Tömeg. Tűzijáték. Esőcsepp. Egyre erősödő szél, égszakadás, mindenki sikoltozott, futottak, feketére színeződött eső folyt végig rajtam. Borzasztó volt.
Az embereknek nevet adtok,és a nevekkel nagyra vagytok,pedig a lé
Az embereknek nevet adtok,és a nevekkel nagyra vagytok,pedig a lélek zugainvalami mindig anonim.
lek zugainvalami mindig anonim.Goethe
Megvettem a négykötetes Biológiai Lexikon c. sorozatot. Egy vagyon volt (nekem). De annyira menőmanónak érzem magam, hogy az már egy valós életérzés, esküszöm. Úgy jöttem fel vele a hegyre, mint a peckesen lépkedő kutya a zsákmánnyal. Most jó...
A helyzet az egy- vagy többnapos ünnepek előtt fokozódik csak igazán. Amikor a bevásárlóközpontok egy, azaz egy napra bezárnak, az emberek az előző két napon úgy rajzanak a teszkóban, mint patkányok a szemétdombon, s az még nem is érdekes, hogy rajzanak, de hogy milyen mennyiségű élelmiszert bespájzolnak, az valami elképesztő... Körülbelül annyit, mintha három hónapra egy földalatti atombunkerbe települni készülődnének családostul, kutyástul, macskástul. El nem tudom képzelni, hogy a két púpozott bevásárlókosárnyi élelem elfogyna egy nap alatt még egy népesebb (6-7 fős) családban sem.
Nosztalgia?! Hehh, erről mindig a koli jut eszembe. Szóval be kell vallanom, hogy Zorán mellett Illést is szoktam hallgatni. A szobámtól nem messze van a közös konyha. Időnként bekopogtatnak diákok, s ráncolt fejjel kérdezik: Madárka, te ezt komolyan gondolod...? Pedig komolyan. :-)
Írok egy új életérzést. :-) Most ebédeltem, közben ment az MTV2-n a Napkelte (?). Zorán volt benne, s néhány koncertbejátszás. Alapjában véve nem vagyok rajongója, de egyszer láttam koncerten. Végigborzongtam.
Persze ez így még nem életérzés. De amikor élőben hallottam, hogy "apám hitte", akármilyen pesszimista tudok lenni, én is hittem. S azt is, hogy kell ott fenn egy ország... Kendőbe zárta ősz haját, ahogy a régi nagymamák, s ha látta, apánk nem figyel, esténként súgva kezdte el... Pár éve hallottam először a Ne várd a májust. Kiesett a toll a kezemből a gitár hangjától. Akárhányszor hallom, néha játszom, libabőrös vagyok. (Nem hiszem, hogy bárkit érdekel, de amikor az E7 akkord jön, akkor szűnök meg létezni.) Legyél folyó, s ha támad majd a tél, páncélod lesz kemény és hófehér.
Én is hiszek egy-két szép dologban, Hiszek a dalban, a dalban, a dalban. És én hiszek a város zajában, És én hiszek benne, s magamban. És én hiszek a mikrobarázdában, És én hiszek a táguló világban. És én hiszek a lézersugárban, És én hiszek az ezredfordulóban. És én hiszek a kvadrofóniában, És én hiszek a fegyver halálában. És én hiszek a folyóban, s a hídban. És én hiszek, hiszek, hiszek apámban.
Az én értelmezésemben az történt, hogy leírtad, vannak jó életérzések is, s azok is létjogosultak. S leírtad még az "életérzés" saját meghatározását, ami némileg valóban elüt a mostanság felkerültektől. Ennyi történt. Nem? :-)
Mondom, értem, látom, hogy Neked mit jelent az életérzés. Ez valahol mindenkinek más, s ez nem rossz. Persze sokan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mienk az egyetlen, az igazi, valahol viszont egyenrangúak. Szerintem nem mondtunk egymásnak ellen, Te leírtad most, Neked mi, az enyémet meg olvashattad lentebb. Azt, hogy giccses volna a Te megközelítésed, senki sem mondta, ahogy azt sem, hogy nem az; én ezzel nem foglalkoztam eddig, s nem is szeretnék (nem tartozik a lényegéhez szerintem).
Dehogynincsenek jó oldalai. Csak most erősen gondolkodnom kéne. ;-) Nekem az eddigiek "életérzések" voltak, legalábbis bennem úgy csapódott le. Persze látom nagyjából, kinek mi az életérzés. Majd igyekszem többet gondolkodni. ~:)
Tegnap teáztunk apával. Olyat játszottunk, hogy mindketten találomra kihúztunk egyet-egyet a Variációk teából (kedvencem). Neki éppen százhuszas volt a pulzusa a kötelező biztosítás, a villanyszámla és anyám miatt. Benyúlt, s kihúzta a Nyugodt Percek filtert. Behehe, jól kiröhögtem. Erre kihalásztam a Meghitt Pillanatokat. Viszonozta a gúnyos-nyomott vihogást. Aztán mentünk dolgunkra... :)
Kb. havi egyszer (néha háromhetente) megfordulok ilyen helyeken. De leginkább decemberben, ill. november végén fáraszt. Különféle "eseteim" többsége ebben az időszakban zajlik. Persze ez azért is lehet, mert ezekben a hónapokban talán kisebb a toleranciám. :)
Az emberek agya az ünnepek környékén csökkentett módba lép át. Bár nem tudom, hol a határ az előítéletesség és a valós tapasztalat között.
Állok a bevásárlókocsimmal a lekvárok mellett. Őszibarack vagy vegyes dzsem? Gyerek: trapp-trapp-trapp-trapp, DURR, állal kráterképzés, majd elhallgat. Cinikus arccal néztem le oldalra, él-e még. A bevásárlókocsimnak nem lett baja. ;-) Kisgyerek felállt, sírásra görbült szájjal rámrivallt, hogy a kurva anyámat és a kurva életbe, miért ide kellett állnom. Combig ért a srác.
Pár sorral később két bevásárlókocsi. Természetesen egymás mellett – nehogy bárki elférjen. Odamegyek, szépen odébb tolom az egyiket. Ahogy a klasszikus mondás tartja: ha a nézéssel ölni lehetne, tíz karmán túlestem volna már.
S egyébként a hagyományos forgatókönyv: tötyörgés, tötyörgés, tötyörgés, gondolkodásbeli cezúra. Soha nem értettem, miért kell úgy menni, hogy az ember mellett még véletlenül se férjen el senki. Hogy miért kell megállni úgy beszélgetni, hogy tíz centi maradjon közlekedésre. Hogy egy „elnézést, elmehetnék?” kérdésre miért kell tíz körmöt vájni a gigámba.
Ügyfélszolgálat: – Nagyon megnehezítették a dolgunkat ezzel az új telefonos rendszerrel. Szörnyű! Várjon, megpróbálom elintézni… – Elnézést, csak egy kérdésem volna, merre találom a… – Várjon egy pillanatot… Szóval szörnyű lett ez az új rendszer. De megkérdezem, csak egy perc, már engem is érdekel, hogy ez a fránya telefon, na… izé… – Nem, nem, köszönjük, hagyja, majd megoldjuk másképp – előttem állók el. – Én már akkor is utánajárok – közli a dolgozó és vígan szöszmötöl. – Legyen szíves, mondja meg, hol találom a férfi cipőosztályt! – Katika, és hogy álltok az új házatok berendezésével? Bzdmg. Madárka el.
A könyvesplaccnál bedugulunk. Három bevásárlókocsit nyomnak fel a seggemen át a szemgödrömig. Mögöttem trendi kisnyugdíjas 70-es bicepsszel, már amennyire a faromra nehezedő tolóérzés engedni sejtette. Előttem hárman, benne a legveszélyesebb műfajokkal: fiatal, nyűgös házaspár és egy gyakorló anyuka. Modern szociodráma kezdett kibontakozni. – Miért nem megy előre? – kérdezte a néni mögöttem. Nem sok kedvem volt beszélgetni. Odébb húztam a hátamat, s vizuálisan vázoltam a problémát. – Menjen már, el fog menni a buszom! – Hátrafordultam még egyszer, ránéztem a legmélyebb pillantással, ami csak belülről jöhet és vártam tovább. Többet nem szólalt meg.
Pénztár. Természetesen ezúttal eljátszottuk a „miért fizet bankkártyával” autodafét. De nem érdekelt, ki miért morog. Kedvem lett volna visszakérdezni, hogy a bevásárlókocsival való szöszmörgés és bénázás, teljesen logikátlan és érzéketlen közlekedés vajon hány ember szívritmusát akasztja ki. De féltem, hogy csak én vagyok genetikailag gyenge. Nem szólaltam meg. (Igen: „Apokalipszist? EZEKNEK?”) – Sajnálom, de ennek a kódját nem veszi be a gép. Nagy gond lenne, ha ezt nem venné meg…? Nem, nem lenne gond. Áru félre, menekülés, Madárka el.
Parkoló. Piszmogok a zacskókkal, hajléktalan közelít. Remek megoldás, hiszen ennyi csomaggal bizton láthatja, nem tudok elrohanni. – Szép jó napot kívánok, csodaszép hölgy. Én egy hajléktalan vagyok. Tudna segíteni? – Nem, sajnálom, nem tudok segíteni – felvettem a szemkontaktust, s a szokott módban mondtam a nem-et. Megértette egyből. – Azért a kocsiját visszatolhatom? – Görbe mosollyal néztem rá. Én tudtam, hogy rossz a kocsi dugdosója. – Nem, köszönöm, hibás a kocsi – s a hajléktalan mosolygott kettőt, majd odébbállt. Azt hitte, átverem. Pedig teljesen őszinte voltam.
A sárgabusznál a szokásos. Tizenkettediknek érkeztem és negyvenharmadiknak szálltam fel. Előreengedtem egy nyugdíjast. Aztán jött a könnyűlovasság, s mire kikászálódtam a sofőr öléből, már az állóhelyet is át kellett adni. Borzasztó volt ez az elemi bunkóság. Deréktájban nyomta mindenki a másikat, de a lehető legalattomosabb módon.
Aztán hazaértem,kilúgozva. Kérdezték, mi történt ma velem. Semmi, kösz a kérdést, csak bevásároltam.
Begubózva ültem a könyvtár egyik sarkában. Reggel megittam fél liter vizet, hamarosan dolgozni kezdett. Így aztán ki kellett mennem wc-re. Félúton elkapott egy fiú. Kissé dadogva és már-már idegesítően lassan, de kinyögte, hogy promóciós fényképészeti cégnél dolgozik... Itt már tudtam, miről lesz szó, de gondoltam, kivárom a végét.
Kaptam két beszólást a faarcomra, de ezt természetesnek vettem, nem sok okom volt tapsikolni. S akkor kibújt a szög a zsákból. Hogy ő most ducibb, molett lányokat keres fotózásra, nagyon jó pénzért. "Érted, na, érted?" S megkérdezte, vállalnám-e.
Miután elváltunk, végre bejutottam a wc-re. Becsuktam magam az ajtót és harsány kínröhögésben törtem ki.
Az én napom igazából vicces lett. Legalábbis csak azt a felét mondom el. :-) Reggel felkeltem, hogy lemenjek a közeli patakhoz fél litert kiszipókázni belőle kémia gyakorlatra. A patak természetes: minden oldalról beton övezi. Az én oldalamon egy darab lépcső se volt, bezzeg a túloldalon húszméterenként egy. Sebaj, vígan araszoltam a beton tetején, s vártam, hogy az én felemen is jöjjön egy levezető út. Jött is! Közben a közeli hídon lerobbant a helyi Heringközlekedési Vállalat nanobusza. Az emberek a híd korlátján támaszkodva bambultak a vakvilágba - míg észre nem vettek engem. Én éppen akkor gugoltam le, hogy a kólás üveget megtöltsem. De nem ért le odáig a kezem... Ekkor térdre ereszkedtem. Úgyse. Félig lehasaltam, s lőn győzelem! Apránként belefolydogált a nedű.
Nagyon elégedett arccal álltam fel. A kezem ugyan lefagyott, mire telelett a flakon, de ennyi áldozat belefért. Kíváncsian néztem a hídon állókra, vajon mit hisznek: szomjas vagyok?
Hm, de hol a kupak...? Tényleg: hol a kupak? Lázasan túrtam fel mindent, kis zseb, nagy zseb, közeli fű, betonpart. Sehol. Aztán meglett a kulcscsomómra rászorulva. Ohó, itt vagy, gondoltam magamban, s önelégült fejjel húztam elő. Rátettem az üveg szájára, majd PAKK! kis koccanás és a kupak a patak felszínén sebesen úszni kezdett lefelé...
Gondoltam, hogy rohadna rá az ég, de bővebbre nem volt idő. Táskát, cuccot hátrahagyva megelőztem a lefelé rohanó kupakot, s imádkoztam, hogy ne a Dunánál találkozzak vele legközelebb. Ekkor azonban a sodrás átvitte a túloldalra a kis rózsaszínt. Ekkor előrerohantam jópár métert, hogy majd ott kihalászom valami egyedi technikával - erre megakadt a szemétben. Mire végre kikotorta a sodrás, már simán lefagyott mindenem. Persze nem értem el ekkor sem. (A közelben segédeszköz semmi, csak kamillák, szottyadt parlagfű és pitypangok.) Végül vagy 20 méterrel odébb kedvezett a szerencse, s el tudtam kapni a nyavalyást.
Rajtam volt az augustusi ováció, s lilára fagyott, ámde mosolyra görbült szájjal egyesítettem a kupakot az üveggel.
Lapátolom a fejembe a napi ételadagomat, közben fél szemmel nézem a tévéképernyőt. Egy végbéltükrözés belső felvételeit mutatják, még kis barna darabkák is vannak. Hát, ez volt a mai napom.
– Én tényleg fel szeretném adni ezt… Igen, ezt így. – De hát ez egy falevél és egy mai újság. Nem lehet feladni. – Értse meg, tényleg. Tényleg, tényleg, tényleg. És ha ezt így ráragasztjuk? – Ráragasztjuk. Aztán? – Ezt meg ide. És akkor, na. Feladhatom? – Be kéne csomagolni, érti. Így nem mehet el. – Csomagolja be nekem… mennyiért viszik el legolcsóbban? Budapestre kéne. – Nem fogják elvinni. – Akkor rakjuk be zacskóba! – Van zacskója? – Nincs. Tudna adni? Tényleg, tényleg, tényleg. Jó-jó?
S akkor a postán az alkalmazott elővett egy nejlon irattartót, beletette a platánlevelet, ráragasztotta az újságra. Óvatosan összehajtogatta. Tűzőgéppel végigtűzte a széleket. Két vinyetta az alkoholista nőnek: feladó, címzett.
A posta mellett nem messze az Astorián antikvárium. Nem nagy, de annál tömöttebb sor. – Régóóóóta áll itt a sóóórban? – Most jöttem. – Ajíjjúú, sóóóórban… rééhégóta? – Nem, mondom, most jöttem. – Sooor, hosszú. Hosszúúú sor. Sóóór!!! – Hamar vége lesz, gyorsan mennek ezek. – Avjúúú, oaajú, sóóór… sóóór!!!… A végére csoszog. Fejét oldalra biccenti, nyalja a szája szélét. A kis helyiségben néhány hajléktalan. Hatalmas táska, hatalmas zacskók. Könyveket adnak el. Sokan, sokfélét. Nyári izzadságszag keveredik a téli mosdatlansággal. – Nem, ilyen térképeket nem veszünk át. – Biztos, hogy nem? – Nem. – Ezt? Mennyit adnának érte? – Ezt az orvosi könyvesboltba vigye. – Mindet? – Nézem… igen, mindet. Ezek oda illenek. Itt mellettünk. Az előttem álló hatalmas könyvrakás tetején egy könyv, címében morbidul: valami „remény”. Emlékeztek az Amerikai szépség zenéjére? Any Other Name. És a zacskó. Ez volt ma nekem a város.
- Nem érdekel a részeg disznó apád! Elmegyünk. - De anya, hová megyünk...? - Panzióba! Az a kurva Gabi se alszik velünk. Apád megver. Induljon már ez a tetves busz! - De apa nem vej meg!... Hová megyünk? - Panzióba. Panzióba megyünk. Előtte Zsuzsához, pénzért. - De hol van apu?... - Nem tudom. Biztos iszik! Az az állat úgysem képes másra! Nem volt a boltban. Nem dolgozik. Nem érdekel, mi van vele, megyünk a panzióba. - De én nem hoztam magammal... pizsamát. - Akkor majd alszol pólóban. - De én nem alszom pójóban! Pizsamában... akajok aludni! - Márpedig pólóban alszol és kész! Húzd fel a cipzáradat. - Nem megy... nééézd meg!... nem megy. - A kurva anyádat, hát nem elbasztad a cipzárodat? Remélem, jól megfázol majd kinn.
Közben járkált bennem a gondolat, melyik járda jobb. Az, amelyik az út felett van, az, amelyik egy vonalban van vele vagy az, amelyik alatta. Ha egy emelvényre építik a járdát, az veszélyes az autósoknak. Nekicsapódhatnak a falnak. Ha a járda van mélyen, a gyalogosok közvetlenül szívják a gázokat. Ha egy vonalban, felfuthat az autó és gázolhat.
Egy órával később felszállt egy buszra egy hajléktalan, nagyon nehezen. Alig bírt járni, az egyik lábát bénán húzta maga után. A vezető rácsukta az ajtót, de nagy nehezen mégis feljutott. A hajléktalanokra szinte mindig rácsukják.
A nadrágja szaros volt. A keze egy hatalmas gömbbé feldagadva, pedig a fagyok csak jönnek. Perceken belül mindenhol érezni lehetett a maró szagot. A busz közönségének egyik fele előre menekült. A másik hátra. A középen ülő nő feltehetően nem akarta elveszteni nehezen megszerzett helyét. Három embernek verte ki a máját, míg hozzájutott. Egyszercsak meggörbült a háta és hányt egyet a busz padlójára. Pont akkor értünk egy megállóba, felpattant, elmenekült. Azt mondják, egy ilyen átlagos buszon 21 ülőhely van és 76 álló. Egyet már elfoglalt a hányás középen.
Halk morgás hátul, hogy ezt hogy engedheti meg a BKV. Érdekes dolgok ezek. Felszállt egy középkorú nő az utolsó ajtónál és szinte futva vágtatott a szabad helyek felé. Csak a hányás szélébe lépett bele. Észre se vette. A szagot érezte meg, s hátrahőkölt. Megtudtuk: egy jobb kormány nem engedte volna, hogy ez így legyen. És az Unió sem.
De ha a járdákat elég messzire lehetne vinni az utaktól, akkor szintezéstől függetlenül biztonságosabb lenne. Ha széles sövény lenne, még inkább. Az alagutakban viszont más a helyzet. Ezen még gondolkodni kell.
