A PoliDiliben már nyitottam ilyet, de talán itt tartalmasabb vitát lehet folytatni anélkül, hogy trianonozással, fasisztázással és pufajkásozással lenne tele. Bármilyen szempont alapján összehasonlítani az "irányított demokráciát" és a "puha diktatúrát".
A germánok 1500 éves tettei ugyan miben is befolyásolnák mondjuk a hollandusok megítélését, akik, ugye, szintén germánok?
-------------------
A germán a szőke dühor a flava bestia. A hollandus nem germán, az a magyar, hisz a magyar nyelv az indgoermán és A germán, a magyarból lehet Umwertung aller Werte, primitív REvoluiton.
A germán így a Náci, ez a magyar.
De most te a magyarok tetteiről beszélsz, hisz az germán, ahogy Attila is, és más, a szőke dühor.
Bonaparte Károly-Lajos herceg, a "lumpenherceg", a leendő III. Napóleon 1852-ben állapította meg, miszerint "Franciaország, úgy látszik, a császársághoz akar visszatérni". A magyar politika posztkommunista és liberális szárnyának egyes tagjai már a legutóbbi ezredfordulót közvetlenül megelőzően számoltak hasonló tendenciákkal, a bő gatyások szavazótáborának "farhátkommandósaival", azok Kádár-nosztalgiájával, tudniillik a langyos, de kényelmes és biztonságos házi tűzhely iránti, az évek során egyre nosztalgikusabbá váló igényével -- azzal a számottevő különbséggel persze, hogy a nagyhatalmi "grandeur és a gloire" helyébe a célszemélyek régi fiatalság felé való visszarévedezését állították.
Hogy a Kádár-kori "szocializmus" bizonyos megszorításokkal egészen élhető -- és legfőképpen kényelmes és kiszámítható -- volt, ahhoz kitűnő adalékokkal szolgálnak egy amerikai fotós, Harrison Forman 1960-ban készült színes diafelvételei:
kizárt, hogy a szolgálatokat ne érdekelte volna, hogy a bp-i elit és a külföldiek, diplomatafeleségek miről fecsegnek. Pláne akkor amikor köztudott, hogy az összes jelentős szállodában jelen volt a cég, sőt még stimulált szobáik is voltak a kiszemelt vendégek figyelemmel kísérésére. Az, hogy nincs papír, nem jelenti, hogy nem volt kapcsolata. Ezen utóbbinak is számtalan oka lehet.
Karrierjéhez sok tényező együttállása kellett, az egyik mindenképp a szocialista "kirakatmódszer". Egyébként ha jól tudom, a Rotschild márkanév nálunk a Kádár-időszakban köznevesült.
Rotschild Kláráról a mai napig legendák és mítoszok keringenek. Hihetetlen karriert futott be; nemcsak ő, hanem a legendás Rotschild-manökenek is, akiket "Klári néni" a szárnyai alá vett. Hogy csak az egyik legismertebbet említsük közülük: Pataki Ági is innen indult. Tragikus halála sem volt mindennapi lezárása az életének. Elképzelhető az, hogy egy ilyen erős asszony, aki túlélte a vészkorszakot, családja, férje elpusztítását, mindvégig pályán maradt, kirobbanó sikert ért el, majd egy sikertelen fogbeültetés miatt öngyilkosságot kövessen el?
A gazdag bankárcsaládnak csak névrokona, de tulajdonságaikat illetően számos közös vonásuk volt: éleslátás, fortély, akaraterő, szakmaszeretet, zsenialitás. A legenda szerint a pénzember Philippe de Rothschild Budapesten járva ellátogatott híres szalonjába, és a bemutatkozás után megkérdezte:
"Asszonyom, önben melyik Rothschild-ág leszármazottját tisztelhetem?" A válasz rövid volt: "Tekintsen csupán a divat királynőjének!"
Nem volt gyermeke, nem volt szerelme, csak kicsi, Vogi nevű hófehér uszkárja kísérgette, amit a Vogue divatmagazin nyomán keresztelt el. Negyvenkét éve halott már, ám legendája mind a mai napig foglalkoztatja a közvéleményt. Nem csoda: Váci utcai szalonjában megfordultak a korszak leghíresebb színésznői, politikus- és diplomatafeleségei.
Nemcsak Kádár Jánosné, Jovanka Broz Tito, Franz Vranitzky osztrák kancellár és Reza Pahlavi sah hitvese, hanem Honthy Hanna, Házy Erzsébet opera-énekesnő, Psota Irén, Halász Jutka vagy a Szállnak a darvak című szovjet film feledhetetlen hősnője, Tatjana Szamojlova is. No és vásárolt itt az Amerikában élő Gábor Zsazsa, aki ugyan elfelejtett fizetni a ruhákért, de hazautazása után azt kürtölte szét, hogy őt itt lenyúlták és becsapták.
Sokan vélik úgy: a vörös divatdiktátorként is emlegetett Rotschild Klára talán a legnagyobb rejtély a szocialista divattörténelemben, amely valamikor az 1950-es évek legelején az állami konfekcióipar megteremtésével kezdődött, és csak a hatvanas évekre finomodott annyira a helyzet, hogy a vásárlók nyolcvan százaléka elégedett lehessen a késztermékekkel. Rotschild Klára története éppen ezért különös és érdekes:
hogyan működhetett ez az apró termetű divatdiktátor egy diktatúrában? Annál is inkább, mivel Klára karrierje jóval a világháború előtt, még az "ántivlágban" kezdődött.
Magáról úgy beszélt, mint aki egy "szabászasztalon látta meg a napvilágot", arra célozva, hogy édesapja, Rothschild Ábrahám (így, th-val) kedvelt úri és édesanyja, Spirer Regina pedig jó nevű női szabó volt. Klára otthon babáin addig tekergette a maradék kelmét, amíg nem sikerült valami extravagáns öltözéket alkotni a rongyokból.
Érdekes módon azoban sem rajzolni, sem varrni nem tanult meg, ennek ellenére a szakma zsenijeként emlegették. Hihetetlen tehetsége volt: ránézésre, a szabóbábun képes volt tökéletes munkát végezni a ruhán.
Már a háború előtt, a hamincas évek elején megteremtette finom eleganciájáról híres, a legújabb párizsi divatot követő szalonját, a magyar és a nemzetközi arisztokrácia legnagyobb örömére. Itt rendelt esküvői öltözéket Horthy István násznépe és Faruk egyiptomi király jövendőbelije is. A fizetségen kívül egy különleges, domború mintával díszített aranykarperecet kapott a királytól, melyet haláláig viselt.
Talán ezeknek a kitűnő kapcsolatoknak köszönhette, hogy a zsidótörvények alatt is csupán átmenetileg volt - és akkor is csak névleg - keresztény tulajdonosa az akkor már férjnél lévő asszony Glücksthalné Rotschild Kláraként vezetett szalonjának. Ungvári Tamás író, aki rokonságban állt Klárával, közös élményeik egyik érdekes epizódját így eleveníti fel:
"Gyerekkorom egyik legkülönösebb élménye volt, amikor 13 éves koromban, szüleimmel és még néhány szabóval együtt én is elmehettem Párizsba, egy divatbemutatóra. Velünk jött Rotschild Klára is, 1943-at írtunk, Párizs német megszállás alatt volt, de még ez sem volt elegendő ok, hogy Balenciaga legújabb kollekcióját ne nézzük meg - emlékszik vissza Ungvári Tamás. - Felszálltunk a vonatra, Hegyeshalomnál feltettük a sárga csillagot - Magyarországon akkor még nem kellett viselni -, Párizsban meg levettük, bár nem lett volna szabad, csak ott nem vették ezt olyan szigorúan: Párizs mégiscsak Párizs. Emlékszem, hogy tankok voltak a Champs-Élysées-n, de arra még jobban, hogy milyen szép ruhákat láttunk.”
Valószínűleg Rotschild Klára még élénkebben emlékezett erre: szinte a memóriájába véste az öltözékeket. Később is ez volt az erőssége a "szocialista Mata Hariként" is becézett tervezőnek, aki
nemcsak a Givenchy-, Dior- és Nina Ricci-modelleket tudta egyetlen szemrevételezés után tökéletesen lekoppintani, majd "pestiesíteni", hanem a saját lelki szemei előtt megjelenő kompozíciókat is képes volt úgy, olyan plasztikusan leírni, hogy munkatársai realizálni tudták az álmait.
A kész műremekeket szinte gyermeki örömmel fogadta: "Bundasőn! Bundasőn!" - tapsolt karosszékében. Nem beszélt egyetlen idegen nyelven sem, de hallotta, hogy német vevői valahogy így lelkesednek, ha valami tetszik nekik.
A háború azonban nagyon megtépázta. Férjét és szüleit elhurcolták, családjából szinte senki sem tért vissza Auschwitzból. Ő maga a svéd védett házban élte át a vészkorszakot, és sohasem ment újra férjhez. 1949 után az üzletét a kommunista hatalomátvételt követően államosították, ebben az időben egy ideig újságárusként dolgozott, ám ekkor is talpra állt.
Jó érzéke volt ugyanis ahhoz, hogy mindig megtalálja a megfelelő kapcsolatokat.
Még sejtéseink sincsenek arról, hogyan nevezték ki a Különlegességi Női Ruhaszalon vezetőjének, ami ugyan az Állami Áruházak (majd Centrum Áruházak) alá tartozott, de valójában egy darabka Párizst, az elegancia szigetét jelentette a Váci utcában.
Különösen így volt ez az 1956-os forradalom után a konszolidálódó 60-as években. A szalon homlokzatán később már vörösréz betűkkel csak annyi állt: Clara.
Belépve valóságos időutazáson vehetett részt a vendég: a fogadóteremben minden olyan eleganciát sugárzott, mintha Rotschild Klára nem is boltvezető, hanem tulajdonos lett volna. De szimbolikusan az is volt:
párizsi kiruccanásait évente kétszer a szocialista állam fizette, ám ő, akárcsak Honthy Hanna, úgy viselkedett, olyan sztárallűröket vett fel, mintha a háború előtt, a népi demokráciát megelőző "ántivilágban" élne.
Valószínűleg azért tehette, mert az ország vezetői hamar rájöttek: a divat nemzetközi nagyhatalom. Ugyanis nemcsak a hazai és a baráti országok pártvezető-feleségei és kiváltságosai jártak már hozzá, de egyre több nyugat-európai hölgy is, ami cseppet sem volt mellékes a valutára oly éhes államkincstárnak.
Simonovics Ildikó divattörténész, tudományos kutató - aki Divat és szocializmus című doktori disszertációjában külön fejezetet szentelt Rotschild Klára munkásságának -, nem gyanít kémkedést, beszervezést, egyszerűen az asszony lenyűgöző tehetségének és remek emberismeretének könyveli el hatalmas sikerét. Ezt erősíti meg Majtényi György történész K-vonal című könyvében, miszerint Rotschild Klára
„nagyon ügyesen építette ki és használta fel a kapcsolatait. Mindenféle körökben mozgott, jóban volt emigránsokkal, diplomatákkal, ami persze gyanússá tette, ugyanakkor kiváltságos helyzetben is volt, hiszen a legmagasabb pártvezetők feleségeit öltöztette, s szinte baráti viszonyban volt velük, ám arról nem tudni, hogy az 'állami szalontulajdonost' megpróbálták-e beszervezni. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) olyan iratok sincsenek, amelyek kifejezetten az ő megfigyelésére utalnának."
Rotschild Klára karrierje tehát nem a kommunizmus vívmánya volt, bármennyire is szeretnék egyesek erre a sorsa predesztinálni a tervezőt.
A Clara szalonban készült darabok címkéjébe belevarrták a legendás C. R. monogramot, ami a 60-as évek végétől abszolút márkává vált. Klára ugyanis párizsi összeköttetései révén - az állami valutakeretből - tudott divatos, modern és jó minőségű anyagokat és kellékeket hozatni.
Ám karrierje szempontjából tán legfontosabb, hogy tisztában volt azzal: a kiemelkedő színvonal, a minőség és a megbízható munka önmagában nem sokat ér, körítésre is szükség van. Pletykára, cirkuszra.
Aligha véletlen hát, hogy a szalonjában vagy a Gundelban, esetleg a Gellért Szállóban nemegyszer pedig a Petőfi téri lakásának tetőteraszán megrendezett divatbemutatói a kor jelentős társadalmi eseményei lettek, ahol a vásárlók mellett a legdivatosabb színésznők és táncdalénekesek is felvonultak. Így nemcsak a fiatal, jómódú kuncsaftok kapták fel, de a sajtó is. Izgalmas kreációit a francia tervezők munkáihoz hasonlították.
A vásárlók között meg igazán nagy neveket találunk még Nyugat-Európából is, ez pedig valóban hozott a konyhára a valutára éhes államnak is. Az istei Lollo, azaz Gina Lollobrigida magyaros mintákkal hímzett nagyestélyijét például évekig emlegette a közvélemény.
A legtöbb legenda azonban Jovanka, a jugoszláv államelnök, Joszip Broz Tito felesége köré szövődött. Állítólag mellszobrát küldték el a szalonba, a márványt maga Meštrović mester faragta ki. A legenda persze csak legenda, hiszen egy márvány büsztön nem lehet ruhát próbálni.
Volt viszont egy méretre készített Jovanka próbaba, amit később vattával kellett kitömködni, hogy lépést tudjanak tartani a hízásra hajlamos asszony méretváltozásaival.
Egy másik történet szerint egy szőrmékkel és drága anyagokkal megpakolt és az Astoria előtt parkoló Citroënt, amelyben Jovanka és testvére hozta Párizsból a szalonban megrendelt ruháikhoz a hozzávalókat, egy házaspár feltörte és kirámolta. Az állítólag marxista egyetemet végzett férj a börtönben azzal védekezett, hogy a "büdös burzsujokat" nem kell sajnálni, "nem bűn, ha megrövidítjük őket". A szalonban ekkor izgalmas napok következtek: a ruhák - az incidens dacára - rohammunkában valahogy mégis elkészültek időre.
Klárát - aki csak a munkájának élt - mindenki szerette: naivan bohókás, szeretetreméltó ember volt. Munkatársai imádták; egyrészt emberi tulajdonságai miatt, másrészt mivel az akkori hazai viszonyokhoz képest tisztességesen meg is fizette őket. Kláránál dolgozni tehát egyaránt jelentett emberi és anyagi megbecsülést.
Munkatársaival bensőséges kapcsolatot ápolt, vacsorákat rendezett nekik, és mivel gyermeke nem született, így több varrónője gyermekének is ő lett a keresztanyja.
Hálás volt munkatársainak: szabászának, varrónőjének egy-egy "remekmű" után a szó szoros értelmében kezet csókolt. Munkamániás volt, a bemutatókra készülve éjjel-nappal dolgozott, látni akart minden mozzanatot.
A Rotschild-manökenek közé bekerülni igen nagy rang és megtiszteltetés volt. De cserében mindent alá kellett rendelniük a szalon szabályainak.
Előny élveztek a nyelveket beszélő, viselkedni tudó "úrilányok", akiknek kötelező volt a hajukat egyszerű kontyba kötni, és ékszerként maximum egy apró fülbevalót viselhettek, nehogy elterelődjön a figyelem a modellről. Szépen végigsétáltak a kifutón, majd az utolsó menyasszonyi ruhás lány kezét fogva
megjelent maga az idős korában is ápolt, naponta fodrászhoz járó, fehér haját olykor rózsaszínűre vagy kékre festő tervezőnő: a közönség tapsolt, ő pedig élvezte a sikert.
Ezért olyan nehéz elhinni, hogy 1976. november 13-án, élete hetvenharmadik évében kivetette magát hetedik emeleti lakása konyhájának lichthófra néző ablakából. Sokan kétségbe vonják, hogy öngyilkos lett. De a körülmények azt mutatják, hogy csakis így történhetett. Hosszú időn át, sokat szenvedett sikertelen fogbeültetése miatt; pokoli fájdalmak között rendezte meg az év szeptemberében egyik legcsodálatosabb divatbemutatóját a Gundelban, amely a legutolsó lett...
Azóta is sokan gyártanak összeesküvés-elméleteket, amelyek szerint a feltörekvő generációk máshogy nem tudták elmozdítani trónjáról, vagy éppen valaki a gyönyörű Petőfi téri, tetőteraszos lakására ácsingózott, s ezért segített neki kilépni az ablakon. Ez azonban nem valószínű. Az idős asszonyt más eszközökkel is félre lehetett volna állítani, nem lett volna szükség gyilkosságra. Tény, hogy búcsúlevelet nem hagyott hátra, talán nem is lett volna kitől igazán elbúcsúznia.
Lőrincék Lacikája is keveri az okot és az okozatot. Tipikusan ballibsi maszlagot ad elő, de a lacikák infantilisek, hát még ha idősebb korukra is azok maradnak. Ettől ballibsik.
Nem tudom, lehet ilyen véleménnyel is találkozni. Az ONCSA programmal kapcsolatban is mondott valaki ilyesmit. Úgy se lehet ez érvényes, ha kiterjesztve a korábbi kivándorlásokra, akiknek a leszármazottai akik nem terhelték a Horthy rendszert?
Elment sok szegény, meg vissza is jött sok szegény, meg elment sok polgár is - s közülük sokkal kisebb arányban jöttek vissza (ne feledjük utóbbi réteg jelentős része zsidó volt, s ők annyira nem vágytak vissza, pl. amikor Bécsből, Berlinből tovább kellett állniuk, akkor nem hazafelé indultak, hanem Párizs, London, USA).
persze, volt, akárcsak visszavándorlás is (Nyugat-Európa, USA, kisebb részben Kanada) utóbbi főleg a nagy gazdasági világválság alatt, után... előfordultak akik olyan szegények voltak az USA-ban, hogy a rokonok fizették ki még a haza jegyet is
Szerintem az tévedés, 56 nem a rákosi rendszernek vetett véget hanem annak ami akkor kezdődött a rendszerváltáskor, amikor felbomlott a korabeli keleti block 1920-ban. annak nem sok jelentősége van, hogy rákosiék más politikai dumával jöttek, a társadalmi rendszer nem sokat változott, a felépítménye, a politikai rendszer az igen. De a lényeg az, hogy 1956 tól elkezd teret nyerni a liberalizmus.
Nem vitatva Horthy erényeit és Károlyi hibáit sem: miért jár szobordöntés a vesztes háborúért nem felelős háborúvégi botladozónak, és miért érdemel szobrot a vesztes háborúért felelős háborúvégi botladozó? Mikor ráadásul utóbbi hatása a mai határokra inkább mutatható ki, mint előbbié?
Mikor elvitték Károlyi Mihály szobrát a Kossuth térről, nem messze onnan már évek óta állt (a Szabadság téri református Hazatérés Templomának előterében), egy Horthy Miklós mellszobor, ami most, mint hírül adták, „újonnan bronzba öntetett” és nagy érdeklődés mellett (újra?) le is leplezték. Azok, akik a Károlyi-szobor eltűntetését először követelték ugyanazok, akik Horthynak szobrot állítanak: Károlyi bűne a szemükben Trianon, Horthy dicsősége pedig a revízió. Október és november fordulója tehát az ő számukra kettős évforduló: október 31-e (az őszirózsás forradalom napja) a hazaárulásé, november 2-a (az első bécsi döntés napja – ehhez időzítették az újraavatást) pedig a nemzeti feltámadásé.
Természetesen más szempontok is létezhetnek e két politikus mérlegelésére. Például Károlyi földosztást rendelt el és általános választójogot vezetett be, Horthy különítményeseinek pedig egyik első dolguk volt a Dunántúlon, hogy az uradalmi cselédeket ismét a nagybirtokosok iránti engedelmességre kényszerítsék. (Prónay Pál különítményes tiszt méltatlankodik is naplójában, hogy a birtokosok hálátlanok voltak, és nem akarták fizetni a rendteremtők számláit.) Továbbá Horthy feloszlatta a nemzetgyűlést, hogy Bethlen István miniszterelnök rendeleti úton bevezethesse a nyílt választásokat a kisebb településeken, márpedig ennek a – korabeli Európában páratlan – lépésnek egyetlen célja volt: hogy a kormányzat meghamisíthassa a vidéki magyarok választási szándékait. (Nem foglalkozunk itt többek között Horthynak a holokausztban játszott felelősségéről szóló vitával, mindez nagyon messzire vinne.)
Nézzük most őket csakis abból az aspektusból, amelyből a szoborállító évforduló-ünneplők mérlegelnek: háború- és határszempontból. Először az első világháború idején, majd bevonva az egybevetésbe a másodikat is. Az egybevetést két táblázat igyekszik áttekinthetővé tenni:
1. Szavak és tettek az első világháború végén – 1918-19
Károlyi
Horthy
A hazaáramló hadsereget lefegyverzi.
A Monarchia flottáját harc nélkül átadja az antantnak.
Az antanttól követeli a román és cseh benyomulások leállítását, de katonailag nem mer fellépni, mert attól fél, a fegyverszünet magyar megszegése gyengíti Magyarország pozícióját a béketárgyaláson.
Az antant égisze alatt, velük együttműködve szervezi meg a franciák által megszállt Szegeden Nemzeti Hadseregét.
A Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án bejelenti, hogy katonailag is szembeszáll az antant erőkkel. Erre már nem kerül sor, március 21-én megbuktatják.
Nem mondta, hogy szembeszáll az antant erőkkel. Nemzeti Hadserege úgy közelítette meg Budapestet, kerülővel, hogy ne kelljen a román hadsereggel megütközniük.
Elutasította az ország megcsonkítását, a Vix-jegyzéket. Ebbe bukott bele.
Elfogadta az ország megcsonkítását, erről Clerk antantmegbízottat biztosította. Ezért is lehetett kormányzó.
2. Felelősség egy háborúért, és botladozás annak végén
Károlyi – 1914-19
Horthy – 1941-44
Kezdettől ellenzi a vesztes első világháborúba való belépést, azzal érvelve, hogy Magyarország csak rosszul járhat vele.
Első számú felelős a Szovjetunió elleni hadba lépésért.
A háború végén késlekedik a politikai fordulattal, néhány hónap után fordul csak szembe az antanttal. Hatékony intézkedést azonban ekkor már nem tesz, megbukik.
A háború végén késlekedik a politikai fordulattal, és a kétéves taktikázás után végrehajtott kiugrást elrontja.
A békekonferencia a határokat nem a katonai megszállási vonalak alapján húzta, a „Károlyi-korszak” belpolitikai eseményeinek hatása a határokra nem támasztható alá forrásokkal.
A Szovjetunió a támadás előtt kinyilvánította, hogy a magyar „területgyarapításokat” elismeri. Nem tudjuk, hogy milyen határokat húztak volna, ha nem ugrik bele a szovjetek elleni háborúba önként, vagy a végén sikeresen ugrik ki, de e két Horthyhoz köthető lépés mindenesetre jót nem tett a magyar határoknak.
Az első világháború vége
Károlyinak felróják, hogy nem harcolt kellő eréllyel az antant nagyhatalmak engedélyével benyomuló csehek és románok ellen. Hogy a frontokról visszaáramló, nagy, de demoralizált, inkább fosztogatni és forradalmárkodni, mintsem harcolni akaró hadsereget sietve leszerelte, és – főleg – nem hozott létre helyette egy fegyelmezett és ütőképes újat. Ebben a mulasztásban, mely hibás külpolitkai előfeltevésre épült – utólagos ismeretek birtokában – nagyjából mindenki egyetért. Ahogy abban is, hogy az 1711-es és az 1849-es szabadságharc-kudarcok okai is az utólag felismerhető hibás külpolitikai előfeltevések voltak. És kérdés, hogy mire lett volna képes egy akkor megteremthető magyar hadsereg a térségben jelen lévő, és a háború utolsó éveiben „pihenő” szerb, román illetve a cseh és francia haderővel szemben. Ezt nem tudhatjuk, de látva a pacifista közhangulat csökkenése után, vasszigorral, részben terrorral összeverbuvált és egyben tartott magyar Vörös Hadsereg 1919-es kudarcait – sejthetjük. Károlyi különben 1919 márciusára felismerte, hogy addigi politikája hibás, és nyilvánosan meghirdette a fegyveres harcot. (Megint más kérdés, hogy ennek érdekében mit tett volna és mekkora sikerrel – ezt sem tudjuk, mert két hét múlva megbuktatták a marxista pártok.)
Ugyanakkor kevesebb szó esik arról, hogy Horthy is harc nélkül és sértetlenül adta át a Monarchia flottáját az antantnak, aminek a háború végén a főparancsnoka volt. Persze nem is nagyon tehetett mást, ő is bízott a béketárgyalásokban. A Nemzeti Hadsereget a franciák által megszállt Szegeden hozta létre, és amikor azt elhagyta, nagy kerülővel a Dunántúlra ment, az egyetlen olyan területre, ahol nem idegen erővel, csak hazai civilekkel kellett „harcolni”. Ez is érthető: hadserege nem volt olyan erős, mint a román, és nem is tett – valószínűleg esélytelen – kísérletet arra, hogy a Dunántúlon megerősítse.
Károlyi elutasította az ország megcsonkítását (a Vix-jegyzéket), Horthy viszont épp azért lehetett államfő, mert elfogadta azt. Ezt már Bibó István is megírta, 1948-ban: „a várható békeszerződés feltételeit … Károlyi nem volt hajlandó aláírni … ezzel szemben Horthyékat az antant azért és azzal a feltétellel juttatta uralomra, hogy a trianoni békeszerződést elfogadják és aláírják.” Negyven évvel később, újabb forrásokat szemügyre véve Szinai Miklós erősítette meg, hogy az antant azért nem támogatta Friedrich Istvánt, mert az országcsonkítást előre elutasította, és azért is támogatták Horthyt, mert ő és az őt támogató csoport azt előre elfogadta. Gróf Károlyi Gyula például, akinek szegedi kormányában Horthy hadügyminiszterként a hadsereget szervezni kezdte, 1919. június 7-i levelében arról biztosította a francia csapatok főparancsnokát, hogy „kormánya el fogja fogadni a párizsi békekonferencia eredményeit”. (57. old.) A Vörös Hadsereg ekkor vette vissza Kassát.
Károlyi Mihály tétlenkedésével gyakran Kemál Atatürk ellenállásának példáját szokták szembeállítani. Elfelejtik, hogy Kemál a török békeszerződés aláírása (1920. augusztus 10.) után fordult katonáival az antant ellen, mikor már biztosan lehetett látni, hogy a tárgyalásokon nincs mit veszíteni, márpedig a magyar békeszerződés után a kormányrúdnál már Horthy volt. Természetesen ebben a geopolitikai helyzetben reménytelen lett volna a hadakozás, de még igazságtalanabb Kemál magatartását Károlyin számon kérni.
Két világháború vége, és a határok
Tudvalévő, hogy mai határainkat nem a versailles-i Trianon kastélyban húzták meg 1920-ban, hanem Párizsban 1947-ben. Ez nem azon múlt (csak) hogy mit tett Magyarország az első vesztes világháborúban, hanem főleg azon, hogy mit a másodikban. Károlyinak nem volt szerepe az első vesztes háborúba való belépésben (sőt számos alkalommal nyilvánosan szólt ellene, és a végső katasztrófa előtt szorgalmazta a kedvezőbb különbékét is, amit szintén mint hazaárulást olvasnak azután a fejére). Ezzel szemben Horthynak kulcsszerepe volt a végzetes Szovjetunió elleni háborúba való belépésben. Annak ellenére hozta meg ezt a döntést, hogy a németek nem követelték, hogy nem volt revíziós indíték, hogy a józan Bethlen és Keresztes-Fischer, akikre máskor szeretett hallgatni ellene szóltak, és hogy a szovjetek külön is hangsúlyozták korábban, hogy a magyar területgyarapításokat elismerik. A háborúnak persze nemcsak területvesztési következményei lettek, de többszázezernyi halottja is.
Lehet, hogy Károlyi nem volt a helyzet magaslatán akkor, mikor a vereség után, a kész helyzetet megörökölve, egy forradalmi káosz közepén, gazdasági antant-blokád, tüzelőhiány, menekültáradat, spanyolnátha járvány idején a hatalmat gyakorolta. Nem tudjuk, lehetett-e egyáltalán annak a helyzetnek magaslata. Viszont Horthy jelentős mértékben felelős volt azért, hogy az ország a vesztes háborúba belépett, és maga sem volt a helyzet magaslatán a végkimenetelkor: az átállást amatőr módon szervezte meg: a „kiugrás” néhány óra alatt összeomlott. (Ugyanakkor vele szemben is igazságtalan a román vagy az olasz példát szembeállítani – akárcsak Károlyival szemben a törököt –, mert azok is más körülmények között zajlottak.) Horthy ellen szól, hogy neki a kiugrás megszervezésére évek álltak rendelkezésére: már a moszkvai csata 1941 decemberi német kudarcától kezdve foglalkoztatta a náciktól való elszakadás gondolata: 1942 márciusában ezért nevezte ki miniszterelnöknek Kállay Miklóst, míg Károlyinak mindössze néhány hónapja (kormányfőként kettő, korlátozottabb államfői hatalommal további kettő) volt az ország élén. Ráadásul Károlyi uralma idején forradalmi káosz uralkodott, ahol a hatalom jelentős részét a szociáldemokraták és – főleg – a teljesen kezelhetetlen Katonatanács gyakorolta.
A Horthy-apológia érve, hogy a 20-as években a trianoni tragédia ellenére gazdaságilag talpra állt az ország, és jelentős szociálpolitikai lépésekre is sor került. Ebben sok igazság van, más kérdés, köthető-e ez olyan szorosan Horthy tevékenységéhez, amennyire szorosan köthető a katonai erőre épített hatalomátvétel, a tiszti különítmények ténykedése, a háborúba ugrás és a kiugrás elügyetlenkedése? Ráadásul a 20-as évek világszerte a háború utáni talpraállás évei voltak, és bár bennünket valóban sújtott Trianon (elvágva a megmaradt országot a piac, a nyersanyag és az energiaforrás aránytalan nagy részétől), de ezt árnyalja, hogy ugyanakkor itt maradt az iparilag fejlettebb, mezőgazdaságilag termékenyebb terület és az iskolázottabb munkaerő arányosan nagyobb része. A szociálpolitika pedig (földosztás, társadalombiztosítás) elmaradt a környező országokétól. (Ungváry Krisztián könyvéből tudjuk, hogy egyes szociálpolitikai lépésekre azért volt szükség, hogy egy esetleges felvidéki népszavazáskor a magyarok ne a szociálisan nagyvonalúbb északi szomszédot válasszák. 206. old)
Nem vitatva Horthy erényeit (pl. szakított a különítményesekkel, elfogadta az alkotmányosságot, 1941 és 44 között fékje volt a diszkriminációs politikának stb.) és Károlyi hibáit (határozatlanságát, naivitását, emigrációs politikáját stb.), a kérdés érvényes: miért jár szobordöntés a vesztes háborúért nem felelős háborúvégi botladozónak, és miért érdemel szobrot a vesztes háborúért felelős háborúvégi botladozó? Csak azért, mert elfogadta a Hitleréktől ajándékba kapott területeket, és néhány évig – amíg fel nem tette a háború-kártyára – birtokolta azokat? (Ráadásul úgy birtokolta, hogy oda diszkriminációt és egyéb belső megosztottságot vitt, az ottani magyarok megütközésére.)
Fontos lenne a két politikus körüli vitákból a mai politikának kivonulnia, és minden oldali elfogultságok nélkül, történeti érvekkel vitatni meg szerepüket, tekintetbe véve lehetőségeiket is. Ez az írás nem állíthatja magáról, hogy ebben az érzékeny témában teljesen objektív, de törekvése volt hogy eltávolodjon az elfogult, fekete-fehér karakterológiától. Lehet hogy nem sikerült. Szívesen fogadunk a témában olyan vitacikket, mely hasonló célkitűzéssel íródott, miközben más következtetésekre jut.
Ami azt illeti, a lumpen alakok, '56 - ban is sokfelé megtalálhatók voltak!! A börtönből kiszabadulva sokfelé " tevékenykedtek", és sokan ki is vándoroltak....
