A Magyar (Méd) Birodalom története a dinasztia uralomra jutásától annak állítólagos kihalásáig, 1301-ig. A témában mindenfajta írott és egyéb forrás, vélemény és cikk szabadon idézhető, a kitaláltközépkoros, arvisurás, tamanás, ufós és aktuálpolitikai felhangú írásokat és képeket leszámítva.
"Alapvetőnek kell tartanunk, hogy arab szerzőnek döntően araboktól származó információi nyertek itt megörökítést ... Zsoldos Attila Idríszí leírása alapján jutott arra a következtetésre, hogy »Magyarország a 11-12. században elsősorban a keleti 'gazdasági világ' része volt«, hiszen Idríszí éppen azokat »a településeket jellemzi virágzó, gazdag helyekként«, amelyek a kijevi, illetve a bizánci kereskedelem útvonalán feküdtek, vagyis az ország keleti és déli területein fekvő városokat"
Szerémi György káplán szerint a Szörényi Bánságot közönségesen csak Perzsiának hívták.
Eszerint Szapolyait főúri ellenfelei kizárták az uralkodói tanácsból, arra hivatkozva, hogy 1521-ben nem sietett a nándorfehérvári védők segítségére. Mint megjegyzi, a vajda ezzel kapcsolatos bujkálása közismert volt: in Persia, iuxta flui Ister arcem Zereny sub deffensione erat, vagyis "Perzsiában", a Duna partján, Szörény várában húzta meg magát. Nem sokkal odébb ismét csak említi Szerémi, hogy a vajda utasítására Czibak Imre parancsot adott a fosztogató, magát cárrá kiáltó Černi Jován ellen "a perzsák tartományába is a karánsebesi vajdának, a lugosi vajdának s a körösbánya vidékén lakó valachok előkelőinek". (Et ad prouinciam jussit Persarum vaiuode de Karansebos et vaiuode de Lugas, et Valacorum proceribus de parte Keresbanya.)
Aleppó városában Yāqūt (1179–1229) iszlám vallású magyarokkal találkozott, akik a következőkről tájékoztatták: "Mi a hungarok nyelvét beszéljük, úgy öltözködünk, mint ők, hadseregükben szolgálunk, s velük együtt hadakozunk minden ellenségük ellen." Ez az adat főleg Kinnamosz azon tudósítása fényében jelentős, mely szerint a zömmel kálizok és bolgárok közé tartozó mohamedánjaink "a perzsákéval azonos hitet" vallottak, és zsidó vallásúak is akadtak köztük. A bizánci történetíró elárulja, hogy 1165 előtt a Szerémségből telepítettek át sok katonát a Száva túlpartjára, "akiket náluk kálizoknak hívnak". Szűcs Jenő szerint aligha kétséges, hogy Yāqūt rájuk gondolt, amikor az Aleppóba tanulni érkező ifjaktól ezt hallotta 1220 körül: "Hazánk ... egy nép országában van, melyet Hungárnak neveznek ... Ennek az országnak a határán élünk mintegy harminc faluban, melyek közül mindegyik nagyságra egy-egy kis városhoz hasonlatos." Abu Hámid al-Garnáti is főleg e mohamedán-zsidó határőrök körében forgolódott 1150–53 között, s talán e délvidéki telepítési politika helynévi lenyomata a szörényi részek Perzsia elnevezése.
Kristó Gyula: "Alapvetőnek kell tartanunk, hogy arab szerzőnek döntően araboktól származó információi nyertek itt megörökítést ... A keleti történetírói hagyományokhoz – amelyekkel a magyar történet vonatkozásában legkiteljesedettebb formában az oszmán-török krónikásoknál találkozunk – a túlzások, az aránytévesztések szervesen hozzátartoznak. Amikor az Idríszível azonos időben, tehát a 12. századi, közepén alkotott, de Magyarországon éveket eltöltött, szintén arab Abu-Hámid arról írt, hogy a Magyarországon található összesen 78 város »mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad, és iszonyatos bőség és jólét uralkodik mindenütt« (Iványi Tamás fordítása), akkor nem csupán a mértéktelen túlzásra találunk jó példát, hanem a dolog nyitjához is közelebb kerülünk. Feltétlenül vaskos aránytévesztés a 12. század közepi Magyarország 78 városát (valójában döntően földvár köré létesült települését, váralját) a mesés Kelet olyan városaihoz hasonlítani, mint Iszfahán vagy Bagdad ... Ám az, hogy a magyarországi városok láttán az arab utazónak éppen Iszfahán és Bagdad jutott az eszébe, világosan jelzi: keleti szemmel tekintett a kárpát-medencei városokra, azokkal látta azonos gyökerűnek. A magyar történeti szakirodalomban elsőként Fügedi Erik mutatott rá arra, hogy Magyarországon a 11–12. században olyan települések jöttek létre, »amelyeket ázsiai (nomád) típusú városoknak kell tekintenünk«. Fügedi a Kazár Birodalom fővárosát, a Volga menti Itilt említette példaként, ahol piacok, mecsetek és fürdők voltak, a lakosság mind vallási, mind foglalkozási szempontból erőteljesen megoszlott, s a nomád életmód kétségtelen bizonyítékaként »a városlakók egy része tavasszal elhagyta lakhelyét, és csak ősszel tért oda vissza«. De említhette volna a valószínűleg a hajdani Itil helyén létesült új várost, Szakszint is, amelynek házai Abu-Hámid szerint nagyok, »sokféle kereskedőnép és idegen él« ott, »számuk megszámlálhatatlanul sok, több ezerre tehető ..., vannak mecsetek«. Szakszin jellegére éles fényt vet az arab utazó azon megjegyzése, hogy a fentebb említett házak voltaképpen »nagy kupolához hasonló, nemezzel borított sátrak«.
Roppant valószínű, hogy a 12. század közepe magyarországi városai (kivált a dél-alföldiek) Bagdadhoz és Iszfahánhoz hasonló (csak azoknál sokkal kisebb) bazárvárosok, sátorvárosok voltak, ahol hallatlanul élénk kereskedelmi tevékenység zajlott, a keleti világ megannyi nációja jelent itt meg adni-venni. Fügedi arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarság jó ideig a Kárpát-medencébe való átköltözés ellenére is »annak a gazdasági körnek része maradt, amelyhez a honfoglalás előtt tartozott, azaz annak a kelet-, illetve délkelet-európai körnek, melynek központjai akkoriban Bizánc és Kijev voltak«, még távolabb pedig az arab bazárvárosok. Zsoldos Attila Idríszí leírása alapján jutott arra a következtetésre, hogy »Magyarország a 11-12. században elsősorban a keleti 'gazdasági világ' része volt«, hiszen Idríszí éppen azokat »a településeket jellemzi virágzó, gazdag helyekként«, amelyek a kijevi, illetve a bizánci kereskedelem útvonalán feküdtek, vagyis az ország keleti és déli területein fekvő városokat, míg nála a »nyugati kereskedelemben érdekelt Pozsony csak közepes városként szerepel«. Hogy azonban minden kétség eloszlatható legyen, Idríszítől azt a rövid tudósítást idézem, amely a Dél-Alfölddel közvetlenül határos Szerémség egyik városára, Nagyolaszira vonatkozik: »nagy és szép mezei város ... Sok gazdagság, kellemes dolog és bőség található benne, lakóira azonban leginkább a nomád életmód jellemző«. Nem kell tehát – bár kézenfekvő – feltevésekhez folyamodnunk: maga a vizsgált 12. század közepi forrás fedi fel, hogy az általa magasztalt kárpát-medencei város bizony nomád város, lakói nomád életet élnek. (Nyilván Nagyolaszi is keleties értelemben sok nációjú, különböző életmódokat egymás mellett megtűrő város lehetett, hiszen aligha hihető, hogy a városnak nevet adó olaszok nomadizáltak volna ott.) S hogy amikor Idríszí a Nagyolasziban dívó nomád életmódról beszél, nem a szerző botlásáról van szó, azt perdöntő módon erősíti meg egy másik, bizánci kútfő: eszerint a Szerémség a magyarok »földjének legtermékenyebb része, mely lónevelő síkságokká lapul« (Moravcsik Gyula fordítása). S valóban, Bizánc felől nézve a Szerémség síkságból kiemelkedő hegyén, a Fruska gorán túl a Nagyalföld déli vidéke terül el, ahol nemcsak a 12., de még a 15. században is megszámlálhatatlan tömegben tenyésztették a lovakat."
Idríszí (1099–1165/66) beszámolója néhány dél-alföldi magyar településről különféle útleírások alapján: „Bács híres város, amelyet a többi nagyváros mellett tartanak számon. Itt piacok, kereskedések, iparosok és görög tudósok találhatók. Gazdaságaik és művelt földjeik vannak. A búza pedig igen olcsó, mert bőségben van náluk ... Keve városa nagy, virágzó város a Duna folyón, piacokkal és kézműiparral ... Keve és Bács két pompás város, sok lakossal, nagy ki- és bemenő forgalommal. Magyarország városai közül a legurbanizáltabbak, jól építettek, a legnagyobb gazdagsággal és a legtöbb majorsággal rendelkeznek ... Titel városa a folyó északi partján van. Sok lakója és jószága van, lakói nagyon tehetősek, bőségben és gazdagságban élnek. Ennek az egész vidéknek a lakossága – ez alatt Magyarország lakóit értem – földművelő, állattartással és mezőgazdasággal foglalkozik, megművelt földekkel, falvakkal rendelkezik ... Csanád virágzó, szép és civilizált város ... Csongrád nagy és virágzó város, vásárokkal és mindenféle gazdagsággal ... Temesvár szép város, sok gazdagsággal" (Elter István fordítása)
A XI. század végén, Szent László törvényei szerint már az első lopás után halállal bűnhődött az a szabad ember, aki 10 dénár értékű dolgot (körülbelül egy baromfit) tulajdonított el. Jellemző módon ekkor a szolgák jobban jártak: őket csak másodszorra végezték ki (mert feltetehetőn a rabszolgákhoz hasonló vagyontárgynak számítottak). Egy korábbi szent királyunk, az államalapító I. István alatt viszont még a "három csapás" elve érvényesült (nevezhetnénk így is Szent István rendelkezéseit, a tavaly ismét a köztudatba került alapelv nyomán), hiszen akit harmadszor kaptak el lopás miatt, az számíthatott a halálra.
Szent László korában nem mindenkire vonatkozott a halálbüntetés: ha a lopás értéke nem érte el egy baromfi árát, akkor csonkítás várt a tettesre: kéz- vagy orrlevágás, nyelvkitépés esetleg vakítás. Mai szemmel nézve még megrázóbb, hogy a tolvaj gyerekét is büntették, Szent László idején 10 éves, Könyves Kálmán ("felvilágosodottabb") uralma idején 15 éves kortól. Szolgák esetében előfordult a fül vagy az orr levágása. Szent István még lehetővé tette, hogy a szolga megválthassa magát a büntetés alól.
A katolikus egyház szerint SZENTEK !
Nem tudom.
Mindenesetre kegyetlenek....kérlek Istenem nyerjenek bocsánatot ,a legalább a SZÁNDÉKUK bizonyára helyesnek látszott elöttük.Ámen !
Kézai is megkülönbözteti Szuzdalt Kis-Oroszországtól: "azután Susdaliába, Ruthéniába és a fekete kúnok földére nyomulván, végre minden kár nélkűl, az említett népek ellenére, a Tisza vizéig jutának"
"Az egyházi szláv-bolgár szláv pest szavunk palota, pap, stb. szavainkkal együtt a honfoglalás után, de még I. István király halála előtt kerültek nyelvünkbe kétnyelvű magyarok, tolmácsok, papok által, nem pedig más népek beolvadásából"
Egész más következik a m.dzs.gh.r-okat a volgai-bolgárokkal határosnak mondó Dzsajháni-hagyományból és a temetők leletanyagából (Tankajevka stb.). Így nem alaptalan arra gondolni, hogy a Ruscia/Ruthenia szóhasználat ide vezethető vissza P. mesternél.
(Julianus még 1237/38-ban is "Oroszország keleti végeinél" említi Suðridalaríki-Surtsdalart; az sem mellékes, hogy a volgai-bolgárok a "déli" rusz várossal még sokáig hadakoztak. Vö. még: mescserek).
P. mester írja Tokszun uralkodásának az idejéről: „Bulgár földjéről (de terra Bular) nagyon sok izmaelitával (cum magna multitudine hismahelitarum) jöttek némely felette nemes urak, Billa és Bokszu. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. Billa pedig és fivére, Bokszu, kiknek sarjadékából származik Etej, tanácsot tartván, a magukkal hozott népből (de populo suo secum ducto) kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek, egyharmadot meg utódaiknak hagytak. Ugyanebben az időben, ugyanarról a tájékról jött egy Heten nevű igen nemes vitéz, és neki a vezér szintén nem kevés földet meg egyéb jószágot adott.”
Ezt a híradást az Árpád-ház és a volgai-bolgárok között a X. században még fennálló kapcsolatként szokás értékelni (Czeglédy, Halikova, Mesterházy stb.), hozzávéve Ibn Yakut tudósítását a Magyarországra települt volgai-bolgárokról. Dunai-bolgár helynévi párhuzamok mellett – a m.dzs.gh.r hatalom akkori korlátozott voltából kifolyólag ‒ a város Esztergomhoz közeli földrajzi elhelyezkedése erősíti a szövegrész hitelét.
"Egyes nyelvjárásokban a kemencét ma is pestnek hívják, adataink vannak rá, hogy régen is a pest köznév több nyelvjárásban, esetleg a legtöbb magyar nyelvjárásban köznévi használatú volt. A pest köznevünk a kemencén kivül 'verem, barlang, hegy, kőszikla' értelmű is. A történeti forrásokban sütő, főző, mészégető, téglaégető kemence értelmezéssel is találkozunk, előfordul összetett helynevekben: Mészpest, Kőpest, Büdöspest stb. Az egyházi szláv-bolgár szláv pest szavunk palota, pap, stb. szavainkkal együtt a honfoglalás után, de még I. István király halála előtt kerültek nyelvünkbe kétnyelvű magyarok, tolmácsok, papok által, nem pedig más népek beolvadásából. A város nevének jelentésmagyarázata a város kialakulásának vizsgálatára nem látszik elfogadhatónak, mert felmerült, hogy a természeti adottságokat tükröző Pest helynév a Duna jobb partján alakult ki, valószínűleg a Gellérthegy neve lehetett, mert természeti sajátosságainál fogva itt voltak mészégetők vagy üregek. Ez elmélet szerint a hegy É-i oldala előtt helyezkedett el a révfő, illetve rév, amely átvitt a Dunán egy »ős-Pest telepből«. így a balparti kikötő neve is Pest lett, de később a balparti település hamarább és erősebben fejlődött várossá. Jelenleg nagyon nehéz lenne eldönteni, hogy a pesti rév két oldalán kialakult települések közül melyik volt a korábbi, az első időszakban melyik volt a jelentősebb ..." (Vö. sumér nyelvi topik 65. skk.)
A zsidók sokáig tradícióikat követték, és a személyneveket összekapcsolták az apai névvel, mégpedig úgy, hogy az összekapcsolásra a ben (fiú) szócskát használták, s például az Ábrahám ben Mózes azt jelentette, hogy „Ábrahám, Mózes fia”. Ez a szokás az Árpád-korban igen elterjedt volt a magyarok között is: A(m)pod fia Dénes például fontos kormányzati tisztséget töltött be, s az olyan nemesi nevek, mint a Pálffy vagy az olyan családnevek, mint a Pálfia is alighanem erre a szokásra vezethetők vissza. Hasonló módon keletkezhettek az Antalfy, Péterffy, Dessewffy vezetéknevek is.
szerint Szent István királyunkat eredetileg Salamonnak hívták. A skótok történetéről szóló művében Johannis de Fordun világosan meg is mondja, hogy Salamon nevét említett királyunk megkeresztelkedése előtt viselte."
Valami rémlik arról a skót szerzőről, aki Ágotától és Margittól csipegette tudását.
A "Magyar atom" szerint Edvárd trónörökös i.sz. 1067-ben tér haza Mecseknádasdról Réka várából haza, amikor András a kisgyermek Salamont koronáztatja meg.)
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy említett uralkodónk – P. mester naiv etimológiáitól függetlenül – héber hangzású személynevet viselt. A m.dzs.gh.r vezetőréteg nézetem szerint még Kijevben, Ámosz udvarában (PVL: „на горе, ныне зовущейся Угорской, где ныне Олмин двор”) vehette föl a zsidó vallást, feltehetően akkor, amikor a Cambridge-i genizatöredék szerint az segítséget nyújtott a kazár uralkodónak korábbi szövetségese leverésében, s fiát, Árpádot "a kazárok szokásának és törvényének megfelelően" pajzsra emelték.
Úgy látszik, az utódok körében a X–XI. század fordulója táján ez a névadási gyakorlat még elevenen élt. Legalábbis Cornides Dániel nyolc olyan szerzőt említ, aki szerint Szent István királyunkat eredetileg Salamonnak hívták. A skótok történetéről szóló művében Johannis de Fordun világosan meg is mondja, hogy Salamon nevét említett királyunk megkeresztelkedése előtt viselte. Ennek ismeretében talán felül kellene vizsgálni a Saroltu személynév 'fehér menyét' etimológiáját (Bóna és Fehértói szerint Caroldu kitalált személy).
Az egyszerre több istennek áldozó Géza-István király további, héber-arámi stb. nevet viselő felmenői voltak: Tarkatzu (hett. tarh- 'meghódít'?), Zoltu (aram. sultān 'hatalom, uralkodás'), Tebele/Tevele (jidd. Tevel, Tevele), Ezelekh (héb. Isaiah), Termatzu (T'armač kazár hadvezér 730 körül), Emesu (šum. Emeš 'a nyár istennője').
Szt. István korábbi Salamon neve is illeszkedik az Árpádok elő-ázsiai, arámi-héber stb. személynevei sorába. Több más középkori szerző mellett (Cornides pl. nyolcat sorol föl) a skótok történetéről szóló művében Johannis de Fordun említi, hogy Géza-István fiát keresztelkedése előtt így hívták. Ez nem mond ellent Thietmarnak, aki csak arról számol be, hogy Szt. Istvánt Waicnak (=Woytech?) is hívták.
Bóna részletesen kifejti, hogy a PVL 882. évnél szereplő, Álmosra vonatkoztatható feljegyzéseit („на горе, ныне зовущейся Угорской, где ныне Олмин двор”) mára a régészet is alátámasztani látszik (A magyarok és Európa a 9–10. században; MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000, 22–3.)
-----------
Nos írtam erről a magyar őstörténet, magyar honfoglalás (5763 hsz- ben) rovatban erről.
Bóna írása ugyanúgy tévedés mint Kristó, Götz László vagy az ukrán Vernadsky írása.
Kivánságodra este teljesen kifejtem, miért nem igaz. A régészet sem igazolja.
Mindenesetre kegyetlenek....kérlek Istenem nyerjenek bocsánatot ,a legalább a SZÁNDÉKUK bizonyára helyesnek látszott elöttük.Ámen !
Podhradczky József
Tőle vajon születhet-e?
Szabó Károly