A világháborús összeomlástól a románok 1919. augusztusi budapesti bevonulásáig. Avagy miért engedték el a dolgokat Károlyiék, és miért nem sikerült 133 nap alatt ugyanaz, ami sikerült Kemálnak szovjet segítséggel. Nézetegyeztetés.
Mivel az antant a románok mögött állt, főleg a franciák, tőlük gyorsan kaptak hadianyagot, fegyvert, kiképzést, de korántsem eleget. Amikor 1918 novemberében újra betörnek
Erdélybe, még szedett-vedett, szó szerint bocskoros hadak érkeznek,
ezt több visszaemlékezés is megerősíti. Életbevágó számukra a benyomulás, ugyanis lényegében az itt rekvirált holmikból tudnak felszerelkezni.
"Ennek ellenére Tormay Cécile művei közül az 1921-es Bujdosó könyv szerinte komoly irodalmi értékkel bíró kordokumentum, amely olvasói számára jelentősen árnyalja a Tanácsköztársaság időszakára vonatkozó történelmi ismereteket"
Bár Csunderlik szerint ott sem volt a forgatagban...
... arról az 1925-ös perről ... amelyben Tormay Cécile-t megvádolták, hogy leszbikus viszonyt folytat Zichyné Pallavicini Eduardina grófnővel ...
Megjelent egy könyv: Egy „nyomdafestéket el nem bíró” ügy. A Tormay Cécile per címmel a Balaton Akadémia kiadó gondozásában 2013-ban, amelyben egy bíró, Döme Attila hosszú kutatómunkával összeszedte a per iratait és vallomásait.
... A könyv konklúziója az, hogy bírói szemmel értékelve szakmailag helyes és megalapozott ítélet született, tehát a gróf által állított fajtalanság nem volt megállapítható, de nem kívánt Tormay Cécile nemi identitásával kapcsolatban állást foglalni.
... Tormay maga azt mondta, hogy ezt a méltatlan pört azért zúdították a nyakába, mert egy „galíciai kommunista”, egy „vörös lelkű” író megfenyegette, hogy ha nem vonja vissza az őszirózsás forradalomról szóló Bujdosó könyvet, akkor botrányba fogják keverni. Ennek a fenyegetésnek azonban nincs nyoma, ő sem árulta el, ki is volt ez a vörös lelkű író, mert az méltatlan lett volna. A pert Zichy gróf indította, aki se nem vörös, se nem galíciai, hanem egy csapodár férj, aki indokot keresett a váláshoz.
... Mert lett egy szeretője, a feleség viszont – aki annak a katolikus asszonyszervezetnek volt az alelnöke, amelyet Tormay Cécile-lel közösen alapítottak éppen az őszirózsás forradalom idején, ami bátor dolog volt –, nem akart katolikusként az öt gyerekkel elválni, bár gyakorlatilag már külön éltek. Zichy aztán a szolgáktól hallotta a pletykát a két nő kapcsolatáról, és úgy gondolta, megpróbálja ezt. Így indította el az erkölcs nevében a pert, tehát egyáltalán nem volt ennek politikai vetülete, de aztán mégis a politikai térben kezdett el valamit jelenteni az is, hogy esetleg leszbikus, és az is, hogy egyáltalán ez az egész per elindult. A két nő aztán a botrány kirobbantója ellen rágalmazási pert indított, a bíróság pedig – Horthy Miklós kormányzó személyes közbelépésére – nekik adott igazat, és Zichyt másfél év börtönbüntetésre ítélte.
...
A szolgák vallomásai nagyon színesek, de egy részük később hazugságnak bizonyult. Volt egy szolga, aki megfúrta a hálószoba falát – a gróf lefizette, hogy a felesége hálószobájába kukucskáljon –, és nagyon érzékletes pornóleírásokban mondta el, hogyan is volt a két nővel, de később a bíróság kiderítette, hogy onnan nem is lehetett látni azt a részét a szobának.
Tényszerűen tehát nem derült ki, de ha az ember megnézi az életrajzát, látja, hogy nem volt férfi az életében. Egészen fiatalon Olaszországban egy olasz nővel élt együtt, aki bemutatta Mussolininek – akkor lelkes híve lett a fasizmusnak. Amikor hazajött, összebarátkozott Zichynével, később pedig egy másik nővel Mátraházán vett házat, ott is halt meg.
Amikor Fényes október 31-én éjjel tudomást szerez arról, hogy a Mária Terézia Laktanyánál egy bosnyák ezredet vonultattak fel a tüntető tömeggel szemben, még éppen időben érkezik, hogy megakadályozza az összecsapást. Ismét élete kockáztatásával tesz tanúbizonyságot bátorságáról: a konflisból kiugorva, fehér zsebkendőt lobogtatva rohan a dühös tömeg és a fegyvert már célra tartó katonaság közé. Eléri, hogy lefújják a sortüzet. Vajon hány emberi életet mentett meg ezzel? Bizonyára több tucatot. Hogy a forradalom reggelre vér nélkül győzedelmeskedik, és az egész főváros békésen kerül a Magyar Nemzeti Tanács ellenőrzése alá, az nem kis részben Fényes László fellépésének is köszönhető, aki ezekben a napokban alig alszik, folyamatosan járja az utcákat és a létfontosságú hivatalokat, a rend fenntartására szólítja fel az ünneplő, levegőbe lövöldöző katonákat, és biztosítja a telefonvonalak, a villany-, a gáz- és élelmiszerellátás folyamatosságát. Közben lelkes tengerészekből álló alakulat kíséri és őrzi, akik a dunai monitorokra is kitűzték a nemzeti zászlót.
Az abszurd határát súrolja, hogy egy évvel később éppen őt vádolják majd a forradalom jóformán egyetlen halálos áldozata, Tisza István meggyilkolásával. Pedig még a korabeli sajtó is beszámolt arról, hogy ő maga "éktelen haragra gerjedve" kergetett el egy tengerészt a Nemzeti Tanácstól, aki arra akart vállalkozni, hogy meggyilkolja Tiszát. Fényes "felindultan tiltakozott az ellen, hogy a Nemzeti Tanácsnál, felesküdött katonák ilyen tettekre ragadtassák magukat, és mást tegyenek, mint amit tőlük a Nemzeti Tanács kíván. A matróz erre eltávozott." (Pesti Napló, november 1., 11).
"A nép ma éjszaka erőszakkal kezünkbe adta a hatalmat" - nyilatkozza Az Estnek november 1-jén. "A felelősség azokat terheli, akik a felsőséget rávették, hogy ne hallgasson intelmeinkre. Mi jó ideje láttuk, hogy nem tudjuk az embereket féken tartani és hogy ez némiképp csak azért sikerül, mert sokszor kedvünk ellen való agitációs kifejezéseket használtunk, hogy ily módon a nép morajló haragját csitítsuk. Szóbeli izgatás medrébe tereltük a dolgokat, hogy a népet a tettektől visszatartsuk. Reméltük, hogy időközben a hatalom észre tér, és belátja, hogy a rend állandó fenntartása mégiscsak úgy lehet, ha gróf Károlyi Mihálynak a törvényes főhatalom átadja a kormányzatot. Ez nem történt meg, és az események nem voltak tovább mederben tarthatók." Vajon így nyilatkozik valaki a forradalom másnapján, akinek a törvényes rend felforgatása, a zűrzavar előidézése a célja? "A forradalomnak az a baja, hogy az emberek megszeretik, pedig csak a szükséges rossz" - írja november 5-én Az Estben megjelent cikkében.
A forradalom győzelme utáni napokban sem pihenhetett meg, hiszen egyre vészjóslóbb hírek érkeztek vidékről, ahol a háború poklából hazatérő katonák a maguk kis miniforradalmait vívták meg a falvakban és városokban a régi rendszer képviselői, a jegyzők, az uzsorások (akik gyakran zsidók voltak) és a földesurak ellen, akik az otthonmaradott szeretteiket évekig sanyargatták. Földosztást követeltek, és gyakran a saját kezükbe vették a dolgok irányítását, raboltak, fosztogattak, gyilkoltak. Összecsaptak a háborúból meggazdagodott földesurak és kereskedők zsoldosokból álló magánhadseregeivel. A nemzetiségi területeken gyakran magyarellenes éle is volt a felkelésnek, félő volt, hogy elszabadul az etnikai öldöklés. Fényes Nyíregyházára, választói körzetébe utazik, hogy csillapítsa a kedélyeket.
Később Károlyiékat azzal vádolták meg, hogy az ő izgatásukra bomlott fel a front, és ők oszlatták fel a hadsereget. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a katonák rendezetlenül, tömegesen hagyták el a posztjukat. "És azt mondják: 'igaz, a front felbomlott, de a magyar katonák csak azért akartak hazajönni, hogy a hazát itthon megvédjék. És ezt tették Károlyiék lehetetlenné.' Erre kell még röviden felelnem. Elsősorban is, ha nem tudott győzni az egész osztrák-magyar hadsereg a némettel együtt, akkor az egységes entente-hadsereggel szemben csak a magyar katonaság még akkor sem tudott volna győzni, ha itthon még harcolni akart volna. A szomorú valóság azonban az — és erre én, mint a nemzetőrségnek volt kormánybiztosa vagyok illetékes tanú —, hogy a frontot otthagyott katonák csak haza akartak jönni, sokan talán azzal a hittel, hogy itthon védik a határokat. Mire azonban magyar földre értek — tanúul hívok fel minden katonát, legénységit és tisztet egyaránt — mindenki sietett haza a falujába: 'a jegyzővel és a szatóccsal leszámolni'" (A háború elvesztése és a forradalom, 132). Nem csoda, hogy a katonák leszerelését ebben az időben éppen a vagyonos polgárság és a nagybirtokos konzervatív arisztokrácia sürgette a legjobban!
A könyv címén lehet vitatkozni, de a tartalma minden, csak nem szerecsenmosdatás. A Tanácsköztársaságról megjelent írások többsége a végletekig elfogult valamelyik oldal irányában, ez a mű szerintem objektíven írja le a történteket. Óriási munka van benne, források százaira hivatkozik, rengeteg olyan dolgot említ, ami eddig nem volt igazán közismert, mindamellett urban legendeket cáfol meg. Nem könnyű olvasmány, néha nehezen kibogozható mondatokkal operál, pár helyen talán túlzásba is viszi, de olvasmányos.
Mondjuk, rosszfiúknak nevezni őket, jókora eufémizmus, szerecsenmosdatás, de ez is összetettebb kérdés annál. Mint ahogy pl. a határon áttoloncolt, saját szavaikkal "improduktív" zsidók ügye is. Nem akartam még ennyire előreszaladni, bár egy fórumon úgyse lehet tartani az időrendet.
Én elolvastam az "Elátkozott köztársaság"-ot, szerintem nagyon jó könyv. Sok mítoszról lerántja a leplet (szabadkőműves összeesküvés elmélete, stb.), ez nyilván sokaknak nem fog tetszeni. Kemény, de objektív mű.
A "Rosszfiúk világforradalma" is erősen ajánlott, ennek még csak a felénél tartok, sok új info van benne, ami eddig nem volt közismert (pl "zsidó forradalom" elmélete, ami eddig közszájon forgott, kissé más megvilágításba került (a zsidók túlnyomó többségben voltak a bolsevik vezetők között, ennek ellenére a zsidó egyház vagyonát is államosították, sőt a Magyarországra menekült galíciai zsidókat is simán kitoloncolták az országból). Pl. az sem volt eddig közismert, hogy Horthy nemzeti hadseregét jórészt a szegedi zsidók pénzelték.
"A bolsevizmus akkor is tovább súlyosbította a helyzetünket, mert annak eltiprására jobban odafigyelt az Antant és a Kisantant is; utóbbi jórészt ennek felszámolása ürügyén hatolt egyre beljebb és beljebb hazánkba."
Magyarország új határai nagyjából 1918 tavaszán meg voltak rajzolva az antant asztalain, és ez a csehekkel és a románokkal is le volt boltolva. Kunék bukása után mindegyik szomszéd vissza lett parancsolva erre a vonalra, függetlenül attól, hogy hol álltak akkor a seregei.
Amikor az országgyűlés október közepén összeült, hogy megvitassa a kül- és belpolitikai helyzetet, az október 17-i ülésen szinte bombarobbanásként hatott Tisza István kijelentése: „Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”
Az államapparátus, a hadsereg egyelőre még Wekerle Sándor kormányának engedelmeskedett. Miután ez a kabinet 23-án lemondott, a szocdemek, a Károlyi-párt és az Országos Radikális Párt képviselői még aznap a késő esti órákban Károlyi palotájába sereglettek, és minden sütnivalójukat latba vetették. Egy nemzeti tanács létrehozásán törték a fejüket, orosz mintára. Másnap a Népszava és a Világ bedobta a parlamenten kívüli "népkormányzás" frázisát.
Október 25-től a főváros népe egy héten át nap mint nap késő estig az utcán tartózkodott. A három felforgató párt képviselői aznap éjjel hivatalosan is megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot, és elfogadták a Jászi (Jakubovics) Oszkár, valamint Kunfi (Kohn, tévesen: Kunstätter) Zsigmond által megfogalmazott, számozását illetően a 48-as hagyományokat felidézni igyekvő 12 pontos kiáltványt. Azáltal, hogy a külföldet felszólította: a lemondott, de még hivatali idejét töltő Wekerle helyett velük vegye fel a kapcsolatot, a Tanács nyíltan ellenkormányként lépett fel.
Ezzel egy időben tartalékos katonatisztek és baloldali szocdemek Katonatanácsot gründoltak, amely tüstént megkezdte a fővárosban és környékén elhelyezett katonai egységek csatlakoztatását, valamint forró drótot teremtett a 80 helyi katonai alakulattal. A készülődés nem maradt sokáig titokban. Wekerle a kegyetlenségéről hírhedt Lukachich Géza tábornokot nevezte ki a budapesti katonai kerület parancsnokává, elrendelve a Nemzeti Tanács proklamációját közlő napilapok elkobzását.
A lázadást szító körök kirakatfigurája, a tehetetlen báb szerepére kiválóan alkalmas Károlyi Mihály gróf eközben már a Gödöllőn tartózkodó IV. Károlynál kilincselt, megpróbálva rávenni őt egy önkéntes hatalomátadásra. A király látszólag beadta a derekát, hajlandónak mutatkozott őt miniszterelnökké kinevezni - ám miután visszautazott Bécsbe, megmakacsolta, meggondolta magát.
Október 28-ára fontos bejelentést ígérve csődítettek tömeget a Nemzeti Tanács mögött álló erők a Károlyi-párt Gizella téri (mai Vörösmarty téri) helyiségéhez. A szónokok egy ideig szóval tartották a tüntetőket, mígnem elhangzott a jelszó: Menjünk Budára! A megindult emberáradatot a Lánchídnál a karhatalom feltartóztatta, majd a csendőrök sortüzet zúdítottak rá. Három ember meghalt, közel félszáz megsebesült. Mindez óriási felháborodást keltett. A Soroksári úton erre feltörték a Fegyvergyár raktárát, és kiosztották az ott talált puskákat, s hamarosan megkezdődött a különböző szervek, szervezetek csatlakozását bejelentő küldöttségjárás a Nemzeti Tanácshoz.
A dualista államhatalom mindinkább a teljes szétesés állapotába került. Amíg a Károlyi-palotából az Astoria szállóba költözött Nemzeti Tanács lázasan tanácskozott, József főherceg, menteni igyekezve a menthetőt, a testes Hadik János grófot nevezte ki miniszterelnökké (a történetírás egynapos miniszterelnökként tartja számon - az egyik karikatúrán egy magaslatról gurítják le a régi rend hívei "nagy remények között"). Az új kormány nyilatkozatában minden szépet és jót megígért, csak hogy az érlelődő forradalmat leszerelje.
Október 30-án már a gyárakat is ellepték az agitátorok. Ebédszünetben arról beszéltek, itt az idő, mindenki válasszon küldötteket, alakítsanak belőlük üzemi munkástanácsot. A laktanyákban mind szélesebb körben osztogatták a Katonatanács röplapját, amely felszólította a katonákat, hogy a jövőben csak ennek az új szerveződésnek engedelmeskedjenek. Lelkes tisztek végigjárták a fővárosi kávéházakat, éttermeket, és mindenkit a forradalomhoz való csatlakozásra szólítottak fel.
Estére hatalmas tüntetés bontakozott ki a Gizella téren. A jelen levő tisztek és katonák a tömeg követelésére levágták a király nevének kezdőbetűjét és a sapkarózsákat, miközben bejelentették, hogy két budapesti gyalogezred menetalakulatát, amelyek a fővárosban megbízhatatlanná váltak, Hadikék a Drávához irányították.
A forradalom „vezérkari főnökének” szerepében tetszelgő Szántó (Schreiber) Béla Lőb felszólította a tüntetőket: „Hozzátok vissza őket!” Néhány perc múlva közel tízezer ember indult el Korvin (Klein) Ottó, Korvinyi (Kohn) Árpád és Pusztai Gazda Jenő vezetésével a Keleti pályaudvarra. A tüntetők elfoglalták a pályaudvart, kiszabadították a frontra vezényelteket, és mintegy kétezer fegyvert zsákmányoltak, majd egy részük az Astoria szállóhoz, másik a Conti utcai katonai fogházhoz vonult. Itt kiszabadították a politikai foglyokat és a katonaszökevényeket.
Időközben az ugyancsak tetemes súlyfelesleggel küzdő, egyáltalán nem forradalmi megjelenésű Landler Jenő leállíttatta a Budapest felé irányuló vasúti forgalmat, ezzel megakadályozva, hogy a Lukachich kérésére útnak indított „megbízható alakulatok” elérjék a fővárost. Lukachich és Szurmay Géza honvédelmi miniszter csendőrei éjszaka megpróbálták elfoglalni a lázongás tűzfészkét, az Astoria szállót, de negyedórás tűzharcban alulmaradtak.
Az éjszaka eseményeihez tartozott, hogy Szántó emberei elfoglalták a térparancsnokságot, hatalmukba kerítették az intézmények, laktanyák, raktárak egész sorát, megszállták a rendőr-főkapitányságot, az őrszemélyzet főparancsnokságát, a telefonközpontokat, a pályaudvarokat és az Osztrák—Magyar Bankot, egyszóval a stratégiai fontosságú objektumok sorát. A folyami monitorok felsorakoztak a belvárosi Duna-part védelmére. A dualizmus erői fokozatosan visszaszorultak a budai vár területére. Hajnalban Lukachich Géza, majd Hadik János miniszterelnök, később József főherceg is telefonon tárgyalt IV. Károllyal. Hadik benyújtotta kormánya lemondását, és megegyezés született Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezéséről.
Az I. világháborús magyar veteránok mentek volna harcolni a ránk törő megszálló-területrablók ellen, de - elmondásuk szerint - Károlyiék ezt megakadályozták.
Amikor október 27-én este a Bécsből hazaérkező Károlyit hatalmas tömeg fogadta a Keleti Pályaudvaron, Fényes László a rendőrfőkapitánnyal, Sándor Lászlóval közösen próbálta megőrizni az esemény békés jellegét. Bevonták a pályaudvaron kifeszített német birodalmi zászlót, mivel az vörös posztóként ingerelte a magyar nemzeti zászlót lengető tüntetőket. A tömeg a Himnuszt és Kossuth-nótát énekelve végighordozta az ostoba bábként pózoló Károlyit a városon, és csak azután volt hajlandó szétszéledni, miután Fényes és a függetlenségi párti politikusok a Gizella téren megígérték, hogy másnap este kihirdetik a Nemzeti Tanács határozatát.
Fényes László egyáltalán nem volt forradalmár, sőt, még csak nem is fogadta örömmel a forradalom gondolatát. Joggal tartott attól, hogy a forradalom erőszakhoz és az utcai csőcselék uralmához vezet, fosztogatásokhoz és gyilkosságokhoz. Bár független és demokratikus Magyarországot szeretett volna látni, de azt a jogállam és a törvényes rend fenntartásával kívánta elérni. Ezért vett részt a Magyar Nemzeti Tanács munkájában. Ekkoriban Budapesten már pattanásig feszült a hangulat, a frontról egyre több katona szökött haza, és a civil lakosság is követelte Károlyi miniszterelnökké való kinevezését - de vajon kiknek a sugallatára?
Az uralkodó elit azonban makacsul ragaszkodott a hatalomhoz, és meggyőzték a királyt és József nádort, hogy ne Károlyit nevezze ki miniszterelnökké. Ez a felelőtlen döntés az adott helyzetben óriási felháborodást okozott és ez vezetett közvetlenül a forradalom kitöréséhez. Október 28-án dühös tömeg gyűlt össze a belvárosban, és elhatározták, hogy Budára vonulnak, ahol rákényszerítik József nádort Károlyi kinevezésére. Fényes megkísérelte eltéríteni a tömeget, arra kérve őket, hogy csak a pesti Duna partra vonuljanak, és onnan kiabáljanak át a Várba. Sikertelenül. A Lánchídhoz vonuló tömeget a kivezényelt katonaság ugyan továbbengedte, a rendőri és csendőri alakulatok azonban elzárták az útját.
Az Est október 30-ki száma a következőképpen számolt a történelembe később lánchídi csataként bevonult eseményről: "A tömeg néhány percig mozdulatlanul állott szemben az ordítozó rendőrökkel. Fényes László, aki hiába csillapította a népet, hogy maradjanak a pesti Duna-korzón és onnan harsogják Buda felé, hogy 'éljen Károlyi Mihály', elsodródik a tömegben, rendőrök rohannak Fényesre is és rendőrkard vágja le fejéről kemény kalapját. Néhány lelkes diák és munkás cipeli ki Fényest a kavarodásból, amely folyton nő, az embereket nem lehet visszatartani, a karddal hadakozó rendőrök és a ficánkoló lovasrendőrök ellen attakoznak, Krecsányi a Lánchíd előtti tartalék lovasrendőrcsapatot a tömeg ellen vezényli, és csillognak a meztelen rendőrkardok, rendőrök ütik-vágják a népet."
Az eredmény: öt halott és ötvenöt sebesült. A vérengzés kontraproduktív hatással jár a hatalom birtokosaira, és csak olajat önt a tűzre. Másnap a rendőrség testületileg átáll a Nemzeti Tanács oldalára, hogy elkerülje a további fegyveres összecsapásokat. Ebben szerepe van Fényesnek is, aki a rendőrség épületében tárgyal a főkapitánnyal. A nádor azonban még mindig nem hajlandó kinevezni Károlyit, ezért a főváros utcáit ellepi a tüntető, békét és Károlyi kinevezését követelő tömeg. A tiszteket felszólítják, hogy sapkarózsáikat őszirózsára cseréljék.
Nem sok értelmet sejtető arckifejezések egy korabeli beállított felvételen. Bizonyos körök soha vissza nem térő alkalmat láttak a nemzetközi összefüggéseket, sumákolásokat átlátni képtelen, azokra valószínűleg nem is kíváncsi tömegek, a fegyelmezetlen - és alapból lusta - csürhe felheccelésében.
Nem tudom, mivel lehetett volna jobban motiválni a részben már a fegyverszüneti szerződések megkötése előtt hazaszivárgott katonákat. Még Hatos Pál említett könyvét sem kezdtem olvasni (Az elátkozott köztársaság), csak a másikat, ami a bolsikról szól. Bár már egy fél éve itt porosodik mindegyik a polcomon.
Egyelőre csak annyit érzékelek az új szakirodalmat lapozgatva, hogy a Károlyi-kormány nagyrészt a visszaözönlő katonák ellen szervezett karhatalmi alakulatokat, s nem az ő életperspektíváikat akarta megoldani, akár egy pár hónapos otthoni pihenéssel, hogy ölelgethessék az asszonyt kedvükre. Meg gazdálkodjanak kicsit. Aztán úgyis ráuntak volna. Azt már lehetett látni, hogy a szomszédban nem teszik le a fegyvert, csak nálunk ment ez az idiotizmus, hogy majd a világforradalom mindent megold, vagy éppen Wilson.
Létrejött egy harmadik állami szervezet is a rendvédelemre: a polgárőrség.
Nem számított teljesen új alakulatnak, először 1914-ben hozták létre a behívások miatt meggyengülő csendőrség és városi rendőrségek feladatainak átvételére. A korábbi évekhez hasonlóan az alakulat 1918-ban is az önként jelentkezőkre épített, tagjai napi munkájuk mellett láttak el szolgálatot. A polgárőröknek nem is létezett külön központi parancsnokságuk, mint a nemzetőröknek, szervezetüket egyszerűen a Belügyminisztérium alá rendelték. Alkalmazásukért az egyes településeken közvetlenül a néptanácsok és a közigazgatási hatóságok feleltek. A polgárőrségben való szolgálat külön díjazással nem járt, egyenruhájuk sem volt, felszerelésüket a helyi viszonyokhoz igazítva állapították meg. Előírták, hogy polgárőr nem lehet olyan személy, aki már valamelyik másik fegyveres rendfenntartó szervezetnek tagja.
Amikor kiderült, hogy a nemzetőrösdi befuccsolt, főleg azért, mert sokan csak a javadalmazásért jártak be, illetve vették fel az egyenruhát, és tényleges munkát nem vagy alig végeztek, Fényes szabálymódosításhoz folyamodott. "Ezen rendelkezéseket szükségessé teszi az a körülmény, hogy a helyi nemzetőrség egyes helyeken immár teljesen fegyelmezetlen csoportokká kezdtek átalakulni és tagjává szegődött minden olyan megbízhatatlan egyén is, aki a termelő munka helyett csupán a nemzetőri illeték miatt állt névleg vagy csak igen kis teljesítménnyel a nemzetőrség szolgálatába, anélkül, hogy arra komoly szükség lett volna" - indokokta a népköztársaság kormánybiztosa november végi döntését.
A létszámában leépítendő nemzetőrség helyett Károlyiék erre az amatőr gárdára kívántak egyre inkább támaszkodni, amelyik az államnak legalább pénzébe nem került. 500 lakosonként 10 puska kiutalását engedélyezték. A fegyverek zöme régi, elavult és átalakított orosz puska volt, amelyekhez darabonként mindössze 10 töltény járt.
"Bárki van hatalmon momentán Magyarországon hasonló feltételeket kap."
A bolsevizmus akkor is tovább súlyosbította a helyzetünket, mert annak eltiprására jobban odafigyelt az Antant és a Kisantant is; utóbbi jórészt ennek felszámolása ürügyén hatolt egyre beljebb és beljebb hazánkba.
Stromfeldék mégis elszántan és sikerrel harcoltak a szomszédos területrablók ellen, úgyhogy ha rajtuk múlt volna, akkor ma egy nagyobb Magyarországon élhetnénk.
A kakastollas úriember mellett balra helyet foglaló szemüveges alak nem más, mint Fényes László publicista, Károlyi egyik leghűbb embere, Fényes Elek statisztikus-földrajzíró dédunokája, a Nemzetőrség megszervezője. Ütötte-verte mindegyik rendszer, ahol tudta - ezekben a válságos hónapokban viszont kormánybiztosi minőségben feltétlen bizalmat élvezett.
A rendbontás, az állandó fosztogatás, a hazaözönlő katonák és a spontán szerveződő, önbíráskodó alakulatok megfékezésére országos szinten a csendőrséget lehetett volna talpra állítani. Ennek állománya a behívások révén már a háború első évében jelentősen megcsappant, a szervezet úgyszólván használhatatlanná vált, de a hatalom új birtokosai egyébként sem bíztak a régi csendőrtisztekben, ehelyett hozták létre a Nemzetőrséget.
November 11-én átfogóan szabályozták a karhatalmi szervek jogállását. Ekkor határozták meg azoknak a szervezeteknek a körét, amelyeket legitimként ismertek el (katonaság, csendőrség, rendőrség, polgárőrség, népőrség, védőrség, nemzetőrség). Ezeken az egységeken túl megtiltották új fegyveres csapatok toborzását, és előírták a régiek beolvasztását az újonnan létrehozott nemzetőrségbe, amely így a fegyveres rendvédelem legfontosabb szerve lett.
Országos szinten tehát a nemzetőrség, helyi szinten a rendőrség vált alapvető rendfenntartó szervvé. Előbbire különösen nagy teher hárult, hiszen vidéken sokkal súlyosabb volt a helyzet, hatalmas erőfeszítésekre, tekintélyes létszámú nemzetőrre volt szükség.
A nemzetőrök parancsnoksága a Hadügyminisztériumban volt, vezetésüket hivatásos és tartalékos tisztek látták el, felszerelésük és - ami a legfontosabb - illetményük is megegyezett a katonaságéval ... a honvédség már meglévő struktúráira támaszkodtak, és a katonai körzeteknek (az egykori honvédkerületeknek) megfelelően budapesti, szegedi, kassai, pozsonyi, kolozsvári és szombathelyi központtal kezdték meg a szervezést. Helyi szinten a nemzetőrségek szakaszokból, századokból és belőlük alakuló zászlóaljakból épültek fel. A szakaszokat volt tisztek (tartalékosok és hivatásosok egyaránt) vezették, akik alá általában 40 fő tartozott. A toborzás kezdetben igen sikeresnek bizonyult, a nemzetőrség létszáma már november 20-án elérte a 90 ezer főt, körülbelül 20-30 ezerrel meghaladva a professzionális haderő létszámát. Különösen szembeötlőek a különbségek, ha egyes országrészeket vizsgálunk. A pozsonyi katonai kerület területén például 12 520 nemzetőrre mindössze 3789 főnyi - az öt legfiatalabb korosztályból bevonult - katona jutott ...
... a rendteremtésre igen komoly igény volt országszerte ... A siker másik oka a nemzetőrök adott körülmények között rendkívül magas, a hadseregben szolgálókéval teljesen megegyező illetménye volt, amelyért nem is kellett lakóhelyüktől távol szolgálniuk. Elhelyezés és élelem mellett a legénység napi 10 korona zsoldot kapott, míg a tisztek 40 korona illetményben részesültek. Ez a tömeges munkanélküliségtől sújtott háború utáni hónapokban igencsak vonzó ajánlatnak számított.
Az eredményes toborzás hátterében álló tényezők azonban egyúttal a nemzetőrség legnagyobb problémáinak okozói is voltak. A legénység magas zsoldját ugyanis a helyi közigazgatás gyakran képtelen volt előteremteni, így az egyes alakulatoknál szinte lehetetlen volt fegyelmet tartani, sőt számos alkalommal a nemzetőrök egy idő után egyszerűen szétszéledtek. Olyan esetekről is maradtak fenn feljegyzések, hogy a katonák hazavitték a puskáikat, és a feketepiacon maguk értékesítették azokat. Sokszor az sem segített, ha kifizették a magas illetményt, mert a belépők egy része csupán a zsoldfizetésre járt be, és semmilyen érdemi szolgálatra nem volt hajlandó. A nemzetőrség ráadásul sok helyen csupán egy összefoglaló megnevezés volt, amely alatt az egyes körzetekben nagyon eltérő erejű és használhatóságú csapatokat érthettek. Jól jelzi a helyzetet, hogy 1918 decemberében a Nemzetőrség Kormánybiztossága külön kérte a főispánokat, hogy számoljanak be, milyen egységek jöttek létre a területükön, mivel erről akkor még alig álltak rendelkezésre pontos információk ...
... A nemzetőrséget nemcsak települések és katonai körzetek szerint, hanem egyes nagyvállalatokhoz kapcsolódóan is létrehoztak. Ezek közül mind méretét, mind szerepét tekintve a legfontosabb a vasúti nemzetőrség volt. Felállítása november második hetétől vált igazán sürgetővé, amikor a vonaton visszaérkező katonák száma drasztikusan megnőtt, és ezzel párhuzamosan az állomás- és raktárépületekhez kötőtő rendbontások is mind gyakoribbak lettek.
- Linder Bélát ezért a mondatért sokan gyepálják (fleg a Horthy-fanok), de azt is hozzá kell tenni, hogy 1 hétig tartó minisztersége alatt nem sok vizet zavart."
Egy hét alatt sokat tud változni az arcvonal, sokat tudnak előrenyomulni a szomszédos területrablók, sokminden változhat, főleg ha nincs ellenállás. Persze amennyiben mi csak ráérősen tudunk háborúzni, akkor nem szóltam.
Az 1944-es német megszállás alatt őrizetbe vett, internált embereket próbált menteni. A nyilasok letartóztatása, és Dachau várt rá. Amikor szerencsésen hazatérhetett, kitelepítették Bodrogkeresztúrra. Írhatjuk tehát, hogy gyakran veszélyben volt az élete. Még az ezüstérem után is meg akarták lincselni.
Októbertől augusztusig. Emlékirataim
Bp., 1920 [1919]. Dr. Rácz V. könyvk.-váll. 171 l. 12.–
„A bolsevizmus szellemét az ötéves világháború hozta közénk – írta –, a talajt ezernyi szenvedésünk és bajunk készítette elő számára, és Kun Béla társaival együtt már csak a maga javára kamatoztatta a köztünk lebegő szellemet…”
Ami a rendőrséget illeti: „Mindenki éjt nappallá téve kettő helyett dolgozott. Ennek köszönhető, hogy a[z őszirózsás] forradalom után olyan hamar helyreállt a rend, és egy világégés és egy világrendért való féktelen izgatás közben a főváros és az ország – nevezzük legalább ennyinek! – viszonylagos nyugalmat élvezett … Én a bolsevizmus ellen teljes erővel küzdöttem, és minden reménységem megvolt rá, hogy letöröm. A küzdelem éppen ebben az időben kulminált, és röviddel utóbb Kunék letartóztatásához vezetett.”
Kun Béla és társai 1918. november végén érkeztek Oroszországból Budapestre. Dietz Károly mindjárt felhívta az 1918. október 31-től hivatalban lévő Károlyi Mihály miniszterelnök figyelmét a mozgalom veszélyeire, „aki azonban meglehetős közönyt tanúsított”…
Eközben Kun és mások izgató szónoklatokkal igyekeztek elültetni az emberekben a bolsevizmus szellemét. Kijelentették, hogy: „ki kell irtani a burzsoáziát, fel kell fegyverezni a proletáriátust, erőszakkal át kell venni az államhatalmat”. A fő cél a kommunizmus megvalósítása, a proletárdiktatúra kikiáltása volt.
Dietz beszámol arról, hogy a Mária Terézia (a későbbi Kilián) laktanyában, Kun Bélát – izgató beszéde hallatán – kis híján agyonverték. Megkezdődött a vörösterror, azaz a vagyon- és személybiztonság elleni merényletek láncolata.
Kun Béláék 1919. február 20-án gyűlést tartottak a Vigadóban, majd az 1500 főnyi tömeg a Népszínház utcába, a Vörös Újság szerkesztősége elé vonult, ahol a kommunista vezér újra szónokolt. Közben a tömeget kísérő karhatalmat a tömegből, és a közeli házakból lövések érték. Két rendőr és három védőr feküdt holtan a helyszínen.
„A minisztertanács külön meghallgatásom után ez alkalommal el is fogadta indítványomat, és a kommunista mozgalom vezéremberei még azon éjjel letartóztatásba kerültek. Hajnali négyig voltunk akkor talpon, és az egész detektívtestület, valamint csaknem az egész karhatalom bevonásával állítottam össze az egyes letartóztatandókért kiküldött csoportokat. Mindenhová detektívek és fegyveres rendőrök mente … A gondosan előkészített munkának meg is volt az eredménye: 48 kommunista vezér közül 46 reggelre foglyunk volt. Csak ketten nem kerültek kézre: Vántus Károly és Szamuely Tibor. A diktatúra idejében derült ki, hogy előbbit Göndör Ferenc hírlapíró rejtegette lakásán, utóbbit pedig dr. Vagaszt József, kerületi kapitány szöktette meg.
... Kunék letartóztatásával talán meg lehetett volna menteni az országot, ha Károlyi Mihály a közben Bernből hazajött Kunfi Zsigmond, továbbá a radikális párt és a Galilei kör tagjainak befolyása alatt el nem rendeli, hogy a letartóztatásba helyezett kommunisták politikai foglyok gyanánt kezeltessenek, és a legudvariasabb bánásmódban részesüljenek. Károlyi beavatkozásának tulajdonítható, hogy a kommunisták a Gyűjtőfogházban a legkorlátlanabb szabadságot élvezték…”
A mozgalom elfojtása tehát elmaradt, sőt miután Kun Bélát bántalmazták (8–14 nap alatt gyógyuló sérüléseket szenvedett), néhány napilap „a kommunista párt vezérét mártírnak, valósággal keresztre feszített Krisztusnak állította oda, sok ezer munkást vitt a szocialista érzelmű munkások táborából a kommunistákéba”. A kommunista párt esélyeit növelte, hogy a letartóztatott bolsevik vezérek egy részét (46 közül 18-at) szabadlábra helyezte a bíróság.
Dietz 1919. március 21-én, délurán öt óra után tudta meg, hogy a kormány lemondott, átadta a hatalmat a szociáldemokrata pártnak, és a párt Kun Béláékkal megegyezve kikiáltotta a proletárdiktatúrát.
„A katonák nekiestek zsebkésükkel galléromnak és – ami annyi embernek okozott fájdalmat, de bennem is sajgó érzéseket keltett! – egykettőre megfosztottak rangjelzésemtől, a becsületes, szorgalmas munka jellegeitől.”
Dietz Károly felteszi a kérdést: „Ki a felelős a történtekért?” Válasza így szól: „Károlyit és kormányát feltétlenül súlyos felelősség terheli. Ez a fáradt, testben, lélekben kimerült, révetegen maga elé néző ember egyáltalán nem bizonyult alkalmasnak a történelmi szerepre, melynek betöltésére vállalkozott.”
A főkapitány március 22-től Seidler Ernő politikai megbízott lett, akit Münnich Ferenc, majd Jancsik Ferenc követett. Dietz Károly megfigyelés alá került, házkutatást tartottak nála, többször kihallgatták, és március 21-től május 16-ig börtönbe is került. Kiszabadulása után zaklatott napokat élt át, a szökés gondolatával is foglalkozott, mert úgy érezte, nincs biztonságban az élete. „Minden eshetőségre készen, egészen a proletárdiktatúra megszűnéséig, feleségemmel együtt csak a nappalokat töltöttük otthon, éjszaka váltogatva, hol itt, hol ott aludtunk ismerőseinknél.”
A Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 3-án, a Peidl-kormány idején visszahelyezték rendőrfőkapitányi székébe, de négy nappal később, augusztus 6-án lemondott.
Magánvállalatnál lett könyvelő, közben a szegedi (más források szerint a budapesti) tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett, és 1931-ben ügyvédi irodát nyitott.
"A viszonylag kisszámú helyi fegyveres ellenállás egyik oka a magyar állam 1918 előtti szerkezete. Ez egy francia mintára kialakított centralista, önmagát egységes nemzetállamnak képzelő ország volt, ahol a kiegyezést követően a helyi autonómiákat felszámolták, és a politikai cselekvés alapvetően mindig Budapesten összpontosult"
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az új hatalom, Károlyiék legsürgetőbb feladata a főváros stabilizálása volt. Egy agilis nyomozót neveztek ki a rendőrség élére, az addig fogalmazóként működő, házasságszédelgési ügyekkel, majd hadtáp- és árfelverési ügyekkel foglalkozó jogászt, Dietz Károlyt.
Dietz egy másik oldalról közismert: 1934-ben a futballválogatott szövetségi kapitánya lett, ő vezette döntőbe a mieinket 13-1-es gólkülönbséggel az 1938-as franciaországi világbajnokságon. Egy mérkőzés erejéig még Scharenpeck-Sebes Gusztáv, a későbbi, ugyancsak német származású és csapatával, az aranycsapattal szintén világbajnoki ezüstig menetelő szövetségi kapitány is játszott a keretében.
A soproni német családból származó Dietz erélyesen látott munkához, és rövid időn belül sikerült is rendet tennie a fővárosban. Már kezdettől bírálta Károlyi lagymatag, minden irányban megengedő hozzáállását. Kérésére megduplázták az állományban maradók fizetését.
Emellett a rendőrség alá soroltak két egymástól függetlenül megalakuló, de az új rezsimhez hű karhatalmi szerveződést, a kizárólag szociáldemokrata munkásokból álló ún. Népőrséget és a volt katonákat tömörítő Védőrséget. Előbbinek, bár nagyon erős pártkötődése volt, létrejöttét - anyagilag is - nagyban támogatta a polgári középosztály. A Munkás Népőrség - mint ahogy számos vidéki rendfenntartó osztag - vezetői állományát és felszerelését tekintve a már meglévő struktúrákra próbált támaszkodni. Az új alakulat parancsnoka például Sándor László egykori fővárosi rendőrfőkapitány volt. A visszaemlékezések többsége megegyezik abban, hogy a népőrségnek kulcsszerepe volt november első napjaiban a budapesti helyzet viszonylagos normalizálásban.
A másik, a kormányhoz feltétlen hű új karhatalmi alakulataz úgynevezett Budapesti Védőrség volt. Tagjai egykori leszerelt tisztek és altisztek voltak. Katonai egyenruhában teljesítettek szolgálatot, de a haderőtől zöld karszalaggal és ugyanilyen színű sapkarózsával különböztették meg magukat. A kezdeti spontán szervezkedés után november 2-tól Budapesti Állami Rendőrségi Karhatalom néven folytatták működésüket, taglétszámuk pedig elérte a 3000 főt. Jövedelmezésük a kor viszonyai szerint is bőkezű volt: a legénység napi 20 korona pótdíjban részesült.
Szintén a rend fenntartását volt hivatott segíteni az igencsak kezdetleges úgynevezett éjszakai házőrség is. A kezdeményezés lényege abban állt, hogy háztömbönként egy erre megválasztott személynek fegyvert utaltak ki, aki köteles volt azt minden este átadni az épp őrségre beosztott személynek, aki így el tudta látni az épület védelmét. A házak őrzésében elsősorban a katonaviselt lakókra számítottak. Az intézmény pontos hatásával kapcsolatban ellentmondásosak az adatok, de az a Népszava tudósítása szerint november 5-ig már 1000 épület szervezte meg ilyen módon a védelmét. A rendszer természetesen csak egészen alapszintű biztonságot tudott nyújtani, nem véletlen, hogy a kezdeményezés november közepére el is halt.
Meg – gondolom – azért is, mert kettesével-hármasával nem tudták volna a vonatokat, pályaudvarokat elfoglalni a hazautazás biztosítására. Legalábbis ahhoz, hogy több száz km-t ne kutyagolva kelljen megtenni, teljesen általános volt, hogy ezeket a szerelvényeket erőszakkal birtokba vették.
Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy a zárt rendben, tisztek vezetése alatt történő utazást sokan csak azért választották, mert csak így volt biztosítva az ellátásuk. Aki ellógott az alakulatától, annak nem maradt más, mint a rekvirálás / rablás. A másik, amiről ritkán esik szó: a visszatérő csapatok állományának csak kb. fele volt magyar, tiszta magyar alakulatok alig voltak. Az meg nem valószínű, hogy egy tót, vagy román hajlandó lett volna a saját vérei ellen harcolni, szóval ezek nem jöhettek számításba sem az északi, sem a románok elleni hadjáratban.
Volt reális esély arra, hogy jobban szervezett hadsereggel, körültekintőbb politikai döntésekkel Magyarország a béketárgyalásokon kedvezőbb helyzetbe kerüljön? Ennek megválaszolásához először azt érdemes megnézni, mely vesztes államnak sikerült megvédeni területét az idegen invázióval szemben.
A korban és azóta is rendszeresen előkerül Törökország példája. Eemellett a már említett Karintia révén Ausztriát is említhetjük. Törökország problémás párhuzam, mert Kemal Atatürk vissza tudott vonulni az ország belsejébe ellenállást szervezni, a görögöknek meg át kell kelni a tengeren. Magyarország földrajzi helyzete radikálisan különbözik Törökországtól, itt egyszerűen nem volt hova visszavonulni. Öt tényező együttállása kellett ahhoz, hogy az első világháború után egy vesztes állam sikeresen védhesse meg egyes területeit. Szükség volt bizonyos nagyhatalmi jóindulatra, fontos politikai szereplőkre, akik Párizsban a vesztesek pártját fogták saját szövetségeseikkel szemben. Emellett a szóban forgó területtel kapcsolatban az „igénylők” közötti nézetkülönbségeknek is fenn kellett állniuk. Például Kárpátaljáért a csehszlovákok és a románok, Bánságért a jugoszlávok és szintén a románok feszültek egymásnak. A következő tényező a helyi ellenállás. A soproni népszavazáshoz elvezető 1921 őszi nyugat-magyarországi felkelés idején a budapesti kormányzat arra hivatkozott, hogy nincs köze az eseményekhez, a helyi felkelőkhöz. Ez azért volt fontos, mert ha a központi hatalom irányította volna a háborús cselekményeket, az a nemzetközi jog szerint az elveszített világháború folytatásával volt egyenértékű, s ennek megfelelően súlyos megtorlást vonhatott volna maga után. A negyedik tényező az ellenfél gyengesége.
Balassagyarmaton a csehszlovákok, Burgenlandban az osztrák csendőrség volt az ellenfél, a törökök a görögökkel, Karintiában az osztrákok a szlovénokkal harcoltak sikeresen. Ezek viszonylag gyenge ellenállást tudtak csak kifejteni, így volt esély arra, hogy megállítsák az előrenyomulásukat.
Végül az utolsó szempont: egy lokális területvédő harcban gyorsan kell eredményt elérni, mert egy nagyszabású konfliktusban a győztesek eleve sokkal jobb helyzetben voltak. Magyarországon sajnos az első világháború után sehol sem állt együtt az öt tényező. Ezzel nem csak mi voltunk így. Például az osztrákok képtelenek voltak megvédeni Dél-Tirolt és Stájerország déli részét. A kortárs magyar politikusok felelőssége megkerülhetetlen, de tévútra visz, ha azt gondoljuk: pusztán a politikai vezetésen múlott minden. Sajnos nem így volt.
Balassagyarmat példája – ahol 1919 januárjában a helyiek kikergették a városból cseheket – azt mutatja, ezek a nemzetőrségek is képviselhettek komoly erőt. Miért nem volt több Balassagyarmat az országban? A bennünk élő fotelhuszár azt mondja, több helyi felkeléssel legalább az etnikailag magyar területeket meg lehetett volna menteni.
A területek megvédése nem pusztán katonai, hanem politikai és diplomáciai kérdés is. A viszonylag kisszámú helyi fegyveres ellenállás egyik oka a magyar állam 1918 előtti szerkezete. Ez egy francia mintára kialakított centralista, önmagát egységes nemzetállamnak képzelő ország volt, ahol a kiegyezést követően a helyi autonómiákat felszámolták és a politikai cselekvés alapvetően mindig Budapesten összpontosult. Világosan látszik az összeomlás idején, hogy a helyi elitek első reakciója nem az önszerveződés volt, hanem szinte mindig a fővárostól vártak iránymutatást. 1918 novemberében a legtávolabbi felvidéki vagy erdélyi járások szolgabírói is a központi kormányzattól kérdezték, mit kell tenni a fosztogatókkal vagy a feltűnő külföldi csapatokkal szemben. A Hadügyminisztériumnak végül körtáviratot kellett küldenie 1918 novemberében, hogy a törvényhatóságok ne tőle, hanem a helyi katonai alakulatoktól kérjenek segítséget, mert Budapesten egyszerűen nem bírják feldolgozni a rengeteg megkeresést. A karintiai ellenállás nagy előnye a magyar megyékkel szemben, hogy ott létezett tartományi gyűlés, a helyi politikusok képesek voltak döntéseket hozni, a helyben lévő ezredekkel megszervezték a szlovénokkal szembeni ellenállást. Nem szabad persze elfelejteni azt sem, hogy Balassagyarmaton a helyiek csehszlovákokkal harcoltak. Márpedig ők gyengébbek voltak, mint a reguláris román, vagy különösen szerb csapatok – nem véletlen, hogy Délvidékről nem igazán tudunk helyi fegyveres ellenállásról.
