Igazad van, amennyiben te jobban szereted az út szélén széttrancsírozott, kidobott kutyákat, mert azzal az állatvédőknek már nincs gondjuk és kedvükre szidhatják miatta a gazdákat.
Én csak egy bamba állatbarát vagyok, aki a gazdikeresést részesíti előnyben a kidobással szemben, ha már egy ember úgy döntött, hogy a kutyának mennie kell a családból. Sajnálatos a döntése, de nem biztos, hogy a kutya nem jár jobban egy új gazdánál, mintha olyan helyen maradna, ahol nem kívánatos. Azt hiszem, az én Spagikám egy jó példa erre. Meggondolatlan emberek mindig voltak és lesznek is. Attól egy kutyának még nem kéne az út mellett végeznie, pláne ha a gazdája vállalja is, hogy addig gondját viseli, amíg új helyet nem talál. Nem azt mondtam, hogy ez a tökéletes megoldás, hanem azt, hogy ez igenis pozitívum a széttracsírozáshoz képest. Aki ezzel sem ért egyet velem, az ne merje magáról azt állítani, hogy az állatok barátja, mert az kizárólag csak az emberek ellensége.
Lehet, hogy ti úgy érzitek, én csak elfedem a dolgokat és csak egy szép rózsára gondolok. Én viszont úgy érzem, mindenki a saját lehetőségeivel kell hogy harcoljon. Nekem nincs autóm, hogy menjek menteni, sokszor a menés is nehezen megy. A saját kutyáim szállításához is segítséget kell kérjek.
Ezért én a szavakkal harcolok. Elég sok ismerősömet meggyőztem már a történeteimmel, azzal ahogy a kutyákkal, a cicámmal bánok, és saját maguk is állatbarátokká, állattartókká váltak. Az egyik ilyen ismerősöm például, amikor magukhoz vettek egy kis kidobott kutyust, annyira megváltozott, hogy az egész családját "meghülyítette". Azt mondta, soha nem gondolta, hogy így meg lehet szeretni egy kis állatot. A lánya igazgató helyettes egy iskolában. Bevezették a gyerekeknél az órák anyagába a kutyákkal való foglalkozást. Menhelyeket hívnak meg előadást tartani, gyűjtéseket szerveznek a számukra. Örülök, hogy ennek a folyamatnak az elindításában részem volt. Talán a jövő nemzedék más lesz így.
Azt az elvet vallom, ha minden állatbarátnak élete során legalább két másik embert sikerülne jobb belátásra bírnia az állattartási kultúra terén, azzal többre mennénk, mintha azokat is állandóan csak ócsárolnánk, akik éppen csak elindultak a normális út felé, de még nem érték el azt. Például azokat, akik gazdát keresnek és nem az utcára dobják ki a kutyájukat. Szerintem ez már egy fél lépés előre...
Természetesen ismerek jó gazdikat, nagyon jókat, de ez a kötelességünk, jó gazdinak lenni. Ennek nem dicséretes dolognak kellene lennie, hanem természetesnek.
Azt írod, tudod, hogy sok rossz példát láttunk. Így van, és elég keserűen mondom, hogy többet, mint jót.
Szép tőled, hogy szépre jóra törekszel. És ne haragudj meg, de ez szerintem csak elfedése a dolgoknak, attól, hogy én csokor rózsára gondolok, attól még ezek a rossz dolgok megtörténnek. Nem tudok Teréz anyát játszani, ha sokszor forrnak bennem az indulatok.
Boldogabban írnám, hogy lelkes és lelkiismeretes gazdikat találtam a rászoruló kutyusoknak, de nem írhatom, mert nincs így. Egyre több levelet kapok, hogy gazdi kéne, ilyen-olyan okok miatt.
Volt egy weboldalam, ahol gazdikereső kuttyokat tettem ki, naponta min.10-15 levelet kaptam a nyűggé vált kutyák miatt, de érdeklődő nem volt. Az egyetlen, aki látogatta az oldalt, az én voltam. Pedig hirdettem úton, útfélen. Kaptam olyan levelet is, ahol szabályosan követelték, hogy "passzold má el azt a dögöt". Ne csodálkozz hát, ha az emberben egy idő után több a kétkedés, mint a megértés.
Hasztalan próbálnám becsapni magam, hiába hunynám be a szemem, valahol mindig akadna elhagyott kutya, mely meggátolna abban, hogy boldog legyek. (Jean Anouilh)
Mondd csak, ártana az egészségednek, ha megpróbálnál, legalább csak egyetlen egyszer jó szándékot feltételezni valakiről?
Olvasd végig, amit itt is írtál. Csupa-csupa elítélés, mindenkiről, rólam is, de ez utóbbi nem számít. Hát erről beszélek, így nem lehet megváltoztatni semmit, ha ennyi negatív energiát sugárzol.
Tudod, én azon az elven vagyok, mint a kutyákkal suttogó Cesar Milan. Próbálok pozitív energiákat sugározni a környezetembe. És működik. A szomszédok azon csodálkoznak, az én kutyáim miért nem üvöltenek, amikor a környéken mindegyik? Mert én sem üvöltök velük. Gondolatokkal, testbeszéddel tárgyalunk. Próbálom itt a neten is a megértést, az egymás megbecsülését, segítését sugallni, szemben a negatív gondolattal, hogy minden gazdi szemét, meggondolatlan, stb. Én nem azt vallom, hogy nem fogok hasra esni valaki előtt, aki legalább gazdát keres a kutyának. Én erre azt mondom, örülök, hogy legalább az első lépést megtette a felelős gondolkodás felé. Talán érzed a különbséget. Ez pont olyan, mint a félig üres vagy félig tele pohár.
Ha én is azt vallanám, csak az vehet magához kutyát, aki garantálni tudja, hogy 10-15 évig nem történik vele semmi, ami miatt el kell válniuk, akkor egyetlen kutyának se lenne gazdája. Mert aki azt állítja magáról, TUDJA, hogy mi fog történni vele az elkövetkező 15 évben, az HAZUDIK. Ezért mondtam, hogy ez csak egy demagóg, jól hangzó de félrevezető duma, ami csak akkor lenne igaz, ha valamennyien jövőbelátó jósok lennénk.
Én ehelyett inkább azt szorgalmaznám, hogy kötelező tantárgy legyen az iskolában az állatok szeretetére nevelés, gyakorlati foglalkozással egy-egy menhelyen. Hogy legalább a következő nemzedékek ne ilyen tudatlanságban nőjenek fel.
Sokminden rosszon mentem át életem során, és nagyon sok embertől kaptam kisebb-nagyobb segítséget. Azóta tudom, hogy nem minden ember rossz. Tudom, sok rossz példát láttatok, hogyan bánnak emberek a kutyákkal. De ha csak ezeket a rossz példákat szórjátok szét az éterben, akkor ez fog elterjedni. Nem tudom, mennyit olvastál az írásaimból, a blogomból, de én mindig igyekszem a jót terjeszteni, a kedves dolgokat, az állatok szeretetét, és mindig próbálok belecsempészni valami tanítást is, pl. az ivartalanításról, a gondoskodásról, a felelősségről. Sajnos nekem csak ilyen fegyvereim vannak a harchoz...
Az allergia a legritkább esetben kizáró ok. A fiamnak pici kora óta allergiája van fű- és fapollenre, valamint kutya- és macskaszőrre. Pici kora óta járunk kirándulni a szabadba és van kutyánk. Semmi baja. Gyógyszert is csak meghatározott időben kell szednie, amikor bizonyos pollenek szaporodnak. Olyan ritka, mint a fehér holló, hogy ember befulladna állatszőrtől. Pici gyereknél meg még annyira sem. Viszont rengeteg esetben hivatkoznak az állat elpasszolása miatt allergiára. Jelen esetben nem tettek róla említést, hanem "családi ok" az elpaterolás. Szerencsére, kicsi kutyánál ez nem annyira törés, de a felnőtt hozzáállása igencsak kritizálandó. Ilyen kis kutya nem régen lehetett náluk, ugyan milyen hirtelen jövő családi ok lehet? Feltételezem, sokallták a vele járó munkát és időt. Lehet, hogy tévedek, akkor majd elnézést kérek.
Valimami, amit te bizton nem tennél meg, másnál bocsánatosnak tartod. Vajon ha gazdit szerzel, akkor is ilyen engedékeny vagy? Ha igen, akkor a mi gazdikereső kutyánkat sürgősen felejtsd el!!!
Ja, és hogy itt nem írom, nem jelenti, hogy nem kérdezek körbe. De kölyök kutyát még kevesebb embernek ajánlok, mint felnőttet, mert én igencsak megnézem, kinek és hova. Nem mindenáron akarok gazdit sem a mi gazdikereső kutyusunknak, sem másénak. És talán nem mondok újat azzal, hogy nem lehet leakasztani azonnal jó gazdit. Főleg, ha a magadfajta is demagóg szövegnek tartja a véleményem...
Többet én sem tudok tenni nálad, ki szoktam rakni az ilyen hirdetéseket az iwiw üzenőfalra, körbeküldöm emailben, vagy kiteszem valamelyik weboldalamra.
A helyzet az, hogy az ismerőseim java része szintén 2-3 kutyás gazdi, nagyon nehéz elhelyezni egy kis árvácskát.
Ha elolvasod, amit írtam, akkor láthatod, hogy utaltam az ilyen helyzetekre, ha valaki elveszti a lakását. De akkor is fenntartom, hogy az esetek többségében nem ez az ok.
Na igen az allergia, elfogadom, hogy ilyen is van, de bizony sokszor csak ezzel takaróznak a gazdák, mert a kisbaba mellett a kutya már szemernyit sem számít, ezt már rengetszer tapasztaltam a saját környezetemben, meglett a kicsi, onnantól kezdve a kutya nyűg. Akinek nem inge, ne vegye magára.
Hidd el, én is átéltem már komisz helyzeteket, maradtam munka nélkül 2 kutyával, tartósan nagybeteg járásképtelen férjjel. És az én munkanélküli segélyemből sem csaptunk lakodalmat. De ettünk ha kellett hetekig, hónapokig ócska kajákat, hogy meg tudjuk venni a kutyatápot és állni tudjuk az esetleges költségeket. Persze nekem nincs gyermekem, de hidd el, egy beteg társ is embert próbáló feladat, de túléltük, megoldottuk.
Eszembe se jutna megszólni téged semmiért, biztos vagyok benne, hogy adott helyzetben azt tetted, amit kellett, és nem voltál felelőtlen. De ez sajnos nem jellemző mindenkire. Sőt, ahogy írtam, túl sok a kegyetlen kutyasors ahhoz, hogy demagógnak érezzem a leírtakat.
Nyilván vannak olyan helyzetek, hogy valaki ilyen döntésre kényszerül, de ez akkor sem annyira gyakori. Ez a tapasztalatom. És ahogy mondtam, akinek nem inge....
Én ezzel befejeztem a témát, de engedjetek meg még egy kérdést. Ezt meg szoktam kérdezni minden hasonló vitánál, de soha nem kapok reagálást rá:
Egyetlen hozzászólás sem szól arról, hogy a sok vélemény nyilvánítás, kioktatás mellett tett-e valaki valamit a kiskutya érdekében? Valahogy erről minden hozzászólás megfeledkezik. Pedig elméletben mindenki őt védi a szemét gazditól, aki meg akar válni tőle.
Sajnos korlátozottak a lehetőségeim, mert akikről tudom, hogy jó gazdi lehetne, azoknak már van egy-két-több kutyájuk. Mégis minden levelezőpartneremnek körbe küldtem, hátha valaki ismer valakit...
Tudom, hogy ez nem sok, de legalább tettem valamit a kiskutyáért, a szám jártatásán kívül is...
Az előbb néztem, a hirdetés már nincs fent, remélem azért, mert amíg mi itt vitáztunk, valaki lépett és megoldódott a kiskutya sorsa.
Én már 7 évesen halálosan komolyan gondoltam, hogy kell nekem egy kutya. Nem mindkét szülőm volt felelőtlen, csak az elvált papám, aki ezzel is a mamámon akart szúrni egyet. Ő biztosan tudta, hogy nem tarthatunk kutyát a házban, mégis hozott.
Persze én nem hagytam magam. Később, amikor a szomszéd házba vittek egy németjuhászt, naponta átjártam oda. Vittem sétálni, kefélgettem a bundáját, tanítgattam mindenfélére, és vigasztaltam, amikor a gazdája elverte és a sufniba bújva mindenki másra morgott-vicsorgott, csak engem tűrt meg maga mellett, miközben szűkölve panaszkodott nekem. Ő volt az első kutyabarátom, akkor is, ha nem az én kutyám volt. Tizensok éves volt, amikor férjhez mentem és elköltöztem. Már nem látott, nem hallott, de amikor hazamentem látogatóba és elmentem a házuk előtt, megismert és szűkölve köszöntött. Nagyon szerettük egymás és azóta is egyik kedvencem a németjuhász.
Kedves Guriga, én sem akarok vitatkozni senkivel. Pontosan a rengeteg tapasztalatom miatt mondom, hogy nem kellene folyton általánosítani, és ezzel magunk ellen hangolni mindenkit. Ez nem tolerancia az állatkínzókkal szemben, csak azt mondom, hallgassuk meg az illetőt, mielőtt elítélnénk. Ennyi jár neki is.
Szerinted pl. melyik anyuka nem fogja eltávolítani a kutyát, amikor rájön, hogy az újszülött gyereke allergiás a kutyaszőrre? Hogyan számolhat valaki előre egy ilyen szituval, amikor magához vesz egy kutyát? Erre értem azt, hogy demagóg szöveg, hiszen ki tudhatja 10-15 évvel előre, hogyan alakul az élete? Szerintem ez az allergia egy elég jó családi ok. És a mai világban, amikor mást se hallok, minthogy egyre másra vesztik el a munkahelyüket, a lakásukat az emberek, bizony sok családi okot el tudok képzelni. Én is éltem már kétszer is munkanélküli segélyből. Bizony azt az összeget nem a mai rezsiköltségekre kalkulálják, hogy amellett még kamasz gyereket nevelni és kutyát is lehessen tartani. Nekem szerencsém volt, mert hamar találtam valami munkát.
Örülök, hogy ti nem kerültetek még ilyen helyzetbe, de én már átéltem ezt. A másfél éves gyerekemmel és a kutyámmal menekültem a férjem elől édesanyámhoz és nagymamámhoz a szoba-konyhás komfort nélküli lakásukba. Az összes jövedelmem a 900 Ft GYES volt, és édesanyám postai fizetéséből éltünk öten a kutyával, de megoldottuk. Egészen addig, míg nagymamám rákos nem lett. Dolgozni nem tudtam visszamenni, mert egyszerűen nem vették fel bölcsibe a gyereket. Az állandó címem szerinti bölcsiben azt mondták, vigyem oda, ahol lakunk ideiglenesen. Az ideiglenesből meg az állandóba küldtek és szerintük le volt rendezve a dolog. Akkor édesanyám válaszút elé állított. Vagy nagymama gyógykezelésére költünk, vagy kutyát tartunk, mindkettő már nem megy. Ha viszont 6 év után nem akarok megválni a kutyától, akkor menjünk mi is a kutyával és oldjuk meg 900 forintból az életünket úgy, ahogy tudjuk.
Ha a ti elveitek szerint gondolkodtam volna, akkor a gyerekemmel és a kutyámmal az utcára költöztem volna, hiszen a kutya családtag, nem lehet megválni tőle. Nekem viszont rangsorolnom kellett, ki a fontosabb családtag, a gyerekem, a nagymamám vagy a szeretett kutyám. Hat évvel korábban, amikor magamhoz vettem a kutyát, sajnos nem láttam előre, hogy ilyen fordulatot vesz az életem. Sírva ugyan, de gazdát kellett keresni a törzskönyvezett, fajtatiszta kutyámnak.
És most tessék, engem is meg lehet szólni ezért...
Ősszel sort kerítünk rá. :) Aggódunk ugyan Tücsi miatt, 9 éves már, de a doki szerint nem kell parázni. Igazából nem is kellett győzködnöm a pasikat a műtét fontosságáról, mert amikor látták,hogy viselkedik a 2 felnőtt kutya, amikor egy tüzelő kutyalányt sétáltattak el a házunk előtt, az mindennél meggyőzőbb volt számukra, nekem meg egyenesen ijesztő. Így hát szeptemberben műtét és punktum. :)
Az esetek 99 %-ban keverék kutyának keresnek "családi okok miatt" gazdit. Nekem valahogy ez is szúrja a lelkemet. Úgy látszik, hogy a fajtatiszta kutyák valahogy jobban be tudnak illeszkedni a családba.... ( Ezt cinikus megjegyzésnek szántam :( )
Szerintem az teljesen más kategória, ha valaki egy talált vagy mentett kutyának gazdát keres, hiszen ismeretes az ideiglenes befogadó fogalma is. De ez esetben nem erről van szó.
Jómagam is tettem ilyet, befogadtam kutyákat addig, amíg megfelelő gazdihoz kerültek.
De volt, hogy nem tudtam továbbadni a blökit. :)
A mostani kiscsapatomban is van egy "ittragadt" kutya.
Oncogito védelmében szólok, bár nem hinném, hogy rászorul.
Nem tudok elképzelni olyan családi okot, ami miatt egy kutyának mennie kéne a házból. Természetesen az extrém esetektől eltekintve (katasztrófák, kilakoltatás), de lássuk be, hogy nem igazán ez az ok, amikor egy kutyának gazdit keresnek.
Már többször olvastam Oncogitó sokszor sarkos, szókimondó, de helytálló véleményeit. Talán nem jön be mindenkinek ez a stílus, de akkor is nagy az igazság tartalmuk. Ráadásul nekem rengeteget segített a jó tanácsaival, hogy az elkényeztetett bandámban helyre állítsam a rendet. Ezer köszönet érte.
De én is úgy gondolom, hogy igenis mindenki vegye a fáradságot mielőtt magához vesz egy élőlényt, hogy nagyon alaposan gondolja át. Rengeteg szakirodalom, internetes portál foglalkozik a kutyatartással. Meg lehet kérdezni kutyásokat is, biztos mindenki szívesen ad tanácsot.
Fel kéne végre fogni, hogy a kutyának, de bármilyen más állatnak is egy élete van, nem játékszer, csereholmi. Érző, ragaszkodó lény. Mi vagyunk a felelősek azért, hogy éli le az életét, és ha nem tudjuk ezt felvállalni, akkor nem kell magunkhoz venni, hirtelen felindulásból főleg nem. Ha valaki ezt nem tudja felfogni, akkor igen helyénvaló a zéró tolerancia. Nagyon szerencsétlenül kezdődik annak a kicsi kutyának az élete, aki az első 3-4 hónapjában már több "gazdi" kezén átment.
És akkor az anyagi dolgokról még nem is volt szó, igen, pénzbe kerül, nem kevésbe. Adódnak olyan élethelyzetek, hogy anyagilag nem állunk fényesen, de akkor tudni kell lemondani, vagy hogy ismételjem magam, ha ez nem megy, akkor ne tartsunk állatot.
Részben becsülendő, ha valaki gondoskodik a felelőtlenül magához vett kutya sorsáról, de dicséretet ne várjon. Amúgy meg szerintem ez a kötelessége is, ha már így alakult. Hadd ne hatódjam meg attól, hogy nem dobja az utcára.
Valimami, Te egy drága lélek vagy, hogy ennyi tapasztalat után toleráns tudsz lenni, de Oncigitónak valahol mélyen igaza van.
Nem vitázni szeretnék, ez csupán az én véleményem. De sajnos a rengeteg kegyetlen kutyasors Oncogitót igazolja.
Én nem tartom demagóg szövegnek. Nem akarlak megbántani, de a szüleid voltak felelőtlenek, akik tudták, hogy nem lehet kutya, mégis adtak, mert játéknak szánták gyereknek. Hogy te mégis más mentalitást szereztél, szerencsés vagy, de sok gyerek nő fel abban, hogy az állat játék, lecserélhető, odaadható.
Kár, hogy demagóg szövegnek tartod, tőled nem vártam volna...
Azon kívül én nem köpködtem, csak megjegyeztem, hogy felelőssebben kellene eljárni, mikor valaki állatot vesz magához.
És ezt most is fenntartom, bárki is sértődik meg rajta, vagy taposok a lelkivilágába.
nem minden esetben válik kobornak a kutya mert gondolom még nem hallottál olyanrol, hogy ellopják aztán nem sikerült eladni vagy éppen a gazdi nem adott annyi jutalmat érte amennyit ők gondoltak, és ezért inkább kidobták a kutyát, ilyenkor ennek a kutyának is a gazdáját
büntetnéd?
amugy hihetetlenek vagytok azok akik pl. találnak egy kutyát magukhoz veszik és elkezdenek keresni rögtön befogadott azokat nem itélitek ek?
mert ha én befogadnám biztos nem adnám tovább,
jó van olyan is akik szélnek eresztik a kutyát vagy éppen hanyagok és nem törödnek azzal ha kutya lelépet mondván ,hogy majd haza jön,
na ilyen emberekkel kéne elbeszélgetni, meg némelyik menhely vezetővel is, hogy kinek adnak ki kutyát, mert pl: az illatoson hajléktalanoknak is adtak ki kutyákat rendesen, és még sem akadályozták meg az állatvédők, akkor hogy is van ez?
még mielött irnád tudom, hogy az illatos nem menhely, de nekem elhiheted nagyon sok menhely van aki simán kiad kutyákat, sót házhoz szállitja
nem értek veled egyet mert tényleg jöhet olyan szitu, hogy valamiért meg kell válni a kiskutyától, én meg akartam nézni a hirdetést de már nem tudtam, de irták, hogy családi körülmények miatt ajándékozák el?
mert ha nem csak annyit irtak ,hogy gazdit keresnek lehet az is, hogy náluk született nem?
Már megint ez az általánosító, demagóg szöveg. Én meg ezektől a meggondolatlan kijelentésektől tudok megőrülni.
Ezek szerint én, akinek gyerek korában mindössze 2 órára volt kutyája, nem lehetnék felnőtt koromra olyan ember, aki 3 éve temetett el 14 év után egy németjuci keveréket, idén tavasszal egy 18 éves ír szettert, és most is dajkálok egy 17. évét taposó kaukázusi juhász keveréket. És eszembe se jut, hogy idő előtt megváljak tőle, mert úgy sokkal könnyebb lenne - nekem. Attól, hogy annak idején gyerek koromban gazdát kellett keresni a kiskutyának, nem úgy nőttem fel, hogy a kutya csak egy eldobható tárgy.
Ezért vagyok felháborodva az általánosító szövegedtől: "Ahol ráadásul gyerek is van a képben, az abban fog felnőni, hogy a kutya csak egy lecserélhető és bármikor eldobható tárgy, ..."
Sőt, el nem tudom képzelni az életem, hogy amíg mozogni tudok, ne legyen kutyám. Lehetőleg menhelyi öreg kutya, akit mindenki csak arrébb lök. De már itt cseng a fülemben a hangod, mit mondanál rólam, milyen szemét vagyok, ha közben váratlanul lebénulnék, magamat se tudnám ellátni és gazdát keresnék a kutyámnak, hogy előre kellett volna gondolkoznom, amikor kutyát vettem magamhoz, hogy ez tízegynehány éves kötelezettség. Ez megint egy nem átgondolt, demagóg duma. Te sem tudhatod, mit hoz a holnap. Ezen elv alapján egy 20 éves se vegyen magához kutyát, hátha holnap elüti egy autó és akkor nem tud tizenvalahány évig gondoskodni a kutyáról.
Természetesen nem értek egyet azzal, hogy valaki cserélgesse a kutyáját, vagy eldobja, csak azért mert megunta, meggondolta magát. Én csak azt mondom, nem szabad általánosítani, mert kerülhetnek emberek olyan helyzetbe, amikor nincs más megoldás.
És igen, ebben az esetben ha nem az utcára dobja ki, hanem megpróbál jó gazdát találni neki, akkor igenis felelősen jár el.
Mielőtt elkezdeném köpködni a gazdikeresőt, megkérdezném, mi az a családi ok, elítélni ráérek azután is...
Kérlek gondolkozz el azon, amit írtam, mielőtt legközelebb megsértessz valakit. Az ilyen általánosító, csakis és kizárólag gonoszságot feltételező kijelentések éppenhogy a kutyások ellen fordítják a közvéleményt. Értelek én, és egyet is értek veled abban, hogy nálunk az állattartás színvonala a béka p...erspektíva alatt van. De azzal nem segítünk, ha valakit, aki esetleg épp jószándékkal, végső kétségbe esésben fordul egy fórum nyilvánosságához segítségért, anélkül hogy bármi egyebet tudnánk róla, egyből leugatjuk.
Ne csodálkozzunk, ha azt a véleményt viszi tovább rólunk, hogy ezek hiszik magukat állatbarátnak? Amikor segítség kell, csak papolni tudnak!
És igaza is van!
Ezen és más fórumokon is olvastam már hasonló kioktatásokat. Viszont érdekes módon, sem ezen, sem másikon, fel sem merült, hogy mi lesz a kérdéses kutya sorsa? Valahogy a sok kiokítás mellett a kutyáról mindig megfeledkeznek a felelős állatbarátok...
Jó lenne már olyan goldolkodásmódot kialakítani, hogyha valaki kutyát vesz magához, számoljon azzal, hogy tizenvalahány évig együtt kell élnie vele. Ha gyerek jön, ha költözés van, ha utazni kell.
Ennél kevesebbre gondolni felelőtlenség szerintem!
Ki is dobhatná az utcára, mint nagyon sokan teszik, de ő gazdát keres neki.
Egyszer én is jártam így, nem tudom azonnal megszólni, ha valaki így jár: a papám 7 éves koromban, először és utoljára, megkérdezte mit kérek születésnapomra. Én meg, mint afféle gyerek, elárultam neki a szivem vágyát, egy kiskutyát kértem. Meg is kaptam. Mostmár felnőtt fejjel tudom, nem is annyira nekem akart örömöt szerezni, mint inkább a mamámat bosszantani. (Akkoriban váltak el.) Ahol laktunk, ott ugyanis a házinéni nem engedett kutyát tartani. Két órán át mégis játszhattam a kiskutyával, majd keresni kellett neki gazdát - családi okokból...
