http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Slovakia
Nyilván erős jelölt a világ legrövidebb könyvei címü versenyre, de engem érdekelne, hogy a sok politikailag motivált hazugság és ferdítés áradatból mi a valóság.
Jó lenne, ha magyarul beszélő szlovákok is írnának, hogy halljuk a másik oldalt is.
Csak egy pár kérdés, ami izgat: honnan erednek a szlovákok? Mióta élnek a Kárpát medencében? Hogyan alakult területi elhelyezkedésük, lélekszámuk az évszázadok folyamán.
Aztán pl. modern kori történelmükből mennyire igaz a szlovák nemzeti felkelés?
Köztudott Hogy a középkorban az avar hatalom fellépése után kialakult a "tótság" a kárpátmedence déli , délnyugati , és délkeleti szegélyén!
Fő összetevő a Gepida-nak nevezett germán (gót) nyelvű népesség akik a hunok szövetségesei voltak a "Hun-korszak"-ban , az avar uralom idején beszivárgó szláv hatásra nyelvet váltottak , a folyamatnak csak a végeredménye ismert jelenleg!
Kik voltak a gepidák ? Mi történt Attila halála után? Hogy eltűntek a hunok ? ezt már rég senki sem hiszi!
Miután a nemzetközi kutatásnak az elmúlt években a sztyeppe történetének számos kérdését sikerült átértékelni, a külföldi szakemberek most a Kárpát-medence hun Attila utáni és avar kor közötti (453-567) történetét kezdik felfedezni, illetve forrásszövegek és régészeti leletek alapján megpróbálják a hunok, szarmaták és a gepidák életét tisztázni. Ezt teszi Herwig Wolfram, osztrák kutató is, aki szerint sokan alulbecsülik a hun globalizáció hatásait, és szükség lenne a korszak történelmének pontosítására is.
Osztrák történész elemzi a korszakot
Herwig Wolfram, osztrák kutató elmondása alapján azért várhatók új eredmények, mert korszakkal főleg régészek foglalkoztak, történészek nem. A források töredékesek, alig szólnak a terület népeiről, csupán egy-egy esemény kapcsán említik az ott élő népeket. Az elmúlt évtizedben a volt szocialista országokban Sztálin javaslatára nem volt ildomos a korai középkorral foglalkozni, és ennek hatása máig érezhető. Az utóbbi években az orosz és lengyel kutatók már elkezdték átértékelni a gótok történetét. Nagy jelentőségű lehet Szergej Botalov, orosz régész kutatása, aki a késő-szarmaták nyomait keresi az 5-6. századi Kárpát-medencei leletekben.
Az új elméletek alapján azt is meg kell vizsgálni, hogy a gótnak és gepidának tartott fémműves tárgyak közül mennyi kapcsolódhat az eurázsiai hun műveltséghez, amely még a 6. században is divatos volt egész Nyugat-Európában, a mai belga területekig bezáróan. Számos megválaszolatlan kérdés van a korszak kárpát-medencei történelmével kapcsolatban, amelynek egy részére még Bóna István hívta fel a figyelmet. Herwig Wolfram szerint a volt szocialista országokban már elkezdték átértékelni a gepidák történelmét, de Magyarországon még ez nem történt meg, és az egyetlen kivétel ez alól Bóna István volt, aki alaposan feldolgozta leleteiket és számos kérdést körüljárt. Az osztrák szerző most megfogalmazta azokat az elemeket, amelyeket tovább kellene vizsgálni.
Nálunk a hagyományos nézet szerint Attila halálát követően a hunok szinte eltűntek a Kárpát-medencéből, ezek után történetükkel már nem foglalkoznak a történészek. Az új külföldi monográfiában már úgy fogalmaznak, hogy a hun birodalom törzsi-törzsszövetségi keretekre bomlott. A forrásokból ismert, hogy vezetőik, mint Irnek, a székelyeknél Csaba királyfi, visszavonultak a Meotisz-vidéki hazába, ahol újjászervezték, igaz jóval kisebb méretekben, a hunok birodalmát. Az is ismert, hogy a Kis-Szkítiában maradt hunokat Attila másik fia, Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg nem szakadt magja az Attila-háznak. A későbbi források is néhol beszámolnak egy-egy felbukkanó hun vezérről, ilyen a Morava-folyó mellett élő Mundo, aki a keleti-gót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen.
A külföldi szakirodalomban meghatározó monográfia volt Herwig Wolfram könyve, amely részletesen elemzi a gótokat a korabeli írásos források és régészeti leletek alapján. Leírja, hogy a gótokat feltűnésükkor szkítáknak nevezték, mert annyira átvették azok szokásait és műveltségük elemeit. Szerinte a keleti gótok „szkitizálása már a 4.században megtörtént”, amely a lovas harcmodorban, a sztyeppei anyagi kultúra elemeinek átvételében megfigyelhető. A sírjaikban lelt tárgyak és a jelképek, pl. a sasos csatok, polichron díszítés párhuzamai Belső-Ázsiában találhatók meg. Ennek az együttélésnek lehetett a következménye, hogy a Geticában is megjelent a szkíta és hun hagyományból jól ismert csodaszarvas űzés motívuma, a csodás állat egyébként kedvelt zsákmányállat volt a Meotisz-vidéken, a szkíták, gótok, majd hunok egykori központjában. Emellett egy másik jellegzetes szkíta motívum, a szent kard kultusza is megjelent a gótoknál.
A szoros szkíta-szarmata-gót-gepida együttélés a Kárpát-medencében is folytatódott, majd a hun uralom alá került térségben az alávetett népek átvették a „birodalmi”, vagyis a hun divatot, amelynek hatását egészen a 6. század közepéig megfigyelhetjük a sírokban. Egyfajta globalizálizáció mehetett végbe akkoriban Európában, melyet a hunok teremtettek meg. A hun divat elemeinek ilyen irányú kutatása csak nemrégen kezdődött el, miután német, osztrák és francia kutatók az európai leleteket összevetették a keleti, szkíta és hun leletekkel. A vizsgálatból kiderült, hogy sok, korábban gótnak és gepidának tartott díszítőelem valójában keleti, belső-ázsiai eredetű. A régészeti leletek egészen a 6. századig még a hun fénykorban készülhettek, erre utal a hun divat továbbélése a Kárpátokban.
Együttélés kicsit másként
Több külföldi történész és régész ma már úgy véli, hogy a Kárpátok keleti felében talált leletek etnikai beazonosítása meglehetősen kérdéses. Ez azért fordulhatott elő, mert korábban egyáltalán nem foglalkoztak sok, hun-kori népesség, alánok, szarmaták továbbélésének lehetőségével, valamint a hunok erdélyi és más kárpát-medencei maradékait sem kutatták, így új kihívás lehet a továbbiakban a feltárt leletek újraértelmezése; illetve a történeti forrásokban szereplő adatokat is ismételten át kell nézni. A gepidák például nem uralták az egész térséget, főleg Olténiában, Munténiában, valamint a Szerémség területén éltek. Ma már egyre több külföldi kutató úgy véli, hogy késő szarmata népesség is élhetett a területen, de egyes területeken megmaradhattak a hunok is. Utóbbira jó példa a székelyek mondaköre, akik Udvarhely környékén folyamatos hun uralomról beszélnek.
A szkítákról vagy szarmatákról egyébként korábban Priszkosz rhétor írta le, hogy sűrű falvakban laktak, amelyek nem néptelenedhettek el hirtelen, mivel még Jordanes is tud róluk, sőt királyukról is. A gepidák, gótok nem alkottak egységes etnikai képet, nem volt „nemzetállamuk”, vagyis többféle nép élt a Kárpátokban. Bóna István könyvében utalt a gepidák kevert antropológiai jellegükre, és leírta, hogy sok benne a kelet-európai, turanid, valamint az enyhén mongoloid elem. Érdekes módon a sírokban 6. század elejéig megmaradt a koponyatorzítás szokása, amely az alánoknál és hunoknál volt meg. A magyar régész megemlítette a lovas temetkezések meglétét, amely szintén hun hatást sejtet a gepidák körében. A gepidák történelme sem jól datált, nemcsak a királylistájuk hiányos, az apahidai leleteken - mely a hun divatot követi - kívül ismeretlenek a 6. századi gepida uralkodók sírjai, amely szintén azt támasztja alá, hogy nem volt erős uralmuk a térségben.
A legfőbb forrás a 6. században élt gót vagy alán származású Jordanes lehet, aki tömören beszámolt kora történéseivel. Valószínűleg több késő-antik szerző is érdekes lehet számunkra, főleg azok, akik I. Justinianus korában éltek. Néhány, a forrásokban szereplő tény is átrajzolhatja azt a képet, amit a gepidákról eddig tudtunk. Jordanes szerint Attila halála után a hunok nem tűntek el hirtelen, és a gepidák nem alkottak olyan jelentős királyságot, mint azt a szakirodalom említ, hiszen mind Rómának, mint a kelet-római birodalomnak adót fizettek. Jordanes egyaránt megemlíti a hunokat, szarmatákat és alánokat, mint a felbomló birodalom népeit, akik a helyszínen maradtak. Szerinte a szarmaták egy része Illirycumban, a Tisza-vidéken élők pedig szervezetten, Babai nevű királyuk fennhatósága alatt éltek. Alsó-Moesiában alánok éltek, és bár ismert, hogy utóbbiak nagy része nyugatra vándorolt, egészen a mai Spanyolországig jutottak el.
A történetíró szerint a hunok sokfelé kirajzottak, és voltak, akik a Római Birodalomban telepedtek le, utódaik egy része megtalálható a szacromontini és fossatisi népekben. Támadásaik alapján úgy tűnik, hogy nem adták fel tervüket a Kárpátok visszavételére, mert nemcsak betörésekkel nyugtalanították a kelet-római határt, hanem a Dnyeper menti hunok követeket küldtek Thiudimarhoz (Theoderik), az osztrogótok királyához, a gepidák fő ellenségéhez, aki egyébként egyéb hun törzseket is megkeresett a gepidák elleni küzdelméhez, akik akkor már a Szerémségbe helyezték központjukat. A keleti, erdélyi központjuk meglétéről nincs adat a 6. századtól, a leletek kis, majorságszerű lakóhelyekről, és kisszámú sírokról tesznek bizonyságot.
Nemcsak Nedaónál, hanem azt követő évtizedben sem alakult ki egységes uralom a Kárpát-medencében, és a források szerint tovább folyt a küzdelem a gótok, gepidák, szarmaták és hunok között. Az osztrogótok 473. után kivonulnak Pannoniából és előbb a Balkánra, majd Itáliába költöztek, a gepidák pedig ezt kihasználva megszállták Szlavónia és Pannonia Secunda részeit. A két nép - gót és gepida - között ellenséges volt a viszony, és a források szerint a 6. században több háborút vívtak a szerémségi területekért. 537-ben már I. Justinianus hadai ott találják őket, csakúgy, mint Bajan avar kagán, aki 567-ben elfoglalta Sirmiumot, és azzal végképp megszünteti az amúgy is törzsekre hullott gepidák uralmát. Ha ugyanis a gepidák Erdélyben uralkodtak volna, akkor Bajannak útját állták volna, és nem tudott volna egészen a mai vajdasági területekig nyomulni.
A Kárpát-medence felvázolt szétszórt hatalmi viszonyai jól beleillenek a korabeli európai-mediterráneumi történeti-politikai folyamatba. Attila hatalmas birodalmának felbomlása után a nyugat-római birodalom is összeomlott, és azok területén viszonylag kis uralmi központok jöttek létre, kivételt egyedül a kelet-római birodalom jelentett. Fentiek alapján láthattuk, hogy a gepidák sem alkothattak olyan nagy királyságot, mint korábban gondoltuk, és nem lehetett erős birodalmuk sem.
Óriási csúsztatás. Ugyanis a két középkori közikaratban név szerint nem szerepelnek a szlovákok. A szlovákság csak a 18-19. században, a nyelvcsalád elméletekben és az ébredő nacionalizmusokban lettek a szláv népek közé sorolva. Vagyis ekkortól lett szláv a szlovák. Ezért nehezen hihető,hogy Nagy Lajos féle oklevélben a slavic az szlovákot jelentene,mert ekkor még nem tekinették őket szlávoknak. A magyarok tótoknak hívták a mai szlovákokat. Így olyan nemzetiségű polgárokat kell feltételezni akiknek a népelnevezésük a 14.században a Szlava volt ezért a közokirat készítője így jegyezte le.
Három dolgot említenék. A szlovák nyugati szláv nyelv a történeti Szlavónia lakói pedig délszláv nyelvet beszéltek (és beszélnek). IV. Béla Nagyszombatnak adott 1238. évi privilégiumában külön említi a szlovákokat. Zsolnán 1381-ben Nagy Lajos tett igazságot a német és a szlovák polgárság között, és azt követően a városi tanácsba és a bírósági esküdtszékbe egyenlő arányban kellett beválasztani a két etnikum képviselőit.
Különös fogantatású nép a SZLOVÁK - a huszita és a török idök találkozásának posztumusz gyermeke. Kivétel. Sok mindenben elüt a szláv nyelvcsalád többi tagjától. A HORVÁTOKKAL, a LENGYELEKKEL, a "kis" SZORBOKKAL stb. ellentétben nincs igazi történelmük. Nincs a korai múltra visszatekintő, pl törzseket felmutató krónikájuk. Nem ezer vagy másfél ezer éves históriára, hanem alig ötszáz éves lappangó múltra tekinthetnek vissza. A hajszál-gyökereket is számítva: A XV. századig, egy kis jóindulattal: a Hunyadi János vezette Száva menti, észak-balkáni országrészek, kiterjedt területek sorsát eldöntő csaták körüli időkig. Ezt bár illetékes köreik, például befolyásos történészeik, ha mindjárt tudatuk mélyére rejtetten is, de tudják, szemben a következetesen eltájolt tömeggel tagadják. A tagadott "alkalmatlan" históriai tényeket behelyettesítendő, s valami "alkalmasabb" múltat, valami dicsőséget is felkínáló, egyben a folytonosság (akár a virtuális utódlás) kérdéséhez is kapcsolható eredetet keresve, patyomkini megoldásra jutottak. Kikötöttek a Nagy Károly által legyőzött AVAROK és ÁRPÁD MAGYARJAI közt a IX, században eltelt rövid idő intermezzójában pár évtizedre a Kárpát-medence északnyugati peremterületein feltűnt s a Morvafolyóról elnevezett MORVÁK (a némi acsarkodást felmutató, majd "... 902 után örökre eltűnt MARHIANIK"-MORVÁK) kurta közjátékánál, Ráadásul e kurta közjátékot (megtoldva újabban Szamo (623-658), (35 év- 12 feleség 37 utód -valószínűsíthetően frank kereskedő) "érthetően" s kiadósan feldíszítették a legjobb esetben is a Morva-folyó mentén található veligradi vagy moravai , de sokkal inkább sirmiumi - sztrimoni - Metód éa Cirill ("a Konstantinápolyi Akadémia mintájára az első szlovákiai főiskola megalapítói, az európai kultúrát a héber, a görög, a latin után a Biblia negyedik nyelvével, az ó szlovákkal megajándékozó apostolok" vagy a kettős kereszt, a hármas halom stb.) eléggé különös és "szokatlan" legendáival. Lásd az ezzel rokon oláh-román s főleg Erdély történelmét érintő, azt kiforgató spekulációkat, vagy a mai MACEDONOK Nagy Sándorra szemet vető "kontinuitás"-elméletét. A kézenfekvő valóság az, hogy a SZLOVAKSÁG XV. századi fogantatásának főszereplői, ha úgy tetszik, a szülök: egyfelől a TÖRÖK, másfelől az ún. PSZEUDOHUSZITÁK (az Észak-Magyarországot 1428 után elárasztó, az Északi-Kárpátokban lábukat megvető, ott hosszú időre befészkelődött pszeudouhuszita martalóctömegek), és északmagyarország itt élő népe magyarok es németek. Következésképp - képletesen szólva - a SZLOVÁKSÁG magzati kora a XV., csecsemőkoruk kezdete a XVI. századra esik.
Összegezésként, átlépve minden további részletezésen: a Dráva-Száva közi /1526 előtti/ Tótország voltaképpen csak látszatra szűnt meg. Valójában, megkockáztatva az állítást, reinkarnálódott. Az történt vele, ami részben Horvátországgal is megesett: az eredetileg /ezer éven át/ tengermelléki, Adria parti - Knin és Tengerfehérvár /Biograd/ központú - Horvátországgal, amely jócskán eltolódott észak felé, azaz Horvátország átkerült a Zágráb központú, Zágráb székhelyű Tótország helyére. Tótország pedig, lakói révén — sajnos, a legújabb jugoszláviai eseményekre /a délvidéki, a boszniai, a koszovói... exodusra/ is emlékeztetve — , a XV. századtól kezdődően fokozatosan, szinte észrevétlen, akár a búvópatak, átkerült a török rádiuszán kívül eső Északi-Kárpátok övezetébe, a "husziták" által mintegy véletlenszerűen "előkészített", szélesre tárt Felső-Magyarország hegyes-völgyes tájaira - a Felvidékre.
A ruszinokkal ugyan miért keveredtek volna később, mint a csehekkel, mikor a csehektől elválasztotta őket egy folyó és az államhatár, s nem éltek vegyesen, még a történelmi Sáros, Zemplén vármegyékben ( pláne Rákóczi birtokokon) vegyesen éltek a hegyvidéki falvakban, együtt dolgoztak az uradalmakban...
A videót nem néztem meg, nem tudom említi-e, de keveredtek a zipserekel (akik ugyancsak jó pár száz éve éltek a felvidéki városokban), pozsonyi németekkel és a lengyelekkel is (Árva, Sáros vármegyék) és akkor nem is beszéltünk a lengyel királynak elzálogosított városokról. A XVIII. század végétől pedig jelentős zsidó bevándorlás volt a Felvidékre, első sorban a szomszédos Galíciából.
Ez tényleg így van, a modern nacionalizmus terjedésével kezdődtek a problémák, előtte sima társadalmi ellentétek voltak csak, mint a jobbágy-földesúr ellentét.
Lényegében az Északi-Kárpátokba betelepedett szlávok + több mint egy évezredes együttélés és keveredés a magyarokkal - keveredés 15-17. században a csehekkel, ill. kicsit később a ruszinokkal.
Jó oké, ez nagyon-nagyon dióhéjban, a valóság azért ennél jóval összetettebb lehetett, de az alapvető etnogenetikai folyamatokat jól jellemzi.
A Pest megyei Csömör község Furmicska néptáncegyüttese is részt vett a szlovákiai Zem spieva (Dalol a Föld) népzenei vetélkedőben, egészen az elődöntőig sikerült eljutniuk ezzel a 4 perces produkcióval:
Folklórny spolok Furmička - Zem spieva (2. semifinále)
Köszi, Berni, tudtam, hogy rád mindig számíthatok. :-)
És ha már a részben közös magyar - szlovák folklór és a mulatós múfaj szóba került:
Az acsai Csibaj banda 2019. május 11-én a szlovákiai Gácsban lakodalomban zenél, vegyes magyar - szlovák repertoárt felvonultatva (27 perces, de nagyon jó!).
"Egy néppé válás történeti földrajza (Kárpáti krónika a szlovákság etnogeneziséről)
URBÁN GYÖRGY1Különös fogantatású nép a szlovák – a huszita és a török idők találkozásának posztumusz gyermeke. Sajátos kivétel, amely sok tekintetben elüt a szláv nyelvcsalád többi tagjától. A horvátokkal, a lengyelekkel, a „kis” szorbokkal stb. ellentétben nincs „szokványos” történelmük, sem a korai múltra visszatkintő (pl. törzseket felmutató) krónikájuk. Nem ezer vagy másfél ezer éves históriára, hanem alig ötszáz éves lappangó múltra tekintenek (tekinthetnek) vissza. A szlovákság története – a hajszálgyökereket is számítva – a 15. sz.-ig, azaz Amerika felfedezésének koráig, ill. egy kis jóindulattal a Hunyadi János vezette Száva menti, észak-balkáni – országrészek, kiterjedt területek sorsát eldöntő – csaták körüli időben kezdődött. Bár ezt a tényt illetékes köreik (pl. befolyás"
Kicsit ugorva, szívesen hallanék (majd) az 1945 utáni ún. "reszlovakizációról", melynek során sok tízezer magyar családot kényszerítettek szlovák "identitás" felvételére, névcserékre, stb. A felvidéki németeket gyakorlatilag kiűzték, amit nagyhatalmi jóváhagyás hiányában nem tehettek mag a magyarokkal, de a magyarországi "lakosságcsere" révén kb. 70.000 magyart átküldtek a határon (akik részben a kitelepített svábok házaiba kerültek). A magyarok jogfosztottsága tulajdonképpen sosem szűnt meg, mert az a benesi dekrétumokhoz kötött, ez pedig a cseh és szlovák jog részévé vált, az EU lenyelte.
