Szeretem József Attilát, megvettem pár éve egy hangoskönyvet, amin az ő verseinek a válogatása is rajta volt, Jordán Tamás előadásában, ott hallottam először az Iszonyat címűt, és lenyűgözött.
A költő nincsen otthon, de mégsem éri semmi kár. Két könyv között a polcon egy kígyó szundikál. Az asztal lábánál szagos fatörzsre gondol s kis térképet vizel egy izgatott komondor. A jámbor macska meg vad kéjektől remeg s lassan kidönti fönt egy üvegből szelíd gazdája színezüst, hagymás heringjeit. Majd elmélázva ül sok kis gerinc felett, a bűze mint egy vén, iszákos tengerészé. S közben tenger helyett, patak helyett csobog, madár helyett csicsereg a W. C.
Én akkor is csak csupa héj vagyok, ha keresztbe szelsz, kockára metélsz. Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit sem zárok magamba. Lévén csupa héj. Héj héja, sőt a héj héjának héja, sőt… – Csupán hely híján nem folytatom. Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem lehet rád hatni. Hallom a tojások roppanását… A tojás éjjelébe behatol a szentségtelen villanyfény. Hát csíra- loccsantó kezed nem remeg villával szétpüfölni a Magot? – Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg. Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba, Jelképzabáló! – hadd üvegesedem, ízlés szerint. Tojás, fiam, ne félj, kimúlni a korszakból, hol az ember nem érti már a Természet szavát, hol a Patak és Liget néma már, s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt hájára vettetnek a végső dolgok, a magunkfajták – Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt füleket – szónk rekesztve egyesülni a rántotta nagy mártíriumában.
Ó, igen, szeretlek téged, vallomásaim könyve – mikor az elnyelt kezd újra kiemelkedni a földből, és a kutakból a mély éhségek. Még annyi minden van bennem; mint a tehenek egy beroskadt szalmakupacban, esznek egész télen át, míg kijutnak. Minden, amire most szükségünk van, betemetve, messze mögöttünk van a hegyekben, víz alatt van, asszonyok őrizetében. Ezek a sorok is derékig süllyednek a homályban a szagos cédrusok alatt,
minden eső csak majd mélyebbre mossa őket, bágyad izzást hagynak majd halott leveleken. Te magad is sírsz a fenyőgallyak lecsüggő árnyékában, úgy érzed, mintha mindjárt magad is eltemetődnél, kísértet-szarvas vagy, agancsát rázó a kócsagos fényben – ami alattunk van, győzedelmeskedni fog a hűvös levegőben, mely bagolytollaktól illatos.
Csak félig vagyok ébren, látom, milyen óvatosan fedtem be nyomaimat írás közben, milyen jól eltüntette seperő farkam a múltat. Szobákba lépek be, tele mind halottak fényképeivel. Felborzolódik a hajam ahogy egy borz átszeli utamat a holdfényben.
Arcokat látok rám nézni a sekély vizekből ahová ledobtam őket. Anyám és apám lelökve a sötétbe. Ez mutatja, mennyire közel vagyok a porhoz, ami kitölti a repedéseket az óceán padlatán, mennyire szeretek egyedül szállni az esőben, mennyire szeretem nézni a medúzalüktetést az univerzum hideg szélein.
Rakásra halmoztam embereket, mint halott legyeket a redőny és a konyhai ablaktábla között. Annyi a kimondhatatlan! Állok a fény peremén bebocsátásért üvöltve. Majd követem a szelet táruló nyílásokon át a vérben – Annyi mámor… hosszú esték, mikor a leopárd csillagok közé szökken,
s mi egy csapásra megértünk minden sziklát a világban. Én ott vagyok, ólálkodok, mint egy bicegő bika, kívül a tűz körén, könyörgök, tépelődök, tele energiával, mint egy fehér ló, felnyergelve, egyedül a puszta mezőkön.
Valami tudatosság lebeg a szándék lába alatt. Fejlett civilizációk a cipőtalp alatt, felmásznak időnként egy cipőfűzőn! A fűzfa tud a föld alatti vízről, apa vagyok, ki fejét lehúzza, míg átkel a föld alatti folyókon, aki megérzi gyermekeit minden távolságon és időn át!
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt és tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. ……………………………………………………………..
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra, mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. …………………………………………………..
Orbán Ottó
Töredék
Szeretettel köszöntjük Töred Bélát és nejét, első adásnapunk óta hűséges, budapesti előfizetőinket Magyar Televízió
Oly korban éltem én e földön, mikor a majom visszaszállt a fára, a százrészes tévédrámák közé, hol a hős daliás menedzser lő, sose fél, s az elhagyott nő könnyek közt kefél.
Oly korban éltem én e földön, mikor Elektrát elektronikába úsztatta át a nagy képmutató; világképén a Föld roppant vegyesbolt – vehetsz Wilkinson pengét s Knorr levesport!
Oly korban éltem én e földön, mikor hajló nádszál volt a mérték, és Siker a mi Urunk-Istenünk, és prófétája a nézői pontszám, és híg szar gyűlt a kincseskamra polcán.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember egy fotelban ülve rágcsált, sörözött, lazított, butult, s mint akit magába új vízözön nyel, bámulta saját vesztét mély közönnyel. ……………………………………….
Oly korban éltem én e földön, mikor a Guttenberg-galaxist mikrofilmre vették, és betűivel meg pókereztek, és a főhelyen egy világító szemétláda állt, s élő adásban látta az emberiség a Nagy Agyhalált….
Az alkony feltépett hasából kifordult felhők lóbelek a láthatáron gyűrűznek véresen miért is látom mindenben ütközet nyomát én kinek könyvtárszobám lett a világ s nem ütközöm csak erdei vadakkal s zörög a sok pergamensárga nappal lapozhatom unottan ez maradt s egy öregedő asszony szoknyasuhogása ahogy esténként teremről teremre járva kioltja a fáklyákat mintha a szférák fekete ruhás angyala oltogatná a csillagokat és költhetem megint a verseket de engem már a vers nem költ meg újra s túl könnyű volt rímekből rakni várat követlek hát a sűrűségbe bújva soká rejtőztél tőlem Istenem most végre szemtől szemben állsz velem FELISMEREM VADKANPOFÁDAT
A hátsó darabját elvitte egy kocsi, a sündisznó formából csak a fej, a mellkas és a mellső láb maradt.
A kiáltozása már messziről látható volt, óriásira tátotta a száját. A hallgatagok hangja félelmetesebb mint a csend az özönvíz után, amikor a fekete hattyúk is hassal fölfelé úsznak.
Ha sikerült volna is sündoktort találni egy fatuskó odvában vagy a bükkavar alatt, segítség már nem lett volna ennek a félállatnak az E 12-es országút szélén.
A logika nevében, a fájdalomról szóló tan nevében, a sün atya, fiú és szentlélek nevében, ámen, a játék és az éretlen málna nevében, a szeretet mindig más, de mindig véres nagysodrású patakja nevében, a gyökerek nevében, melyek körbenövik az elvetett magzatok fejét, az ördög szépsége nevében, az emberi formát öltött bőr nevében, minden felezés és feleződés nevében, a kettős spirál, a purinok és primidinek nevében megpróbáltunk az autó elülső kerekével keresztülhajtani a sün fején.
Olyasmi volt ez, mint holdjárót vezetni kozmikus távolságból, amikor az irányítóközpontra merevkóros álom zuhan.
A misszió nem sikerült. Kiszálltam, fölvettem egy jókora darab téglát. A fél sün tovább kiáltozott. És a hangja összeállt, mintha a sírfeliratunk beszélne:
Rúgjál, köpködj, túrd az orrod, verekedj, ha jól esik, kedvességed mélyre kotrod, ugathatod reggelig, beszélj csúnyán, böfögj nagyot, húzd meg minden lány haját, kiabálj, ha nem szabadna, menzán lopd el a kaját, ijesztgess, és mindent fess be házat, kocsik ablakát, csúf világra nyelved öltse a csudajó rosszaság!
Hogy ki vagyok én? Láttam, ahogy az utolsó elindult pillantást megveted, és azt mondod magadnak: ez vagyok én! Kellek vagy nem, ez vagyok én! A legjobbat, amit eddig ki tudtam hozni magamból az most itt áll. Ezt mind végignéztem, ahogy a fogad mosod és köpsz, szabadon, önfeledten, mint ahogyan a rúzs fedi le a húst, nem a szádon. Láttam, ahogy meztelen mosod magad. Láttam, ahogy az őrületet viccből imitálva megijedsz magadtól, majd legyintesz, ezt mind láttam. Hogy ki vagyok én? Majd később elmondom. A lényeg, hogy láttalak csókolózni mással is és magaddal is. Láttam, ahogy házibuliban egy díler faszi marasztal. Láttam, ahogy a pattanásaid nyomod. Láttalak táncolni, ahogy gyakorlod, hogyan kell másokat magadhoz láncolni. Láttalak szarni is, az orrlukad közelről, ahogy a kólát szívod fel a saját öledből. Láttam az arcodon, hogy mást akartál te nem ezt, ahogy megvakarod a segged, az ujjad szagolod és nevetsz. Hogy ki vagyok én? Majd később elmondom. A lényeg, hogy láttam, ahogy taxis titeket hesszel, mert a hátsó ülésen részegen egymásnak estetek. És láttam, hogy ugyanebben a pillanatban a taxi mögött a megállóban két részeg szintén egymásnak esik. Láttam, ahogy kisgyerekként a saját torzult formádon nevetsz, és láttam, ahogy a nagyanyád az öngyilkosságot fontolgatja. Látom, ha tetszel magadnak, és azt végképp, hogyha nem. Láttam, ha úgy indulsz el, hogy ő ma szeretni fog, és látom, ha előre látod, hogy ez csak fogni szeret. Látom, ahogy az idő múlása kizökkent, látom, amikor elkeseredsz mennyire egyedül vagy, és látom, mikor rádöbbensz, hogy nem vagy egyedül. Hogy ki vagyok én? Mindjárt elmondom. A lényeg, hogy láttam Neot a mátrixban úgy bambulni, mint előtte soha. Hogy ki vagyok én? Láttam, ahogy sokan ötször azt mondják kampókéz, majd meghalnak. Hogy ki vagyok én? Láttam az Arnolfini házaspárral szemben kik állnak. Hogy ki vagyok én? Láttam, ahogy a taxisofőr De Niro magához beszél, és azt mondja „Hozzám beszélsz?”. Hogy ki vagyok én? Azt kérték tőlem, mondjam meg nékik, ki a legszebb a vidéken.
Láttam egy pár, hibátlanban úszó önfeledt mosolyt, amit, mint minden mást, a csendek mély kútjával lesek, hasonlóan, ahogy a figyelmet az apró betű. Láttam, ahogy engem kutatsz, de csak magadat látod, mert nem jössz elég közel. És igen, láttam, ahogy azt játszod vissza tudsz-e nézni olyan gyorsan reám, hogy még lásd magadon, amikor még nem ide néztél. Soha nem jött össze. Hogy ki vagyok én? Nem is kell elmondanom, hiszen a választ már tudod. Én vagyok az ember minden tükör mögött. Az vagyok, akit a pupillád tükrében látsz, mikor egészen közel hajolsz… akit a pupillád tükrében látsz, amikor egészen közel hajolsz. Én vagyok az ember minden tükör mögött.
Kora reggel csípős a hideg, Tél van még, minden rideg. Elutaztam, vissza az időben, S a török uralomban kikötöttem.
Láttam magam előtt szultán vad seregét Menekülni, félni Mohács fura népét. Azt hitték, nem mások a busók, Koruk űrlényei, mai nyelven UFÓ-k.
Kolomp csörgött, a maszk oly bambán nézett, Néha úgy gondoltam, én is kicsit félek. Volt feladatuk; a tél temetése; Le is engedték a koporsót a szép Duna vizére.
A koporsóban utazott a tél, a hideg, És egy ajándék tőlem: vérző szívem. Nem tudja senki, én biz’ beleraktam, Elengedtem, birtokolja e hatalmas folyam.
Égett máglya égig érő lánggal este. Így lángoltam én is áldott Szerelmemben. De jött a tél és kioltotta meleg lelkét, S a busókra bíztam, hozzák vissza Őkegyelmét.
'A holló' nem éppen ismeretlen vers (hirtelen kilenc fordítást számoltam össze belőle), ám ugyanennek a témának a másik nézőpontból való megvilágítása bizonnyal mondható zseniálisnak -- úgy ötletben, mint annak kivitelezésében.
Birtalan Balázs: A költő
(Mottó: Audiatur et altera pars)
Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem. Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár. S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt, Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ. Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár, Beintettem: "Soha már!"
Derék anyám kukacokat kezdetben még hoza sokat, Hanem egy nap így szólt hozzám: "Nem vagy többé kismadár, Ne kucorogj itthon, gyáván, röpülj el a szelek szárnyán, Isten veled, csöpp kis árvám..." - és még mondta volna bár, De lentről egy pisztoly dördült (sajnos teli volt a tár), S anyám nem szólt soha már.
Elkárogni igen hosszú, mint forrt begyemben a bosszú; "Kivájom e vadász szemét!" – Ám ekkorra messze járt. Hajkurásztam földön-égen, s majd felfordultam már éhen, Mikor egy üzlethez értem. Tejbolt volt vagy kis bazár? Nem érdekelt. Összeszaladt aszott csőrömben a nyál: "Most eszem – vagy soha már!"
Mihelyt beszálltam az ajtón, szemem megakadt egy sajton, Nem volt pénzem, viszont nem is foglalkoztatott az ár. Visszagondolva a múltra, lehet, amit tettem, durva: Odaröppentem a pultra – s a boltos egy dromedár Jámborságával csak leste, hogy áruja tovaszáll. Viszontlátni?! Soha már!
Mivel szörnyű volt már étlen, zsákmányommal visszatértem Bús fészkemhez, hogy a sajtot elfogyasszam fönn a fán. Kis híján már nekiláttam, hogy belakjak katonásan, Mikor elborzadva láttam: alant vörös róka jár! ...Nem mesélem el a szégyent, minden gyerek tudja tán; Le nem mossa senki már.
Mit tehettem? Sajtom veszve. Röhögött föl rám a beste; Elröpültem arcpirulva, lesújtott a szörnyű kár, Kóvályogtam éhgyomorra, éjfélre járt már az óra, S lepillantottam a hóra (hiszen elmúlt rég a nyár): Kicsi házat vettem észre, úgy festett, vendégre vár. Én leszek az, ugyebár!
Az éhségtől félig holtan csöndben a párkányra hulltam, Ám a szemeim kopogtak – mire felpattant a zár; Nem néztem én akkor széjjel, mert űzött a téli éjjel Nem gondolván a veszéllyel, beröppentem, én szamár, S vajh, mit láttam a szobában, mit láttam ott, én szamár? A fénykörben ember áll!
E puszta tény nem zavart, ám árny suhant át büszke arcán, Ahogy meglátott e délceg ifjú, nyomban holtra vált, S amint orcájára lestem, fölismertem én is menten – Éreztem, hogy tollam rezzen –: ő volt az, ki jó anyám Ellen orvul fegyvert rántott, midőn perzselt még a nyár! Megbocsássak? Soha már!
Ám a bosszúról letettem, mert rájöttem: lehetetlen: Olyan bágyadt, gyönge voltam, mint egy fonnyadt rózsaszál. Néhány szárnycsapásra tellett, s legott pihennem is kellett; A kulcsra zárt ajtó mellett giccses márvány-némber állt: Lerogytam hát rút fejére, s féltem: onnan én talán Föl nem kelek soha már.
Esdve néztem a vadászra, ki rémülten, megalázva Pislogott rám; némi ételt irgalomból adna bár! De csak babrált ócska töltőtollával e szörnyű költő; Emlékezett: hollót ölt ő, s félt, hogy rá most bosszú vár, Hetet-havat összehordott, mint egy galacsinbogár... Nem ad ennem soha már?
Csapdába csalt így a gyomrom, ülök hát e randa szobron, Elpusztulok, nincs menekvés – ez meg jajgat, meg nem áll, Rögeszméje lett az átok, nem fogja fel: megbocsátok! Éhes csőröm végsőt tátog, lelkem lassan égbe száll... Míg poéta él e földön, tudd meg sorsod, oh, Madár: Békét nem lelsz – soha már!
A vers talán nem zseniális, de mindenképpen nagyszerű. Egy szellemi alkotást többnyire nem a témája minősít, hanem a megvalósítás színvonala. Széplelkek pedig voltak, vannak és lesznek, akik számára a hasonló témájú sorokból csak a szag marad. Ők, javaslom, szellőztessenek!:)
Sziasztok! Szerintem bizony zsenialitásra vall, ha valaki a legközönségesebb dolgokról tud cseppet sem közönséges stílusban vallani. Van is rá irodalmi példa szép számmal. Például Janus Pannonius, aki (bár a püspöki rangig vitte, s a pápa kegyeltje volt!) nem átallott ilyen verset szerezni:
ORSOLYA MUFFJÁRÓL
Mézes a nyelved, bársony a tested, csábos az arcod, S Orsolya, munka előtt tetszel egészbe’ nekem. Ám ha terád feküszök, fütyim úgy lezuhan valagadba, Hogy nem punciba bújt, sejteni kezdi legott. Oldalait s fenekét nem is érzi, akár ha a roppant Légben lengene vagy tóba merülne alá. Csak dőzsöl tehetetlen-erőtlen a szörny hasadékban, S kéjre hiába eped makkja gyötörve, szegény. Mit se segél fara tánca vagy átkaroló szoritása, S nem nyújt az se gyönyört, térde ha vállamig ér. Kár ez a küzdés, s fogy lihegő kebelem veritéke, Farkam kínjaitól fájnak a csontjaim is. Vagy vaginádat az isteneink szűkebbre szereljék, Vagy neked adjanak dákót ők, megfelelőt. (Török László fordítása)
Nem Téged akartalak csesztetni, ez a véleményem az idézett versekről.
Az általad idézett költők MINŐSÉGET produkáltak. Az, hogy leírják, hogyan sz.rik valaki, nem művészet, nincs benne semmi plusz. A beidézett sz.rási versnek mi köze Villon, Poe vagy más nagy költők műveihez?
Igazad van. A mai angyalszelíd és túlesztétizáltra finomult, ízléses Barbie-mintás világunkban büntetni kellene, ha valaki Villon, Morgenstern vagy Poe hatása alá kerül.
GL. Jelentéktelen személyiség, itt-ott jelent meg néhány írása, főleg próza. 2001 óta nincs nyoma a sajtóban. Eltávozott, vagy témát váltott, vagy ki tudja? Csak azért mertem ide applikálni ezt a csipetnyi mintát a firkáiból, mert szerintem a diákcsíny-kategóriájú költészetnek is meg lehet a maga szerepe és helye a hazai szépirodalomban, nem csak a faldöntő súlyú polémiának. Arról nem is szólva, hogy a mai világban, a jelenkor problémái közepette, hagyományos, rímelő és kötött szótagszámú verseket csak a gyerekek kedvéért lehet írni, mert az élet már tovább ment annál. GL. utolsó firkái is kizárólag abszurd prózaversek voltak, szerintem nagyon is a korhoz illően.
