Látom, ő megírta. Na, ő is számonkéri:) Érdekes, mennyire befolyásolják az embert az emlékei és a prekoncepciói. Amit és ahogy egy kritikus felró, az egyben a saját álláspontjának a tükre - és ha az illető zseni - akkor akár a kritikája is. Az a benyomásom, hogy a hogyan kell játszani egy régi darabot című elméleti vitát is sikerült belekevernie a dologba. A díszlettel kapcsolatban téved. Nem kellett volna sokat tennie, csak egy kicsit érdeklődni, beszélgetni, prózai okokról hallottam. A díszlettervezés nem egy magában álló, a környezetétől függetlenül kezelhető valami, annak alkalmazkodnia kell az adott színház adottságaihoz. Van olyan díszlet amit vinni lehet, de egy másik színpadon vagy jó lesz, vagy nem.
Érdekes, miért is kellene ma a Warrennénak hasonló indulatokat kavarnia mint a darab megírása idején? Ebből vájtszeműként csak arra vélhetek következtetni, hogy a kritika célcsoportja olyan emberekből áll, akik ma is aktívan és hangosan megvetik a kupikat működtető vállalkozót, átvitt értelemben a régi középosztály hívei, stb. De hol van itt régi középosztály? Avagy az új arisztokráciát zavarja a darab?
Egy szövegnek, színdarabnak, versnek, regénynek megvan a maga sorsa. Ha Bóta Gábornak igaza lenne, akkor csak aktuálpolitikai, aktuálkultúrális, stb. daraboknak lenne helye, avagy, ha a darab szavatossági ideje lejárt mint egy csokoládé festményé, akkor a szövegkönyvet ünnepélyesen megsemmisítik. Arany János nem véletlenül írta, hogy "Gondolta a fene." Szerzők szájába adni dolgokat nem szép dolog, holt szerzőkébe pedig még annyira sem.
A nagyjelenetről, a két női főszereplőről alkotott véleménye nem csak a színház csinálásról szól - ami igen - azt is inkább a rendezőnek lett címezve. Ha Bóta Gábor nem vette volna észre, a Mezei Mária-féle felvétele óta eltelt egy kis idő, és hiába istenítem magam is Béres Ilonát - még ma is - ő már Gizella királynét (Boldog Asztrik küldetése) és hasonló szerepeket játszik.
Én a darabot és a rendezést illetően megengedőbb lennék. Ma már nem divat az olyan fokú teatralitás, mint ami régen még teljesen megszokott volt. A TV megváltoztatta a világot. A nőideálok is megváltoztak. Ma már nem fogják ki a lovakat a kocsiból, nem isznak pezsgőt cipőből. Másképpen szeretik az emberek a színházat. A kritika ezen része inkább emlékeztet egy, a szexuális preferenciákkal kapcsolatos, közepesen sikeresen becsomagolt önvallomásra, mint bármi másra:-)
A színikritikákat írják meg a kritikusok. Az ilyen topikoknak az lehet az értelme, hogy a komplementer, a közérdeklődésre a "közvélekedés" szerint annyira számot nem tartó gondolatokat, észrevételeket gyűjtsék egy helyre. A darab férfi szereplőinek méltatására is vissza lehet(ne) térni, talán majd egyszer később. Az előadás mondanivalóját is mondják el mások.
Nem tudom, hogy ha színházat, bármit nézünk, akkor mikor és mennyiben keresünk archetípust, valószínűleg sokszor, mert az ösztönösen segít az eligazodásban.
Sipos Vera Vivie szerepében nagyon diszkrét eszközökkel - nekem úgy tűnt, hogy csak és csupán a köznapi létezésével operált, ami biztos, hogy nem így van - hisz színész - aki a mesterségét űzi. Az előadásokban található íveket, a fejlődést, a kifejletet is meghagyom a tanult kritikusoknak, az egyszeri nézőben inkább a momentumok maradnak meg, a benyomások, de azok - ha olyan a csillagok állása - akkor be is vésődnek. Egyéb módszertani trükk helyett inkább csak egy felsorolás következik.
Amikor Vivie berepked a színpadra egy nyári kétrészes ruhában, inkább egy locskafecske, olyan - a lányom is lehetne - ábrándos kamaszlány. Praed megérezte után a kendőből stranduhát kötő lány, már egy fiatal nő, pusztán aki inkább (higgyük el neki) nincs tudatában csábító voltának. Amikor belekucorodik a nyugágyba, felhúzza a lábait, akkor egy apró rezdülés erejéig kitör belőle a NŐ, de rögtön el is fojtja. Maria Schneider tudta talán így befészkelni magát az Utolsó tangó Párizsban egyik jelenetében. A hormonviharokat megélő huszonéves nőknek képesek egy-egy pillanatra védett pozícióból így nézni, inkább az aktuális peteérés okozta változások által hajtva.
A következőkben igen hamar visszatér egy aszexuális, a saját céljainak a teljes életét alávető attitűdbe, ami hiteles, de egészen nem hihető (és jó hogy nem), csak az acélosság az.
A jelmezek is csak késletetve hatnak, a darab nézése közben fel sem tűnnek. A kétrészes napozó és a kendő ellentmondása, az első felvonás végén hordott top karkivágásának a szabása és a szereplő lelkiállapotának ellentmondásába sokféle ellentomondást bele lehetne magyarázni. Én csak néztem, szerintem találó volt.
A második felvonásra Vivie teljesen megváltozott. A két felvonás nyitó képében két különböző nőt látunk. Az elsőben egy női mivoltát nem tagadó, de azzal alapvetően nem foglalkozó, azt kihívóan nem hangsúlyozó valakit, a második felvonásban, a jelmez és a gesztusok miatt egy egészen más embert látni. A ruha megnyújtja az alakot, vékonnyá, törékennyé válik és bár nem a banki eleganciának megfelelő dresscode szerint öltözött, hasonlót akármilyen irodában is láthatnánk. Elhiszem neki, hogy azt akarja, amit választott, ahogy kinyitja a notebookot, de ez inkább olyan ráhagyás. Benedek Mari akár csadorba is öltöztethette volna, azon is átsütött volna a kettősség.
A hiszti jelenet, a kivonulás, a sorok rendezése és a visszarázódás a saját kerékvágásba is csak utólag jutott az eszembe, mert az előadás alatt rendes nézőként - bevallom - egyszerűen belefeledkeztem a darabba.
Valló Péter szereplőválasztása szöget üthet a fejünkbe. Ha a darabbal üzenni akart, akkor üzenjen, lelke rajta. Azt is érteném, csak nem tűnt fel, talán mert - igen - ilyen korban élünk. Sokkal fontosabb hadüzenetnek gondolom Sipos Vera Vivie szerepére való kiválasztását, mert ez teljesen szembemegy a bulvármédia példányszámra, nézettségre és kattintásra optimalizáló profittermelésének, igaz a Nemzetinek talán nem is dolga, hogy azt a folyamatot kiszolgálja. Ez pedig akár sokkal fontosabb üzenet is lehet(ne). Sipos Verának még rengeteg az ideje, a pályája elején van. Ha a szereposztásban a kommersz sikeroptimalizálás lett volna a szempont, akkor talán egy pin-up girl alkatú és habitusú színésznőt választ, nem ezt tette, és szerintem jól van ez így, bár Sipos Ver talán még azt is el tudná játszani. Tőle függ, hogy hogyan fogja definiálni magát.
Warrennét játszani körülbelül olyan nehéz lehet, mint Latinovits után verset mondani. Felvett előadások, filmek esetén könnyebb a helyzet, megnézzük újra. Ha valakinek van már valamilyen (esetleg meghatározó) élménye egy darabbal kapcsolatban, akkor ahhoz kötődik. A port.hu-n megvan a régi felvétel 1968-ból. Az évszámokkal, kideül, hogy tényleg vissza kell emlékezni. Mezei Mária – annak aki látta valamiben – meghatározó. Viviere már csak rossz tippek jutottak emlékezetből, végül kiderült, Béres Ilona játszotta. Az emlékek már homályosak, de ha szó kerül róla, akkor az élmények, a megmaradt homályos benyomások telítenek. Ambivalens dolog ilyen alaphelyzetből megnézni egy teljesen új rendezést. Ma a nyilvános főpróbát láttam, a bemutató holnap (azaz lassan már ma) lesz.
A mai világban nincsen idő áthangolódni az előadásra. A Nemzetiben és a környékén talán igazán mód sincs erre. A városban bent levő színházak forgalmas helyen vannak, a környék telített vendéglátóipari üzemegységekkel, lehet sétálni, beszélgetni, nem sietni. A Nemzetiben is lehet előbb odamenni, és beszélgetni, de lényegesen szűkösebbek a lehetőségek mint a Körúton vagy a Nagymező utcában. Nekem kell egy kis idő míg áthangolódok nézővé. Az előadás előtti társasági élet ehhez kevés.
Egy ismeretlen felfogásban rendezett darab esetén – amikor a néző még semmit sem tudhat a darabról, ez a rizikó fokozott. Ha már hallott róla, akkor beállítódhat. A darab nálam jól vette az akadályt. Sipos Vera Vivie szerepében odarögzített az első pillanatokban. Arra figyeltem fel, hogy a színházi neszezés halkul, illetve nem, én szűröm a zajt, mert figyelek.
Belül persze ott motoszkált a kisördög, hogy mit fog kezdeni a szereppel Udvaros Dorottya, akit egyébként nagyon kedvelek, de eddig másmilyen szerepekben láttam. Bejött, és úgy a harmadik-ötödik lépése után hittem neki. Mezei Mária hangja a legendák és az emlékek szerint még idősebb korában is erotikával vastagon töltött hang volt, sütött belőle az akkori kor ideáljának megfelelő NŐ. Ezt túl lehet játszani? Fel lehet venni a versenyt? Kiderült, hogy nem kell felvenni. Csak az előadás után beszélgetésből vált egyértelművé, hogy a darabot Nádasdy Ádám fordításában adják elő, a nyelvezete más, nem tűnik fel a darab tényleges életkora. Ebben a helyzetben Warrenné már nem a régi értelemben vett nagyasszony, a mai kor terméke is lehetne, időtlen, és mai nyelven szól és ez Udvaros Dorottyára van szabva.
A második felvonásban a világosítók elfelejtették a teljes beesteledést, mindvégig kb. este fél tizet mutat a égbolt a háttérben. Az utolsó jelenetre picit bizalmatlanul vártam, amikor már csak Warrenné és a lánya marad végül a színpadon. Itt vett le Udvaros Dorottya teljesen a lábamról. Amikor felül Vivie íróasztalára, akkor annyira a mai értelemben vett nem tudom hány éves, de egyáltalán nem is érdekel NŐKÉNT teszi, hogy a hajdani színházrajongók sztárolását azonnal meg is értem, akik ha tehetnék, nagyon meg szeretnének felelni a sugárzott erotikus kihívásnak. Másrészt, mikor percekkel később magába roskadtan ül és a szőke paróka kezd hátracsúszni, már nem is tudni, hogy éppen hány éves, de önfegyelemmel rendezi a sorait.
Utoljára még a miértekről. Ha valaki felújít egy darabot, akkor arra valamilyen oka van. Színházba menet még el-elgondolkodtam ezen. Előadás közben ez már eszembe sem jutott.
A színikritikákat majd hozzák a lapok, portálok. Én csak szerettem a darabot és kívánok neki nagyon hosszú és sikeres szériát.
