Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Ragyogó rügyre ült le most a nap, s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a nevető rét, s a bárány is csodálkozik. Csoda, hogy nem billen ki száján fogsora.
Ragyogó rügyön álldogál a nap, indulni kész, arany fején kalap. Fiatal felhő bontja fönt övét, s langyos kis esőt csorgat szerteszét, a rügy kibomlik tőle és a nap pörögve hull le és továbbszalad.
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal, beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül. Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott dobogás is elül. Némán emelődik a test, csak a fal kiabál. S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál.
Mint fegyházban a villany ha kacsint, tudják bent a rabok s tudja az őr odakint, hogy az áram mind egy testbe fut össze, hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át, s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt emberi hús szagát.
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Ó FÉNY, RAGYOGÁS, NAPSZEMŰ REGGEL! Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt , metszett pohárban aranyszinü bor; csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó, csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak! Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó, imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemü távol!
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Nyugodjon békében szegény! Micsoda sok özvegységet rót rá az élet. Az egyik szinte zsenge korában halt. A másik meg mint matuzsálem. Miket tud az élet produkálni?
"Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!"*
- Szörnyű terhed alatt, merre tartasz vándor? Éjmadár felsikolt, és jajgat a jeges szél. - Hazámból zavarnak, messze-messze, távol! Ólmosan talpra áll, s újra útra kél.
Sötét szemgödréből a vész visszanéz. Felhők könnyeitől síkos lett az út. A lábak görcsben állnak, fárad már a kéz. S a lélek felöklendi az őrült háborút.
Méltóságtól fosztott, legyengült emberek. Hosszú sorba állnak, társuk a rettegés. A sor szélén gyilkosok, kezükben fegyverek. Ahogy fogy az erő, úgy nő a szenvedés.
- Nem láttátok Miklóst? Ki sűrűn megállt írni. - Kinek szelíd arcán sátrat vert a bánat? - Őt! Ki fájó szívvel csak verselve tud sírni, rímekbe kötve be a sok ezernyi vádat.
A menet mögött hátul éles lövés csattan. És elzuhan egy árnyék, magára maradtan. Lőpor füstje lebben, varjú csapat rebben. Ezt ki tudná megírni? Nála jobban, szebben.
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltakiszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, merttudták, az a harc, az aző ügyük ott lenn, - s most a szabadság angyala érzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ada halál már. - Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 17.
A náci haláltáborokról addig és azóta sem készítettek mélyebb dokumentumfilmet. A vágással új hangulati összefüggéseket teremt, ellentmondó és kínos érzelmeket szít, szokatlan képzettársításokra invitál.
Ehhez lenne kedve valakinek fordítani? Csináljuk együtt! 5 perc alatt elmagyarázok mindent, ki mit fordít és pár nap alatt összerakjuk. Beszélj angolul és legyen egy kevés szabadidőd. Ennyire van szükség mindössze!
