Két mondatot idézek: 'Szívesen gondol hazájára, de meghalni már csak szeretett bennszülöttjei körében kíván. Ő már akkor is „határok nélkül" élt a végtelen Isten iránti bizalomtól vezetve amikor a politikai és gazdasági határok örökkévalónak tűntek.'
Isten kegyelméből megadatott Végvári "Viszmeg" Jani bácsi, azaz Fr. János Vegvari akarata: ez a nagyszerű jámbor egyéniség 2009. július 15-én, 96 esztendős korában örökre lehunyta szemét, miként ez a Societas Verbi Divini elhalálozottjainak a sorában is látható.
Ott, azok között a "vademeberek" között vett búcsút a földi élettől, akik az ő kitartó jóságának és szeretetének köszönhetően voltak képesek beilleszkedni hittel a lelkükben a mai civilizált világba.
Isten nyugosztalja János bácsit, kinek az emléke örökké élni fog!
Gyurityi szeretteivel ezen az úton fejezem ki familiárisan szívből fakadó együttérzésünket.
„Ha nem láttam volna magam, el se hittem volna - emlékezik vissza a 85 éves Szalontai Sándorné -, ahogy páter Végvári az ostrommal, az orosz katonák önkényeskedésével dacolva, életét kockáztatva gyűjtötte az élelmiszert a budatétényi szerzetes nővérek által gondozott mozgássérült és szellemi fogyatékos gyermekek számára. Egyszer tanúja voltam, ahogy utána is lőttek. Nem találták el, az atya pedig kis kordéjával nyugodtan továbbhajtott. Ha jó ügy érdekében kellett dolgozni, nem ismert határokat!" - ilyen ügyet szolgált a ma 90 éves Végvári János a misszióban. A Gondviselés műve volt, hogy nem vették fel a kalocsai szemináriumba és így a verbitákhoz kérte felvételét. A kőszegi Missziósházban szeretettel fogadták, de egy idő múlva haza kellett mennie, mert úgy tűnt, hogy nem eléggé egészséges a trópusi szolgálatra. Mivel nagyon szeretett volna missziós lenni, otthon minden munkát elvállalt, hogy megerősödjön. Így visszavették a missziósok, de rögtön át is küldték a határon, hiszen ekkor (1935-ben) Ausztriában volt a noviciátus a magyar jelentkezők számára is. Itt már nem vonta senki kétségbe az alkalmasságát, hiszen még úszóversenyt is nyert, de pappá szentelése (1941) után két héttel az akkori fasiszta vezetés államosította a Missziósházat. Az atyák számára a bécsi ferences kolostort jelölték ki kényszertartózkodási helyül. János atya ügyességével az államosított rendházból ki tudta hordani azokat a könyveket, ruhákat, amiket a hirtelen elkergetett szerzetesek nem tudtak magukkal vinni. A rendi vezetés megengedte neki, hogy újmisét mondjon Magyarországon. Páter Végvári szeminarista korából jól ismerte Kőszeg környékét: tudta, hogy az osztrák oldalon lévő Rőtfalva (Rattersdorf) egyik sétánya (az úgynevezett Kies andalgó) az erdőn keresztül éppen a kőszegi Szent Imre Missziósházhoz vezet, így baj nélkül átjutott. A szülőfalujában, Bácsszentgyörgyön összegyűlt hatalmas ünneplő hívőseregnek fogalma sem volt róla, hogy újmisésként egy „határsértőt" ünnepelnek!
Végvári atya remek tájékozódó képességére még sokszor szükség volt. Egyszer rendi megbízatásból két osztrák zsidó hölgyet kellett kimenekítenie Bécsből, akik aztán egy magyar zárdában húzták meg magukat a szovjet csapatok érkezéséig. Utána a magyar verbita missziós szeminaristákat kellett külföldre vinnie. Ezek a kispapok mai társaikhoz hasonlóan akkor is azzal a tudattal léptek be az Isteni Ige társaságába, hogy távoli országba fognak menni. „Disszidálniuk" kellett, mert akkor már le voltak zárva a határok, de ez igazából hithirdető küldetésük megvalósítását jelentette. Végvári atya hidegvérrel vezette át őket a határőrök között, átbújtak a szögesdróton és már meg is érkeztek Ausztriába. Itt átadta őket az osztrák verbitáknak, maga pedig visszajött a kommunista Magyarországra. Kertészként helyezkedett el, majd amikor látta, hogy még sokáig fog tartani a diktatúra, a „megszokott módon" végleg elhagyta az országot.
Miután felvette az osztrák állampolgárságot, végre eleget tehetett elöljárói akaratának, akik őt a távoli Pápua Új-Guineába küldték. A püspöki székhelyen, Wewak-ban Leo Arkfeld SVD, a híres pilóta-püspök nyelvtanulás és beilleszkedés céljából egy javítóműhelybe osztotta be, ahol gyorsan elsajátította a helyi pidgin nyelvet. A műhelyben azzal foglalkoztak, hogy a háborús időkből az őserdőben maradt gépeket, szerszámokat, töltényhüvelyeket begyűjtötték és kijavították, újrafelhasználták. Végvári atya találékonyságával új lehetőségeket teremtett az őserdő szegénységében még a wewak-i székesegyház építésénél is. Az őserdőben bőven találtak faanyagot, de a hatalmas faoszlopoknak nem volt talapzatuk. Ezeket János atya töltényhüvelyekből készítette el. Ezután a püspök igazi lelkipásztori munkára küldte.
János atya szerint ezek voltak a legszebb évei. Hirdette a hitet, személyes tanúságtétele hatására sokan megtértek. Az ottani nép ma már nagyrészt keresztény! Végvári atya az egyszerű körülményekhez képest hatékonyan tudott segíteni mindenben. Amikor egy bizonyos kórokozó miatt sok asszonynak begyulladt a keble, János atya azt javasolta nekik, hogy lógassák paradicsomlébe, így egy-két nap alatt meggyógyultak. „Egyszer otthon voltam Magyarországon - teszi hozzá mosolyogva az atya -, és az öcsém arról panaszkodott, hogy a tehenük tőgye ellés után begyulladt, ezért nem lehet megfejni. Na, eszembe jutott az őserdei módszer, és paradicsomlébe mártottuk. Másnapra meggyógyult!"
A központi missziós állomásról huszonhárom kisebb állomást látott el János atya. Utána egy másik helyre küldték, ahol olyan nehéz volt az élet, hogy az előző hithirdető az idegösszeomlás szélére került. Páter Végvári munkabírása, találékonysága mentette meg a helyzetet. Szívesen gondol hazájára, de meghalni már csak szeretett bennszülöttjei körében kíván. Ő már akkor is „határok nélkül" élt a végtelen Isten iránti bizalomtól vezetve amikor a politikai és gazdasági határok örökkévalónak tűntek.
Nos, a filmet láttam, János bácsi látványa jóleső érzéssel töltött el (még ha budapestiként is mutatták be), de ez bizony egy 10 éves rövidfilm, amikor forgatták az atya akkor volt 84 éves, az idén februárban töltötte be a 94. életévét.
A filmrendező szerintem nem igazán leledzett szakmai magaslatán, lévén a két misszionárius bemutatása eléggé sekélyesre sikeredett, és mindemellett mintha némileg részrehalóbb lett volna a másik atya javára.
Határozottan úgy vélem: Végvári János misszionárius atyát sokkal méltóbb módon illett volna bemutatni!
Ez van, fogadjuk ezt is szeretettel, és akár megismételt ajándékként is Végvári József volt polgármester számára (az atya Gyurityon élő testvére), ki ma ünnepli születésnapját!
Józsi Bátyám, fogadd innen is gratulációnkat ebből a szép alkalomból!
Továbbá, ha levelet küldesz János testvérednek, kérlek tudasd vele, nem felejtjük el nagyszerűségét, és további jó egészségben töltendő éveket kívánunk neki is!
Minden érdeklődő figyelmébe ajánlom a Magyar misszionáriusok Pápua új-Guineában című dokumentumfilm megtekintését, melyben a gyurityi származású Vágvári János atya is meg fog szólalni.
Így ír e csodálatos egyéniségről a Família online: Határok nélkül.
(A következő hozzászólásban a teljes írást rögzítem.)
Világhírű gyermekére méltán lehet büszke ez a bácskai kisközség, arra a nagyszerű emberre, ki hajlott kora ellenére mindig is rendszeresen látogatta Bácsszentgyörgyöt, az ott élő családtagjait.
Szerintem sokan vagyunk olyanok, akik azt szeretnénk, JÁnos bácsi jó egészségben jöjjön még sokáig látogatóba szülőföldjére.
„Ha nem láttam volna magam, el se hittem volna - emlékezik vissza a 85 éves Szalontai Sándorné -, ahogy páter Végvári az ostrommal, az orosz katonák önkényeskedésével dacolva, életét kockáztatva gyűjtötte az élelmiszert a budatétényi szerzetes nővérek által gondozott mozgássérült és szellemi fogyatékos gyermekek számára. Egyszer tanúja voltam, ahogy utána is lőttek. Nem találták el, az atya pedig kis kordéjával nyugodtan továbbhajtott. Ha jó ügy érdekében kellett dolgozni, nem ismert határokat!" - ilyen ügyet szolgált a ma 90 éves Végvári János a misszióban. A Gondviselés műve volt, hogy nem vették fel a kalocsai szemináriumba és így a verbitákhoz kérte felvételét. A kőszegi Missziósházban szeretettel fogadták, de egy idő múlva haza kellett mennie, mert úgy tűnt, hogy nem eléggé egészséges a trópusi szolgálatra. Mivel nagyon szeretett volna missziós lenni, otthon minden munkát elvállalt, hogy megerősödjön. Így visszavették a missziósok, de rögtön át is küldték a határon, hiszen ekkor (1935-ben) Ausztriában volt a noviciátus a magyar jelentkezők számára is. Itt már nem vonta senki kétségbe az alkalmasságát, hiszen még úszóversenyt is nyert, de pappá szentelése (1941) után két héttel az akkori fasiszta vezetés államosította a Missziósházat. Az atyák számára a bécsi ferences kolostort jelölték ki kényszertartózkodási helyül. János atya ügyességével az államosított rendházból ki tudta hordani azokat a könyveket, ruhákat, amiket a hirtelen elkergetett szerzetesek nem tudtak magukkal vinni. A rendi vezetés megengedte neki, hogy újmisét mondjon Magyarországon. Páter Végvári szeminarista korából jól ismerte Kőszeg környékét: tudta, hogy az osztrák oldalon lévő Rőtfalva (Rattersdorf) egyik sétánya (az úgynevezett Kies andalgó) az erdőn keresztül éppen a kőszegi Szent Imre Missziósházhoz vezet, így baj nélkül átjutott. A szülőfalujában, Bácsszentgyörgyön összegyűlt hatalmas ünneplő hívőseregnek fogalma sem volt róla, hogy újmisésként egy „határsértőt" ünnepelnek!
Végvári atya remek tájékozódó képességére még sokszor szükség volt. Egyszer rendi megbízatásból két osztrák zsidó hölgyet kellett kimenekítenie Bécsből, akik aztán egy magyar zárdában húzták meg magukat a szovjet csapatok érkezéséig. Utána a magyar verbita missziós szeminaristákat kellett külföldre vinnie. Ezek a kispapok mai társaikhoz hasonlóan akkor is azzal a tudattal léptek be az Isteni Ige társaságába, hogy távoli országba fognak menni. „Disszidálniuk" kellett, mert akkor már le voltak zárva a határok, de ez igazából hithirdető küldetésük megvalósítását jelentette. Végvári atya hidegvérrel vezette át őket a határőrök között, átbújtak a szögesdróton és már meg is érkeztek Ausztriába. Itt átadta őket az osztrák verbitáknak, maga pedig visszajött a kommunista Magyarországra. Kertészként helyezkedett el, majd amikor látta, hogy még sokáig fog tartani a diktatúra, a „megszokott módon" végleg elhagyta az országot.
Miután felvette az osztrák állampolgárságot, végre eleget tehetett elöljárói akaratának, akik őt a távoli Pápua Új-Guineába küldték. A püspöki székhelyen, Wewak-ban Leo Arkfeld SVD, a híres pilóta-püspök nyelvtanulás és beilleszkedés céljából egy javítóműhelybe osztotta be, ahol gyorsan elsajátította a helyi pidgin nyelvet. A műhelyben azzal foglalkoztak, hogy a háborús időkből az őserdőben maradt gépeket, szerszámokat, töltényhüvelyeket begyűjtötték és kijavították, újrafelhasználták. Végvári atya találékonyságával új lehetőségeket teremtett az őserdő szegénységében még a wewak-i székesegyház építésénél is. Az őserdőben bőven találtak faanyagot, de a hatalmas faoszlopoknak nem volt talapzatuk. Ezeket János atya töltényhüvelyekből készítette el. Ezután a püspök igazi lelkipásztori munkára küldte.
János atya szerint ezek voltak a legszebb évei. Hirdette a hitet, személyes tanúságtétele hatására sokan megtértek. Az ottani nép ma már nagyrészt keresztény! Végvári atya az egyszerű körülményekhez képest hatékonyan tudott segíteni mindenben. Amikor egy bizonyos kórokozó miatt sok asszonynak begyulladt a keble, János atya azt javasolta nekik, hogy lógassák paradicsomlébe, így egy-két nap alatt meggyógyultak. „Egyszer otthon voltam Magyarországon - teszi hozzá mosolyogva az atya -, és az öcsém arról panaszkodott, hogy a tehenük tőgye ellés után begyulladt, ezért nem lehet megfejni. Na, eszembe jutott az őserdei módszer, és paradicsomlébe mártottuk. Másnapra meggyógyult!"
A központi missziós állomásról huszonhárom kisebb állomást látott el János atya. Utána egy másik helyre küldték, ahol olyan nehéz volt az élet, hogy az előző hithirdető az idegösszeomlás szélére került. Páter Végvári munkabírása, találékonysága mentette meg a helyzetet. Szívesen gondol hazájára, de meghalni már csak szeretett bennszülöttjei körében kíván. Ő már akkor is „határok nélkül" élt a végtelen Isten iránti bizalomtól vezetve amikor a politikai és gazdasági határok örökkévalónak tűntek.'
Mint már többször mondottam, nagy horderejű nevek kötődnek ehhez az aprócska falunkhoz, lásd Pentz Mihály és családja, kik a közeljövőben várhatóan sok környékünkön élő asztalára fognak kenyeret tenni.
Már ami a hozzájuk fűződő igen komoly nagyságrendű beruházásokat illeti, a bajai volt szovjet laktanya helyén épülő üzletközpont vonatkozásában.
BÁCSSZENTGYÖRGY Van már címere és zászlója az alig kétszáz lelkes településnek. György napján avatták fel és szentelték meg a falu új jelképeit.
Boromisza Péter (felvételünkön jobbról) szentelte meg a falu új zászlaját és címerét. A zászlóanya Kubatov Istvánné polgármester asszony volt (balról).
Szerény, mégis tartalmas műsorral ünnepelték a faluházban Bácsszentgyörgy névadójának napját.
Vasárnap délután a falu apraja-nagyja összegyűlt a millenniumi emlékparkban, hogy találkozhasson a régi ismerősökkel, egykori szomszédokkal és osztálytársakkal. Egyre ritkábbak az ilyen alkalmak, hiszen a elöregedés itt is megtette hatását. Szinte minden második-harmadik ház eladó vagy üresen áll. Óvoda, iskola már évek óta nincs a faluban. Megszűnt a postahivatal, a rendelőbe időnként jár ki az orvos. A gyógyszert és az ebédet Garáról szállítják azzal a kisbusszal, amellyel a gyerekeket hozzák és viszik. Még a pap is Vaskútról jár át misézni.
Gyurity, az egykori Györgypuszta vegyes nemzetiségű lakossága hagyománytisztelő. A maguk szerény eszközeivel, az elvándorolt falubeliekkel karöltve bensőséges ünnepséget rendeztek az új címer és zászló vasárnapi avatása alkalmából. A délután 3 órakor kezdődő testületi ülésen, a vendégekkel teli faluházban ismertették a középkori település történetét. Ezután a katolikus templomban felszentelték az új jelképeket. Hagyomány a faluban, hogy a jeles napokon nemcsak a Vaskútról kijáró Boromisza Péter plébános misézik, hanem vele együtt a faluból elszármazott papok is. Most is eljött Szűcs Tibor (Nagybaracskáról) Szűcs Sándor (Keszthelyről) és Viszmeg Miklós (Zomborból).
Rendhagyó volt az a színdarab is, melyet Major Erzsébet rendezett erre az alkalomra. Akit csak tudott, bevont az előadásba. Kicsit és nagyot egyaránt, az óvodástól a helyi képviselőig. Emelte a műsor színvonalát a bajai Szent László ÁMK óvónőinek kórusa Hornyák Ferencné vezetésével, valamint a ma Dusnokon élő Viszmeg László és családja, akik egyházzenei koncertet adtak.
Király László
A címer alapjául Prokop Péter pap festő Szent Györgyöt ábrázoló festménye szolgált, mely a falu katolikus templomának mellékoltárát díszíti. A sárkányölő lovag alakja felett a nyitva álló Biblia és az egykori vármegye védőszentjének, Pál apostolnak a vértanúságát jelképező két kard látható. A középkori falut 1425-ben említik először oklevelekben. A Bács előtagot 1947. évi önállósulásakor kapta, mivel magyarlakta területen akkor 17 település nevében szerepelt Szent György neve."
Sajnos számtalan esetben okoz bosszúságot sokunk számára, hogy el-eltűnik egyes linkek mögöttes tartalma (nekem pl. a nexus.hu átmeneti csődje miatt veszett el több száz, portáljukon tárolt fotóm), lám, alább Knipf atya sem bukkan elő a nevére kattintva.
Most egy régebbi fotó akadt a kezembe, azt másoltam ide, ennek a jobb szélén látható jóságos Knipf Józsi atya fénykorában.
Jóska imádott mulatni, táncolni. A felvételen egy régi közös bokodi barátunk, Vizin Antus húzza éppen a mulatónótákat, Jóska kedvenc bőrdudáján. A középső fiút nem ismerem. Jóska imádta a délszláv népek egzotikus hangszereit, autodidakta módon tanult meg muzsikálni rajtuk. Sokoldalú géniusz volt. Senkit nem ismerek olyant, kinek nem szláv az anyanyelve (Józsi sváb gyerek volt), aki olyan tökéletességgel beszélné a bunyevác, sokác, horvát, szerb, rác nyelvet a maga sajátosságaival, mint ahogy ő tette. Élvezettel tette. Ahogy a népművészet vállfajait is ekként művelte.
Csúnyán és túl korán bánt el vele a sors, már csak feledhetetlen emléke él bennünk.
Végtelen örömömre elmúlt vasárnap szerencsém volt látni az MTV egy riportfilmjét, melyben két magyar misszionárius, Végvári János és Appenzell Salvius lett megszólaltatva.
Külön öröm, hogy János bácsi láthatóan ragyogó egészségnek örvend, pedig legutolsó gyúrityi hazatéréséről úgy utazott vissza Pápua Új-Guineába, hogy őt már többet nem fogják élve látni hazai szerettei, tisztelői. Töretlensége láttán okom van úgy vélni, fog ő még misét adni a bácsszentgyörgyi templomban.
Én mindmáig abban a butuska illúzióban ringattam magamat, minél kisebb egy település lakóközössége, annál meghittebb, idillibb ilyenben az általános hangulat.
Hát nem, kérem szépen, az emberi gyarlóság, a kishitűség, az irigység, a féltékenység mind-mind olyan jelenségek, melyek képesek felütni fejüket még ott is, ahol kettőnél többen élnek együtt :((...
Bácsszentgyörgyön 190 személyből áll a lakosság. Egy ilyen mikroklíma számára nagyon nehéz éltető költségvetést teremteni, általában rendkívül kevésből kell tengetniük szürke hétköznapjaikat. Amennyiben a kistelepülés lakosságát békés egymás mellett élés jellemezné, bizonyára úgy-ahogy boldogulnának a kevésből, de hát ez is csak úgy lenne elképzelhető, hogy minden kiadásra kerülő fillér esetén alaposan megfontolnák, mire is szabad egyáltalán áldozni.
Vajon mi jellemzi ma Bácsszentgyörgyöt? Hát kérem mi más, mint a folyamatos rivalizálás, az egymás elleni áskálódás! Elsősorban nem is annyira a lakosság, inkább az egykori és mai faluvezető között. Lehetne végre egy tiszta kisközösség, mely mentes az átkozott napi politikától, a politizálással járó villongásoktól, de nem, na nehogy béke legyen és nyugalom, muszáj valamivel ellenségeskedést szítani.
Van az egykori polgármester. Egyszerű, takarékosan gondolkodó, a falu szegénységét méltányoló férfiú volt, ki tisztségét 'társadalmi munkában', díjazás nélkül látta el, legfeljebb költségtérítésre tartott joggal igényt. Ez a hozzáállás tisztességes, becsülendő, még ha nem is tekinthető egyedülállónak, nagyobb települések is akadnak, ahol ez az uralkodó mentalitás.
Hanem új idők szele közeledett, és a legutóbbi önkormányzati választások során minimális különbséggel egy hölgy jutott a trónocskához. Ennek a változásnak az okait, lehet, hogy még a helyiek sem tudják pontosan megfogalmazni, ez van, így történt, ezzel a körülménnyel élnek együtt. Ebbe elvileg az előző faluvezetőnek is illene belenyugodnia, de nem, ezt a gombócot ő hosszú hónapok múltával sem hajlandó benyelni, ki is tölti az e fölötti szakadatlan kesergés és sopánkodás mindennapjait.
Szapulják egymást ahol érik, egyiknek is akad minitábora, másiknak is. A mostani vezető talán nem is alaptalanul kap a nyakába, mivel nem egy olyan bakit követ el, ami önkormányzati berkekben általában nem igazán tekintődik bocsánatosnak.
Mik is ezek? Egy polgármester működése alatt akadnak olyan apolitikus lépések, melyeket ép ésszel mégcsak véletlenül sem szabad elsütni, lévén nagyon könnyen mélyzuhanás követheti őket. Mármint olyan helyen, ahol akad, aki súlyt helyez az ilyenekre.
Ezek:
- a helyi szegénységhez mért kirívó és oktalan dőzsölés.
- rajtakapható hazugság.
- gyermekek érdekeit semmibevevő viselkedés.
A riválisok, egymást túllicitálandó divatba hozták a 'körlevél' intézményét, ilyen kis számú háztartás esetén nem jelent komoly kiadást egy megfogalmazott szöveg sokszorosítása és levelesládába pottyintása.
A polgásmester asszony első komolyabb bakiját itt követte el. Ellenlábasa lejáratónak vélt híreszteléseit cáfolandó, sokszorosított egy tényközlő nyilatkozatot, melyből egy-egy példányt a már említett módon eljuttatta a lakossághoz. Ez a nyilatkozat egyebek mellett utalt, vezetői tisztségével járó tiszteletdíjása is, ami most legyen az állítás szerinti X összeg.
Csakhogy pár nap múlva helyi bombát robbantott a Petőfi Népe ominózus lapszáma, mely tételesen górcső alá vonta megyénk minden egyes települése polgármestere havi juttatását és költségtérítését!!
Naná, hogy ekkor az expolgi heveny másolásba kezdett, ugyanis ebből feketén-fehéren kiderült, hogy a bevallott X többszörösétveszi fel havonta a 'feledékeny' hölgy, ami még egy minimálbérnyi havi költségtérítéssel is meg van spékelve :((. Ez együtt közel 300 ezer forintot tesz ki, ami bizony itt a végeken, kirívóan magas kiadásnak minűsül.
Na most, ha ez törvényes, dőzsölés ide, dőzsölés oda, lelke rajta, valójában nem is ez kell, hogy jelentse a fő gondot. De a nyílt színen a ténylegesnek csupán töredékét elismerni, na az már kardinális bűnnek számít komolyabb berkekben is!
Van a harmadik baki, ezzel kapcsolatban tegyünk egy kis laza kunkort.
Található egy olyan, jó módban élő szegedi üzletember (egy taxi-társaság tulajdonosa), kit elhunyt édesanyja emléke fűz ehhez a kis faluhoz. Ez az ember családjával együtt akként tiszteleg évek óta e település előtt, hogy egy gyermeknap keretén belül megvendégeli és ajándékokkal halmozza el a falu minden egyes 18 év alatti fiatalját, ez esetenként 35-40 boldog érintettet jelent.
Nos, ez a kis népünnepély, mint civil kezdeményezés valamiért szálka a polgármesternő szemében, és ahol tud, ott gáncsoskodik megtartása ellen, az adományozók értetlenkedő döbbenetére. Ugyan az idén, a kedveskedők még állták a sarat, de mind többekben kezd olyan érzet felülkerekedni, hogy előbb-utóbb megunják a féltékenykedő kellemetlenkedéseket, és egyszerűen megszüntetik nemes szokásukat.
Na ez az utóbbi lehet könnyen olyan balga dobás, amit kevesen lennének képesek megbocsátani a különös gondolkodású faluvezetőnek :((....
Bácsszentgyörgy.
Új falugondnoka van az év elejétől a déli országhatár mentén húzódó településnek. Aladics Mária Bácsszentgyörgy mindenese naponta mikrobusszal bejár a szomszédos Garára. Viszi és hozza az óvodásokat, az iskolásokat, házhoz szállítja az időseknek az ebédet, azonkívül orvoshoz, esetenként kórházba viszi a rászorulókat. Ha dolga van Baján akkor megvásárolja és házhoz szállítja az állati tápokat, a cementet, mészt, mindazt ami a falu egyetlen boltjában nem kapható."
Jóska mesélte, hogy a Végvári Jani bácsi Gyúrityról, verbita misszionáriusként az Isteni Ige Társasága (Societas Verbi Divini) kötelékén belül teljesíti évtizedek óta hivatását Pápua Új-Guineában.
Erről sikerült valamit találnom, de az ő neve itt nem került említésre. Majd megkísérlem felvenni a kapcsolatott az írásban szereplőkkel.
__________________________________________________
"A következő nap Óceániáé volt. Tóth István verbita misszionárius és néprajzkutató négy évtizedet töltött Pápua Új-Guineában. Neki sem kellett keresnie a szavakat, áradtak belőle az élmények. Előadása után a tábor különböző csoportjai a gyakorlatban is megismerkedtek a pápua maszkkészítés rejtelmeivel.
Tóth István és Lányi Béla verbiták Pápua Új-Guinea térképével
A kontinensek közül Európa sem maradt ki, hiszen földrészünk számos térsége ma már missziós területnek számít. Többek között hazánk is. Amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy egy olyan missziós rend, mint a verbiták, Magyarországot célországnak tekinti, vagyis külföldi misszionáriusok jönnek már hozzánk is. A táborozók találkozhattak is velük, a lengyel Burbela Gergely atyával, és két indonéz verbita növendékkel, akik néhány hete érkeztek, és szeptembertől Budapesten folytatják hazájukban megkezdett teológiai tanulmányaikat - immár magyarul... A közeli hónapokban egyébként négy újabb páter fogja gazdagítani a verbiták magyar tartományának életét: ketten Indonéziából, ketten pedig Indiából jönnek. Indonézia egyébként a legnépesebb verbita rendtartomány a világon. Ezer tagja van, akik közül több mint négyszáz növendék. Az Európa-nap zarándoklat keretében zajlott, gyalog tették meg az utat a tizenkét kilométerre lévő Péliföldszentkereszt kegyhelyre.
Az Úr magához szólította nyájából szeretett Gyermekét!
Van nap, mely egyeseknek boldogság, másoknak bánat.
Ma hajnalban, hosszú szenvedés után eltávozott az élők sorából Knipf József katolikus lelkész. Nagyon fiatalon, kíméletlenül gyűrte maga alá a gyilkos kór ezt az életvidám, nagyszerű egyéniséget.
Szeretett Józsink bácsszentgyörgyi származású, lelkészi hivatását Bácsbokodon fejezte be.
Elhunyta családi gyászunk.
Thernitibi:
Bocsi,nem akartalak megbantani,csak emlexem amikor az atyam hazajott,es meselte,hogy megfujtak a verdat :((
Csak annyira fel tudom huzni magam ezeken,mert nev szerint tudom,hogy kik csinaljak stb.
Azt kepzelik,hogy minden az ovek,azt hiszik,hogy ok igazi gengszterek stb.Csak egy ket pelda:
Baratnom elment a Preloba,erre odalep hozza az egyik "nagymeno" 17 eves csicskaja,es azt mondja:"Gyere,X.Y.(a nagymeno) meg akar b@..ni!"
Es meg sok ilyen eset :(
A zsaruk is tudjak,hogy kik ezek,nem tortenik semmi :(
Na,hagyjuk mert eldurran a fejem :(
Hogy te milyen rideg tudsz lenni Csicsi, az "ismeretlenekkel" szemben :))))......
Lám, akadnak az ifjak között is, akiket nem szippantott be a "zöldműfaj", és még szólni sem félnek róla. Van kire faszagyereknek lenni ennek a srácnak :)! Gratulálunk dear Mr. King :))!!
Amikor ott meg hataror ors volt,akkor meg nem nagyon vittek az autokat.De most annal inkabb.Bar nem a Gyurityiak csinaljak,hanem a garai "ifjusag".Tudom,mivel Garan elek :( Bar manapsag inkabb az embereket csempeszik :(
Tenyleg,anno aki az A8-at megfujta,nem kaptal semmi infot?
Szégyen és gyalázat a részemről, hogy nagyanyám szülőfalujára ilyen ritkán fordítok figyelmet.
Ismét lecsúsztam egy jeles napról, amit szívből sajnálok, ma volt a gyúrityról származó lelkészek együttes istentisztelete. Egy-egy ilyen alkalomra többszörös számban jelennek meg érdeklődők, mint ahány lelket számol ez a kis település.
Ha már a helyszínen nem állt módomban felvételeket készíteni, legalább mások által készített fotókat megkísérlek beszerezni, és itt bemutatni.
Ja, igen, és mindezek között "alig" 7-8 lelkész található, akik rendszeresen együtt celebrálnak misét a település templomában. Ez az idén is megtörtént, legnagyobb sajnálatomra későn szereztem tudomást az időpontjáról, így nem állt módomban megörökíteni az egyedien rangos eseményt.
Miután az alapszellemiségünkhöz híven bemutatkoztál az arra rendszeresített topicban, vagy az adataid alatt, mesélj, hátha másokat is érdekelnek az élményeid ?
Nekünk csak sejtéseink vannak a végek zöldhatárai rejtelmeiről ...
Ha már van felvételem róla, úgy vélem feltétlenül illik bemutatnom a falu egyik legnagyszerűbb egyéniségű szülöttjét, Knipf József atyát - a barátai nemes egyszerűséggel Józsi atyának hívják -, aki ma Bácsbokodon folytatja lelkészi hivatását.
Mint bokodi származású, büszke vagyok arra, hogy a falumban egy ilyen karakterű pap próbálja meg megmutatni a helyes utat az ott élők számára !
Ennek apropójából megjegyzendő, számomra döbbenetes, hogy ebből a pöttöm kis településről, milyen nagy számban származnak országos, nemzetközi hírű polgárok.
Jó lenne minél többet tudni róluk !
Mivel az Asszony famíliája bácsszentgyörgyi, a Nagyanyám viszont gyúrityi származású, ezért úgy vélem, hogy senki sem fogja illetlenségnek tartani, ha ekként adom meg a tiszteletet a Megye, nagy valószínűséggel legkisebb lélekszámú falvának, kérve, ha van bárki is aki internetezik, kapcsolódjon az itt folyó beszélgetésekhez, megtisztelne bennünket !
Boromisza Péter (felvételünkön jobbról) szentelte meg a falu új zászlaját és címerét. A zászlóanya Kubatov Istvánné polgármester asszony volt (balról).
Most egy régebbi fotó akadt a kezembe, azt másoltam ide, ennek a jobb szélén látható jóságos Knipf Józsi atya fénykorában.
