Lehet filozófiailag érvelni amellett, hogy ha már létezik egyáltalán akármi, akkor nincs okunk feltételezni egy korlátozó tényezőt, ami leszűkítené a ténylegesen létező dolgok körét. De akár sejthető, akár nem, elképzelni mindenképpen lehet egy olyan multiverzumot, amiben összességében véve minden megvalósul, ami elméletileg egyáltalán megvalósulhat.
"ami közvetlenül befolyásolja azt, hogy mit fog tenni a következő pillanatokban."
Az ennek az oka, hogy az agy mint adatfeldolgozó és modellező rendszer a múlt és a lehetséges jövő adatait folyamatosan pörgeti, mint amik a jelenben vannak.
A modellezésnek és a tervezésnek ez alapkövetelménye.
Minél tágabb a merítés az élővé tett múltból és az élővé tett jövőből, a modellt annál több adattal képes pontossá tenni. Annál közelebb fog állni a valósághoz.
Ha arra, hogy a jelen az ember számára egy sávja a valóságnak, akkor ezt tudom mondani:
Az állatokra azt a szokták mondani, hogy a jelenben élnek. Csak az itt- és most létezik a számukra.
Értik ez alatt azt, hogy nem vagy alig befolyásolja őket a múlt. A tudatosan felfogott múlt.
Csak arról tudnak ami most van. Ebben a pillanatban.
Persze nem egyformán, ez fajonként változik.
Az ember számára az itt- és most egészen mást jelent, mert az emlékezet kiterjeszti az itt- és most érzést a valóság egy sávjára, ami közvetlenül befolyásolja azt, hogy mit fog tenni a következő pillanatokban.
Értem ez alatt azt, hogy valameddig látunk visszafelé a múltba, elképzelünk valamilyen jövőt a jelen alapján, ami bizonytalan. Így a "múlt" és a "jövő" jóval gyengébb mint az "itt és most".
Ettől még azonban az élő jelenhez köthető az ismert múlt és az elképzelt, megtervezett jövő is.
Mindamellett ahogy a múlt hat ránk, a jövő is hat visszamenőlegesen, mert célirányosan választunk
cselekvési módokat az "ismert" jövő szempontjából.
Így a jövő már nem egészen esetleges, hanem irányított.
Kicsit úgy működik mint egy időgép.
A lehetséges jövő szempontjából cselekszünk a jelenben.
A problémádra van egy nagyon egyszerű magyarázat: az idő műlásának érzetét az okozza, hogy a múltra emlékezünk.
Azonban a memória úgy működik, hogy az idegsejtek között csinál egy megfelelő rendet - banyek, mintázat! - azon az áron, hogy orbitális mennyiségű hulladékhőt is generál. Azaz a memória működése összességében növeli az entrópiát, ezért tudjuk az információkat eltárolni. És mivel vannak és folyamatosan szaporodnak az eltárolt infók, ezért az az érzet alakul ki az elmében, hogy az idő a múlt irányából a jövő felé megállíthatatlanul telik. (Annyira erős ez az ösztönös szubjektív érzet, hogy a legtöbbeknél azt is akadályozza, hogy a relativitáselméletek időt érintő furcsaságait egyáltalán bevegye a gyomruk: "Az nem lehet, hogy az idő így telik, meg úgy telik!")
Ha a jövő egy statisztikai eloszláson múlik, merthogy a nagyobb entrópiájú állapotok valószínűbbek, vagyis a valószínűség növekedésének az iránya határozza meg az idő irányát, akkor szubjektíve mindig ugyanaz az idő iránya, mint objektíve?
Ha beszélgetek egy emberrel, és az idő múlásával hallom, amit mond, látom, hogy hogyan viselkedik, akkor objektíve nézve, kívülről nézve pillanatról pillanatra mindig kábé azt a makroállapotot tapasztalom, ami a legtöbb különböző mikroállapothoz tartozik. Ez a statisztika a kvantummechanikai, vagy akármilyen granularitású fizikai valóság törvényszerűségein múlik. Tehát az, hogy milyen személyiség nyilvánul meg a viselkedésében, hogy mit mond, hogy milyen gondolatai vannak, hogy hogyan reagál a dolgokra, az ezt az objektív, fizikai statisztikai eloszlást követi.
De ha szubjektíve is statisztikai alapon dől el, hogy valószínűleg merre megy a jövő a lehetséges állapotok terében, az akkor a szubjektív tudatállapotok entrópiáját követi, nem? Szubjektíve arra megy a jövő, amihez sok különböző szubjektív múlt tartozik, vagy ami sok különböző módon össze tud állni. Vagyis lehet, hogy a beszélgetőpartnerem szemszögéből nézve valószínűleg egészen másfajta módon zajlik le a beszélgetés, mint az én szemszögemből nézve. És akkor igazából nem ismerjük egymást. Mindenki csak szubjektíve nagyon valószínűtlen alternatív változatokat lát maga körül, mert a saját szemszögéből nézve ők a valószínűbbek.
Ami nagyon furcsa lenne, szóval remélem, hogy az objektív valószínűség iránya és a szubjektív valószínűség iránya valahogy össze van kötve.
Ha én el tudok, az Anzelm által elképzelt Istennek, teremtőt képzelni, vagy esetleg szülőket, sőt felmenő családfát, akkor már nem lehet a bibliai Isten a legnagyobb elképzelhető. Sőt két Isten esetén sem lehet a legnagyobb az egyik. Mi alapján választhatnánk ki Istenek közül a legnagyobbat? Másrészt a „legnagyobb elképzelhető” csak egy absztrakció, nincs értelme. Mi alapján a legnagyobb? Magasság? Szélesség?
Te akkor se ismernél meg egy érvelési hibát, hogyha péklapáttal pofáncsapna. Hiszen te magad követed el a legtöbbet!
És ha történetileg nézzük, ez utóbbi kapcsán ismerted először meg az érvelési hibákat, mivel a tieidre ÉN állandóan "a te érvelési hibád" weboldalról tűztem be linkeket. Addig azt se tudtad, hogy vannak ilyenek!
Nagyon is ontopik az a felvetés, hogy miért szükséges több Univerzumot / Multiverzumot / PoliUniverzumot kitalálni, vagy feltételezni, hasonlóan az "Isten"-hitekhez.
Pontosabban annak a topikomnak sem pont az a témája. Hanem annak a lehetőségnek az igazolása vagy cáfolata, hogy kivétel nélkül minden valóságos, ami lehetséges.
Te eddig egy vesszőnyit sem írtál on-topic ebbe a topikba. Ha arról akarod kifejteni a véleményedet, hogy szerinted miért nincsen multiverzum, akkor ennek a topikomnak az a témája:
Azt hiszem, egyértelműen kiderül a nyitó hozzászólásból, hogy ez ebben a topikban nem kérdés, amikor azt írtam, hogy "de akár sejthető, akár nem, elképzelni mindenképpen lehet", és abból, hogy hipotetikusnak nevezem a multiverzumot, és abból, hogy a nyitó hozzászólás egyik kérdésében feltételes módban írok a multiverzumról, a másikban pedig kimondottan azt írom, hogy "függetlenül attól, hogy van-e multiverzum".
De ha neked ebből mindből nem volt egyértelmű, akkor most explicite szólok: ennek a topiknak nem tartozik a témájhához, hogy valósághű-e akármelyik multiverzum kozmológia, vagy nem.
Nem valószínű, hogy halandzsa. Hiszen a tézis: Gondolkodom, tehát vagyok (Descartes). Az antitézis: Van rajtam kívül is valaki, ami(aki) az ÉN negációja. Szintézis (azaz a negáció negációja - dialektika Hegel szerint): Isten, aki Vagyok. Tehát: minden Isten azaz minden ÉN - lényegében ez szolipszizmus. Ha ez igaz, akkor hol van a többi ÉN? - A többi ÉN csak az ÉN álma. Most jön a dialektika egy másik tétele: az ellentétek egysége és harca: Nemcsak a többi ÉN az ÉN álma, hanem ÉN is egy másik ÉN álma vagyok. Tehát most sem irogatunk ide az indexre, hanem csak álmodjuk, hogy irogatunk, aztán beleér a kezünk a bilibe, felébredünk, arra ébredünk, hogy az előző álmunkat ámodjuk és nincs kezdet meg vég, mert minden alprogram (programozásban: szubrutin) egy magasabb alprogam része, és a legmagasabb alprogram pedig azonos a legalacsonyabbal. Rekurzív vagy reentráns hívásoknak (call) hívják? - már elfelejtettem, hogy melyik, pontosan melyik.
Az összes definíció hamaza léyegében "gömb alakú", vagy nevezhetjük tautológia-szerűnek is. Minden visszavezet ide: "ÉN vagyok". Ez pedig Isten nevének lefordítása. Nem gyanús, hogy Isten VAGYOK-nak nevezi magát?
"Loeb szerint ájult tisztelet övezi az olyan fogalmakat mint a szuperszimmetria, a húrelmélet, a Hawking-sugárzás, az anti-de Sitter/konformációs mezőelmélet (AdS/CFT) és a multiverzum (végtelenül sok párhuzamos univerzum), anélkül, hogy ezeket akár parányi kísérleti bizonyíték is alátámasztaná. Loeb hivatkozik is egy tudományos konferenciára, ahol prominens fizikusok jelentették ki: „ezek az elméletek bizonyára helyesek kísérleti tapasztalatok hiányában is, hiszen fizikusok ezrei hisznek benne, és az nehezen képzelhető el, hogy kiváló matematikai képességgel rendelkező tudósok egész közössége tévedésben lenne”.
