Sziasztok! A segítségeteket szeretném kérni mert nagyon el vagyok keseredve.
Elegem van abból,hogy ilyen fiatalon ilyen problémákkal kell szembenéznem nap mint nap és megszeretnék végre változni és ebben szeretném a segítségeteket kérni.
19 éves fiú vagyok. Amit tudni kell rólam, hogy nagyon visszahúzódó vagyok, a szavak embere sem vagyok és lehet, hogy az átlagnál egy kicsit érzékenyebb is. Mindig meghúzódtam a háttérben soha sem voltam a középpontban. Több problémám is nap mint nap szembe kell néznem és hiába próbálok rajta változtatni sajnos egyszerűen nem megy és nagyon tanácstalan vagyok.
Az egyik dolog az az, hogy egyáltalán nincsen önbizalmam. Amikor meglátok egy olyan lányt aki szimpatikus nekem és talán én is neki mindig úgy állok hozzá az egészhez, hogy hosszasan elgondolkodom és azt beszélem be magamnak, hogy mit is akarok én tőle, kevés lennék én hozzá és inkább meg sem próbálok vele ismerkedni. A másik dolog pedig az az, hogy a lányokkal való ismerkedésben nagyon tapasztalatlan vagyok mert bevallom őszintén még soha sem beszélgettem lányokkal, interneten de még személyesen sem mert egyszerűen megy. Olyankor mindig lefagyok és meg sem tudok szólalni és csak azon idegeskedem ,hogy mit is mondjak és olyankor persze egyetlen egy normális mondatot sem tudok mondani. Valamilyen oknál fogva már gyermekkorom óta félek a nőkkel való beszélgetéstől. Ha egy nővel beszélgetnem kell akkor inkább gyorsan befejezem a beszélgetést és elmenekülök. Amikor meglátok velem egykorú fiatalokat egy kicsit rosszul esik, hogy másoknak olyan könnyen megy az, hogy párt találjanak vagy egyszerűen csak beszélgessenek a lányokkal. Én pedig egy csődtömeg vagyok és meg sem tudok szólalni. Bevallom őszintén egy kicsit irigykedem is rájuk. Az önértékelésemmel is komoly problémáim vannak, nem vagyok saját magammal megelégedve és ez kihat a mindennapjaimra is. Amikor belenézek a tükörbe egyszerűen undorodom saját magamtól és mindig csak a hibáimat keresem magamban és a jó tulajdonságaimat viszont észre sem veszem. A tükörben mindig azt látom, hogy még a mai napig is el vagyok hízva. Egyáltalán nem tartom magamat jóképűek, sőt inkább ellenkezőleg annak ellenére, hogy már sokan mondták, hogy mennyire helyes fiú vagyok és, hogy ha egy kicsit több lenne a bátorságom nagyobb sikerem lenne a lányoknál de én ezt nem tudom elhinni. Mindig csak a hibáimat keresem magamban és ilyenkor még az életkedvem is elmegy. Amit még tudni kell rólam, hogy egyáltalán nem járok szórakozóhelyre, nem az én világom és a jövőben sem tervezem, hogy elmenjek. Már attól is rettegek ha emberek közelébe kell mennem. Egyszerűen nem bírom a tömeget. Amikor emberek között vagyok akkor nagyon feszült vagyok és nem tudok feloldódni és csak azon jár az eszem, hogy mikor leszek már otthon, hogy egyedül legyek a saját kis világomban. Az utóbbi időben egyre többször van hangulatingadozásom is. Az egyik percben még életvidám vagyok, életkedvem is van a másik percben pedig még élni sincsen kedvem és ilyenkor pánikszerű rohamaim is szoktak lenni és ilyenkor nagyon szokott fájni a szívem, szorít a mellkasom és nagyon nehezen napok levegőt de ilyenkor lepihenek és pár perc múlva elmúlik de akkor is nagyon aggaszt. Éjszakánként is alig alszom az utóbbi hetekben. Állandóan felkelek és utána nagyon nehezen tudok visszaaludni.
Sajnos nincsen önbizalmam és az önértékelésemmel is gondjaim vannak. Nem vagyok saját magammal kibékülve és valószínű,hogy ez is közrejátszik abban,hogy félek a nőktől amire egyáltalán nem vagyok büszke. Amit tudni kell rólam,hogy nagyon visszahúzódó és csendes fiú vagyok. Soha sem voltam a szavak embere.
Tegyük fel beszélgetnem kell egy lánnyal aki szimpatikus nekem de sajnos a nőktől való félelmem miatt nagyon hamar befejezem velük a beszélgetést és inkább elmenekülök amire egyáltalán nem vagyok büszke. Az a baj, hogy még a megszólítás sem megy mert nagyon ideges vagyok miatta és mindig attól félek,hogy elrontok valamit. Egyszerűen nem tudok a nőkkel az alap témákon kívül másról beszélgetni. Nem csak személyesen de még az interneten keresztül sem tudok velük miről beszélgetni. Nem tudom miért de gyermekkorom óta nagyon félek a nőktől és ösztönösen mindig is elkerültem őket. Az a bajom, hogy ha tetszik egy lány, akkor ha a közelében vagyok izgulok, és gyomoridegem van, aztán nem bírok kinyögni egy szót sem mert félek, hogy valami hülyeséget mondok és nevetségessé válok, vagy rosszat gondol rólam. Bevallom őszintén a 19 évem alatt kb. talán ha kétszer beszélgettem lányokkal, ők soha sem keresték a társaságomat és én sem az övékét. A beszélgetés nagyjából annyiból állt,hogy megkérdezték,hogy milyen óránk lesz és,hogy hol leszünk meg tegyük fel ha beteg voltam megkérdezték,hogy meggyógyultam-e, ennyi volt a beszélgetésem velük.
Ezek a gátlásaim miatt egyáltalán nem szoktam ismerkedni mert úgy állok hozzá,hogy nem is érdeklem meg mit is akarok én tőle és inkább meg sem próbálom az ismerkedést. Tisztában vagyok vele,hogy azzal veszítem a legtöbbet ha meg sem próbálom de úgy érzem ameddig ezeket a félelmeimet nem tudom legyőzni addig nincs is értelme ismerkednem.
Több éve küzdök ezekkel a problémákkal és sajnos ezekhez a problémáimhoz még a szociális fóbiám és a pánikrohamaim is társulnak. Valamilyen oknál fogva már gyerekkorom óta nagyon félek a nőktől és ennek köszönhetően elkerülöm őket, egyszerűen nem tudok velük miről beszélgetni. És nem csak beszélgetni nem merek velük de egyetlen egy lányhoz sem merek közeledni mert úgy állok hozzá,hogy nem is érdeklem őket meg mit is akarok én tőlük és inkább meg sem próbálom és elmenekülök előlük amire egyáltalán nem vagyok büszke. Az is közrejátszik abban,hogy nem tartom magamat helyes fiúnak annak ellenére sem,hogy már sokan megdicsértek de mára már eljutottam arra a szintre,hogy ezeket nem tudom és nem is akarom elhinni és elfogadni. Visszataszítónak tartom magamat akinek soha sem lesz egyetlen egy nő sem az életében. A nőkkel való beszélgetés egyáltalán nem megy mert a nőket valamilyen oknál fogva magam fölé helyezem és lealacsonyítom magamat velük szemben. Soha sem beszélgettem lányokkal és ennek köszönhetően nem is tudom,hogy egyáltalán miről is lehetne velük beszélgetni,mi is érdekli igazán a nőket. Ha beszélgetnem kell egy lánnyal akkor rögön görcsös leszek és csak azon idegeskedem,hogy mit is mondjak neki és ilyenkor természetesen meg sem tudok szólalni és szokásomhoz hívem inkább elmenekülök a beszélgetéstől amire nem vagyok büszke egyáltalán.
A mai napig sem tudom magamat elfogadni és szeretni olyannak amilyen vagyok. Sajnos van egy eléggé feltűnő testi hibám amin sajnos nem lehet változtatni ( orvosi hiba ). Egyszerűen nem tudom magamat elfogadni és szabály szerűen amikor belenézek a tükörbe undorodom saját magamtól. Tisztában vagyok vele,hogy ha nem tudom saját magamat elfogadni és szeretni akkor mástól sem várhatom el azt,hogy szeressen és elfogadjon olyannak amilyen vagyok. Mindig összemérem magamat másokkal és lealacsonyítom magamat velük szemben és ilyenkor elmegy mindentől a kedvem.
Nagyon sokszor még élni sincsen kedvem. Minden reggel úgy kelek fel,hogy mi értelme is van az életemnek és nagyon sokszor azt kívánom bárcsak valamilyen oknál fogva meghalnék. A családtagjaimnak persze hiányoznék de úgy gondolom ez az idő múlásával enyhülne. Nagyon sokszor van hangulatingadozásom is. És ilyenkor pánikszerű rohamaim is szoktak lenni ( nehezen kapok levegőt,fáj a szívem és a mellkasom és szédülni is szoktam ). Ilyenkor egy kicsit lepihenek és 5-10 perc múlva elmúlik de ezek a rohamok már nem most kezdődtek hanem már évekkel ezelőtt de ezidáig nem foglalkoztam vele. Minden nap gondterhelt vagyok és semmi sem tudja lekötni a figyelmemet és egész nap csak azon gondolkodom,hogy mi értelme is van az életemnek,mindegy lenne ha nem is élnék tovább. Már nagyon sokszor megfordult bennem az öngyilkosság gondolata is. Éjszakánként meg is álmodtam azt ahogyan végzek saját magammal. Az utóbbi hetekben éjszakánként alig szoktam aludni 4-5 óra hosszát,állandóan felkelek éjszakánként és nem tudok visszaaludni. Egyszerűen semmi sem érdekel elvesztettem minden iránt az érdeklődésemet. A tanulás sem érdekel pedig mindig ott van bennem,hogy tanulnom kell ha vinni akarom valamire az életben de hiába ülök le tanulni ha állandóan csak a problémáimon jár az eszem egész nap.
Válaszaitokat előre is köszönöm szépen.
A. Libra: Már több éve küszködöm napi szinten a gátlásaimmal de semmi sem változott az évek alatt. Az utóbbi években mindenért stresszelek így már ki is alakult nálam a magas vérnyomás. Két évvel ezelőtt voltam az orvosnál, nagyon sok vizsgálaton átestem de az orvos azt mondta hogy Ő szerinte ez nem kimagasló ( amikor pihentem 110-120 volt a pulzusom amikor meg sétáltam akkor meg még több 17 évesen ). Azóta nem is voltam orvosnál mert én még egyszer nem fogom végigcsinálni a vizsgálatokat feleslegesen. Néha persze szorítani szokott a mellkasom és nehezen kapok levegőt de ez leginkább akkor szokott előfordulni amikor nagyon magam alatt vagyok. Sajnos szakemberhez úgysem fogok segítségért fordulni. Tudom,hogy a saját magam ellensége vagyok de semmit sem teszek annak érdekében,hogy megváltozzak. Nincsen tapasztalatom a lányokkal való beszélgetésben,ismerkedésben -> tudom,hogy közelednem kellene feléjük de mégsem teszem meg,meg persze a kölcsönös szimpátiát sem látom senkin sem, Tudom,hogy magamtól sohasem fogok megváltozni -> szakemberhez kellene fordulnom de mégsem teszem. Nem teszek semmit sem,hogy megváltozzak viszont arra a kérdésre,hogy miért arra nem tudom a választ. Másfelől pedig attól tartok,hogy ha eljutnék valamilyen csoda folytán egy szakemberhez negatívan és passzívan állnék hozzá az egészhez. Én fejben eldöntöttem azt,hogy visszataszító vagyok és azt,hogy rajtam nem lehet segíteni és ebből nem tudok engedni. Eldöntöttem azt is 19 évesen,hogy soha többet nem fogok ismerkedni senkivel sem, sem most sem a jövőben. Ha bárki megpróbálna felém közeledni szándékosan eltaszítanám magamtól, de ettől úgy gondolom,hogy nem kell félnem. Így lesz a legjobb mindenkinek. Senkinek sincsen szüksége egy olyan emberre akinek nincsen önbizalma, szó szerint undorodik saját magától és még a lányokkal sem mer és nem is tud beszélgetni sem. Inkább nem élem bele magamat semmibe sem hanem előre tudom a kudarcomat. Sajnálom de én ilyen negatív ember lettem.
A könyvek: Lajkó Károly: Túl a pszichiátrián, ill. Stresszcsökkentő viselkedés - szerintem minden nagyobb könyvtárban megtalálod őket.
Ha majd ezeket olvasod, látni fogod, hogy a behaviorizmus jegyében születtek ezek a könyvek, vagyis viselkedésterápiával foglalkozik az írójuk. Én azért ajánlom ezeket az írásokat, mert véleményem szerint a viselkedéstan (etológia) felől a legracionálisabb megközelíteni a mentális problémákat, mert ez számba veszi a külső (család, munkahely, suli stb.) és a belső ( genetikai hajlam, gondolatvilág, egészség, stb.) környezeti tényezők formáló erejét is. Logikai úton végig követhető folyamatokra épülnek a könyvek tanácsai, ami illik az én tudományszerető természetemhez is, és nem csak esettanulmányok alapján találgatják a megoldást.
Nekem abban segítettek az olvasottak, hallottak, hogy jobban megértsem a saját helyzetemet, a viselkedésemet, és azokét, akikkel kapcsolatba kerülök; rámutattak, hogy van hatalmunk változni, változtatni. Van logika az emberi viselkedésben, abban, hogy hogyan alakulnak ki a mentális problémák. Miért vagyok olyan, amilyen. Nincs semmi misztikus benne. Erre rájönni nagy megkönnyebbülés volt, mert bár vannak velem gondok, de azok nem megoldhatatlanok.
Azért magyarázok ilyen hosszan, mert nem akarom, hogy úgy érezd, becsaptak. Én erőt találtam a fenti beszédekben és könyvekben, de még előttem is hosszú út áll, s nem ismerek olyan módszert, amik rögvest megoldja a problémákat. Nem egyszerű a több, mint tíz éves viselkedésmintákat felülírni.
Remélem, kapaszkodót adnak az új információk (ha újak egyáltalán).
Megjegyzés: a saját tapasztalataim alapján ajánlok bármit is, abban a reményben, hogy azzal mások segítségére lehetek. Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek egyedi a gyógyuláshoz vezető út. Ami az egyiknek segít, az nem biztos, hogy a másiknak is hasznára lesz.
Elég régiek az utolsó hozzászólások, lehet, hogy már nem is nézel rá a topikra, de remélem mégis, és hasznos lesz, amit mondani tudok neked.
Én is szociális fóbiával küszködök. Értem az egyedüllét utáni vágyad, és azt is, hogy milyen nehéz másokban megbízni. Ha magunkban vagyunk nem kell attól félni, hogy valaki megszégyenít, számon kéri rajtunk a hibáinkat, a rossz döntéseinket, stb.
Régen én is elvből elutasítottam a gyógyszeres kezelést, mert nem testi betegségtől szenvedek, a mentális állapotom rossz, ráadásul függőséget is okozhatnak. Viszont a lelki betegség - ami valójában nem betegség, hanem egy állapot - megváltoztatja a szervezetünk működését. A nagyfokú stressz megváltoztatja a metabolizmust.
A gyógyszerek segíthetnek rendbe rakni a felborult kémiai egyensúlyt, amitől jobban fogod érezni magad, és tudni kell, hogy nem mindegyik gyógyszer alakít ki függőséget.
Természetesen gyógyszerrel csak a tüneteket lehet kezelni. Ezért kell terápiára is járni. A terápián szerzed meg azokat a képességeket, amikkel boldogulni tudsz az életben. Szeded a gyógyszert, közben hasznosítani próbálod azt a tudást a való életben is, amit a rendelőben szereztél, s lassacskán felülíródnak a régi rossz dolgok - szokások, gondolatok. Aztán ahogy fejlődsz, már nem lesz szükség a tablettákra sem.
Nem tudom, hogy azóta kértél-e már segítséget szakembertől. Remélem, igen, s remélem segít rajtad. A pszichiáterek kapcsán szeretném megjegyezni - jelezze nyugodtan, aki nem ért velem egyet - hogy nem kell az első mellett lehorgonyozni, akivel találkozol. Csak olyan orvos tud segíteni, akiben megbízol, akinek a módszerei szimpatikusak. Az én terapeutám például mindig elmondja, hogy két találkozó között is bármikor hívhatom, ha lelki elsősegélyre van szükségem, és ennek a tudata sokat jelent.
(Mielőtt bárki nekem esne: tudom, hogy nem mindenkinek a gyógyszer a megoldás. Tudom, hogy sokaknak a terápia is elég. Csak a saját tapasztalatom alapján javasoltam a topik indítónak a kombinált kezelést, és mindenkinek joga, hogy eldöntse, hogy miféle segítséget kér vagy nem kér.)
Ami a barátodat illeti: ha nem mered megosztani a problémáidat vele, akkor esetleg megpróbálhatsz puhatolózni az ő nehézségeiről. Ha mesél neked róla, akkor te is bátrabban beszélsz majd a sajátjaidról vele. Persze, jó lenne ha te kezdeményeznél... Az emberek nyitott, őszinte kapcsolatra vágynak, s ha te nyitsz, ők is fognak. Akár a szüleiddel is kísérletezhetsz, vagy a testvéreddel, ha van. Olyan emberekre találhatsz közöttük, akik meg tudnak, meg akarnak érteni Téged.
Tudom, hogy üres szónak hangzik mindaz amit írtam, és nem vigasztal meg, de remélem legalább egy ici-pici segítséget jelentett.
(Nem akarok semmit reklámozni, de ha gondolod, tudok javasolni pár könyvet és néhány előadást, amiket én hasznosnak találtam. Ha érdekel, megírom a címüket.)
Érdekes eset lehetsz te is. Jövőre ha már jobban leszel és elbírod az embereket, azért iratkozz be az egyetemre. Egy nyitott kapu nem? Tanulj olyat amire szüksége van munkáltatóknak.
Ha orvoshoz mész, szerintem - majdnem biztos - a gyógyszernél kezdi. Elég erősek a fóbiáid, de akkor sem javaslom. Ülj le meditációba. Nem kell hókusz-pókusz, ülj le zazen pózba, maradj mozdulatlan, és figyelj befele minél tovább. Ha elkódorognak a gondolatok, igazítsd vissza magad. Semelyik gondolat nem fontos. Legalább egyszer próbáld ki (na ott lehet keresni, hogy hová lett a nyugalmad).
(Én magam is hasonló állapotban lehettem anno amikor kimentem a miskolci kőfejtőhöz. Álldigáltam ott, és azt vettem észre, hogy felfele fúj a szél. Úgy éreztem, hogy ez egy természeti jel, hogy nem kéne itt bohóckodni. Aztán lent is mászkáltam a hegy alatt, és beleborzongtam, hogy még véletlenül találok ott egy tetemet. Utána nem jött ilyen formában a halálvágy...Nem olyan egyszerű ez, nem tudsz megszűnni, nem tudod megszüntetni a fájdalmat, nem te döntöd el.)
Skiai: Gyógyszerhez nem szeretnék nyúlni mert attól tartok,hogy egy idő után függővé válnék és ezt egyáltalán nem szeretném.
A műszaki irány sokkal jobban érdekel mint a pénzügy számvitel. Mivel rendészeti tagozatos osztályban tanultam így ennek köszönhetően nagyon szerettem a jogot tanulni de sajnos nem mentem el az egyetemre beiratkozni mert úgy álltam hozzá,hogy úgysem tudnám elvégezni. És ezt a mai napig is bánom.
Kód 001: Sajnos a küzdősport egyáltalán nem érdekel. Kondizni és futni szeretek semmi mást nem szeretek csinálni. Hogy miben lelem örömömet? A sportolásban, valamennyire még a számítógépes játékokban, abban,hogy egyedül lehetek, ilyenkor egy kicsit megnyugszom s legalább a saját gondolataimmal vagyok elfoglalva. Barátom csak egyetlen egy van de Ő vele ezeket a gátlásokat nem osztom meg mert nem igazán bízom meg senkiben sem. Még a saját családtagjaimban sem.
snt hunter 3: Sajnos nagyon sokszor csak rossz gondolatok járnak a fejemben. Olyan érzésem van,hogy ilyenkor bármit el tudok hitetni saját magammal. Amikor sportolok akkor nem gondolok arra,hogy milyen is vagyok de miután befejeztem a sportolást megint ugyanott tartok ahol ezelőtt. Sajnos minden iránt elvesztettem az érdeklődésemet így a sportoláson kívül semmi más sem érdekel. Az öngyilkosságra visszatérve nagyon sokszor megfordul a fejemben és attól tartok,hogy egyszer már késő lesz és tényleg meg fogom tenni. Lehet az lenne a legjobb mert semmi örömöm nincsen abban,hogy élek. Sokszor megálmodom azt ahogyan végzem magammal és ez egyre jobban aggaszt. Nagyon sokszor amikor nagyon kedvetlen vagyok csak azon jár az eszem,hogy bárcsak valamilyen oknál fogva végetérne az életem és végre megnyugodnék. Még a mai napig is vannak öngyilkos gondolataim persze már egy kicsit kevesebbek de a pánikszerű rohamok még a mai napig is elő szoktak fordulni. Néha eljutok arra a szintre,hogy az sem érdekelne,hogy ha halálos beteg lennék és csak várnám a halálomat. Úgy érzem,hogy senkinek sem vagyok igazán fontos. Minden reggel továbbra is úgy kelek fel,hogy mi értelme is van annok,hogy én élek? Ilyenkor elgondolkodom de választ nem találok a kérdésemre. Lehetséges,hogy semmi baj nincsen velem a félénkségen kívül és csak saját magamnak beszélem be az egészet de nem valószínű,hogy így van. Továbbra sem szeretek emberek között lenni sőt inkább gyűlölök közöttük lenni. Tegnap amikor a boltban voltam szó szerint szorongtam és rettegtem az emberek között és alig vártam,hogy hazaérjek ahol biztonságban lehetek. Sokszor van olyan érzésem,hogy amikor kilépek a házból mintha valaki figyelne de szerintem ezt csak saját magammal hitetem el. Nagyon ritkán mozdulok ki a házból ha nem járnék az iskolába akkor szerintem ki sem mozdulnék a házból. Sokszor csak arra vágyom,hogy teljesen egyedül legyek. Bevallom őszintén elég gyakran idegesít a saját családom,hogy ha körülöttem vannak és olyankor is csak azon jár az eszem,hogy egymagam legyek. Úgy érzem olyankor vagyok csak igazán felszabadult és boldog.
Klementina kabátban: Az iskolában sem beszélgettem soha sem a lányokkal/ lány osztálytársaimmal. Ők nem keresték az én társaságomat és én sem az övékét. A 19 évem alatt kb. egyszer ha beszélgettem egy lánnyal. Néha a lány osztálytársaim megkérdezték,hogy ha beteg voltam,hogy már jobban vagyok-e, ennyi volt a velük való beszélgetésem. Tudom,hogy változtatnom kellene de akkor sem teszek semmit sem. A szándék megvan arra,hogy elinduljak a javulás útján. De van egy olyan érzésem,hogy hiába is szeretnék szakemberhez fordulni sajnos vagy nem fogok vagy nem lesz rá lehetőségem és tisztában vagyok vele,hogy minden marad úgy ahogyan most van. Bármilyen kezelést is kapnék teljes odafigyeléssel és kitartással csinálnám végig. Másfelől viszont azért szeretném,hogy ha valaki mellettem állna,hogy ha véletlenül egy kicsit elbizonytalanodnék akkor legyen valaki aki visszaterelne a helyes útra.
III. William: Köszönöm szépen,hogy ajánlottad a könyvet. Amint lesz rá lehetőségem be fogom szerezni.
De nekem feltűnt, hogy a visszahúzódó viselkedést, azt, hogy szeretsz egyedül lenni, vagy nem érzed jól magad nagyobb társaságban, azt te valami problémaként éled meg.
Nem vagy vele egyedül. Ma ilyen a világ, hogy az introvertált személyiséget mint valami bélyeget kell viselnie annak a modjuk 40%-nak, akinek ezt dobta a gép.
Én elsőre zt tanácsolom, hogy olvasd el ezt a könyvet, legalábbis az elejét:
Az iskolában sem beszélgettél a lányosztálytársakkal?
Én ahhoz az irányzathoz tartom magam, amelyik azt mondja, hogy ha a gondolatfolyamban megjelenik az öngyilkosság gondolata, akkor azonnal orvoshoz kell menni, nem gondolkozni azon, mennyire komolyan jelent meg. De ritka a jó orvos, és végülis azt mondtad, hogy semmiképp nem fogsz orvoshoz menni. Ezt viszont így nagyon veszélyesnek tartom, valamit változtatni kell.
Noha ez a válasz a topiknyitón nem segít, mégis ezt eddig a legtartalmasabb hozzászólásnak tartom. Szimbólikusan tartalmazza az elmúlt kb. 50 év lényegét, s nem csak az önbizalom kérdésében!
Az események mostanában robbannak. Egy nézetbéli totális forradalomra volna szükség, ha a porondon akarunk maradni!
Nem szabad megadni magadat a sötét gondolatoknak. Keresni kell elfoglaltságokat amik lekötnek, manapság már annyi minden elérhető, számítógépes játékok, motorozás,biciklizés. Tanuljál nyelveket duolingon, zenélni valamilyen hangszeren, beleásni magadat valami tudományba. Folyamatosan stimulálva legyen az agy, ne a magánéleti probléma gondolatai bombázzák. Ki kell menni futni, minden este legalább 15-20 percet. Jól leterhelni testmozgással a szervezetet,utána majd tudsz aludni. Ha nem megy az ágyon alvás feküdj a földre, pokrócokra, a kemény padlón kevesebbet riad fel az ember. Viszont az önbizalmad egyiktől se fog nőni, arra nem tudok megoldást mondani. Ez egy súlyos pszichés probléma,(tapasztalat). Az antidepresszánsok azért sokat segítenek, csak függőséget okozhatnak. Az öngyilkosságot vesd el, úgyis igen hamar elfut az élet, nem érdemes siettetni.Meg kell nézni mindent amit lehet, aztán majd jöhet a kaszás.
visszatérve az edzésre: a súlyzós edzés formálhatja a testet, de nem fogja a szellemed. Azért javasoltam valami küzdősportot - mondjuk lehet valamelyik hagyományos karate ág, vagy sima kick - box,
mert egy ellenfelekkel végzett sport egészen más, mint ahol csupán vasdarabok a partnereid.
Aztán: családot szeretnél? Hát majd térjünk vissza rá 10 év múlva....
De: keresd még önmagad- Mit szeretsz, miben leled kedved? Menj , próbáld ki a társastáncot!
Lehet, hogy született parketta ördöge vagy, ideje, hogy feltáruljon ez előtted.....rock, salsa, egyebek....
...és még annyi, de annyi dolog van: miért hagynád, hogy értelmetlenül szálljon el az idő?
"sokan miért írták azt,hogy nem fiú vagyok pedig igen 19 éves fiú vagyok"
A bevezető írásod hisztériás jellegű ez tényszerű. De férfiaknak is ugyanúgy lehet hisztériája. Nem vagyunk 100% macsók. Sőt ha szemetet eszel, félremennek a hormonjaid. Elhízol, stb.
"a tanulás nem igazán érdekel. Pénzügy számvitelt tanulok"
Szerintem azért nem érdekel a számvitel, mert fontos dolgokat akarsz tanulni. Javaslom a műszaki irányt. A nők is tartani fognak valamire, ha tudsz olajat cserélni egy autón. Súlyzózni a nők is tudnak, még jól fel is nyomja a vérnyomásod...a futás, túrázás nekem jobban hangzik.
"Sokszor van olyan érzésem mintha a saját magam ellensége lennék."
Mert még nem vagy biztos a helyes irányban. Súgják a füledbe, hogy beteg vagy. Pedig pont Te a fiatal vagy aki még menthető.
"Másfelől pedig senki sincsen mellettem aki egy kicsit is támogatna és,hogy ha elbizonytalanodnék akkor visszaterelne a helyes útra."
Sziasztok! Köszönöm szépen mindenkinek a válaszát.
Creativus: Nem tudom,hogy nagyon sokan miért írták azt,hogy nem fiú vagyok pedig igen 19 éves fiú vagyok. Nem tudom,hogy ez miért volt olyan hihetetlen számukra.
Legbelül vágyom arra,hogy családom legyen de mára már eljutottam arra a szintre,hogy inkább elfojtom magamban és nem is gondolok rá. Persze ha egyszer lesz egy családom akkor édesapámmal ellentétben mindent megtennék annak érdekében,hogy ők boldogok legyenek és akkor lennék a legboldogabb,hogy ha ők is azok lennének. Tanulnék abból a hibából amit édesapám éveken keresztül elkövetett.
Kód 001: Sportolni már több mint egy éve kitartóan sportolok. A súlyzós edzésekben találtam rá a hobbimra. Mára már nagyon megszerettem. Nagyon sokan tanácsolták nekem,hogy kezdjek el edzeni mert akkor biztosan nőni fog az önbizalmam de nem így lett. Persze elsősorban nem ezért kezdtem el edzeni hanem a saját egészségem érdekében.
Ami viszont nagyon aggaszt,hogy a tanulás nem igazán érdekel. Pénzügy számvitelt tanulok de valószínű,hogy hamarosan abba fogom hagyni mert egyszerűen nem szeretem és már most megbuktam 6 tantárgyból. Sajnos semmilyen elképzelésem sincsen,hogy mit is kezdjek az életemmel mert semmilyen szakirány sem érdekel.
Kalkaster2: Valóban az lenne a legjobb,hogy ha szakember segítségét kérném de sajnos valamilyen oknál fogva úgysem fogom. Sokszor van olyan érzésem mintha a saját magam ellensége lennék. Másfelől pedig senki sincsen mellettem aki egy kicsit is támogatna és,hogy ha elbizonytalanodnék akkor visszaterelne a helyes útra. Mindenki elfordult tőlem és senkit sem érdekel,hogy mi van velem még a saját családomat sem.
Valóban, a sok szövegnek sok az alja... ”clear and concise”, alapszabály írásos kommunikációban. (nem kell twitterelni., az meg a másik véglet.)
Próbálj meg pszichiáterrel az antidepresszáns ügyében, és egy pszichológussal meg terápia kérdésben beszélni. Szerintem dráma-terápia segíteni tud Neked.
Mondd meg az orvosnak az öngyilkossági gondolataidat is, hogy a kecske és a káposzta is megmaradjon (aztán mehet mind egy fazékba, az orvost leszámítva)
Nagyon fiatal vagy még, és a nők szeretnek beszélni, mint a férfiak is. Szóval addig is, Te csak hallgass türelmesen, amiről nő fecseg, de csak addig, amíg teszteled, ha beválik. És sportolj sokat, először a tested erősödik, majd egy hónapra rá, a lelked is.
Egy szóval, fel a fejjel! Kérj segítséget! És tudd, hogy nem vagy egyedül a problémával, egy női szurkolód:)))
Nehéz szívvel olvasom, amit írsz: sajnos nem vagy egyedül. Az önbizalom kiépítése nem egyszerű, és nincs olyan varázsszer, ami hipp hopp feloldaná a gátlásaidat.
De van jó hírem is a számodra.
A dolog menthető, vagy más szavakkal: javítható.
Az első, amit javaslok: sportolj. Ha lehet, valamit, ami kicsit keményebb, küzdősport. A tested edzése a szellemed is erősíti. Nagyobb lesz az önbizalmad, ez jót tesz majd a fellépésednek a lányokkal is.
Nem vagy elkésve semmiről. 19 évesen : előtted a jövő. Bármi lehetsz, bármit megtehetsz, ha van hozzá belső erőd.
Elöljáróban: Mondhatnám úgy is, hogy némileg szerencsés vagy!
De először néhány megjegyzés:
"Too long, don't read" (rövídítve TL;DR) - ez egy mai jelenség, néha én is beleesek ebbe a hibába mindkét oldalon, azaz magyarul: "Túl hosszú, nem olvasom el". Sok hozzászólásom meg nálam is hosszú. A tiéd a sok ismétlés miatt fele olyan hosszú is lehetett volna, de az is problémás. Ám ne aggódj, ennek most nincs jelentősége.
"seymour_" (17)-es megjegyzésében ráérez valamire az a körülöttünk folyó élet igazságaiból, s valójában iszonyú nagy a baj mindenütt, de erről majd később.
Ha nem igazak az itt rólad alkotott tévképzetek, akkor tényleg valami pszichológus, vagy pszichiáter kellene, ám korszerűen felkészült ma nincs, és a segítségével lehet, hogy végül is - más irányban - csak ront a helyzeteden, és a seymour_ által vázolt sötét világban a ló másik - szintén fájdalmas - oldalára zuhansz.
Sok rejtett ellentmondást is látok, de egy nagyon kiugrik: lányokról, nőkről beszélsz, velük való kapcsolatról, miközben azzal zárod (16. HSZ), hogy nem is vágysz arra, hogy párkapcsolatod legyen.
A legfontosabb megelőlegezett tanácsom, hogy amit majd még írok, azt ne oszd meg a szüleiddel. Ők ugyan vétlenek, ám ami történhetett, annak felismerése pokolian fájdalmas lehet bármelyiküknek (és még sok millió más szülőnek is).
Mindenesetre csak akkor vagyok hajlandó további válaszokra, ha - a közléseddel ellentétben - mégis csak szeretnél családot, gyerekekkel, valóban sírig tartó - ha nem is teljesen felhőtlen (olyan ugyanis nincs) - házassággal, s nem olyannal amit a szüleidnél tapasztaltál, és tapasztaltak felnőtté vált gyermekek milliói. Akkor ugyanis nagyon értékes ember vagy, illetve bőven van remény, hogy azzá váljál.
Hogy ne legyen TL;DR, a többit a válaszod után - remélem hamarosan, mert ilyesmire nagyon kevés időm jut, de ha van miért, akkor megeröltetem magam.
Ááá, komolyan, mindig ezeket a nyavalygásokat olvasni mindenhol. Mondjuk nem értem, hogy ha még is igazi a posztoló, akkor miért neten kér segítséget, itt úgyis csak kiröhögik, illetve buzinak nézik.
Ez szerintem egyébként egy nagyon komoly társadalmi probléma. Jó, értem én, hogy visszahúzódó emberek mindig is voltak meg vannak meg lesznek, de azért amikor itt az index fórumon olyanokat olvas az ember, hogy "30 éves SRÁC vagyok és még nem csókolóztam", az azért kicsit komoly.
A magyar társadalom haldoklik. A csajok elhúznak külföldre, illetve mindegyik aranyásó lesz. Azok a korabeli srácok, akik meg olyan jól elbeszélgetnek a lányokkal, annak a nagy százaléka azért van, mert azok a "srácok" valóban lányok. Azaz buzik. Az összes kis ecsethajú hülyegyerek a buzilobbi hatása miatt ilyen. És mindkét csoport várja a királyfit külföldről, hogy elvigye őket innen. Az egész ország egy húspiac a külföld számára, ez a fiatalokon látszik a legjobban. Közel 30 évvel a rendszerváltás után ennyit sikerült elérnünk.
