Jeromot a Szoszva és Lozva találkozásánál fekvő Verhoturjához lehet helyezni, ahol egy 1599. évi cári okirat a manysi Jeremin falut említi.
Ером — древний Нером, а позднее Верхотурье (А. X. Лерберг: Исследования, служащие к объяснению древней русской истории; Szentpétervár, 1819, 8.). В 1599 г. на реке Сосьве, притоке Лозвы, недалеко от Верхотурья царская грамота упоминает вогульскую деревню Еремину (Верхотурские грамоты конца XVI — начала XVII в.; Мoszkva, 1982, 41.), в которой также можно видеть Ером. (Ebben a szövegben a Lozvát a Szoszva mellékfoyójának tartják azon a rövid szakaszon, amíg a Pelümmel Tavda néven nem egyesülnek. A manysik, mint láttuk, kiterjedtebben használják a Tavda megjelölést.)
Illetve a hajdani Nyeromkar manysi falunál kereshetjük, a Tura folyónál. A nyerom követ jelentett manysi nyelven, a kar pedig 'erőd' zürjénül (нером по-мансийски означает 'камень', кар по коми-пермяцки - 'город' или 'крепость'). A jelenlegi orosz "olajfőváros", Tyumeny, szintén e folyó partján áll.
Már a szargatkai kultúra területe lefedi ezt a vidéket.
Sz. V. Bahrusin szépen vázolja, hogy a középkori, és tulajdonképpen novgorodi eredetű – már ami a Rusz illeti – Jugria (Ugria) terminus használata Nyugat-Szibériára vonatkoztatva a 17. századra hogyan kopott ki lassan. A középkori, novgorodi és permi „jugricsi” etnonimet a 15-16. századtól felváltotta a vogul kifejezés az Urál és Nyugat-Szibéria lakóira (a manysikra). Ez nem feltételen csak egy új nyelvi divat volt, hanem a Közép-Urál, Nyugat-Szibéria térségében élő „ugorok” egy új társadalmi-politikai szerveződését (a pelimi Aszika „állama”) is kifejezte az új szó, tehát minőségileg más állapotot jelzett a korábbi „jugriai” szóhasználathoz képest. Ami az osztjákokat illeti, elterjedt elképzelés szerint az osztják eredetileg egy tatár szó lenne (ustyak, osztják, ’barbár’) amellyel Nyugat-Szibéria/Jugria lakóit kezdték el nevezni Oroszországban is. Bár az osztják szónak lehetséges másik etimológiája is: As-jah ’az Ob népe’ is, amelyet szintén önelnevezésként használtak. A tatár eredet azért valószínűbb, mert a 16-17. századi orosz dokumentumokban a Káma vidékén élő – a jelek szerint nem muszlim – baskír és tatár népességet is osztjáknak nevezték, ami értelemszerűen nem vonatkozhat a hantikra. Eleinte még az osztjákok közé sorolták a szamojéd szölkupokat (ún. osztják-szamojédok) és a paleoszibériai nyelvű keteket („jenyiszeji osztjákok”) is.
"A mongolok jó hasznát vették a magasan képzett karakitaj hivatalnokoknak"
Vér Márton szerint az ujgurok kiváltságos szerepe a Mongol Birodalomban nem elsősorban annak köszönhető, hogy önként meghódoltak (megtartva ezzel autonómiájukat), hanem annak, hogy a mongolok ettől függetlenül felismerték: államigazgatási, kulturális ismereteik nélkülözhetetlenek számukra. Nemcsak a szogd eredetű ujgur írást vették át a mongolok, a birodalmi adminisztráció az ujgur értelmiség javát is felszippantotta. Így az ujgur hatás jelentős lehetett a mongol utódállamokban, így a Szibiri Kánságban.
De korábban is célba vette már egy magyar kutató a kanszui jugurokat (ujgurokat): 1819-ben az ő keresésükre indult el Kőrösi Csoma Sándor. Ezek között a kancsoui és tunhuangi ujgurok között akarta megtalálni a magyarság őseit.
Vang apát egyébként aligha akart kereskedni eredeti szándéka szerint a fellelt iratokkal és képekkel, a kanszui kormányzó ugyanis 1904-ben visszatemettette vele a barlangokat. Przseválszkij írja, hogy a kínai kormányzat annyira ügyelt bármilyen kémtevékenység kiszűrésére, hogy szoros katonai őrizetet, kíséretet rendelt minden tudományos felfedező expedíció mellé, és a helytartókkal, hivatalnokokkal, de az egyszerű emberekkel is letagadtatta még azt is, amit az idegen utazók saját szemükkel láttak. 1907-ben Steinnek, majd a következő évben Pelliot-nak úgy kellett kikönyörögnie a leleteket, és tetemes összegeket ajánlani értük. Persze a kínaiak kereskedő szellemét és kapzsiságát nem volt nehéz feléleszteni. Szintén Przseválszkijtól tudjuk, hogy a fegyverektől kezdve a csecsebecsékig a legkülönfélébb dolgokat kunyerálták ki pofátlanul az utazóktól, még maguk a tartományi vezetők is! Mint a kisgyerekek!
Pár éve olvastam Stein egyik könyvét, melyben érinti -- persze eufémizmussal -- a barlangbéli túráját, a kéziratok "vásárlásait". "Megérdemelte" a brit kitüntetéseit...
Egyébként Kabulban nyugszik, ki tudja, megmarad-e a sírja.
A Pelliot által talált P.T. 1283 jelű tekercs is egy palimpszeszt, főoldalán egy kínai nyelvű buddhista szöveggel, a másik oldalán pedig két tibetivel. Az első, hosszabb tibeti szöveg feltehetően oktató célzatú párbeszéd egy idősebb szerzetes és tanítványa között. A bennünket érdeklő második textúra mindössze 110 soros, annak is utolsó 8 sora töredékes.A tibeti eredetit, fordítását és újabb értelmezéseit Federica Venturi közli, tanulmánya szabadon letölthető:
Különben az ujgur jelentés másolata inkább kakukktojás a zömmel buddhista kéziratokat tartalmazó leletegyüttesben. A kb. 50 ezer dokumentumot jó eséllyel az Ujgur Kaganátus 840. évi felbomlásával önállósuló – szintén birodalomszervezésig jutó – karahánidák várható támadása elől rejthették el a szerzetesek Tunhuang mellett, amikor már lehetett tudni, hogy 1006-ban a Kásgárból érkező karahánidák a hotani buddhista királyt megölték. A barlangrészben talált legkésőbbi dokumentumot 1002-ben írták.
A Barlangkönyvtár kéziratai az 5–11. századra datálhatók. Összesen mintegy 50 000 iratot tárolhattak itt, amely ősi dokumentumok egyik legjelentősebb felfedezésének számít. A szövegek többsége kínai nyelven íródott, de akad tibeti, ujgur, szanszkrit, és szogd nyelvű is. Ezek között vannak régi kender papírtekercsek kínaiul és más nyelveken, pálmalevél feliratok tibetiül, illetve egyéb festmények kenderre, selyemre és papírra. A tekercsek túlnyomó többségének témája buddhista, de összességében sokféle témát érintenek. A buddhista kánon művei mellett eredeti szövegmagyarázatok, apokrifek, füzetek, imakönyvek, konfuciánus, taoista, a keleti egyházhoz tartozó keresztény művek, valamint állami dokumentumok, antológiák, szótárak és kalligráfiai gyakorlatok is a könyvtár részét képezték.
A kéziratok többsége korábban ismeretlen volt vagy eltűntnek vélték. Különleges bepillantást engednek az észak-kínai és a közép-ázsiai királyságok vallási és világi ügyeibe. A Barlangkönyvtárban talált kéziratok között szerepel a legkorábbi nyomtatott könyv, a Gyémánt szútra 868-as dátummal, amelyet legelőször szanszkrit nyelvről fordítottak le kínaira a 4. században. A tekercsek között szerepelnek olyan kéziratok is mint a keleti keresztény egyház Jézus szútrája, vagy az ősi go játék szabálymagyarázata, ősi zenei kották, vagy a kínai csillagászat tunhuangi csillagtérképe. A tekercsek elmesélik a buddhizmus kialakulását és fejlődését Kínában, tartalmazzák a kor politikai és kulturális életének leírását, és egyaránt értékes bepillantást nyújtanak a hétköznapi emberek életébe.
A kéziratokat széthordták a világ minden tájára a felfedezés után. A Stein által megszerzett kincsek Nagy-Britanniába és Indiába kerültek, ugyanis az ő utazásait ezek az országok szponzorálták. Első látogatóként Stein mintegy 7000 teljes kéziratot és 6000 töredéket szerzett meg mindössze 130 angol fontért – igaz szerepelnek közöttük dupla kópiák is a Gyémánt és a Lótusz szútrákból. Pelliot mintegy 10 000 dokumentumot vásárolt meg 90 angol fontért, de Steinnel ellentétben, Pelliot sinológusként jobban válogathatott a kéziratok között. Pelliot-t jobban érdekelték a szokatlan és egzotikus kéziratok, mint például a kolostorok adminisztrációja és a pénzügyei. A kéziratok többsége csak azért maradhatott fenn, mert felhasználták őket egyfajta palimpszesztként, amelyeknél a buddhista szövegekhez használt papírok hátsó oldalát használták fel újra. Napjainkban erőfeszítéseket folytatnak, hogy a Barlangkönyvtár kéziratait digitálisan is összegyűjtsék. Ezek ma már elérhetők a Nemzetközi Tunhuang projekt keretein belül.
A Kazár Birodalom egészen a 9. század derekáig megakadályozhatta, hogy besenyők költözzenek Európába -- ezt Györffy helyesen méri fel. Martijn Theodor Houtsma szerint egyébként még a 11. században is szó esik Bäčänäg törzsről és hozzájuk köthető Ala-jontlu, illetve Alka-bölük lószínnévvel jelölt törzsről az Aral-tótól keletre lakó oguzok között (Die Ghuzenstämme; in: Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes II/224-5). Távol tartottam magam attól, hogy a 745 körüli ujgur követjelentés másolatából tippelgessek a későbbi "magyar" törzsszövetség résztvevőire.
Nem adja el, csak azon témájú könyveket, amit már nem kutat.
Ekkor a besenyők még a keletibb, Aral-tó környéki hazájukban élnek, így nyugati szomszédaik között ne is keressük a magyarokat (mazaroi a DAI eredeti szövegében.) Katona-Kiss szerint a Jaik-Volga közé (ahol tehát a magyarok már lehettek az (É)NY-i szomszédaik) csak 780 - 820 között érkeztek.
Az, hogy a kutatók ezeket a tekercseket kézbe vehették, tanulmányozhatták, a rendkívül száraz éghajlatnak köszönhető, amely a különféle íráshordozókat konzerválta. A buddhista sziklaüregek ugyanis a Góbi-sivatag peremén találhatók. Amikor Vang Jüan-lu pár itteni templom őrének nevezte ki magát, sok barlang bejáratát már betemette a homok, így elsődleges feladata e torlaszok eltakarítása volt. Egyébként a világ első ismert nyomtatott könyvét, a Gyémánt szútrát is itt találták meg, amit viszont szanszkritból fordítottak le kínaira. Nemcsak az itt talált szövegek nyelve és eredeti szerzőik etnikuma és vallása volt rendkívül sokrétű, de az általuk használt írásrendszerek és íráshordozók is azok voltak. A nyírfakéregig bezárólag sokféle anyagot használtak.
Ami az ujgur követjelentést illeti, világosan kitűnik belőle, hogy az ujgurok nemcsak határosak voltak a besenyőkkel, de ellenséges viszonyban is álltak velük: "Tőlük [az i-byil-koroktól] északnyugatra van a be-ča-nagok törzse. Ötezer harcosa van. A horokkal háborúskodtak. Tőlük [a be-ča-nagoktól] nyugatra van a dru-gu ha-la-yun-logok törzse." (Senga Toru fordítása, akinek könyvtárából számos érdekes kötetet vásároltam újabban.)
Az ezer katonát kiállító i-byil-korok az Ujgur Kaganátustól délnyugatra éltek.
A birodalom létrejöttekor tehát az ujgurok vezette törzsszövetségtől DNY-ra, ÉNY-ra és az azoktól közvetlen NY-ra élők nevét is ismerjük, bár nehezen kibogozható torzítással.
A múlt század elején a kínai Tunhuang város melletti Makao-barlangokban, vagy más néven az "Ezer Buddha-barlang" egyikében, annak elzárt oldalüregében érdekes feljegyzésre bukkantak. A terület az egykori Selyemút mentén helyezkedett el. Buddhista szerzetesek mintegy 15 ezer különböző, köztük óujgur nyelvű tekercset rejtettek el itt a 11. század elején. A minket érdeklő szöveg Az öt hor követ jelentéseelnevezést viseli. Az eredetileg az ujgur kagán parancsára összeállított jelentés öt kiküldött embertől származik, akiknek feladata a birodalom szomszédos népeinek feltérképezése volt. A jelentés Koreától Perzsiáig ismerteti az egyes népeket, törzsszövetségeket. A tudósítás tibeti fordításban maradt fenn, 1956-ban Jacques Bacot adta ki. Szerinte a forrás a birodalom megalakulása körüli időben, 745 táján keletkezett, amikor a toquz oguz (=kilenc ogur) törzsszövetség élén álló ujgurok a baszmilokkal és a karlukokkal szövetkezve megdöntötték a Türk Kaganátust. A szöveg az ujgurokat "hor"-nak nevezi, bár egyesek szerint olykor másokra is alkalmazza ezt a megjelölést.
A felbecsülhetetlen értékű iratokat egy Vang Jüan-lu nevű taoista szerzetes találta meg 1900-ban, rövidesen árusítani kezdte őket, s azokból Stein Aurél közel 10 ezret vásárolt meg a British Museum számára. Az ujgur követjelentés tibeti változatának kéziratát viszont egy francia orientalista, Paul Pelliot vette meg, ő látható a fotón a Makao-üregekben munka közben (1908).
Zimonyi István összefoglalása szerint a baskírban, tatárban és a csuvasban a Fehér-Ätil a Káma és Bjelaja folyókra vonatkozott, melyeket a tatárok még Kis-Idilnek is hívtak. Ezt a két folyót tekintették a Volga felső szakaszának. (Középkori nomádok - korai magyarok; Balassi, Bp, 2012, 64).
Megadtam a forrást a 125.-ben: Vgec-ügyek - Egy elfeledett ősapa, in: Hadak útján 24/2, Archaeolingua Alapítvány, Bp.–Esztergom, 2017, 223–31. Mindenesetre a topik korábban indult, mint ahogy B. Szabóék ezt az ide kapcsolódó felvetésüket publikálták.
"Németh Gyula már 1930-ban utalt arra Álmos (Ámosz?) atyjával, Ügekkel kapcsolatban, hogy az öge és ögel különösen az ujguroknál volt gyakori méltóságnév. Ezt a gondolatát újabban B. Szabó János és Sudár Balázs vitte tovább ... az utolsó ujgur fejedelmet éppen Ügének nevezték ... Ezek szerint a méltóságnév már személynévként is adatolható az ujguroknál ... 846-ban halt meg az Altaj hegységben"
Mind ugyanazt jelentik, mint Álmos apánk személyneve: 'gyémánt'.
Erre adott a Névtelen jegyző két naiv (egy magyar és egy latin) magyarázatot.
Én pedig hoztam egy héber párhuzamot (például a Tevele-Dávid-tól eltérően már nem tartom valószínűnek), és egy kirgiz jelentést: 'acél'. A kirgizben tehát 'gyémánt' és 'acél' jelentéssel is megvolt a szó (Radlov i.m.).
Turghun Almasznak hívták például a legismertebb ujgur költőt, az Ujgurok c. forradalmi jelentőségű történelmi könyv szerzőjét. A kötetet a kínai liberalizáció tetőpontján, 1989-ben adták ki Ürümcsiben. A szerző az ujgurok kínaiakkal szembeni kulturális elsőbbségét bizonygatja a Kr.e. 4. évezredtől fogva, beleértve például a Tarim-medencei múmiák kilétének feszegetését.
