A tízezer soros Moreai Krónika magyar vonatkozásai miatt is a hazai filológia nagy adóssága, amit most egy fiatal kutató fordít le. Friss történelmi felfedezésekkel, monumentális irodalmi teljesítménnyel gazdagodik hamarosan a magyar kulturális élet! Török Ábel a Mandinernek.
... szerzője a magyar íjászok eredményének tulajdonítja, hogy a görögöknek 1261-ben lehetősége nyílt visszaállítani a Bizánci Birodalmat. Amikor ugyanis a görögök döntő ütközetet vívtak a moreai frankokkal, a frank lovagok – a Krónika szerint – kegyetlenül aprítani kezdték az ellenséget. A görög hadvezér kétségbeesetten rohant a magyar íjászokhoz, hogy megkérje őket, nyilazzák le a támadó egységeket akár saját szövetségeseik halála árán is. A magyarok ezt meg is tették, így elhozták az azonnali győzelmet a görögöknek, és nagy csapást mértek a legerősebb keresztes államra.
Nem tudom, folytak-e már az irányban vizsgálatok, hogy Zolnaynak az őstulok Árpád-kori befogására vonatkozó (al-Garnátínak az elefánt méretű tehenekről szóló soraihoz is kapcsolódó) ötletét megvizsgálják. Mindenesetre az őstulok "felélesztése" nem az elmúlt egy-két évtizedben került napirendre.
https://www.agrarunio.hu/hirek/allattenyesztes/10045-ostulok-naci-lengyel-erdoseg-magyar-szurkemarha-hortobagy-tenyesztes "Az úgynevezett Heck-marha meg is született, és a kelet-lengyelországi bialowiezai erdőben engedték őket szabadjukra. Az elefántnál alig kisebb állatok miatt az erdőségben lévő falvak lakóit is elüldözték a németek 1941-ben, hogy szabadon vadászgathassanak a fenevadakra. A Heck-marhák a háborút is túlélték, sőt a génjeiket az európai tenyésztésben is hasznosítani kezdték. A húsa zsír- és koleszterinszegény, az íze pedig a marhahús és a szarvashús keverékére emlékeztet. A rekonstruált őstulok a Hortobágyon is szelektálás alatt áll mind a mai napig."
egy régebbi topikban jött elö, hogy mikor ért véget a római birodalom, volt aki szerint már 392-ben, volt aki szerint 475-ban, mások szerint 1453-ban vagy épp 1806-ban?
egyszer van es is , meg értheted szo szerint is, mert a Dunántulrol aki kötödött hazájánoz az nem hagyta el, szval az eravisvusok és pannonok között is voltak akik állatokat tereltek. és valoban, a kora bizánci görögök is rómaiaknak nevezték magukat. Csak mert ők meg kelet-rómaiak voltak.
egyszer van es is , meg értheted szo szerint is, mert a Dunántulrol aki kötödött hazájánoz az nem hagyta el, szval az eravisvusok és pannonok között is voltak akik állatokat tereltek. és valoban, a kora bizánci görögök is rómaiaknak nevezték magukat. Csak mert ők meg kelet-rómaiak voltak.
A II. Géza Magyarországán 1147-ben átvonuló Deuili Odo már értelmezhette a magyar egyházfiaktól hallott "rómaiak legelője" fordulatot, így került a képbe Julius Caesar: "Terra hec in tantum pabulosa est, ut dicuntur in ea pabula julii caesaris extitere".
--------------------
"A RÓMAIAK PÁSZTORAI
Hagyományok keverednek a pannóniai rómaiak elképzelésében is. A magát „római"-nak nevező Bizánc az egykori római provincia jogán igényt formált Pannónia (értsd: a Kárpát-medence) területére. Ezt a magyarokkal szemben Gábriel Klérikosz követsége volt hivatva kifejezni, amely a legújabb felismerés szerint a honfoglalásnak abban a szakaszában járt itt, amikor a Dunántúl és a Felvidék nyugati része elfoglalására még nem került sor, tehát 895 és 900 között Gábriel Klérikosz a „római (értsd: bizánci) császár" nevében arra szólította fel a magyarokat hogy a besenyőket elűzve, térjenek vissza Etelközbe. E követelésnek csupán annyi volt a célja, hogy az azt nyilvánvalóan elutasító magyarokkal elismertesse, a „római" Pannóniában letelepedve, bizonyos természetű alárendeltséget kell vállalniuk Bizánccal szemben. E követség érvelésében szerepelhetett, hogy Pannóniának mindenkor a rómaiak által ide befogadott pásztornépek voltak a lakói. Nem riadva vissza némi ferdítéstől sem, olyasmire hivatkozhattak, hogy hunok, longobárdok, avarok és egyéb itt élt „pásztorok" mind az ó engedélyükkel szálltak meg e területen. Innen vert gyökeret a magyar hagyományban, hogy öelőttük Pannóniában a „rómaiak pásztorai" laktak, illetve hogy „Pannónia a rómaiak legelője" volt. S aligha csoda, ha később a „rómaiak" a bizánciak helyett a régi rómaiakra értődött. Odo de Deogilo már egyenesen azt írta, hogy Magyarország földje egykor Július Caesar legelője volt118, amit aztán más nyugati szerzők is szívesen hangoztattak. Ó a második keresztes hadjárat (1147) alkalmával járt Magyarországon, ezt az általa „konkrétabbá" tett állítást tehát a magyar hagyományból merítette."
Földes, Vallanak az ősi krónikák, 271. old
Földes is az I. Béla krónika (Anonymus) mellett van ahogy Makkay János is.
"III. Béla király névtelen jegyzője (1200 körül) és a Pozsonyi Évkönyvek írója (1192–1195) a Gesta Ungarorum II. István-kori folytatásáthasználták forrásul. A Bécsi Képes krónika és MÜGELN pedig az alább említendő Nagy Lajos-kori krónika mellett a II. Géza-kori, illetőleg III. István-kori folytatást.
A Szent László-kori Gestá-t használták forrásul a Szent László- és Szent Gellért-legendák-nak és a Lengyel-magyar króniká-nak XIII. század elején élt írói és – amennyiben ebbeli feltevéseink megállhatnak – már Szent István nagyobb legendájá-nak a XI. század végén élt írója is. E Gesta elbeszélésére támaszkodik már ODO DE DEOGIO (1147), midőn Magyarországot a rómaiak legelőjének mondja. Ugyancsak e Gestá-t, vagy annak valamelyik XII. századi folytatását használta VITERBÓI GOTFRID Memoria Seculorum című művéhez (1185), RICARUDS a Julián utazásáról szóló (1237) jelentéséhez és SPALATÓI TAMÁS (1266. K.)"
A II. Géza Magyarországán 1147-ben átvonuló Deuili Odo már értelmezhette a magyar egyházfiaktól hallott "rómaiak legelője" fordulatot, így került a képbe Julius Caesar: "Terra hec in tantum pabulosa est, ut dicuntur in ea pabula julii caesaris extitere".
Valóban, magam korrigáltam Pais néhány fordítás-részletét, talán ezt is többek között, majd megpróbálom visszakeresni. De nem is ez a lényeg. P. mester Szuzdalt tekinti Oroszországnak, a nyugati orosz területeket pedig Kis-Oroszországnak. Erre kétféle magyarázatot tartottam lehetségesnek: talán a magyarok vándorlásának, "migrációjának" iránya miatt alakulhatott így, vagyis azért, merthogy először a Szuzdal környéki orosz területekkel kerültek kapcsolatba, de ennél valószínűbb, hogy P. mester korának orosz hatalmi erőviszonyai tükröződnek ebben a fajta a szóhasználatban (rusci, rutheni).
Sőt, éppenséggel Mánuel garázdálkodásaira is vonatkoztathatnánk ezt a kitételt, elsősorban a nevezetes 1150. évi hadjáratra. Mint Nikétasz Khóniatész elbeszéli, "a magyarok királya nem tartózkodott országában, mivel orosz szomszédaival hadakozott". Heinrich von Mügeln megerősíti ezt, tudniillik hogy a császár kihasználta Géza távollétét: "ugyanabban az időben, mialatt Géza király Oroszországban volt, Emánuel görög császár Magyarországba jött". A császár a Tara patak menti ütközetben leverte a magyarok—szerbek seregét, kifosztotta a Szerémséget, lakosságát deportálta, más csapatai élére pedig a trónkövetelő Borics állt, aki a Temesközt dúlta fel. Csak Géza közeledtének hírére húzódtak vissza, ahogy Kinnamosztól megtudjuk. (Az említett csatát nem a Drina mellékfolyója mentén, hanem a mai, Belgrádtól délnyugatra levő, Valjevo város környéki Tara pataknál vívhatták, jóval közelebb Bizánchoz. Itt suhintott kardjával Bágyon jobbágy Mánuel arcába, úgy, hogy annak sisakrostélya behorpadt. A császár eszméleténél maradt, s le is vágta Bágyon kezét. A sebesült magyar vitézt foglyul ejtették.)
A krónikás hagyományunkban szereplő Héder nemzetségről kimutatták, hogy az nem Szent István édesapja idejében, hanem II. Géza alatt települt Magyarországra. Hedrich/Héder egyenesen országbíró lett (1150–57), a király halála után pedig, III. István idejében nádor. Vagyis éppenséggel legelhettek – legalábbis némely féltékeny kortárs előkelő szerint – a "rómaiak" a 12. század közepén Magyarország javaiból: "...et iure terra Pannoniae pascua Romanorum esse dicebatur, nam et modo Romani pascuntur de bonis Hungaria", függetlenül attól, hogy a Julianus útját elbeszélő Richardus-jelentésben ugyanígy felbukkan a "pascua Romanorum" Magyarország megjelöléseként. Ez nyilvánvalóan nem a római császárkorra vonatkozik, hanem Nagy Károly hódításainak idejétől képzelhető el, hogy kárpát-medencei területekre vonatkoztatták.
A korunkra jutott legrégibb krónikaszövegből, a XII. századi Somogyvári krónika ALBERICUS-nál fenntartott töredékeiből kiindulva, vettem vizsgálat alá a magyar krónika XII–XIV. századi változatait, illetőleg a vele többé-kevésbé rokon összes forrásokat. Azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy KÉZAI SIMON-ig (1282 és 1285 közt) az összes írók a XIV. században a Bécsi Képes krónika és MÜGELN HENRIKugyanazt a XI. századi ősforrást, illetőleg ugyanannak az ősforrásnak XII. századi folytatásait ismerték és használták.
Ez az ősforrás, a Szent László korában írt és 1091-ig terjedőGesta Ungarorum.
A Szent László-kori Gestát még az ő életében, majd Kálmán és II. István korában 1127-ig folytatták. Ezt a II. István-kori folytatást azután II. Béla vagy II. Géza korában Kálmán-ellenes tendenciával átdolgozták és később III. István koráig folytatták.
III. Béla király névtelen jegyzője (1200 körül) és a Pozsonyi Évkönyvek írója (1192–1195.) a Gesta Ungarorum II. István-kori folytatásáthasználták forrásul. A Bécsi Képes krónika és MÜGELN pedig az alább említendő Nagy Lajos-kori krónika mellett a II. Géza-kori, illetőleg III. István-kori folytatást.
A Szent László-kori Gestá-t használták forrásul a Szent László- és Szent Gellért-legendák-nak és a Lengyel-magyar króniká-nak XIII. század elején élt írói és – amennyiben ebbeli feltevéseink megállhatnak – már Szent István nagyobb legendájá-nak a XI. század végén élt írója is. E Gesta elbeszélésére támaszkodik már ODO DE DEOGIO (1147.), midőn Magyarországot a rómaiak legelőjének mondja. Ugyancsak e Gestá-t, vagy annak valamelyik XII. századi folytatását használta VITERBÓI GOTFRID Memoria Seculorum című művéhez (1185.), RICARUDS a Julián utazásáról szóló (1237.) jelentéséhez és SPALATÓI TAMÁS (1266. K.).
Még Szent László életében készült egy szűkszavú kivonat a Gesta Ungarorumból. Ezt a Szent László-kori kivonatos Gesta Ungarorum-ot használta fel, a hétmagyarról szóló részében megrontva, a Somogyvári krónika XI. századvégi írója, kinek művét a XII. században Somogyváron – 1142-től talán Cikádoron? – a XII. századi királylajstrommal egészítették ki. Ugyancsak a Szent László-kori kivonatos Gesta volt a régi Zágrábi és Váradi rövid krónikák forrása, melyeket helyi vonatkozású adatokkal és a XII–XIII. századi főbb eseményekkel időről időre kiegészítették s melyeknek adatai a Zágrábi (1334.) és Váradi (1374.) krónikák, a KNAUZ-féle rövid zágrábi krónika és rokonai – a TOLDY- és CORNIDES-kódexek – interpolációiban jutottak korunkra.
KÉZAI SIMON, a Hún-krónikával kiegészített IV. László-koriGesta Hungarorum írója (1282–1285), a teljes Szent László-kori Gestá-t használta forrásul, kiegészítve azt egy XII–XIII. századi szűkszavú királylajstrom, valószínűleg a kivonatos Gesta valamelyik XII–XIII. századi folytatásának adataival. KÉZAI teljes gestáját még IV. László korában kivonatolták s ez a kivonat jutott korunkra KÉZAI SIMON Gesta Hungarorum-ának címe alatt. Magát a teljes Gestát 1291–1292-ben, IV. László korát László-ellenes tendenciával átdolgozva, folytatta egy III.András-kori író. A XIV. századi és későbbi, összes krónikaváltozatok forrása ez a Nagy Lajos-koriChronica Hungarorum volt.
A Bécsi Képes krónika írója (1358.) és MÜGELN HENRIK (1358–1369.) a Nagy Lajos-kori krónika mellett a Gesta Hungarorum II. Géza-kori (III. István-kori) folytatását is ismerték, melyből azt 1051–1152-ig, illetőleg 1167-ig terjedő részében interpolálták.
Az összes krónikaváltozatok s a velük rokon források együttes vizsgálatával nyert eredményeink szervesen kapcsolódnak a korábbi forráskritikai vizsgálatok eredményeihez.
A XI. századi ősforrás létezését a forráskritikusok régen felismerték és egyértelműen hirdetik, csupán e forrás terjedelme, tartalma és keletkezési kora tekintetében térnek el egymástól. A Szent László-kori Gesta Ungarorum lényegében megfelel a Gesta II. Géza-kori keletkezését vitatóMARCZALI feltételezte XI. századi feljegyzéseknek,[2] a TOLDY FERENC által I. Endre korában Salamon és I. Géza korára tett Libri Chronicarum de Gestis Hungarorum-nak,[3] SEBESTYÉN Salamon-kori krónikájának[4] és a KÁLLAY-féle KOPPÁNY-krónikájának.[5] A Béla-ág történetével foglalkozó része azonos a PAULER-nél II. a) krónika néven tárgyalt forrással.[6] Legvilágosabban DOMANOVSZKIismerte fel és írta körül a XI. századi Gesta Ungarorum-ot, de – ZEISSBERG elméletének[7] és talán PAULER szkeptikus megjegyzéseinek[8]hatása alatt – két részre szakítva, tárgyalta,[9] illetőleg egy I. András-kori króniká-ból és a Béla-ág történetével foglalkozó Gestá-ból összeszerkesztett műnek vélte. A II. István-kori folytatásról írt fejtegetései bizonyítják, hogy e két mű összeolvasztásának korát a XI. és XII. század fordulójára teszi. Hasonlóképen felismerte az ősforrást KAINDL. Mivel azonban ő a KÉZAI-kivonat elsőbbségét vitatja a bővebb szövegű krónikával szemben, ez elmélete védelmében kénytelen volt ahhoz a valószínűtlen feltevéshez folyamodni, hogy a XI. század végén – közel egy időben – egymástól függetlenül két különböző Gestá-t írtak volna, melyek egyike a 1095-ig terjedő rövid szövegű Gesta vetera Hungarorum,[10] másika az 1100 táján írt terjedelmesebb, de csak I. Andrástól Szent Lászlóig terjedő Libri antiqui de Gesta Hungarorum[11]volna.
A Szent László-kori Gesta 1091–1127. évi II. István-kori folytatása azonos a DOMANOVSZKY által kimutatott Kálmán és II. István-kori folytatás-sal s a TOLDY-féle Kálmán névtelenének művével.[12]
A II. István-kor (1127.) folytatása II. Géza–III. István-kor átdolgozása és folytatása pedig azonos a MARCZALI feltételezte II. Géza-koriNemzeti króniká-val,[13] illetőleg TOLDY II. Géza-kori krónikájá-val,[14] DOMANOVSZKY Kálmán-ellenes II. Béla–III. István-kori forrásá-val[15] és PAULER II. b.) krónikájával,[16] amelynek létezését KAINDL is elismeri.[17]
Az eredmények ezek szerint részben fedik, részben kiegészítik, továbbépítik a korábbi forráskritikai vizsgálatok eredményeit. Már pedig, ha valahol, úgy a forráskritikában igazán fontos a kutatás kontinuitása. A forráskritikai művelet természetéből következik, hogy eredményes csak akkor lehet ha szervesen kapcsolódik a korábbi módszeres kutatások eredményeihez. Eleve bizalmatlanul kell fogadnunk minden oly forráskritikai műveletet, vagy épen „felfedezést”, mely a korábbi kutatás megállapításait halomradöntve, sohasem hallott, tetszetős, de a tudományban gyökértelen, szubjektív elméletekkel és hipotézisekkel operál. Az eredmények objektivitásának és helyességének legbiztosabb próbáját a más pontokról kiinduló és különböző útakon haladó forráskritikusok módszeresen megalapozott eredményeivel való találkozásban kell látnunk.
De említhetném azt is, hogy II. Géza korában nem mutatható ki az Anonymus által jelenidejűnek mondott tevékenység, hogy a "rómaiak legelik le Magyarország javait".
Hát ennek tényleg kilométernyi szakirodalma van, amit nem lehet egy hozzászólásban összefoglalni.
Hogy egy példát mondjak: Pannonhalma megnevezése a gesztában Mons Sancti Martini. Ebben a formában azonban a középkori oklevelek között mindössze ötször(!) fordul elő Pannonhalma neve, három 1213-as, egy 1223-as és egy 1226-os oklevélben. Logikus, hogy a névtelen jegyzőnek az oklevelek keletkezésének évtizedeihez közel kellett élnie és alkotnia.
P. mester a 884. évről: "akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé ... szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával ... az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át ... amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak ... ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak ... Midőn Kijev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát ... A kijevi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket ... Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kijev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kijev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt".
A Szuzdali Fejedelemség megerősödése a bolgárokkal vívott küzdelmek első szakaszától és Dolgorukij kun házasságától datálható, vagyis a XII. század első negyedétől. Ide veendő a Типографская летопись beszámolója, mely szerint 1107-ben a Szuzdal városát körülzáró és a pogosztokat fosztogató bolgárokat kiűzték, és azok a tudósítások, melyek szerint 1120-ban már Jurij Dolgorukij vezetett sikeres hadjáratot Bulgáriába. Utóbbi valószínűleg összefüggésben állt azzal, hogy a bolgár kán három évvel korábban megmérgeztette Dolgorukij feleségét, Ajepa kun kagán lányát. Az 50-es évek végére a központ a Kljazma-parti Vlagyimirba helyeződött át, amelyet Monomah 1108-ban, az említett bolgár támadás után a Nerl torkolatánál alapított, és önmagáról nevezett el.
Szuzdal uralkodója tehát ekkoriban a volgai bolgárokkal ellenséges volt, a kunok pedig szövetségesei voltak, ahogy P. mester írja.
"1157-iki oklevele nemcsak azért nevezetes, mert egyetlenegy ólompecsétü királyi oklevél"
Makk Ferenc hívja fel a figyelmet arra, hogy magyar királyi aranypecsétről ugyancsak II. Géza idejéből származik a legelső híradásunk, méghozzá a már idézett Al-Garnáti számol be róla, hogy Géza követségbe menesztette őt sógorához, II. Izjaszláv kijevi nagyfejedelemhez, aki határtalan tisztelettel fogadta az aranypecsétes levéllel megjelenő mohamedán utazót. "Valószínűleg azoknak van igaza, akik úgy vélik: Kijev uralkodójának magatartása nagymértékben kedvezett ahhoz, hogy Abu Hamid mellett II. Géza egy másik követe ugyanekkor sikeres zsoldos toborzást hajthatott végre a magyar király megbízásából a mohamedán törökök között a Volga parti Szakszinban."
Vendége iránti kitüntetett bizalmát tanúsítja, hogy Géza diplomáciai megbízatással engedte útjára Abu-Hámidot. Azt mondta a családjához – a Volga-torok környéki Szágszínba – utazó tudósnak: „Hagyd itt idősebbik fiadat, Hámidot, én pedig elküldök veled egy küldöttet, aki majd összegyűjt nekünk olyan moszlimokat és türköket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek a nyilazásban.” Iszmáil ibn Hasszánt, egy böszörmény emírnek a fiát s annak szolgáit, kíséretét adta mellé. Ibn Hasszán a következő évben célhoz ért, s iszlám harcosok kíséretében indult vissza a törökök földjéről.
Mutatnak jelek arra, hogy P. mester Vak Béla jegyzője volt, a mesélő kedvű gestaíró tehát II. Géza idején alkotott volna, s nála akart bevágódni. Ezért ismerhette olyan jól az orosz viszonyokat is.
A magyar és a francia forrás eltérően adja elő Borisz sorsát. A Képes Krónika szerint "látta, hogy élete veszélyben forog, ellopta Lajos király egyik lovát, és elmenekült. Egy lovász vissza akarta tartani, de Borisz kardjával a feje tetejéről a melle közepéig kettéhasította, s így megszabadult üldözőjétől". Deuili Odo viszont sejteti, hogy Lajos a menedékjogra hivatkozva azért kímélte meg Borisz életét, s azért nem adta ki Gézának, mert Bizáncban hasznát akarta venni az ott bennfentesként mozgó örök trónkövetelőt. Eszerint az éj leple alatt kiosonó Boriszt Lajos fegyveresei elfogták, s összeverve a francia király elé vezették, aki némi tanácskozás után önös érdektől vezérelve megkönyörült rajta.
1145-ben hosszú idő után hallatott magáról ismét Kálmán kitagadott fia, Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem unokája Borisz/Borics, legalábbis elbeszélő forrásainkban ekkor tűnik elő újra. Freisingi Ottó leírásából ismert, hogy ekkor II. Ulászló (Vladiszlav) cseh király közvetítésével III. Konrád segítségét kérte a magyar trón megszerzéséhez. A német király szívesen látott volna a magyar trónon II. Géza helyett egy vazallus uralkodót, ezért megengedte Borisznak, hogy bajor és osztrák területen – II. Henrik bajor herceg és osztrák őrgróf hathatós támogatásával – zsoldosokat toborozzon. Ezek élén Borisz 1146 áprilisában meglepetésszerűen betört az országba, és elfoglalta Pozsony várát. A II. Géza és Belos/Belus bán vezette magyar hadsereg azonban visszafoglalta a várat, és szeptember 11-én a Fischa menti csatában súlyos vereséget mért Borisz és Henrik seregére.
Közben Clairvaux-i Szent Bernát gyújtó hangú beszédeinek hatására fegyvert ragadott a német király, hogy a bajba jutott szentföldi keresztényeket kihúzza a pácból. A katonák összeszedésével nem sokat bíbelődtek, 1147 júniusában már a magyar határnál állt a had, s bebocsátást kértek. A fél századdal korábbi incidensek hatására Géza nem csekély fenntartásokkal viseltetett az agresszív stratéga hírében álló III. Konráddal szemben, végül aztán kötélnek állt, és beeresztette két vazallusa, II. Ulászló cseh, illetve IV. Boleszló (Bolesław) lengyel fejedelem, valamint a nemrég elpáholt Henrik herceg-őrgróf kíséretében. A német nemesség élén Konrád unokaöccse, a későbbi nagy császár, Frigyes sváb herceg állt, a sereg lotharingiai részének élén pedig István metzi és Henrik touli püspökök. A seregben volt a Baseli, a freisingi, a regensburgi és a passaui püspök, Henrik bajor herceg és fivére, Welf.
Borosy András–Laszlovszky József: "Az átvonulás nem volt valami barátságos. Nagyobb összetűzésre nem került sor, de ennek ára az a rengeteg pénz volt, amit Konrádnak a magyarországi egyházak kényszerű adományaiból kifizettek. A kortárs és szemtanú, Ottó freisingi püspök szerint Konrád pünkösd ünnepe után kelt át a Lajtán, serege egyik része hajókon a Dunán, másik része pedig a szárazföldön haladt tovább. A második keresztes hadjárat legrészletesebb leírását nyújtó krónikás, Deuili Odo (Otto de Deuil) szerzetes munkájában főként ura, a valamivel Konrád után érkező VII. Lajos francia király tetteiről számol be, akinek átvonulása némileg barátságosabbra sikerült. II. Géza magyar király még »atyafiságra« is lépett vele. VII. Lajos vállalta II. Géza újszülött fiának, a későbbi III. Istvánnak a keresztapaságát. Géza ajándékokkal halmozta el vendégét, s elkísérte az ország határáig. Az átvonulás során Géza megtudta, hogy a trónkövetelő Borisz, Kálmán második feleségétől, az orosz Eufémiától született, de Kálmán által el nem ismert fia a francia táborban tartózkodik, ezért azt követelte a francia királytól, hogy adja ki őt. Lajos a menedékjogra hivatkozva elutasította ezt, és Géza tiltakozása ellenére kimenekítette a trónkövetelőt az országból. A seregben tartózkodó királyi káplán, Odo szerint a sereg tizenöt nap alatt vonult át az országon. Itt semmilyen kárt nem szenvedett, s nem kellett félnie az emberek rosszakaratától. Még az ország határain túl is kaptak élelmiszert Magyarországról." (In: Laszlovszky József–Majorossy Judit–Zsengellér József szerk.: Magyarország és a keresztes háborúk – Lovagrendek és emlékeik; Attraktor, Máriabesenyő–Gödöllő, 2006, 84.)
VII. Lajos állítólag nem tudott róla eredetileg, hogy Borisz a táborában tartózkodik – ha igaz, néhány francia nemes segítségével lopózott be oda. A Képes Krónika szerint: „Később aztán Geycha király egy Gurk [Gyürk] nevű vitéz jelentéséből értesült arról, hogy Borich, Kálmán király fattyú fia Franciaország királyának kíséretében van. Ekkor követeket küldött hozzá, mondván: »Nem szép dolog rosszal fizetni a jóért, nem illik hozzád, hogy védelmezd azt, aki az én életemre tör.«” (Bellus Ibolya fordítása)
