Ami kettő létezik az a terv illetve a lények és közösségek SZABADSÁGA .Van program cél menetrend de hogy mi történik az az aktuális szuverén döntéseinken mulik alapvetően. ERRE FIGYELNI célszerübb .
Ha lenne nosztradamus könyvem tarot cigánykártya meg ilyesmi DOBNÁM A KUKÁBA a szemétnek ott a helye.
Az ókori esztétika magasan felette áll a modern - sorrendben XIX., XX, XXi. századi - esztétikának.
Hogy erre magyarázatot találjuk, kérdések merülnek fel.
1, "A piramis alján található egyén ötletének találkozása a valósággal", feltételezi hogy a piramis magassága nem végtelen. A sakkbábú Vezetőnek realizálható kapcsolata van az egyszerű boxos cigánnyal. Még ha ez harciszekér formájában is nyilvánul meg.
2, Ami rossz, az ellen az időnek megfelelően eszközöket kell bevetni. Ha újra rossz, újra be kell vetni.
3, Ha az egyszerű emberi ösztönök átjárják a parlamentet, a bíróságot, egy bölcsészt, egy medikát, és legfőképpen a médiát. Tehát minden szférát, ami az értelmiséghez kötődik.
Érdekes. Sajnálom Diát, hogy belement olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna. Nagyon tehetséges lány. A kisújjában több van, mint sok másnak, akik népszerűek, "tudományosan-spirituálisak", vagy akik a fórumokon előszeretettel rugdosták.
Számomra meghatározó volt, amikor 2004-ben, szakdolgozatom írására készülve
felhasználtam csodás mitológiai művét, az Aranykor. Mítoszok és visszatérés-t, mely
egy "öreg" professzor tapasztalatával, és egy érzékeny, nyitott lélek üdeségével íródott. "Egy magyar Mircea Eliade!" ujjongtam magamban, hisz a világhírű összehasonlító vallástörténész-mitológus Eliade (Junghoz hasolnóan) felvilágosultságával, régi közhelyeket, poros dogmákat döntött meg.
(Alkímiáról, gnosztikus-hermetikus szellemiségről, stb.)
Ezt a szellemi frissességet, nyitottságot érezni Dia könyvén, és nemhiába hasonlítottam Eliadéhoz: később láttam, hogy tagja a Nemzetközi Mircea Eliade Társaságnak (huszonéves bölcsészhallgatóként!).
Sajnos hathattak rá más ideológiák is, amik elhúzták a tehetségét setétebb irányokba - hogy ilyen talányosan fejezzem ki magam: )
A hérosz és az Alvilág I.
2004. szeptember tizenkettedike, hajnal 4 óra. Pár perce ért véget kihallgatásom az irodán, amelynek során az uralom képviselői megállapították, hogy filozófiai nézeteim „veszélyesek a társadalomra”, ezért „izgatás alapos gyanújával a jelen időponttal kezdődően őrizetbe vesznek”, fogságomat pedig minden bizonnyal a pinceszinten elhelyezkedő zárkák egyikében fogom eltölteni.
Még ennek megtörténte előtt részletesen kikérdeztek életemről, küldetésemről, tevékenységemről; a jegyzőkönyvet vezető tiszt furcsa félmosollyal gépelte a fogdai elhelyezésemet elrendelő okmány megfelelő rovatába azt, hogy foglalkozásom:
„régészet, egyiptológia, filozófia szakos egyetemi hallgató, vallástörténész-mítoszkutató”, az általam ismert idegen nyelvekre rákérdező rubrika kitöltésénél pedig láthatóan kifogtak szegényen a „szanszkrit”, a „hieroglif egyiptomi” és a „démotikus egyiptomi” elnevezései, úgyhogy betűzéssel segítettem rajta. Már túl voltam a megható rítuson, amelynek során mostani életemben először fűzték bilincsbe csuklóimat, átvezetve a karikákon egy, a kutyákéhoz hasonló vékony bőrpórázt, amikor a gépíró tiszt utoljára megkockáztatja a félénk kérdést, ugyan áruljam már el, honnan ismerem e furcsa nyelveket, és különben is, miféle nép beszéli azt az ördöngös elnevezésű szanszkritot. Groteszk jelenet következik, egy majd félórás előadás, amelyet a hivatali székeiket felém fordító, nyomozókból lett alkalmi hallgatóimnak úgy tartok meg, hogy szokásosan heves kézmozdulataimat a különös karkötőkkel együtt kell végeznem; a póráz végét tartó, a kultúrtörténeti eszmefuttatást különösen lelkesen figyelő fogdaőr pedig majdnem elfeledkezik arról, hogy itt az idő a zárkába kísérésemre, hiszen ezek a percek már az őrizeti időtartamból futnak. Szelíden megrántja a pórázt: indulunk. A reám meredő arcokon látszik, hogy szinte sajnálják a „kicsöngetést”. Én is.
(…)
Éjjel felriadok: túl hevesen mozdultam álmomban és az alacsony priccsről félig a betonpadlóra kerültem. Édesanyám kezéért nyúlok, ám az acélajtó résén át szemembe világító zseblámpafény kijózanít. A felismerés, hogy a négy, ismeretlen foglyok obszcén bejegyzéseivel tarkára firkált fal, a súlyos, zöldre mázolt etetőnyílásos ajtó és a fátyolsűrű ráccsal rostélyozott ablak egyaránt elzár tőlem napfényt, esőt, boldogságot és fájdalmat, barátokat és ellenfeleket, kizárja az élet és a társadalom hangjait, a galambok reggeli búgását, a harmat csillogását, a mozgást, a lélegzetet és a lélegzet megállását, igen, még kizárja az elmúlást is, mert a zárka egy állandósult iszonyatba fagyott Jelen, az Itt és Most, Mindig és Soha gyűlöletes, mámorító esszenciája, - tehát a felismerés oly erővel üt homlokon, hogy muszáj felülnöm a priccsen. Percekig bámulok a tapintható éjszakába és ez az éjszaka hangok nélkül suttogja agyamba megnevezhetetlen kérdéseim válaszát; én elfúlva hallgatom a nem szavakból álló tanítást, végül némaság-mesterem elenged, így fejemet a kiszakadt belsejű szivacspárnára hajthatom, azaz, csak hajtanám, ha nem érezném zárkámban a magasabb Erő minden sejtet áramként borzongató megnyilvánulását. Jelenléti érzésem hamarosan égszínkék ruhás, csillagkoronás asszonyalakká sűrűsödik: a priccs szélén ül, lassan-lassan felém fordítja hattyúnyakát, már látom habfehér arcát, életet mosolygó búzamag-szemeit, almapiros ajkait, koszorúba font kenyérillatú haját, már felém nyújtja hívogatóan a karcsú, fényből szőtt ujjakat, amelyeket én a szomjazó szenvedélyével megragadok, kezeink összekulcsolódnak, húsujjak és fényujjak keresik egymást lázasan, végül lassan átkarol, hogy fejemet királynői ruhája redőibe fúrhassam és megnyugodva, mint a gyermek, aludjak immár reggelig.
(…)
Beavatás. A módszer: a tanítvány tudatának kiszakítása a hétköznapi élet megszokott feltételei közül. A cél: a tanítvány, mint „ember” szétzúzása, összetörése, megölése által az immár lélekszárnyain a dolgok valójába hatolni képes „Ember” létreszülése. Az avató tanítómester mindig az „anya” archetípusának képviseletében jár: az óind bráhmanavatásban például a guru rituálisan a lábai közül húzza elő a szellemi értelemben belőle újjászületett, immár avatott brahmacarint.
A módszerek azonban – főként a szakrális síkon idegenül mozgó kívülállók számára – különösek, meghökkentők, sőt előfordul, hogy első hallásra undorítónak, félelmetesnek, vagy brutálisan kegyetlennek tűnnek. Az indiai aghórák elégetett holttesteket falnak fel, a kaphalikák emberkoponyákból isznak és táplálkoznak.
Egyes tantrikus irányzatokban előfordul, hogy az avatandók élő óriásrovarokat nyelnek le, illetve – ez a vamacari tantrára különösen jellemző – a brahman kasztbeli tanítványoknak kaszton kívüli, szutykos prostituálttal kell szeretkezniük.
Az ausztrál jualaji és wiradjuri törzseknél jellegzetes a jelölt metszőfogának kitörése, számos polinéziai népnél az avatási csonkítás pedig a nyelv átfúrásában, az arc sebhelyessé vagdalásában, esetleg tetoválás készítésében nyilvánul meg. Az esszénusoknál és a babilóni Marduk-rítusban arcul ütötték a jelölteket, ez a Nyugat világában a középkor lovaggá ütési ceremóniájává szelídült, bár az „ütés” motívuma még őrzi a rítus egykor feltehetőleg könyörtelen voltának emlékét. Az eddig említett rítusokban a testi fájdalom illetve a hétköznapi tudat által „önmagunknak” észlelt test megcsonkítása jelzi az éles cezúrát „egyéni lét” és „transzcendens – azaz avatotti – lét” között; fontos azonban a léleknek szokatlan szituációk felidézése általi önlegyőzés gyakorlatának megtapasztalása is.
A szibériai mandzsu-tunguzoknál az avatandó egyedül hagyja el faluját, hogy a tajga hosszú telének magányában merüljön elmélkedésébe, majd testét és elméjét bacchusi önkívület szállhassa meg; ennek során puszta kézzel vadállatokat öl, melyeknek véres húsát fogaival szaggatja szét; mezítelenül, sebzett állatként ordítva rohan vissza falujába, majd kataleptikus álomba merül; ha eszméletét visszanyeri, immár az egész közösség az extázis mesterének, sámánnak ismeri el.
A „börtön” archetípusát vallástörténészként jómagam évek óta a külső ego, az önzés és büszkeség elhallgattatására alkalmas avatási eszköz szinonímájaként értelmeztem; akkor és ott, az Aradi utcai zárkában azonban számomra is élő jelevalósággá magasztosult az addig mindössze elmém által tárolt néprajztudományi ismeret.
Keveset mondok, ha azt állítom, zárkám csendjében többször látogattak meg istenek, istennők, mint ahányszor a hivatásuk által maguk is mosolytalan rabokká fásult fegyőrök; még kevesebbet, ha leírom, micsoda nagyszerű kegyelemdöfés volt haldokló büszkeségemnek az, hogy nevem helyett „105-ös”-nek szólítottak, hogy cipőfűzőmtől és nadrágomat tartó övemtől megfosztva lógó ingben, lépteim nyomán folyton lemaradni akaró lábbeliben vittek magas rangú nyomozótisztek elé; hogy karórámat is elvették, így avatásom tökéletesen téren és időn kívül, a mérhető tartam nélküli percek ólomzuhatagában indulhatott meg.
Vegetáriánus életmódomat tiszteletben tartották, én ennek ellenére rendszerint érintetlenül küldtem vissza a nyomorúságos csajkát: a helyszín és a helyzet olyannyira ideális volt a test követelésének és a lélek vágyainak elhallgattatására, hogy nem mulaszthattam el a böjtre hívogató alkalmat. Az Istenanya első éjszakai látogatása után minden napot a csendes elmélkedésnek, naplóim folytatásának és új könyvem első fejezetei elkészítésének szenteltem; a lámpaoltást követő éjjelek pedig vagy imával-virrasztással, vagy mély és boldog álommal telve hozták el számomra az odakint madárdallal, idebent a neoncső felkapcsolásával hírül adott hajnalt. Versek tört sorait rótta golyóstollam a priccsre terített iskolai irka lapjain és éreztem édesanyám bánatát, amint egy közeli kapualjban kisírt szemmel várja szabadulásomat; sejtelmeimben azonban ott voltak a bulvárlapok újságírói is, akik ugrásra és botrányra készen cirkáltak az engem őrző komor épülettömböt szegélyező utcák körül. Rabságom ideje alatt egyetlenegyszer nem hagyta el sem nevetés, sem panaszszó ajkamat, ahogyan könnynek vagy sóhajnak sem lehetett tanúja a zárkám; szabadulásom hírét pedig olyan egykedvű arccal fogadtam, hogy az örömteli parancsot velem közlő őr azt gondolta, talán nem értettem meg jól, hogy visszakapom ingóságaimat és távozhatok; rajtam viszont éppen ekkor villant át a felismerés: rabtartóim végig rabnak néztek, én pedig soha nem voltam ennyire erősen és valóságosan szabad, mint a 10-es zárka 105-ös számú fogvatartottaként.
Nem engem vezettek végig pórázon az épület kongó folyosóin, csak a testemet. Nem én kívántam epedve a mindennapi séta során vigasztalóan rám mosolygó végre-valódi napfényt, csak az érzékeim. Nem én néztem keserű daccal a nap mint nap reám nyitók hol kíváncsi, hol gúnyos, hol részvéttelen ábrázatába, hanem a lelkem.
Én nem vagyok ez a test. Én nem vagyok ez az elme. Én nem vagyok ez a lélek. Én Fény vagyok. Fény vagyok. Fény vagyok. Szabad, bűntelen, érzéketlen, oszthatatlan, örökké változatlan, örökké derűs Fény.
A vakmerő lépések közeledtére az Alvilág szélesre tárta fel kapuit. A hérosz alászállása megkezdődött. 2005 augusztus 29, Budapest Bácsfi Diána
Bácsfi Diána: A hérosz és az Alvilág 2. (Egy vallástörténész börtönélményei)
2004 október hetedike, éjjel tizenegy óra a Szászház utcai kihallgatóirodában. Az íróasztal mögött két tisztviselőnő, az asztalon üdítőspalackok, plüsskabalák, névre szóló teásbögrék barátságos kavalkádja. A két asszony előzékenyen eltünteti a rumlit az asztalról és egyfajta gondoskodó udvariassággal kérnek meg a fogdai elhelyezésemet elrendelő papiros aláírására. Miután kigyönyörködték magukat cirkalmas bé és dé betűimben, az idősebb tiszthölgy nekem szegezi az utolsó kérdést:
- Ugye maga…hm, hogyan is fogalmazzam…, szóval sok könyvet olvasott, idegen nyelveket beszélő, meglehetősen iskolázott fiatal nő. Mielőtt elkezdte volna ezt a…ezt az országmegváltósdit…mivel is foglalkozott, ha szabad kérdeznem? (Miért érdekel ez téged? Mit tudtok ti az egészről? Könyörgöm, vigyetek már végre a zárkámba!) - Mitológiával.- nézek a szeme közé. – Egészen pontosan összehasonlító vallástörténettel, vallásfilozófiával és mítoszkutatással. - Hmm… ez nagyon tudományosan hangzik…- mosolyog a másik nő bizonytalanul. – Mit kutat ön voltaképpen? (Jó kérdés. A végső valóságot. A titkok titkát. A Bölcsek Kövét. „Mi vár túl az ajtón? Tudni akarom!” De Nacsikétasz messze van. India messze van. A mitológia messze van. Ez most a 2004/2/566-os szabálysértési ügy. Én most Bácsfi Diána, rendzavarás szabálysértésében eljárás alá vont személy vagyok. Nagyon kérlek benneteket, ne keverjétek ide a mitológust! Fáj…) - Az a lényeg – kezdem, mintha ködbe tűnt arcú tanítványaimnak magyaráznék egy derűs kávéházi estén -, hogy a tudósok megfigyelték, akármelyik, térben és időben egymástól hatalmas távolságra eső embercsoport mítoszait, legendáit vagy népmeséit vizsgáljuk, mindig ugyanazokat, egészen ugyanazokat a témákat, motívumokat látjuk ismétlődni. Mindenhol megtalálják az elsüllyedt aranykori szigetet. Mindenhol megmássza a hérosz a Világfát és próbatételei jutalmául mindenhol elnyeri az Istennőt megszemélyesítő leányt. Mindenhol szerepelnek óriások, akikkel az istenek hosszú háborúkat vívtak. Ha csak egy példát említünk, ugye, a maja-kicséknél éppen úgy volt özönvízmítosz, mint a Bibliában… - Ahá, értem…- szakít félbe minden meggyőződés nélkül a virágospulóveres. – És ennek az egésznek mi a, hogyismondjam, gyakorlati haszna? - Fegyver. – vágom rá. – Az összehasonlító vallástörténet fegyver. Segítségével megismerhetjük az ideák világát és végleg megcáfolhatjuk az anyagelvűséget. Térdre kényszeríthetjük az észcentrikus nyugati filozófiát. Megvalósulhat egy új humanizmus…az Aranykor…a Vízöntő világkorszakának huszonegyedik századi reneszánsza… Immár teljesen megzavarodva néznek össze. Te jó ég, ezek még azt hiszik, hogy valami térítő, vagy prófétaféle vagyok… - De hát akkor miért nem ezt csinálja? – veszi vissza a szót a virágospulóveres. - Már ne haragudjon, nem akarom lebeszélni… de mire való ez a politikai akármi? Miért nem a mítoszokkal foglalkozik? Süket csend. Mit mondhatnék erre? Tényleg, miért is? Miért is nem?
Hajnali egy óra lehet. Legalábbis egészet üt a domonkosrendi templom mély, kongó hangú harangja. Autók dübörögnek végig a Dózsa György úton. Hónom alatt a szürke lópokrócba kötözött fogdai motyómmal állok a zárkán végigömlő holdsugár-szőnyeg közepén. Lábujjhegyen surranok a priccs körvonalai felé, hogy ráhelyezve bontsam ki a batyut, ám tapintatom hiába: a szerencsétlen bútor felnyög a hátizsákom súlya alatt. Még csak ez kellett. Felébresztettem a zárkatársamat. Felsóhajt, megfordul, majd felül az ágyában. Szomorú mosoly ömlik szét a fiatal nő távolkeleti vonásain. - Szi-a… - súgja furcsa hangsúllyal az éjszakába. - Szia… - válaszolom halkan. – Értesz magyarul? - Kicsit ért, csak kicsit... te magyar vagy? - Igen… és te honnan jöttél? - Mongol vagyok… Mongólia. Ulanbator… - nyögi ki nehezen a szavakat, rám meresztve egzotikus vágású szemeit. - Miért vagy itt? Mit csináltál, hogy ide hoztak? - Én… el… jöttem mongolországból, azt hittem, itt jó lesz. Itt munka lesz. Dolgozni… akartam. Magyarnak jobb, mint nekünk. Mongolnak otthon nincs munka. Nincs pénz. Keleti pályaudvaron rendőr kérdezte… kereste, nem tudom magyar, my passport… - Az útleveledet… - segítem ki a szót. - Igen, utle… ut-le-velemet. Nem volt nekem. Ide hoztak. Már hét hónap óta ide zárva… sóhajtja keserűen. – És… te miért lettél itt? - Én azt akartam… - tagolom hangosan – hogy Magyarország szabad legyen. Legyen munka. Ne legyen szegény és gazdag. Szabadság. Érted? Ezért hoztak ide. - Sza-bad-sag… - ízlelgeti bizonytalanul a szót. - Freiheit. Freedom. Liberté…- próbálkozom újra. - Freedom? – csillan fel arcán a megértés. - Sza-badsag? - Igen! Igen! – kiáltom lelkesen, a priccsre huppanva. – Ezt akartam… a magyaroknak! A másik priccsen döbbent hallgatás. Majd félénken megkérdezi: - És… ezért zártak tégedet ide? Csak, mert akartad… szabadsag? Hogy… hívnak? A neved? - Diána… jó éjt… - hunyom le a szemeimet. Egyszerre áraszt el a fáradtság. Több mint tíz órát ültem az előállítóban. Aludnom kell. - Szegeny Diana… Szabadsag… - sóhajt búcsúzóul a kis mongol és a következő pillanatban végleg ráhull zárkánkra a csend.
2004 október tizedike, Gyorskocsi utca. Átkísérés, teljes fedezet alatt. Előrebilincselt kezekkel, két fegyőr által közrefogva lépkedek az arcomat simogató napsugár késő délutáni bágyadtságában. A kihalt utcán a szokottnál ritkábban szegezi rám rémült tekintetét néhány arrafelé siető budai polgár: kutyát sétáltató öregúr, aki ijedtében elrántja mellőlem kedvencét, egy babakocsis fiatalasszony pedig sopánkodva részletezi mobiltelefonjába a rendkívüli látványosság paramétereit. A magasabbik őr – kalácsképű, pirospozsgás, láthatóan vidéki fickó – elutasítóan hivatalos képet vág a bámészkodókra és meggyorsítja lépteit; pórázom következtében nekem is szaporáznom kell. Kerítés mögött bordókötényes nénike metszőollót csattogtatva nyírja a sövényt. Megfáradt szemeiben a vastag szemüveg mögött szánalom csillan, fejcsóválása láthatóan őreimnek szól, majd jobbnak látja visszafordulni a jázminbokorhoz. Milyen lenne odaszaladni hozzá és megköszönni - üti fej a fejét egy megmagyarázhatatlan ötlet elmémben, – azt, hogy nem tart láncon vezetett vadállatnak…
Mélykút. Büntetésvégrehajtási Intézet. Szögesdrótkerítés, villanypásztor, mértani pontossággal beállított sövény-nyomvonal. Kendőzetlenül könyörtelen büntetőtelep. Engem egy valaha konyhának használt hosszú tanyasi vályogház végén szállásoltak el, a mélykúti női fegyintézmény egyetlen egyszemélyes zárkájában.
Friss széna illatát sodorja hozzám a szél; a ködfátyoltakaró mögül ki-kidugják fejüket az első pislákoló csillagok. Hűvös lesz az éjjel. Törülközőmmel kihajtom az utolsó legyeket a zárkámból. Ideje lefeküdni. Ám a könnyű feledéssel kecsegtető álom nehezebben érkezik hozzám, mint eddig fogságom akármelyik éjszakáján. A miért-ek koboldserege kalapáccsal üti belülről halántékomat; nyaki verőerem pedig izgatott ritmust zakatol. El-ron-tot-tad, el-ron-tot-tad – dobogja mellkasomban a kétségbeesett sebességgel dolgozó motor. Nincs-me-nek-vés. Nincs-fel-ol-dás. El-ron-tot-tad. El-ron-tot-tad. Hagyd abba, ne kínozz! – sikoltom némán saját szívemnek. Én nem követtem el semmit! Nem ártottam szántszándékkal senki élőlénynek. Tiszta vagyok, és Te, huszonhat éve hűségesen lüktető szívem, Te sem fogsz könnyebbet nyomni az íbiszfejű Thot alvilági mérlegserpenyőjében Maat istenasszony strucctollánál. Ha majd eljön az időm, én is megvallhatom odaát az Isteni Kilencség előtt, hogy tiszta vagyok. Tiszta vagyok. Tiszta vagyok…
Különös álmot látok azon az éjszakán. Álmomban a 2003-ban szeretett isteneihez távozott Kákosy professzor úr áll a zárkám közepén, közvetlenül a priccsem mellett. Annak idején mélységes tiszteletet és valóságos tanítványi szeretetet éreztem a hófehér hajú, galambszelíd egyiptológus iránt, aki a tőle megszokott türelemmel olvasta végig tetemes jegyzetanyagot tartalmazó vallásfilozófiai esszémet, azért, hogy munkámat első Tudományos Ösztöndíjam elnyerésére ajánlja. Napokon keresztül folytattunk rendkívül izgalmas beszélgetéseket kicsinyke irodájában a mítoszokról, és még ma is mélyen sajnálom, hogy akkor, utolsó földi napjainak egyikén nem látogattam meg hozzá illően békésen viselt kórházi magányában. Álombeli tanárom nem szól hozzám, csak áll, áll, némán, leírhatatlan szomorúsággal és egy csöppnyi „mit tettél magaddal…”-értelmű váddal szemeiben; az ébrenlétben megtagadott könnyek most korlátukat vesztve folynak elő arcomra, míg mesterem alakja megkerülhetetlen kérdések sorozatává sűrűsödik, vakvágányra csúszott életem kérdéseivé, végül, a könnyfátyolon át rápillantva, egy piciny mosolyt fedezek fel bujkálni arcvonásain, bátorítót, vigasztalót, megértőt, ezután a jelenés halványodni kezd, belevész a zárka névtelen félhomályának szövedékeibe, hogy végül a hajnal öt órakor minden körletben felkapcsolt neonvilágítás intse vissza végleg oda, ahonnan jött: eltemetett emlékeim birodalmába.
Bácsfi Diána: A hérosz és az Alvilág III.
Így kezdődött… Az alábbi elbeszéléssel a Szerkesztőség megtisztelő, kedves kérésének kívánok eleget tenni, amellyel arra buzdítottak, meséljem el a magazin hasábjain, hogyan lettem szomorú gyermekből a mítoszok szerelmesévé, a mítoszok szerelmeséből pedig azzá, ami most vagyok, illetve, aminek most láthat a személyemet kevéssé, nevemet és úgynevezett híremet talán annál inkább ismerő Olvasó. Tisztában vagyok a kitárulkozás úgynevezett veszedelmeivel; az író ugyanis, amikor teste és lelke történelmén keresztülhatolva önvalója világáról és annak érzéssé sosem manifesztálódott mozgatórugóiról vall, könnyedén járhat úgy, mint Andersen meztelen császára, akit tekintélyéből szőtt palástja híján a kisinas is vígan kifütyülhetett. A mélyebbre hatolás káinbélyegével megáldott-megvert lény pedig a mesebeli uralkodónál is csupaszabb: valamilyen titokzatos okból ugyanis nem nőtt ki személye elé az a profán mindennapiságból, apró-cseprő életrezdülésekből szőtt védelmező pajzs, amelyet boldogabb földlakótársai oly magától értetődő természetességgel birtokolnak.
Mezítelenségemet ezúttal őszinteséggel kendőzöm; az életem felületét borító sebek esetleges felfakadását pedig nem iszonnyal, hanem a már-minden-mindegy sztoikus távolságtartásával fogom szemlélni. Az ellenkező híreszteléssel ellentétben esendőségében mindennél jobban szeretem, és igen, még az ezredforduló utáni ötödik évben is szívből tisztelem az Embert, a királykék planéta félresikerült kisistenét; tiszteletem pedig elsősorban magának a Fénynek szól, amely nevetséges húsketrecébe zárva számomra az Univerzum legmegrendítőbb látványa.
(Gyermekkorom első tudatos emléke. Fáj az ember. Fáj a létezés. Fáj az emlékezés. Egyéves lehettem – és mint ablakon besüvöltő januári szél, vágott sejtjeimbe a felismerés, hogy testbe zártak, engem, aki nem vagyok egyenlő a testemmel, engem, aki látok, még mindig látok, pedig nem szabadna, engem elfelejtettek megvakítani, emlékszem, jaj, mindenre emlékszem, a Tudás kérlelhetetlenül hömpölyög vissza az elmémbe, már mindent elönt, magába szív…és én, szegény egyesztendős elítélt, sikítva ráztam volna börtönöm rácsait, zúztam volna szét őrjöngve eresztékeit, téptem volna cafatokra, hogy szállhassak, el, messze, haza, vissza az otthonomba… de nem lehetett. Nem szabadott.)
Te akartad, Atyám. Legyen meg a Te akaratod.
Tízéves koromban olvastam egy indonéz mítoszt, amely arról szólt, hogy valaha, az idők kezdetén, közvetlenül a Teremtés után szivárványhíd feszült az emberek és az istenek világa között: az Ég fiai a színpompás lépcsőzetet használva gyakran alászálltak a Földre, hogy az emberiség leányait felkereshessék, hasonlóan, a halált nem ismerő földlakóknak is szabad bejárásuk volt a Felvilágba. Egy irigy démon támadása következtében azonban a szivárványhíd kettétört: tarka roncsai évezredekig hintáztak ég és tenger között kifeszítve, az ember pedig soha többé nem láthatta színről-színre az isteneket, helyettük viszont három nemvárt vendéget kellett megismernie: a betegséget, az öregséget és a halált. Akkor, gyermekfejjel elhatároztam, hogy világgá indulok, megkeresem az összetört híd maradványait és meggyógyítom azt, imával, böjttel, fegyverrel, erővel, sőt szembeszállok akár három világ démonaival is, csak az istenek, istennők közellétének boldogságával megajándékozhassam az emberiséget. Mítoszhős akartam lenni, próbákat teljesíteni, mint Héraklész, sárkányokat ölni, mint Siegfried, megkeresni a halhatatlanságot, mint Gilgames, ám leginkább a szivárvány begyógyításának évek múlásával sem enyhülő vágya marcangolta szívemet. Ezért lettem vallástörténész.
Vallástörténész voltam. Mitológus. A mitológus a mítoszok szakértője, olyan kutató, aki minél több emberi kultúra minél több mítoszának, legendájának és meséjének ismeretében tárja fel a látszólag eltérő mítikus szellemi univerzumok mögött húzódó egynemű, egylényegű, egyetlen valóságot.
A Valóságot. Magyarországon egy tragikus oksorozat következtében áthatolhatatlan fal választja el az úgynevezett hivatalos vallástörténetkutatás képviselőit az ősvallások, misztériumok iránt érdeklődő közönségtől.
Előbbi paranoiás iszonnyal menekül minden, a nyugati anyagelvű álláspont olvasztókohójába be nem hajítható látásmód elől, így az utóbbit – a jobb sorsa érdemes, viszont minden újdonságra gyermekien fogékony kívülállókat - tökéletes következetességgel hajszolja az ezotériának nevezett világnézeti kavalkád felé, ahol egy gyékényen kényszerül árulni a kártyavető és a vakmerő elméletei miatt tudományos körökben gyanússá lett fiatal kutató is. A folyamat következménye mindenképp az lesz, hogy a tudósok előbb csak a saját tudományáguk iránt érdeklődőktől idegenednek el, majd nemsokára saját tudományáguktól is; a művelt emberiség pedig semmit nem utál jogosabban, mint a még saját tudományáguk küldetésében sem bízó akadémiai ingyenélőket. A laikusok érthető módon elvárják a tudománytól, hogy ne csak kutasson, de a rügyet bontó fákhoz hasonlóan egy-egy szellemtörténeti tavaszon képes legyen megújulni, azaz, ha egy elmélete immár nem szolgálja az érdekmentes emberi megismerést, akkor azt legyen bátorsága elhajítani és a valósághoz közelebb állóval helyettesíteni. Ám sajnos a helyzet éppenséggel mást mutat. A kivénhedt dogmákat körömszakadtig védelmező, a XXI.században mini-Torquemadát játszó „hivatalos” tudósokat az emberek érdektelenség-bojkottal büntetik és inkább elmennek egy klubba, ahol a földönkívüliekről, a bioenergiáról vagy az időgépről mesél az általában szakképzetlen előadó. A tudósok meg széttárják a karjukat és álszent sajnálkozással sóhajtják, hogy „ezt a generációt már nem érdekli a tudomány, csak a kétfilléres sci-fi és fantasy…”
Tudomány és paratudomány. „Igazi” és „para”. A vaskorvég torzszülött ikerkölykei. Az első a Tudás leplezetlen ellensége, a másik ugyan tisztességesebb, de hatásában éppen olyan káros.
Mi vallástörténészek valami elképesztően fura helyzetben vagyunk itt, ezen a dióhéjban felvázolt magyar tudományhelyzeti arcvonalon. Mert mi vallástörténészek, a szivárványhíd foszlányaihoz hasonlóan ég és föld között lebegünk: a tudósok szerint túl nagy a fantáziánk, parakörökben pedig túl tudományosak vagyunk.
Ma még tarka roncs. Holnap szivárványhíd. Átjáró, lépcső, amely az emberi tudomány korlátok fogta világából elvezet, kivezet az ideák szabad levegőjére. Oda, ahová az ember évezredek óta próbál irányzatok, vallások, extázisok, rítusok, misztériumok segítségével eljutni.
A vallástörténet maga a szivárványhíd. Képviselője, a vallástörténész egy új, spirituális ébredés, egy valódi szellemtörténeti forradalom, egy új reneszánsz kulcsát tartja kezében. Bátorságán múlik, hogy sorsadta kivételes lehetőségével az emberiség üdvére élni fog, vagy elbújik több pofonnal, mint jutalommal kecsegtető küldetése elől.
(Atyám! Te Első Létező, ki Szophia Anya és az értünk embertestben vérzett drága Aión kútforrása vagy! Nem kérek Tőled könyörületet, nem kérem, hogy bocsásd meg szeretteim számára is terhes gőgömet; nem kérek semmit, mert Világodnak nem térdeplő, alázatos bűnbánókra és mellverdeső széplelkekre van most szüksége. Kemény időket élünk, Atyám, ehhez mérten kemény Hozzád intézett mindennapi imádságom: add, hogy tiszta elmével, bátor szívvel, mocsoktalan kézzel hajthassam végre dicsőségedre ezt a Mérhetetlenségedhez képest csipetnyi, a Fényed után esengő emberiség számára viszont mérföldet jelentő feladatot! Ne könnyítsd utamat, de add, hogy derekam ne hajoljon, szívem és szám ne lázadjon a teher ellen, amelyet bölcsességedben általam hordozni rendeltél! Te magad vagy az Élet: engedd, hogy minden gyermekednek életet hirdessek általad!)
A hérosz útja zuhanás a fényből a pokolba, majd lassú, keserves emelkedés, kínok szegte gyalogút, ám ez az elsőnél is szebb, igazabb, tisztább fényességbe vezet. 2005 október 24.
Bácsfi Diána: A Hérosz és az Alvilág IV.
Személyes életutamról szóló sorozatom utolsó részét nyújtom át az Olvasónak. Nyilván vannak, akik furcsállják, hogyan írhat egy huszonhét éves szerző memoárt, emlékiratot, amelyet afféle életműlezárás-műfajnak tartanak az irodalomban; lezárni azonban nemcsak biológiai, de spirituális életszakaszokat is lehetséges. Egy keresztény bölcsesség szerint Isten mindenkinek éppen annyi terhet mér vállaira, amennyit az illető el képes hordozni; sem többet, sem kevesebbet.
Büszke vagyok arra, hogy az égi Atya véghetetlen jóságában az én kétségbeesetten tiltakozó szívem után nyúlt és megmártotta mindabban, amit azidáig legfeljebb a mítoszhősök avatási kalandjaiból ismertem.
A Vízöntő-kor hajnalán oly sokan keresik önmaguk igaz létét, mintha a Föld hatmilliárd lakója hatmilliárd Grál-kereső lovagjelöltté változott volna. A Vaskor előtti avatási módszerek feltámasztására tett kísérletek a ma emberénél azonban rendszerint kudarcot vallanak: hiányzik a szellem szigora és könnyedsége, a nietzschei táncos léptű gondolat, hiányzik az önuralom szabadsága, a megismerés bátorsága, mindaz, ami a boldogabb világciklusok embertípusát olyannyira jellemezte. A keleti meditációs technikák európai talajba ültetéséből pontosan ezért származik ritualizált majmolás; a nyugati heroikus avatási módszerhez pedig elsősorban, mindenekelőtt fájdalom szükségeltetik. Hogy mondhat ilyet valaki, hallom már most az Olvasó tiltakozását; hát nem szenved-e éppen eleget a jelenkor embere? Sarvam dukkham, azaz minden szenvedés, mondja Buddha, az érzékelés, a tapasztalat, az elgondolás és a belátás minden mozzanata fájdalmat okoz. Hogyne szenvedne éppen a Vaskor, éppen a keserű íz által szimbolizált világkorszak keresésben megkeseredett emberisége?
A válaszom az, hogy szenvedni tudni kell. Szenvedni jól kell tudni, meg kell tanulni, el kell sajátítani a tudatosan elviselt szenvedés művészetét. Más dolog meghalni és más átélni a halált. A kettő nem ugyanaz. Az elsőben az alany – aki meghal – a halál folyamatának passzív elszenvedője, aki sodródik a nem általa kiváltott és irányított eseménysorozat hullámaival, mint a folyón elszabadult csónak. A másodikban viszont a testből szabadulás minden mozzanatát az éber Önvaló figyelmes virrasztással kíséri, a lélek vergődésén kívül helyezkedve uralja, az ego tehát voltaképpen önnön „halálának” parancsolójává válik. Az Önvaló, a Belső Én ilyenkor az életlevegőt összpontosítva zabolázza a kiszállás rémületét és gyönyörűséggel hántja le magáról a húsbilincset; a misztikusok úgy mondják, ilyenkor szembekacag a Halállal. Ez a híres mors triumphalis, a „győzedelmes halál” vagy „tudatos halál” pillanata. A régi világkorszakok halandói jól ismerték ennek metódusát. Itt tehát az exitust „pányvázza meg” a müsztész, azért, hogy avatásának szekerébe fogja; ám a ló szerepére bármely testi-lelki kín éppen ilyen megfelelő. Külön művészet tehát úgy szenvedni, hogy szenvedésünk szétkorhassza a Fény-Önmagunkat fogságban tartó béklyók valamennyijét. És hogy melyek ezek a béklyók? Ilyen szinte minden, amit a profán megszokottság, a társadalmi illem és jómodor, a vaskorvégi életklisék birodalmába sorolunk; ilyen mindaz, amitől „rendes”, „szabályszerű”, „tiszteletre méltó”, „közmegbecsülésnek örvendő” felnőttek, állampolgárok, tudósok, művészek, alkalmazottak vagy szabadfoglalkozásúak leszünk. Ilyen mindaz, amiért a vaskorban velünk szóba állnak, nevünket leírják, cikkeinket megjelentetik, fellépéseinket illedelmesen megtapsolják.
Akiben a fájdalom elégette mindezen korlátokat, arra a misztika azt mondja, üdvözült, avatott, beérkezett, megszabadult, a közgondolkodás meg azt, hogy bolond. No de a Tarot utolsó, huszonkettedik lapja éppenséggel a Bolond! A Bolond: a Beérkezett, az Üdvözült, a Megváltott, a paradoxonok gyermeke, látó és ostoba, nyomorult és boldog, egyszerre sír és kacag, mert megismerte a jelenvalólétet fedő vég nélküli fátyolrétegek tragikomédiáját. A Bolond: a voltaképpeni müsztész.
A ma embere képtelennek tűnik azonban a tarot Bolondjához hasonló szenvtelenséggel tűrni nadrágja kutyák általi ráncigálását, azaz jéghideg tudatossággal figyelni szenvedését, majd annak rémületében a külső szemlélő könyörtelenségét megtartva porrá égni. Képtelennek tűnik fájdalmának avatási kínná magasztosítására. Képtelennek tűnik – görög szóval élve – a katharsziszra. Pedig a katharszisz hasznos adomány. A fájdalom egy darabig csak éget, de ha e pokolkemencét még jobban felfűtjük, megtörténhet, hogy elpattan az a páncél, ami az Önvaló és a profán én között feszült. Ekkor az Önvaló előlép rejtekhelyéről, hogy átvegye az újjászületett élet feletti kormányzást. Ezt nevezzük avatásnak. Ezt sóvárogja az emberiség azóta, hogy elszakította az istenek világába visszavezető köldökzsinórt és – horribile dictu – történelembe kezdett.
Ne ítéljünk túlságosan elhamarkodottan! Ne mondjuk azt a pecca fortiter követelményét teljesítő virrasztóra azt, hogy „bűnös”, mivel nincs ostobább annál, mintha valaki lapos moralizálással, tankönyvszagú érvekkel akarja megfeddeni az éppen saját korlátainak tágasságát próbálgatót. Lehet, hogy a vaskorban megszokottnál erősebb jellemről van szó, márpedig nagyobb feladatok teljesítésére rendelt életeket az átlagosnál excentrikusabb, abszurdabb és erőszakosabb módszerekkel szokott kovácstüzén átvinni a „Szívek Ismerője”. Bűnösséget amúgy is egyes egyedül Ő állapíthat meg és csak Neki vagy aiónjának van hatalma a bűnöket megbocsátani.
Ennek az esszésorozatnak oldalain utoljára köszönöm meg, Atyám, minden próbatételedet: a gyermek magányát, az ifjú megcsúfoltatását és a felnőtt kitaszítottságát, ám mindenekelőtt azt, amely minden percemet, órámat és pillanatomat egyetlen szívdobbanásba dermeszti: az Emlékezés iszonyatát. Szembenéztem minden belső szörnyetegemmel és kardot emeltem rájuk; kardom azonban széttörve hullott ki kezemből, hogy immár átadja helyét Apollón halk szavú lantjának és a békét hozók rózsakoszorújának… Fegyvertelenül, az újszülött csupasz, érzékeny bőrével állok most teremtményeid előtt, kitéve a vaskor jéghideg levegőjének; add, hogy kétségek és keserűség nélkül döngethessem az utolsó kapukat is a Boldog Világkorszak jövetele előtt!
Az Alvilág minden rémülete messze tűnt a látóhatár mögött. A hegyek ormán felbukkant egy csillag és szelíd fénysugara elől menekülni kezdett az éjszaka. A Hérosz még egyszer visszanézett a hátrahagyott erdőkre, majd lehajtott fejjel, lassan megindult a lejtőn, a völgyben ébredező város hangjai felé.
A nick nevem egy tünde név a gyürük úrának valamejik eszement rajongójának névgenerátorából ,gondoltam ennél hülyébb nevet úgysem találok tehát jó lesz.
Bocsika néhány szót elcsesztem rendesen ugyanis itt most nekem nem számit a hejesirás és véletlenül ráadáskép félre gépeltem,hát ez van skacok.Keverem néha a d-t a g-vel meg ijesmi... mégegyszer bocsi.
Sziasztok!Én most regisztráltam nem rég és érdekelne miről is szól ez az oldal azon kivül,hogy ki náci vagy komcsi és egyéb beszolások.?Misztika és mágia lene a téma vagy reálpolitikai, filozofikus bájcsevej a fasizmus elméleti és mükődési alapelveiről vagy a holokauszt tagadása avagy megerősitése a létezésének?Már abból kővetkeztetve amit ezen az oldalon olvastam.Egyébként mindenkinek Üdv!Magamról csak anyit,hogy 6 éve vagyok boszorkánymester és ,hogy most ép novicius vagyok egy boszorkány covenben.Nos enyit magamról.Mej kulturkőrők miszticizmusáról lene szó ezeken az oldalakon(sejtem,hogy mindegyikről amiről csak őszeszedhető mindenfajta sületlenség.No de ez mindegyikre igaz.)És mifajta mágia is ez mi érdekel benetek?(A Nekronomikonos baromságal hanyagoljatok ha lehet és most mindegy ,hogy is irják azt hejesen ,ez lényegtelen mert gongolom túdjuk miről is ugatok itt épen.)Kérlek benetek kedves emberek és egyég lényecskék(akárminek is gongolod magad kedves psziho barát)hogy bombaztikus érvekel és tényekel kényszeritsetek térdre, amik megcáfolják a kétejeim ,ami azon bármej tudást nélkülőző baromságokat illeti amit általába őszehordanak az eféle fórumokon.Egyébként Gardneriánus wicca vagyok amint azt emlitetem már 6 éve és nemsokára (az idő relativ úgyebár.)átesek a beavatásomon.Ebből ne vonjunk le rossz kővetkeztetéseket ha lehet ,hozánem értésemet iletőleg.A wicca boszorkányoknak volt elég idejük arra,hogy tanulmányozák a mágia müvészetét és,hogy elsajátitsák anak csinyát-binját és stb és stb...Egyéb iránt üdvőzlők minden wiccat kik esetleg látogatják ezt az oldalt.Ők ha tagjai azon kevés covenek akik tudják mitől is dőglik a légy ,már ha szabad igy fogalmaznom (és miért is ne hiszen ugysem ismertek és ha mégis hát sebaj.Elvégre ez a net ahol bármej emberi és állati baromság elmegy)akkor tudják miről is beszélek.Nos várom kedves hozászolásaitokat és a kedves pártatlan tényekel való felvilágositást amit kértem őletel kedves feleim(amit azt mondani szokta volt a kedves katolikus pádre).Tisteletem.
Aztán meglepő, ahogy villámgyorsan eldöntesz dolgokat. Aranykor: sosem volt, Steiner halandzsázik, AJC meg szélhámos....
:))
Az ilyen mondatok persze azt vonják maguk után, hogy Téged sem kimélnek. Kiváló: lehet hadakozni... De minek? Ha tudásod van, akkor megengedheted magadnak, hogy elnézd mások tévedéseit, ha pedig valamiről nincs bizonyosságod, akkor kár magad erre a szintre hozni...
Aranykor? Vannak , akik a történelem olyan részére utalnak ezzel, amellyel Te is foglalkoztál...( orosz tudosok Gibraltárnál végzett feltárásaik nyomán biztosak abban, hogy Atlantisz száz év mulva szerepel a történelemkönyvben. )
Mindenki hihet, amiben akar, ha ezzel mást nem korlátoz. Aki az aranykorban hisz, hát higgyjen.
( aki meg a viharistenben, hát higyjen. csak ne korlátozzon másokat.)
Szegény Dianát is kiosztottad, de megjegyezném: ezen a fórumon nem politikai aktualitásokrol van szó. Ha a politikai nézetei zavarnak, ám legyen, de kár összemosni a vallástörténetet a politikával. S természetesen nem igaz, hogy amit ír, az bármilyen formában nyilas eszmékkel lenne összefüggésbe hozható.
vagy igen?
egy történet szerint az itélkezők meg kivánták kövezni a parázna asszonyt....bizonyára ismered...:))
Az előzőekhez kapcsolodva ime egy régi vicc: A szadista azzal bünteti a mazochistát, hogy nem veri.
Minden nacionalizmusra jellemző ez. Nézd csak meg a zsidó nacionalizmust, ahogy mondod:micsoda hőstörténetet fabrikált magának, aztán legyilkolják egymást jóízűen...
GAlamb olvtársunkak milyen találó lenne ez: Sajnos a közel keleti történelem során is gyakran alkalmazták ezt a szélsőséges nacionalista módszert. Az Ószövetség azoknak áll jól, akik amúgy is ebben az álomvilágban mozognak.
Rég jártam már erre, és most örömmel konstatáltam, hogy írtál ide:)
Arra lennék kíváncsi, hogyan illesztenéd Badiny Jós Ferenc "elméletét" az itt leírt mítoszvilághoz?
Másik kérdésem: Hogyan definálnád a különbséget az általad is képviselt misztikus iskola, valamint a "nyál-ezo"nak is titulált különböző irányzatok között?
„A modern Nyugat világában az embert gyermekkora óta körülveszik az alá-fölé rendeltségen alapuló rangsorok és kategóriák. A társadalom rendjébe belenövő emberpalánta szükségszerűen megtanulja, mi a különbség az élettelen dolgok, a növények, állatok és az ember létmódja, tudati színvonala között. A felnőttek elmagyarázzák neki, hogy egy tárgynak nem fáj, ha leejtik, hogy a kedvenc háziállat nem beszél emberi nyelven, a gyermek pedig lassanként beletörődik, hogy a természeti tényezőket - csillagokat, ásványokat, halakat vagy madarakat - legfeljebb az értelmes kívülálló szemüvegén keresztül szemlélheti. Mindezek ellenére az emberben ősidők óta elemi erejű vágy él egy olyan világ visszatérésére, amelyben a fák önként kínálják felénk gyümölcsüket, a madarak a vállainkra telepednek, az óriáskígyó öv gyanánt fonja körül derekunkat, lábainknál pedig szelíden dorombol egy puha sörényű oroszlán...
Gyermekkorom egyik legszomorúbb felismerése történt, amikor szerettem volna megfogni egy szökőkút káváján pihenő galambot: közeledtemre a madár felrebbent és riadtan menekült fel a szemközti ház ablakpárkányára. Fájt, hogy nem mondhatom el neki: nem akartam bántani, csak simogatással kívántam kifejezni szeretetemet. Ma már tudom, akkori bánatom egy réges-régi emberi vágyálmot szólaltatott meg, hiszen az ember és az állatvilág között valaha tökéletes, ám egy bűn következtében megszakadt kommunikáció mítosza mind az öt kontinens vallástörténetében jól ismert. A hagyomány szerint a messze tűnt Aranykorban, a boldog teljesség világkorszakában tökéletes testvéri viszony állt fenn isteni, emberi és természeti szféra között. Ennek jegyében az istenek nem rettentő égi urakként kormányozták, hanem idősebb fivérekként és nővérekként segítették a gyermekkorát élő emberiséget, ahogyan az állatok sem menekültek aranykori emberőseink elől. Az ókori misztikus irodalom mítoszai elbeszélik, hogy a Boldog Világkorszak nemzedékei értették az állatok és a növények nyelvét, ezért nem volt ember, aki képes lett volna bántani, netán élelemnek nézni élőlénytestvéreink bármelyikét. Az állatokban a szellemvilág hatalmainak megtestesülését látták, így minden ember tisztelte az erejükben, szépségükben, szabadságukban megnyilvánuló, szavakba nem foglalható szentséget. A mítoszok Aranykora egy, az óceán közepén valaha elterült smaradgzöld szigeten érte el delelőjét (ez az ezernevű Boldogok Szigete, Nyugathon vagy Tündérország), éppen ezért nem meglepő, hogy az őshagyományok ember és állat harmonikus együttélésének megszakadását a mesés Sziget elsüllyedéséhez kapcsolják. Az iráni őseposz, a Vendidád például elbeszéli, hogy az akkor még halhatatlan emberiség boldogan élt a messze nyugati Ayrjana Vaedja-szigeten, egészen addig, amíg Gajómart őskirály a világ első erőszakos cselekményeként fel nem áldozta az ősbikát. A bűn következtében a Sziget megrázkódott, darabokra tört és a tenger talapzata alá süllyedt. Ám a katasztrófának korántsem volt ezzel vége: Yima király idejében három évig tartó iszonyatos tél köszöntött az Iránba vándorolt nemzedékre, s a növények hiányát előidéző jégkorszakban Yima, mint a mítoszok Első Vadásza, üldözőbe vett és nyílvesszejével eltalált egy szarvast. Az addig ismeretlen húsevés bevezetése mérföldkőnek bizonyult ember és állat kapcsolatának drámai megváltozásában: előbbi élelmet és zsákmányt, utóbbi halálos ellenséget kezdett érzékelni a másikban. Mindazonáltal a történeti idők embere tudatalatti szférájában hordozva az aranykori barátság emlékét, jelenkorunkban is sóvárogja az állat, mint társ jelenlétét életében...
Az Állatok Ura (ógörögül potnios theron) a mitológiában számos isten megjelenési formája, aki tulajdonképpen az élőlényeket egyetlen kozmikus testvériséggé szentelő aranykori létmód fő szimbóluma. Képi ábrázolása könnyen felismerhető: tekintélyes, királyi férfialak, nyugodt testtartásban, különféle szelíd és vad állatokkal körülvéve. Az őskőkorszak (paleolitikum) hiedelme szerint az Állatok Ura nagy hatalmú erdei istenség, aki ember és természet egyensúlyának fennmaradására ügyel: az erdőbe alázattal közelítő vadászt zsákmányhoz segíti, ám szigorúan megbünteti a pusztán kedvtelésből vagy kapzsiságból lövöldözőt. A felső paleolit idejéből különösen a svájci és az osztrák Alpok területéről ismertek a barlangi koponyalerakatok (így a Drachenloch és a Wildemännlichloch-barlangok medvecsontraktárai). E jelenséget szintén az Állatok Ura imádatának jeleként értelmezik a kutatók, hiszen az istenség a mítoszok szerint az elejtett állatok csontjai köré a következő vadászévadban új húst növeszt. Az őskori ember világképe szerint továbbá egyes, a benső látás adományával megáldott személyek testen kívüli élményeik során részesülhetnek az állatok - sőt az Állatok Ura - hatalmában, képességeiben és erejében: egy ilyen „kiválasztott” férfi állattá változását ábrázolja például a Trois Fréres-i barlangfestmény (a kép hősét a kutatók Nagy Varázslónak becézik). A rituális állattá válás a tudat képlékenységének végletekig fokozásával mehetett csak végbe, ezt szolgálta az állatok mozgását utánzó tánc, illetve az állati hangokat felidéző, a korszakban egyre elterjedtebb hangszeres zene. Az őskori Állatok Ura-ábrázolások egyik leghíresebb példája az újkőkori Harappa városában (Pakisztán, Indus-völgy) talált pecsételőn látható. A vésett rajzon háromfejű, bivalyszarvakat viselő férfialak szerepel, egyenes testtartásban, szabályos lótuszülésben, mintha csak egy őskori jógatankönyv illusztrációja lenne.A tiszteletet parancsoló alakot állatok veszik körül, amelyek közül jól felismerhető az istenség derekára csavarodó kígyón kívül a tigris, az elefánt, az orrszarvú és a vadkecske figurája. A hindu mitológia a jóga feltalálójának Siva Yogeshvarát, az állatok védelmezőjének pedig Siva Pashupatit tartja, ennek következtében a tudósok Proto-Sivának (azaz „korai Sivának”) nevezték el a pecséten szereplő istenséget. Feltételezik, hogy kultuszából alakult ki a védikus kort követően India-szerte elterjedő Siva-tisztelet. A Siva-típusú Állatok Ura-istenség kultuszának legmegdöbbentőbb sajátossága azonban az, hogy a motívum az Indus-völgyi kultúrától térben-időben egyaránt hatalmas távolságra lévő ábrázolásokon is felbukkan, a részletekig menő azonossággal. A Dániában talált, vaskori (Kr.e.I.század) eredetű Gundestrup-i üst domborműves jelenetsorát egy olyan istenalak uralja, amely mintha csak a Proto-Siva északi ikertestvére lenne. A szabályos lótuszülésben trónoló, szarvasagancsokat viselő férfit szarvasok, farkasok és vadkanok veszik körül, kitárt karjai egyikéhez óriáskígyó közelít. Az istenség neve a kelta mitológiában Cernunnos (azaz „szarvakat viselő”). Cernunnos megfelelője a görög mitológiában a kecske alakú Pán isten, aki a közép-görögországi újkőkori parasztok hiedelmeiben egyértelműen Állatok Ura-szerepkörrel rendelkezett.
Az ember és természet aranykori egységét jelképező motívum - az állatokkal való bensőséges viszony - a Nagy Istennő mitológiájának is szerves részét képezte. A Hármas Úrnőnek is nevezett egyetemes Istennőt a hagyományok szerint az Aranykor elvesztését követő világkorszakban, az Ezüstkorban az őskultúrák világszerte tisztelték. A törökországi Catal Hüyük újkőkori településének központi Istenanya-templomában a központi oltáron az Állatok Úrnője agyagszobra foglalt helyet, amelyen az Istennő két leopárd fején nyugtatja kezeit. A későbbi korokban már nem az Anya, hanem az Ezüstíjas Szűz szimbolizálta az ember és a vadon élő állatok viszonyát, ő a görög mitológia Artemisz istennője, Zeusz és Létó leánya, Apollón ikernővére. Krétai szentélyeiben vadkecskék és oroszlánok között ábrázolják, e szigeten egyébként Britomartisz („Édes Szűz”) volt a neve. Az egyik legszebb görög Artemisz-mítosz szerint az istennő elkísérte vadászatain Poszeidón isten és Eurüalé nimfa fiát, Óriónt, aki a legnagyobb vadász volt a világon. Apollón azonban féltette Órióntól szüzességet fogadott nővérét, ezért egy óriás skorpiót küldött a férfi nyomába, hogy megölje. Órión a szörnyeteg elől menekülve az Égei-tengerbe vetette magát és úszni kezdett. Apollón az Égben pedig felszólította Artemiszt, nyilazza le azt a tengerben úszó gonosztevőt, aki - az istenség vádja szerint - „az imént csábított el egy Artemisz-papnőt”. Az istennő célzott és lőtt, majd áldozatához úszott, és mikor meglátta, hogy Óriónt találta el, gyászos zokogással fordult Zeusz atyához. Az istenek ura megszánta leánya fájdalmát, így Óriónt nem az alvilágba küldte, hanem csillagképpé változatta; a férfi Artemisztől kapott csodás íjából az Íj csillagkép lett, de a Skorpió is felkerült a zodiákus égi alakmásai közé...
A Vízöntő-korban, az előttünk álló spirituális korszakváltás küszöbén az emberiség lassaként felismeri, hogy az anyagelvűség térnyerése hatalmas károkat okozott úgy a biológiai környezeti szférában, mint az ember lelki-szellemi világában, ám legfőképpen kettejük kapcsolatrendszerében. Szerencsére ezek a sebek korántsem gyógyíthatatlanok. A mitológia ösvényét követve mi magunk ébredhetünk rá egy még nem varázstalanított, szentséggel teli világkép csodáira, az ősidők mítoszainak ismerete pedig egy új Aranykor jövetelének befogadására készítheti elő életünket.
Avatara vallástörténész-mítoszkutató”
„Az emberiség történelmének legkorábbi évezredeihez a régészek ásói képtelenek hozzáférni, a mítoszok viszont elbűvölő gazdagsággal számolnak be a Teremtést közvetlenül követő világkorszakok eseményeiről. Jómagam vallástörténészként a múlt ködébe süllyedt civilizációk bölcseleti ösvényeit kutatom, aranykorfilozófusként pedig egy régi-új szemléletmód, az Aranykor-filozófia elméleti és gyakorlati kimunkálásával és népszerűsítésével foglalkozom.
Ha valaki elfogulatlan szívvel közelít bármely kultúra mitológiájához, az első benyomása az lesz, hogy e réges-régi korok emberei gyökeresen másképp szemlélték világukat és önmagukat, mint ahogyan az a modern gondolkodás számára természetes volna. Az ókori egyiptomiak, sumerek, kelták vagy éppen ógörögök létezésüket a szellemvilágból származtatták; gyönyörű történeteket ismertek arról, hogyan éltek valaha szeplőtelen testvériségben istenekkel és istennőkkel, majd hogyan száműzettek a halandó történelem szenvedést hozó bilincsei közé. A halhatatlanság, a szabadság, a béke és a kozmikus Szeretet világkorszakát, az „istenek idejét” Aranykornak nevezték és visszavarázsolása érdekében számtalan misztikus megvalósítási technikát tanítottak. A modern gondolkodás szerint, ha valamely tárgy vagy gondolat „újabb”, akkor feltétlenül „jobb” is, mint a régi, hiszen a jelenkori nyugati filozófia a történeti idő felületén fejlődést (evolúciót) feltételez. Ókori ősünk számára azonban ez nevetséges elképzelésnek tűnne. A fáraókori egyiptomiak például az Újbirodalomnál „jobbnak” és „igazabbnak” érzékelték a Középbirodalom világát, a Középbirodaloménál pedig az Óbirodalom évszázadait, de mindegyiknél tökéletesebbnek tartották az egyiptomi honfoglalást évezredekkel megelőző Aranykort, azaz „Ré napisten idejét”. A hagyományos (tradicionális) világkép tehát nem fogadja el az egyenesvonalú fejlődés tételét, hanem úgy ítéli, a történelem állandó hanyatlásnak (devolúciónak) van kitéve, egészen az abszolút mélypontig (Vaskor). Ez az emberi gondolkodás teljes lealacsonyodásának kora, amelynél nincs mélyebb alászállás. Az Univerzum, mint egy óriási szív, ekkor újra önnön Középpontjába dobban vissza. Kezdetét veszi az új Aranykor.
A vallástörténet kutatói számára már a XIX. században feltűnt a különböző kultúrákból származó mítoszok, rítusok és istenalakok közötti számos, letagadhatatlan azonosság. Úgy tűnik, az őshagyomány valaha Egy és Osztatlan volt minden nép és minden életforma között. Ezt őrzik a Tudás évezredes tárházai: az I Ching és a Qabbala, az Edda és a Mahabharata, minden, a modern világképet megelőző archaikus létszemléletet tükröző tanításrendszer. A Tradíciót Nyugaton a középkori inkvizíció évszázadaiban alkimista és gnosztikus csoportok őrizték, gondoljunk itt a Szent Grál misztériumaira vagy az Őshagyomány igazsága nevében mártírhalált halt Giordano Brunóra. Az újkorban a rózsakeresztesség, a teozófia, az antropozófia bölcseleti műveinek ismertté válása jelezte a vaskori tetszhalálból való fokozatos felébredést. Az Örök Bölcsesség, az Egységes Tan emlékének fenntartásában olyan tűzőrzők is közreműködtek, mint a francia René Guénon, a Chicagóban tanító román származású Mircea Eliade, valamint a tradicionális létszemlélet magyarországi apostolaként ismert Hamvas Béla. Szellemi közösségünk rendezvényein, országszerte tartott előadásaimon az Olvasó is mélyebb betekintést nyerhet az őshagyomány világába és az ősi kódok „feltörése” segítségével ki-ki díszbe öltöztetheti szellemét a hamarosan világunkra köszöntő új létezésmód, a Vízöntő Korszak Aranykora fogadására...
A találkozásig is aranykori üdvözlettel:
Avatara vallástörténész-mítoszkutató”
«Az egyiptomi civilizáció a régészeti kutatások mai - korántsem egységes - álláspontja alapján körülbelül 5000 évvel ezelőtt, az államalapító Ménész király trónra lépése idején jelent meg a Nílus partvidékén; az ókori görög történetíró, Hérodotosz szerint azonban a fáraók birodalma már az ő korában, a Kr. előtti V. században is több, mint 44 000 évet számlált. Maguk az egyiptomiak szentirataikban makacsul állítják, hogy kultúrájuk egy Amentet nevű titokzatos, messze Nyugaton valaha elterült óriási szigetről származik, ahol az Aranykor évezredeiben még istenek és istennők uralkodtak a halhatatlanságot, boldogságot és örök békét élvező emberiség felett. A későbbi mítoszok állítása alapján azonban Amentet földje egy világkatasztrófa folyamán megsemmisült, az Aranykort követő világkorszakokban pedig a tudatlanná, békétlenné és halandóvá silányult emberiség immár kizárólag beavatás útján részesülhet az egykor bárki számára elérhető isteni tudás ajándékából. Az egyiptomiakat az ókori közfelfogás a beavatástechnikák, sőt egyáltalán a mágia megtestesítőjének, papjaikat pedig szakavatott misztikusoknak tartotta: a hagyomány szerint Thalész, Szolón, Platón, Püthagorasz, de még maga Orpheusz, a híres thrák lantos illetve Dionüszosz, Zeusz fia is Egyiptomban tett látogatásuk során lettek a mágikus tudományok adeptusaivá. A gnosztikus mitológia úgy tanítja, hogy maga Jézus is az egyiptomi Heliopoliszban, azaz Napvárosban nyerte el a Ré napisten rítusai szerinti beavatást. Az egyiptomi máguspapok ősrégi tanítása nyomán jelen írásunk elbeszéli, hogyan hagyta reánk minden beavatás legszentebb, legtökéletesebb ösvényét a Nagy Varázslónőnek is nevezett Ízisz istennő...
Kezdetben nem volt más, mint a hímnős Nun isten végtelen, ismeretlen káosz-óceánja, a teremtés előtti végtelen űrt elborító Tenger. Ennek mélyéből emelkedett ki az Ősdomb, a Mindenség első szilárd pontja, a világ születésének voltaképpeni helyszíne. Amikor eljött az egyiptomiak által szep tepi-nek („első alkalom”) nevezett pillanat, a dombon hófehér lótuszvirág sarjadt; a lótusz kinyitotta virágának bimbóját és íme, a szirmok között ott ült a világteremtő Ré, a Napisten napcsecsemő formájában. Ekkor az isteni Gyermek kinyitotta ragyogó szemeit és az ebből áradó fény világossággal töltötte el az addig sötétbe burkolózó univerzumot. Így jött el az első Reggel a világon.
Ré Atya később Amentet szigetén uralkodott a könnyeiből megteremtett emberiség felett. Az istenség számos gyermeknek adott életet; tőle származott Su, a levegő istene, Tefnut, a pára istennője, Geb, a földisten és Nut, az égistennő is. A hagyomány szerint Geb és Nut egyesüléséből származott az egyiptomiak misztériumaiban központi jelentőséggel bíró két ikerpár: Ízisz és Ozirisz, valamint Széth és Neftisz is. Ozirisz volt a legidősebb fiú és már édesanyja méhében szerette ikerhúgát, Ízisz istennőt. Öccse, Széth, saját ikertestvérét, Neftiszt választotta hitvesül. Ám a hirtelen természetű Széth már az anyaméhben gyűlölte bátyját, Oziriszt, hiszen idősebb lévén, ő volt Egyiptom trónörököse, Széth azonban maga tartott igényt az uralkodásra. Éppen ezért, hogy születésében megelőzze bátyját, kegyetlen cselhez folyamodott: rést ütött édesanyjuk, Nut istennő oldalán és előbb lépett a napvilágra, ezzel azonban nem érte el a célját: amikor felserdültek, a fogantatás szerint idősebb Ozirisz lett a király, oldalán a szépséges Ízisszel, mint királynéval…
Széth nem nyugodott bele az ifjabbik herceg szerepkörébe és bosszút forralt. Amíg a király aludt, az irigy fivér egy szolgával méretett vétetett Ozirisz testhosszáról és egy, a méret szerinti nagyságú ékköves-díszes koporsót készítettett. Volt ugyanis Egyiptomban egy szokás: lakoma idején koporsót hordoztak fel a vigadozó vendégsereg között és mindenkinek megmutatták a benne fekvő múmiát, mondván, úgy mulasson, hogy ha eljön az ideje, ő is ilyenné válik. Amikor a király lakomát rendezett, Széth az elkészített koporsót mutatta meg a vendégeknek, mondván: annak adja, aki beleillik. Miután mindenki hiába próbálgatta, Ozirisz király is tréfásan belefeküdt az ékköves szarkofágba: e pillanatban Széth fivérére csukta a fedelet és a koporsót a Nílus vizébe dobta.
Vitték, ringatták a Nílus szelíd hullámai az ékköves ládikát, és Ozirisz jóságos lelke immár az Alvilágra szállt. A testét rejtő koporsót a folyam habjai kisodorták a Földközi-tengerre, el egészen Fönícia országáig, Büblosz városáig, ahol végül egy parti erika-fa gyökerei között akadt fenn. A fa körülnőtte a koporsót, a város királya pedig kivágatta a hatalmas fát, és tartóoszlopként vitette el palotájába. Egyiptom földjén mindeközben hatalmas gyásszal, kétségbeeséssel keresték szerettei a királyt. A sötétlelkű Széth trónbitorlóként tette saját fejére a koronát, Ízisz istennő pedig jajongva ment világgá, hogy megkeresse szeretett hitvesét. Hosszú, szenvedésteli vándorlás után egy alkalommal a fáradt istenasszony épp a föníciai tengerparton ült le megpihenni, a királyné szolgálói azonban rábukkantak, megsajnálták bánatát és a palotába kísérték. Ízisz dajkaként állt be a királyi pár szolgálatába. Isteni sugallatra megértette, hogy férje, Ozirisz testét rejti a palota központi tartóoszlopa, ezért éjjelenként fecskévé változott és gyászosan csipogva repkedte körül a szomorú oszlopot. Az istennő azonban hamarosan lelepleződött, ugyanis meg akarván hálálni a királyi pár jóindulatát, Ízisz éjjelente a tűz fölé tartotta a gondjára bízott csecsemő királyfit, hogy kiégesse belőle a halandóságot. A királyné egy éjjel zajt hallott, berontott a bölcsőterembe és rémületében felsikoltott, látván, hogy az idegen dajka a tűzbe tartja gyermekét, ezzel megtörte a varázst és a gyermek halandó maradt. Ízisz elbúcsúzott a királyi pártól, ám előbb elkérte szolgálata jutalmául a palota középső tartóoszlopát. Amikor az istennő visszavitte a koporsót Egyiptomba, a Nílus partján letette, hogy belenézzen. Ekkor azonban zajt hallott a háta mögül egy bokorból: íme, a bübloszi királyi pár legidősebb fia leskelődött mögötte, mert végig követte útján a különös dajkát, hogy kitudhassa valódi kilétét. Ízisz pedig olyan pillantással nézett a fiúra, hogy az az istennő tekintetének égetésébe azonnal belehalt (az egyiptomi misztikusok szerint ez az epizód arra figyelmeztet mindenkit, hogy készületlenül, avatatlan szívvel, pusztán a kíváncsiság által vezérelve ne merjen az Istennő szent misztériumaihoz közelíteni). Ezután Ízisz végre zavartalanul felnyithatta férje koporsóját. Látva szeretett fivére és hitvese testét, előbb világokat rengető jajveszékelésben tört ki, majd sólyommadárrá változott, a holttest fölé röpült és fogant tőle (Ozirisz, a termékenység istene ugyanis még holtában is nemzőképes volt). Ezután a trónbitorló Széth halálra kerestette az észak-egyiptomi mocsarakban elbújt várandós istennőt. A gonosz fivér Íziszt ugyan nem találta, viszont rábukkant Ozirisz őrizetlenül hagyott testére, amelyet dühében negyvenkét részre vágott, a darabokat pedig szétszórta Egyiptom földjén, hogy ne lehessen szentélyt építeni tiszteletére. Ízisz istennő azonban húgával, Neftisszel, Széth feleségével együtt zokogva bebarangolta az országot, összegyűjtötte a testrészeket és mindegyik ereklye fölé Ozirisz-templomot emelt (az ilyen ereklyeszentélyeket nevezték abaton-nak, azaz „tiszta hely”-nek). Ezért nevezik az egyiptomi misztikában Íziszt és Neftiszt a Két Siratónőnek és ezért volt a fáraókori Egyiptom negyvenkét nomoszra, azaz közigazgatási kerületre osztva.
Mikor megszületett Ízisz és Ozirisz fia, a sólyomfejjel is ábrázolt ifjú Hórusz, alvilágra szállt édesapja szelleme azonnal megjelent előtte, hogy felkészítse a halálos leszámolásra Széth ellen. A végső csatára - amelyet Hórusz trónbitorló és gyilkos nagybátyja ellen vívott a trónért és apja emlékéért - a Nagy Völgyben került sor. Széth megsebezte Hóruszt a szemén, ám az istenek orvosa, az íbiszfejű Thot azonnal meggyógyította a királyfit, akinek ép jobb szeméből keletkezett a Nap, meggyógyított, ám még mindig „sérülékeny” bal szeméből pedig a bizonytalan fényű és alakú Hold. Látásának visszanyerése után a következő csapás Hóruszé volt, aki ezúttal nem habozott: kardjával férfiatlanította apja gyilkosát. A vesztes Széth elmenekült Egyiptomból, Hórusz pedig feleségül vette a tehénfejű Hathor istennőt és édesanyjával, Ízisszel együtt szeretettel kormányozta tovább az Ozirisztől rámaradt egyiptomi királyságot, mint az utolsó halhatatlan fáraó.
Ez az elbűvölő történet volt minden tradicionális egyiptomi avatás lényegi alapja. Ozirisz halála, elsiratása, széttépetése, testének eggyéforrasztása majd ifjú Hóruszként való újjászületése (hiszen Hóruszt tulajdonképpen apja reinkarnációjának tartották) nem más, mint az avatást kereső ember misztikus útjának leírása. Az avatandó mint Ozirisz, jelképesen átéli saját profán létének halálát: ilyenkor a novíciust a papok sötét alagútba kísérték, ahol egy ékes koporsóba kellett befeküdnie (több kutató szerint a Nagy Piramis központi folyosójából ilyen titkos avatási alagutak ágaznak el). Két papnő, mint Ízisz és Neftisz virrasztottak mellette és siratták, mint avatásának segítői és szimbolikus kedvesei. A jelölt lelke kiszállt testéből és megjárta a nem evilági ösvényeket. Miután odafenn megismert „mindent, ami volt, van és lesz”, visszatért mélyen alvó, alig lélegző földi testéhez, hogy egy immár szentségi létezésre támadhasson fel. Múmialepelben lépett ki a napfényre, ahol a szertartás papjai diadalmas Hórusszá koronázták, aki „a Mindenség királya, a két ország ura”, hiszen az elveszett aranykori bölcsesség nevében legyőzte a Széth által jelképezett halált, hogy sólyomszárnyakon szálljon fel a földi szemmel láthatatlan szférákba. A misztikusok tanítása szerint minden halott, akár férfi, akár nő volt életében, a túlvilágon Ozirisszé vált, Ozirisz létmódjában részesült. E folyamatnak volt segítője, ihletője és úrnője Ízisz istennő, az elveszett fény-részecskék egybeforrasztója, az egyiptomi mágia világában a beavatást őrző Boldogasszony, a jelölt nővére, hitvese, anyja, szeretője és királynéja.
Avatara vallástörténész-mítoszkutató»
«Az alkímia (Al-Chemia) fogalom arab eredetű, szó szerinti jelentése „a fekete”, amely az ókori nyelveken Fekete Földnek nevezett Egyiptomra, minden mágikus tudomány történelmi őshazájára utal. A középkori szövegek alapján maga az alkímia tudománya is egyiptomi eredetű, hiszen feltalálójának az íbiszfejű Thot istent tartják. Maga Thot, akit Hermész Triszmegisztosznak is neveznek, viszont az egyiptomiak szerint az elsüllyedt Amentet nyugathoni szigetéről menekítette ki az alkimista tanrendszer teljességét...
Az alkímia tudományát - még pontosabb, ha azt mondjuk, művészetét - a középkori Európa évszázadaiban a totális értetlenség légköre fogadta, amelynek kifejezése az egyszerű csodálkozástól a bosszúszomjas üldözésig, az alkimista tevékenységgel gyanúsítottak fizikai megsemmisítéséig terjedt. Mind a mai napig élnek megmosolyogtató közhelyek és tévhitek az alkímiával kapcsolatban: ezek közül a legelterjedtebb az a hiedelem, miszerint az alkimisták legfőbb célja az „aranycsinálás” volna. Ennek jegyében a hivatalos katedrákon még ma is azt tanítják, hogy az alkimista lombikok és kémcsövek felett görnyedő középkori tudós, a modern kémikusok primitív elődje, maga az alkímia pedig holmi kezdetleges kémiapótlék, amely a XXI. században legfeljebb a tudománytörténészek érdeklődésére tarthat számot. Mondanunk sem kell, hogy ez a beállítás teljességgel téves és hamis, az alkímia elfogulatlan tanulmányozása esetén pedig a következő felismerésekre jutunk: az alkímia nem középkori és nem is ókori eredetű, hanem évmilliókkal ősibb minden történelmi korszaknál; a mítoszok egyöntetűen azt állítják, hogy az Égből származó, az aranykori szigetbirodalmak mágusai által rendszerezett ezoterikus tudomány; az alkimisták nem a lombikban készítenek aranyat, hanem önmagukat változtatják arannyá: céljuk ugyanis nem kincsek szerzése, hanem az ember eredendő boldogságának, szabadságának és halhatatlanságának visszaszerzése, azaz az elveszett istenemberi létállapot helyreállítása (ezt az állapotot jelképezi a mágiában a Fényember, az Aranyember vagy az Aranymagzat). Maga az alkímia is úgy tanítja, hogy a cél nem arany, hanem az aurum non vulgum, azaz a „nem közönséges” arany elkészítése, az elemek feletti szellemi elem előállítása; ebből következik, hogy az alkímia nem primitív kémia, hanem hiten, akaraton és cselekedeten alapuló spirituális ösvény, amely a Vízöntő-kori emberiség számára is érthető, követhető, elméleti tudásanyagot és önismereti gyakorlatokat egyaránt tartalmazó bölcseleti rendszert képez.
A misztikában alkimistának tekintünk minden olyan eljárást, amely egyes természeti elemek (föld, víz, levegő, tűz, éter) illetve az ezek keveredéséből létrejött anyagtípusok sokaságának Egyetlenre való visszavezetésével kívánja elérni az Univerzum és az egyén megváltását. Az alkímia művészete nemcsak Európában és Egyiptomban, de számos más kultúrkör ezoterikus irányzataiban is fellelhető, például a kínai tao-filozófiában illetve az indiai tantrában. A taoista alkímia egyik legnagyobb alakja Ge-Hong volt, akinek számos értekezése maradt fenn a „Cinóberösvény” titkairól (így hívják a kínai misztikus szóhasználatban az alkímiát). Kínában azt vallották, hogy aki a Cinóberösvényt megjárta, az elérheti a testi halhatatlanságot is, tetszés szerint fiatalodhat akár csecsemővé és hatalma lesz életen-halálon egyaránt. Beszélnek bölcsekről, akik ezeket a célokat a szó szoros értelmében meg is valósították és az örökkévaló istenek soraiba léptek. Indiában az alkímia, ahogyan említettük, főként a tantra gyakorlatához kapcsolódik: a fő cél itt az Aranyfolyó és az Ezüstfolyó egyesítése, „násza”, nyugati szentiratokból is jól ismert „Alkimista Menyegző”. Akik ismerik az indiai orvoslás energetikai tanát, azok olvashattak-hallhattak a fénytestünket behálózó hetvenkétezer nádí-ról (láthatatlan erek), amelyek az életlevegőt (a pránát) szállítják. A tantrikus alkímia szerint a két legnagyobb nádí a gerincoszlop mentén jobb oldalt haladó aranyszínű, szoláris, férfias pingalá illetve a bal oldalon futó ezüstszínű, lunáris, nőies idá: egyesülésükből lép elő a titokzatos Aranymagzat (szanszkrit nyelven Hiranyagarbha), aki nem más, mint önmagunk égi ideálképe, az Üdvözült, a Megszabadult, a Beérkezett Ember. A nyugati alkímiában az Aranymagzatot homunculusnak nevezik (a latin szó jelentése „emberke”), utóbbi számos középkori titkos receptben kerül emlegetésre, hiszen megszületése jelentette minden alkimista művelet voltaképpeni célját. Doktor Faustus, aki a XVI. századi Lipcse ezoterikus életének nevezetes, különc figurája volt, a Goethe alkotta világhírű drámában szintén a homunculus létrehozásán fáradozik.
A középkori Európa az alkímiát elsősorban hellén és arab közvetítéssel ismerte meg, a módszer őshazájának pedig, mint már említettük, a fáraók Egyiptomát tartották. A hagyomány szerint Thot az istenek orvosa, írnoka és fő mágusa egyben a katasztrófa sújtotta Amentetről (=Atlantiszról) való menekülés és a Nílus-menti honfoglalás egyik vezetője volt. Görögül Hermésznek nevezték, alkimista jelzője viszont Triszmegisztosz, azaz Háromszorosan Hatalmas. Az alkimista fontos célja, hogy megismerje a Három Világot, azaz Anyag, Lélek és Szellem birodalmait, így maga is Háromszorosan Legnagyobbá, Triszmegisztosszá váljon. Az ókorban azt beszélték, Hermész 44 000 évvel Athén felemelkedése előtt érkezett Egyiptomba, a fáraói állam megalapítása után pedig még sok-sok ezer évig ténykedett királyok nemzedékeinek szolgálatában (hiszen alkimista lévén, nem korlátozta életét sem tér, sem idő). Végül mégis hazakívánkozott a Fény világába, ekkor saját akaratából elhagyta sokezer esztendős testét. Múmiáját állítólag a római korban találták meg Alexandriában: teste romlatlan szépségű volt, összekulcsolt kezei között pedig az alkímia legszentebb kéziratát, a Tabula Smaragdinát (Smaragdtáblát) tartotta. A Smaragdtábla szövege arab és latin fordításban is ránk maradt, hagyomány, hogy minden alkimista jellegű oktatást e szöveg ismertetésével és a tanítványokkal való pontos memorizáltatással kezdünk. A szöveg magyarul a következőképpen hangzik:
„Való igaz, hamisság nélküli és teljességgel bizonyos, hogy ami lent van, teljességgel megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, teljességgel megfelel annak, ami lent van, hogy az Egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsuk. És ahogyan minden dolog az Egyetlenből származik, az Egyetlen gondolatából, a természetben minden dolog átvitellel az Egyetlenből keletkezett. Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, táplálója a Föld volt. Nem más ez, mint a theleszma, az egész világ nemzője. Ha a Földbe visszafordul, ereje tökéletessé válik. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, nagy tudással, szenvedéllyel. A Földről az Égbe emelkedik, majd újra leszáll a Földre, hogy magába szívja a felső és az alsó világok erejét. Így nyered el az egész világ feletti uralmat. Innentől kezdve minden sötétség menekül előled. Minden erőben ez az erő ereje, mert egyaránt áthatja a finomat és a nehezet. Így teremtették az egész Mindenséget. Ez az átvitel varázslata és ennek ez a módja. Ezért neveznek engem Hermész Triszmegisztosznak, mivel az egész világ tudásának mindhárom része az enyém. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.”
Hermész szövege azért is központi jelentőségű minden alkimista (és ezoterikus) tanulmány során, mivel első mondata szóról szóra tartalmazza az analógia törvényét. A lenti dolgok (az anyagi, érzékelhető világ jelenségei) a fentiek, azaz a szellemvilág létezőinek a tökéletlen leképeződései, ahogyan az anyagi jelenségek számára a szellemi folyamatok a tökéletes mintaképet jelentik. Az ezotéria minden ösvénye egyaránt úgy tanítja, hogy ha megszüntetjük a lentiek és a föntiek között fennálló különbséget (értsd: ha profán létezésünket a fent, a szellemvilágban rejtőző ideális mivoltunkhoz közelítjük és a beavatás során azzal egyesítjük), bekövetkezik a megváltás. A hermetikus alkímia a reneszánsz korban a képzőművészet és az irodalom világát is megihlette, főként Itáliában. Tény, hogy Dante irodalmi alkotásai (így a monumentális Isteni színjáték is) számos szöveghelyen tartalmaznak kódolt alkimista utalásokat. A XIII. századi Észak-Olaszországban egy tantrikus jellegű meditációs technikákat alkalmazó titkos társaság is működött, amely a Fedeli d'Amore (A Szerelem Barátai) elnevezést viselte. A Fedeli-tagok az alkímia tanításának megfelelően azt állították, hogy a Mindenséget egy univerzális vonzóerő szervezi rendezett egésszé, e vonzás földi leképezése viszont nem más, mint a szerelem. A lovag rajongása az imádott hölgy iránt e szimbolikában a Fényből száműzött, ám fénytermészetű léleknek a Fényvilág utáni elemi erejű vágyával volt azonos. Úgy tartották, hogy a szerelem beteljesülése a léleknek az isteni síkra való visszarobbanását valósítja meg, ez utóbbi folyamatot nevezték unio mysticá-nak, illetve ez a már említett Alkimista Menyegző. Az emberi test teljességét (beleértve a fénytesteket is) a régi gnosztikusok szóhasználata egyszerűen „nászszobának” nevezte, amelyben a Vőlegény (Isten) és a Menyasszony (az élőlény lelke) régen várt találkozásának kell végbemennie.
Az alkímiában nagyon fontos volt a Szent Nőiség, az istennői princípium jelenléte is. A hagyomány szerint az alkimista átalakulási folyamatát (azaz arannyá válását) maga Szophia, a Bölcsesség úrnője segíti, aki azonos az egyiptomi mitológia Ízisz istennőjével. Ezt a titokzatos női energiát a Fedeli-tagok maguk között csak Madonna Intelligezzaként (=„Intelligencia Úrnő”) emlegették és úgy tartották, az elemek világában a nőies természetű sóval, a befogadás elemével azonos. A ként (sulphur) ezzel ellentétben férfiasnak, a higanyt (mercuriust) androgün („kétnemű” illetve „nemek feletti”) jellegűnek érzékelték. Érdekes, hogy az alkímiát hosszú évszázadokig „a nők tudományának” tartották és tény, hogy a legkorábbi egyiptomi hagyományok kiváló női alkimistákról számolnak be, például Mirjamról, Mózes nővéréről, VII. Ptolemaiosz Kleopátra királynőről illetve Jézus tanítványáról, az „egyiptomi Máriáról” - utóbbi alkimistának tulajdonítják a balneum Mariae nevű lepárlóedény feltalálását. A lepárlóedényeket, lombikokat, retortákat egyébként is az Istennő méhével azonosították, hiszen ezekben ment végbe az új elem, a homunculus nemzése és növekedése.
Az Aranykor eljövetele hajnalán, 2006-ban az ember újra felismeri önnön égi származásának valóságát és az analógia törvényének megfelelően Teremtő, Teremtés és Teremtmény őseredeti azonosságát. Ez a felismerés katartikus jelentőséggel bír az egyéni életút megtapasztalása során, a katarzis gyümölcse pedig a hétköznapi („alvó”) tudatállapot eltörlése, az emberi létezés visszaszentelődése, tehát maga a Felébredés lehet. Az alkímia megismerése, megértése és gyakorlása egy „új ember”, a Kozmoszban élő, a Fénybe vágyó, élőlénytársaiért pedig totális felelősséget viselő Aranyember születését eredményezi, aki a hagyományok szerint főnixmadárként röppen fel elégetett profán életünk hamvaiból.
Az Aranykor legyen Veletek!
Avatara vallástörténész-mítoszkutató»
