Abból gondolom, hogy megbánták, amilyen stílusban lezárták a privát levelezésünket. Nemcsak elkezdték, le is zárták a kommunikációt. Persze, levontam a konzekvenciát.
Számolgattam, hogy hányan szólítottak már meg ismeretlenül az indexes megnyilvánulásaim alapján és hányan jöttek rá hosszabb-rövidebb idő után, hogy kár volt.
Vannak dolgok, amelyeket jobb nem észrevenni, de ha már észrevettük, még mindig dönthetünk, hogy mennyire vesszük figyelembe. S ha nem érdemes túlzottan figyelembe venni, akkor lazán felül is lehet rajta emelkedni. Mintha ott sem lenne. Bennem ez ilyen gondolatokat ébresztett. :)
Kedves MayItBe, ha téged aggaszt az idő múlása, akkor erre talán nem az a legjobb gyógymód, ha más nőket, akiket az életben még sosem láttál, lenénikézel...
Törekedj inkább arra, hogy a gondolataid tiszták legyenek, mentes legyél a gyűlölködéstől, a negatív indulatoktól, és tudjál örülni mindennek, ami valóban örömre ad okot! Egy-egy szép virágnak, a napsütésnek, a tieid szeretetének, egy szép versnek, egy gyönyörűséges szerelmes népdalnak, egy magával ragadó szimfóniának, az élet szép pillanatainak!
Ettől a polidiliben még kritizálhatod nagyon keményen azt, amiről úgy látod, hogy nem jól történik a közéletben, de vigyázz arra, hogy akivel személyesen beszélsz, az iránt soha ne legyen benned negatív indulat. Az olyan, mint a méreg... és tényleg neked árt elsősorban.
A lélek, a belső beállítódásunk egy idő után meglátszik az arcvonásainkon, a szemünk állásán, a testtartásunkon is. Elsősorban ezen múlik, hogy idősebb korunkban milyenek leszünk. Rajtunk, nőkön nagyon sok múlik a családunkban. Te is tudod, hogy ha mosolygunk, kedvesek, derűsek vagyunk, az olyan, mint mikor kisüt a nap, mindenki jól érzi magát tőle. Még a táj is azonnal szebb lesz, ahogy az otthonunk is...
Sok feladatunk van, a munkában is, a családban is, és még magunkkal is törődnünk kell, hogy egészségesek, fittek maradjunk. Például ezért jó szorgalmasan látogatni az aerobik termet is. Bevallom, én mindig örülök neki, ha a konyhában tevékenykedem, és kijön hozzám a férjem, aki még most sem bírja ki, hogy játékosan rá ne paskoljon a hátsómra, át ne öleljen... és érezhetően jóleső érzéssel tölti el, hogy bár már pár centivel többet kell átölelnie, de most is olyan keményhusú vagyok, mint amikor fiatal házasok voltunk. :)
Ha valóban aggaszt kissé az idő múlása, szerintem ez a legjobb módszer: törődj a lelked és a tested egészségével, épségével... és ha derűs, jókedvű tudsz maradni, akkor sokáig megőrizheted női varázsodat, amitől a hozzátartozóid is, barátaid, ismerőseid is szeretnek a közeledben lenni.
Most néhány jó pillanatra gondolok, amit a fórumozás - nekem egyébként hobbim - közben átéltem... akár mint egy-egy hozzászólás szerzője, akár, mint olvasója.
Ha netán másoknak is lenne olyan pillanatuk, amire szívesen emlékeznek vissza, szívesen venném, ha megosztanának belőle valamit, amit szívesen elmesélnek. :)
Ahogy ott álltam a sokaságban, egyszer csak észrevettem, hogy a baldachinos emelvény fölött, amin a pápa ült, körözni kezdett egy sirály. Egy nagy nemzetközi kórus énekelt, a madár pedig eközben gyönyörűen repült, tényleg úgy, mint a leggiccsesebb amerikai filmekben, mintha csak számítógéppel tervezték volna meg a röptét. Egészen elképesztő volt látni, hogy mindez itt igazi. Nem is erős, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen Isten-tapasztalást jelentett ez számomra. Mélységes nyugalommal töltött el, és legbelül tudtam, nem kell keresztes lovagként harcolni érte, Isten van, ez nem lehet kérdés. Ebben a pillanatban úgy éreztem, Isten megszólalt: „Vagyok!” A lelkemben pedig így feleltem neki: „Tudom, Uram – de azért olyan jó, hogy megmutattad.”
Most arra, hogy szép kerek számot alkotnak a hozzászólásaim ebben a pillanatban, de ahogy elküldöm, máris változik a helyzet, tehát ez a pillanat érdemes a megörökítésre. :)
