A lirikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. Tél közepén, Balázs-napon szemem pislogva csüggött az öreg papon, aki hozzád imádkozott fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az oltár előtt, kegyes szokás szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én s ő se jól értett. De azért te meghallgattad és megóvtad gyermeki életem a fojtogató torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák lobjaitól, hogy fölnövén félszáz évet megérjek, háladatlanul, nem is gondolva tereád. Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke! Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek de ti csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. Nem sért ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs! ki mint a szepegő kamasz, térdeplek itt együgyű oltárod kövén mosolyogj rajtam, csak segíts! Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok kése fenyeget, rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan olyan megadón hajtottam gyertyáid közé, mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs! Hisz a te szent gégédet is kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány kivégzett: tudhatod, mi az! Te ismered a penge élét, vér ízét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét. Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, okos felnőtt! Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.
Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok... Körülöttem fájás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy igéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton - olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. »Aranyad tilos kivinni!« szólna ott a vámos rám. »Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.« Százszor megállítanának, - örülnék, ha átcsuszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal keserüszagu mirrhámmal kenném véres lábadat.
Megjön a tavasz tarkasága: fehér pöttyök és piros pontok, virágos fák, tavaszi gondok, tavaszi sírok ciprusága, fehér virág hull barna sárba, szelet mond az alkonyi pír is; halálvágy száll a bús muzsákba, mikor zöld köntösét cifrázza Irisz.
S megjön a nyárnak tarkasága: poros utak, száraz porondok, a kertkarókon piros gombok, ezüst zápor piros rózsákra, piros pipacs hullós virága; minden virág lehull, ha nyíl is; hajlós rozs érik a kaszákra, mikor meleg szemét kinyitja Irisz.
S megjön az ősznek tarkasága: aranyos lombok, piros lombok, gyümölcsös berkek, hangos dombok, sápadt levelek ordas ága, avarok zörgő pusztasága; a kósza szél kacag is, sír is: az estnek rögös ege sárga, mikor felhős fátyolát tépi Irisz.
Herceg! hátha megjön a tél is? Lesz fehérsége, barnasága, lesz jégvirágos tarkasága, mikor fehér gyászát felölti Irisz.
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. Tél közepén, Balázs-napon szemem pislogva csüggött az öreg papon, aki hozzád imádkozott fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az oltár előtt, kegyes szokás szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én s ő se jól értett. De azért te meghallgattad és megóvtad gyermeki életem a fojtogató torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák lobjaitól, hogy fölnövén félszáz évet megérjek, háladatlanul, nem is gondolva tereád. Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke! Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek de ti csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. Nem sért ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs! ki mint a szepegő kamasz, térdeplek itt együgyű oltárod kövén mosolyogj rajtam, csak segíts! Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok kése fenyeget, rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan olyan megadón hajtottam gyertyáid közé, mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs! Hisz a te szent gégédet is kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány kivégzett: tudhatod, mi az! Te ismered a penge élét, vér ízét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét. Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, okos felnőtt! Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.
A táj fehérbe öltözött befútta a havas tél; felhő alatt és hó között magában áll a kastély. Dinom-dánom, dáridom hosszu téli este senki sem jön az uton mert a hó beeste.
De drótfonálon száll a hír és búg a nyurga pózna valaki nyög, valaki sír, s sok messze cső golyóz ma. Nellem-nollom, únalom lanyha téli tábor, csikasz ordít a havon torkaszakadtából.
De Afrikában semmi hó, dobol a sűrü zápor s a sarkvidéki eszkimó nem fogy az éjszakából. Diri-dingi-dingaló, ez a könyvek éve: tárva szép a kandaló, könyv pedig betéve.
Most kerget népet a hideg a sima városutcán; most fájva zsong a vén ideg s repül a szél a pusztán. Dinom-dánom, dáridom, mostan áll a farsang zeng a szél a várhidon, zeng a várban karhang.
A hó esik, fehér a sík befútta a havas tél, s ha szél keféli hómezét, minden ház messze kastély. Tam, tam, tam, tam, tam, tamdá, únalomnak ágya: kályha mellett ábránddá fagy az ember vágya.
Hopp, ma pille, költeményem ne szégyenkezz szállani: - üdvözöllek, új reményem, örömöm hullámai! Ti viszitek messze széllyel széllel-béllett vágyamat és ha elfáradtam éjjel, illatos diólevéllel ti vetitek ágyamat.
Milyen jó hogy vágyam tajték, könnyű béllelése szél! Reng reményem habja: rajt még hajszálamra sincs veszély. Viharától mitse félek: én mindég föllül vagyok, páncélossal nem cserélek, mint afféle széllel-béllett, hogy olyan könnyű vagyok!
Hátadon, diólevélen, vess, habom, hát ágyat itt! Habon és diólevélen aki könnyű, nyughatik. - Ember, a tengert ne célozd megbékózni: nem lehet! Hiú hittel ne acélozd, vak teherrel ne páncélozd habra hányott lelkedet.
Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked: nincs gyöngyöm, cukrom, virágom. Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed, keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.
Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet, s ezt sem adom, csak visszaadom már: mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek, kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.
Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége - s óh gyenge erősség! oly védtelen benned... Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.
Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát, mint aki barbár talppal ment át egy drága réten: óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát? ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«
Órák és percek helyett fogadd el egész életemet, virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos: de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted, minden szirmot földajkál s neked áldoz.
Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hüse a pincének. Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. Ludbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre, talán csak hogy csúfságát befödje. Most oly fehér mint szobánkban este fekhelyünk, ha készen vár megvetve, puha dunnánk, makulátlan párnánk: s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem akaródzik lefeküdni szépen, sétálnak az ágy tetején, ringva, mig jó anyjuk egyszer meg nem unja s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!« Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul: elfogy az ó, most kezd fogyni az új, s mint unt homokját a homokóra, hagyja gondját az ó év az ujra. Mennyi munka maradt végezetlen! S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Bucsuizzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni. Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj. Mire a madarak visszatérnek, szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Utaztam lomha vonaton egyhangu mély rónákon át s emlékim unt rónáiban kerestem kedvesem nyomát, Bús volt a róna, sivatag s a volt oáz oly messze már s a fáradt lélek rest teve, ki a homokban meg-megáll.
Mert messze menni csökönyös, mert messze már a volt oáz. Ó veszve vagy hát régi kincs? lehetsz feledve régi láz? »Nem nem! kincseskamrámba még meg kell lelnem áldott nyomát« - tünődtem lomha vonaton utazva holt rónákon át.
Bús útitársnő volt velem, álomszemű, kissé pufók, csobogva arany homlokán bomlottak lanyha hajcsomók. Áldom e fürtöt, homlokot s az idegent, a halaványt, ki elvivé emlékimet oázra, lomha karavánt.
Áldott az idegen leány - aranyos homlok, lanyha fürt - a jó vezér, a néma jel, kitől ma kincsem megkerült. Fogózz e fürtbe lelkem és e tömkelegből multba húz mint hajdan Ariadne font selymét követte Thézeusz.
Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked: nincs gyöngyöm, cukrom, virágom. Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed, keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.
Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet, s ezt sem adom, csak visszaadom már: mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek, kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.
Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége - s óh gyenge erősség! oly védtelen benned... Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.
Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát, mint aki barbár talppal ment át egy drága réten: óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát? ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«
Órák és percek helyett fogadd el egész életemet, virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos: de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted, minden szirmot földajkál s neked áldoz.
Mikor az alkony szelleme a délutánra száll titkosan mint távol zene: a hegyi szeretők szeme a tájon szerte jár, minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.
A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget, mint ló az istálló felé. A fény lármája és a méh dongása is süket. Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.
Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél. Nem füst az, csak a halkezüst borzongás a Föld fürte közt, mely elhal s újra kél, ahova csak az égi Est altató csókja ér.
A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt, mint egy látcsőnek két csöve, vagy két hangszerből egy zene ha bizton összerezg: a látás testvér üteme olyan egyszerre fest.
Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd, a városok szük útait, ahol mindenki csak kicsit lát és mindenki mást! Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja.
Nekem nem volt barátom, tőlem mindenki fut, társaim elkerültek mint idegen fiut, idegent, megvetettet, ki mindég mostoha, kit senki sem szerethet, nem is szeret soha. Magányosnak születtem, baráttalan vagyok, így lettem, ami lettem, mindentől elhagyott, mindég a szenvedésre vitézül víni kész: magányosság vitéze, magam ellen vitéz, barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond. Nekem nem volt barátom, nem is lehet soha, örökre már belátom, maradtam mostoha nincs szem, amely szememben a lelket lelje meg, szív, mely setét szivemben lakozni nem remeg, lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy.
Vad és hirtelen ízü élet! már az illatok sűrüsödnek ugyan ki mondja meg, mikor lesz az illatból íz? Illat vagy íz, jönnek és gyűlnek megcsapva, mint hajdan, a nyelvem hegyét, s ajkam erkélyét, mint az árvíz, és szájam padlását elöntve... Milyen ifjuság! Igy csaptak meg akkor is, akkor... bódultan és borulva jártam; de most, Uram, már négy keresztje terhén nyűttes életem hogyne riadna útonálló tavasz-hadaktól kik minden bozót mögül lesvén, nem hagynak menni nyugton kriptám felé - s ne támolyogna taglói alatt új márciusnak!? Hát csatázni még? Pedig én már jobban szeretnék alázatosan letérdelni mint a piac közepén a teve hogy terhét levennék - de haj! még ostoroz a hajcsár! Megint tavasz van, hív az erdő. Gyürökre hát! Kábulva, támolyogva mégis csak erő, erő ez mégis! Ifjúság ez! kabátdobós, kalaphajítós! vagy rajta, mint vidám favágók már csattog a fejsze! - és félre azt ami nehéz: a lélek izzadt ruháját! Semmi! S még e vers is úgy akadjon meg az idők bogán, mint egy ágon a favágók kabátja.
Honnan is ismerem én e bús temetői tavaszt már? Gyermek voltam... rég... Laktam a méla falun... Oly gyönyörű szép volt, hogy minden olyan szomorú volt: vittem friss koszorút, jártam az ó temetőt. Óh, gyönyörű szomorúságom, szomorú gyönyörűség! gyermeki gyémántkönny! Óh, temetői tavasz! Mellettem gyászfűz és szépszemü fekete néni... Élni kivánt a holt, halni kivánt aki élt... Szürke hajók az ég oceánján nesztelen úsztak: sárga pamlagokat szórt e hajókra a nap; sárga pamlagokon szép meztelen angyalok ültek, meztelen angyalokat néztem az ó temetőn. Már az esteli harmat a síri virágokon ingott (könnyes kis gyermek, friss temetői virág!)
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még önmagamnál tovább nem jutottam
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok : magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
