről, alig éreztem és néztem gyönyörű reptét. Néha visszajött hogy ne felejtsem a mosolyát, csilingelő nevetését.
Mikor legutóbb visszajött beteg volt. Se mosoly se nevetés csak gúny és szarkazmus. Felhúzta a pólóját:-Nézd mit tettek velem! Néztem torzó melleit és mintha szégyelltem volna elkaptam a szemeim. Nem illik az ilyet nézni, nem kezelhető szituáció. –Látom te is gyűlölőd őket! Mondta. Megnyugtattam. Aznap nevetett csilingelve utoljára. Hírt kaptam, végstádiumban van. Meglátogattam –Ma kezdődik az utolsó kúrám! Miattad csinálom te dög, mert azt mondtad az élet szép és csak egyszer élünk, de én ezt már nem bírom! –Fel ne add, mert a temetésedre sem megyek el és virágot sem viszek a sírodra, sőt sosem látsz többet.Már nem tudott nevetni. Még két órát élt! Voltam a temetésén, vittem virágot a sírjára és talán egyszer látom újra mosolyát és hallom csilingelő nevetését.
Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kisherceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kisherceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kisherceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.
Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott: - Ó, még szinte föl sem ébredtem... Elnézést kérek... Még meg se fésülködtem... A kisherceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását: - Milyen szép vagy! - Ugye? - felelte kedvesen a virág. - És épp egyszerre születtem a nappal... A kisherceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt! - Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje - tette hozzá a virág kisvártatva. - Volnál szíves gondoskodni rólam? A kisherceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.
Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek: - Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!
- Az én bolygómon nincsenek tigrisek - jegyezte meg erre a kisherceg. - A tigrisek különben sem esznek füvet. - Én nem vagyok fű - felelte szelíden a virág. - Bocsáss meg... - Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?
"Irtózni a huzattól - gondolta a kisherceg - elég kockázatos kilátás egy növénynek. - Furcsa egy virág ez..." - Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem... De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek. - A szélfogó? - Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám... Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.
Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát. - Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta... Aztán: - Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!
Azon hogy milyen béna vagyok hogy nem tudok ismerkedni. Hogy odáig vagyok valakiért akitől nem tudom meg hogy ő odavan-e értem.
És szerintem ebből az egészből nem lesz semmi mint általában... és hogy jó lenne tudni hogy vajon múlik -e rajtam bármi amin ha változtatnák lenne belőle :((
Azon, hogy elvesztem a férjem, aki a világon szinte mindent jelent számomra... Elég szutyok az életem és a hangulatom mostanában... (de legalább van két egészséges gyermekem, ez tartja bennem a lelket, de így is nagyon nehéz)
