A "magyari" elnevezést magyar Adorjantol kölcsönöztem, s magaba foglalja minden néptöredékünket, melyek a történelem folyaman, különbözö helyeken és idökben mas-mas nevek alatt szerepeltek. Ennek a topicnak nem az a célja, hogy kardoskodjon valamelyik feltételezett eredet mellett (KM., Mezopotamia, Turan..) - mivel mindezek csak részei lehetnek a teljes igazsagnak - hanem, hogy a szélrozsa minden iranyaba szétszorodott népi elemeinket megprobalja összeszedni és egy csokorba kötni.
Nekifutnék én veled még egyszer, ha elôtte leszàllnàl a magas lòròl...
Ha pedig ez szàmodra lehetetlen (mert azt lehetne kivenni szavaidbòl, hogy ùgy àllsz hozzàm, mint egy elmegyogyàsz a betegéhez: "van amit nem vagyok képes fölfogni, s még amire képes lennék, azt sem akarom..."), akkor meg miért nem hagysz békén "hülyülni" itt a sajàt topicomban? Elmegyògyàszra nincs szükségem, ùgyhogy ne érezz ellenàllhatatlan vàgyat, hogy minden àron "meggyògyits", vagy "megtérits"!
Az alàbbi idézetekben nemcsak Réthyrôl volt szò, az ô véleménye csak egy részét képezi a logikus következtetéseknek. Sajnos nem tudom màr, hogy ki irta ezt a tanulmànyt, mert amikor letöltöttem, elfelejtettem a szerzô nevét is ràvenni, de majd utànézek, mert engem is zavar ez a hiànyossàg. Csak annak bizonyitàsàra foglalkozom még mindig ezzel a témàval (ami talàn neked rögeszmének tûnik), hogy (mint kiderült) nem Magyar Adorjàn "hòbortos" fejében született meg az a gyanù, hogy a kunok (és a beszenyôk is különben) valami magyarhoz hasonlò nyelvet beszéltek, s nem törökül (az ô leszàrmazottaik lennének a csàngòk is, akik szintén nem törökül beszélnek). Ez a hajlam, hogy a végén màr minden KM-be jövô népcsoport törökül beszélt volna (Safi szerint az "àrpàdi magyarok" és a többi honfoglalo is) odavezet, hogy egy nép sem marad, amely valòban magyarul beszélt volna (szerinted kik hordoztàk a magyar nyelvet ?); s valami csoda folytàn létezik a magyar nyelv és maradott meg ezer éven keresztül a sok (hivatalosok àltal) török-nyelvû népesség körében, körbevéve szlàv ajkùakkal és németekkel. Azok az iràsok, melyekrôl szò volt, még ha valaki önkényesen "kun"-nak nevezte is el, attòl még lehettek inkàbb "tatàrok", akik valoban török nyelvûek voltak. Szàmomra ez eléggé bebizonyitottnak tûnik, mivel hosszan megmagyaràzza a szerzô a körülményeket és összefüggéseket.
Mellesleg volt még itt egy màsik szöveg is, amire te irtàl be a màsik topikban, fölényesen ràmkérdezve: vajon értem-e magyarul ? De màr nem tudom hol, s hogy mit irtàl ennek eredetérôl. Honnan szedted ezt a szöveget, mikor irodott? Stb.
Megadom a vàlasztàsi lehetôséget: vagy vàlaszolsz, vagy nem; de ha igen, akkor kérlek tartsd magad bizonyos elvàràsaimhoz.
A kun és besenyô nyelvre vonatkozó további adatok. Idézzük tovább dr. Réthyt: "Hogy a ,cumani' nevezetû népek jórésze magyar, vagy a magyarral közvetlen rokon ugor nyelvet beszélt, azt a palóczság nyelvi viszonyai is támogatják. A polovcz név alatt az oroszok és lengyelek Cumania uralkodó népeit nevezték általánosságban, törököket és ugorokat egyaránt. Ezt a magyarországi palócz-település teszi világossá. Kálmán és II. István korá-ban jelennek meg palóczaink mai lakóhelyeiken, alkalmasint Lodomeria és Bukovina felôl húzódva a Mátra vidékeire s az északibb kárpáti megyékbe, polovcoknak neveztetve itt is a körüllakó szláv lakosoktól. S íme, a palóczok nyelvében nincs nyoma a török eredetnek, a speciális kiejtés pedig, mely a nagy magyar nyelvtôl annyira elüt, arra mutatnak, hogy bennök nem elmagyarosodott, de eredetileg egy különös tájszólást beszélô rokon néppel van dolgunk, mely a Volga felôl a kúnok vándorlásai idején érkezett a Kárpátokig s egyesült a magyar nemzettel." ... Réthy Lászlónak tökéletesen igaza van, midôn azt írja, hogy a palócok nem lehetnek elmagyarosodott törökök. Ha pedig ez a palócokra igaz, a csángókra is legalább annyira. A csángó nyelv archaikus volta mindenképpen arra mutat, hogy e nyelv nem származhat pusztán XIII. század utáni magyarországi telepesektôl, de éppúgy nem lehet valami magyar-török keveréknyelv sem. A moldvai csángók által ma beszélt nyelv csakis a besenyôk, jászok és kunok nyelvi továbbéléseként magyarázható. Akármilyen furcsa, implicit módon még maguk a hivatalos történészek is tudomásul veszik a kun-csángó kontinuitást. Tudniillik finnugristák, turkisták, szumirosok, de még a dákoromán oláh történészek is egyvalamiben tökéletesen egyetértenek. Nevezetesen hogy Moldva legrégibb helynévanyaga egyértelmûen és szinte kizárólag magyar (nyelvû); .. (Radu Rosetti szerint pedig 'azon birtokoknak okirataiból, amelyek területén csángó falvak fekszenek, kiderül, hogy ezek a falvak vagy örök idô óta állnak fenn, vagy a csángók átköltözésével azon falvakból alakultak, amelyek Moldva alapításakor már megvoltak.' Állítja, hogy Moldva jó részének toponímiája magyar. Eszerint ha a csángók nem az idôk kezdete óta laknak Moldvában, akkor az ôket megelôzô lakosok is magyarul nevezték el településeiket!) Ez különösen áll az egykori milkói kun püspökség területére . Ez pedig egyértelmûen azt jelenti, hogy a késôközépkorig jelentôs moldvai magyar nyelvterület nemcsak az oláhok beköltözésénél ôsibb, de bármely esetleges töröknyelvû tömb megjelenésénél is. Egy 1091-re vonatkozó bizánci adat szerint viszont a kunoknak csupán egyetlen hadseregük is kitett negyvenezer katonát! Ez a besenyôkkel és úzokkal együtt olyan masszív nyelvi tömböt jelent a Kárpátok és a Dnyeszter között 350 évnél hosszabb ideig, amelynek töröknyelvû voltát egészen egyszerûen kizárja ama tény, amely szerint Moldva legôsibb helyneveinek többsége magyar, viszont ugyanezen helynevek között egyetlenegy török eredetû sem fordul elô! A besenyôk és kunok már csak emiatt is kezdettôl fogva magyarajkúak.
Az elôzôket Magyar Adorjàn védelmében, kit Bagatur (és màs) olvtàrsak futòbolondnak szeretnek beàllitani. Mint làthatò, nem volt egyedül véleményével a kunok nyelvét illetôen.
Az ún. Kun Miatyánk. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a szóbanforgó ima nem kun, hanem tatár Miatyánk. Sokan nem vesznek tudomást arról, hogy Magyarországra a kunokkal egyidôben tatárok is jöttek, akik szintén keresztyénekké lettek. XXI. János pápa 1410-ben (Zsigmond király udvará-ban szolgáló) Branda nevû pápai követhez küldött levelében írja, hogy 'a fent említett (magyar) királyságon belül és határai mentén élô kunok, liszteusok (jászok) és tatárok nemrég áttértek a keresztyén hitre'. Tudunk is a török idô elôtti tatár telepekrôl a Kiskunság területén, persze a kunokhoz képest elhanyagolható számban. Kunszentmikós szomszédságában volt Tatárszentmiklós és Tatárszállás, ezektôl pedig nem messze fekszik a mai napig fönnmaradt Tatárszentgyörgy. Mindezek után az lenne csoda, ha a XIII-XVI. századokból nem maradt volna fönn tatár nyelvû egyházi szövegünk. És még nagyobb csodálatra méltó, ha valakik egy ilyen szövegmaradvány alapján egy másik nép töröknyelvûségét látják igazolva. Ha az ország közepét egy tömbben megszálló kunok zömmel töröknyelvûek lettek volna, nyilvánvalóan mérhetetlenül több török nyelvemlék maradt volna fönn Magyarországon. Réthy László írja: 'A Kuthen-féle beköltözésben senkinek sem sikerült török elemek tömeges betelepülését constatálni. Úgy a nyelv tôsgyökeres magyarsága, mint a helynevek, magyar eredetû lakosságról beszélnek; a Kunságban felmerült török nyelvû kun miatyánk s hasonló emlékek csak arra mutatnak, hogy a magyar nyelvû jász-kúnok közé török nyelvûek is voltak vegyülve.' Tehát Réthy László néprajzi vizsgálatokból pontosan ugyanarra a következtetésre jut, mint amit az idézett pápai levél teljes nyíltsággal ír. A 'kún miatyánk' a maga kuriozitásában tökéletesen megfelel az országba települô csekély számú kikeresztelkedett tatárság számarányának. A 'kún miatyánk'-ot ugyanazon nép fiai imádkozták, mint akik nevet adtak Tatárszállás, Tatárszentmiklós és Tatárszentgyörgy falvaknak. (Ha igaz, hogy a 'kún miatyánk' csak a reformáció korában keletkezett, akkor még sokkal nyilvánvalóbb, hogy annak a kunokhoz az égvilágon semmi köze nincs. Ugyanis ha valaki egyidejûleg vallja a kunok töröknyelvûségét és a 'kún miatyánk' XVI. századi voltát, az nem kevesebbet állít, mint hogy az ország közepén egy masszív török tömb háromszáz évig töretlenül megô-rizte török nyelvét, ugyanakkor újabb száz év múltán annak a török nyelvnek viszont már abszolút semmi nyoma sem a lakosok nyelvében, sem a terület földrajzi neveiben, s még csak emlékezete sincs! Ez akkora képtelenség, hogy rágódni sem érdemes rajta. Az 1648-ban született Otrokócsi Fóris Ferenc mindenesetre úgy tudja, hogy a kunok és jászok mindig is magyarnyelvûek voltak, tehát a XVII. század közepén már csak emlékezete sem élt egy esetleges kun-török nyelvnek. Egy a reformáció korában keletkezett török nyelvû Miatyánk tehát csakis azt jelentheti, hogy a Kiskunságban élô, az 1410-es pá-pai levélben is említett csekély számú tatár csoport megôrizte török nyelvét legalább a XVI. század elejéig, feltéve, hogy tényleg nem korábbi nyelvemlékrôl van szó.) S még valamit: a 'Kun Miatyánk'-ot oly bôszen lobogtatók közül elgondolkodott-e valaki is azon, hogy a XI-XV. századokban Moldvában, amely ekkor elsôsorban Kunország és ott kun püspökség mûködik, egyetlenegy törökös nyelvû egyházi irat nem maradt fönn, ugyanekkor és ugyanitt magyar nyelvû bibliai szövegek viszont tömegével kerültek elô?!
A Petrarca-kódex (Codex Cumanicus). Idézzük szó szerint Szentkatolnai Bálint Gábort: <<A Krímben maradt nem török-tatár nyelvû kazarbesenye-kún elem, mint földbirtokos nemesség oly kevés számú lehetett, hogy a Mongolok által nyugatra nyomott török-tatár elem egyszerû nyelvével ama nehéz nyelvû hunn-kazar elemet pár évtized alatt magába olvasztotta éppen úgy, mint a volgai Bolgárországban. Ezt én azzal bizonyítom, hogy a Petrarca codex keletkeztekor a krími zagyvalék-nép (görög, góth, héber, örmény, perzsa, arab, orosz, olasz, mongol, török-tatár) az egyszerû tatár nyelvet beszélte és nem a kún nyelvet, amelyröl az egész codexben egy szó sincs. Nincs abban sem khun tili (Chun tili), sem kuman tili (kún nyelve), sem kumancsa (kumanul) kifejezés, hanem van tatar tilge koneldi (hibás latinos írás köneldi, küneldi helyett). Ennek hibás írású német fordítása a Codex szerint: ha re-t di cuge gerade (pro he redet die Zunge gerade), ennek pedig magyar fordítása ez: ,a tatár nyelvbe belejött, azaz azon nyelvet, amely a Codex korában fönyelv (die Zunge) volt, helyesen beszéli.' A codex konel (con-el) igéje a kazáni tatár kün (belejö, beleigazodik, hozzászokik stb.) igének olyan szenvedö alakja, mint a kon-ul (helyezödik) a kon (ugyanaz) igéböl, mert a török-tatár nyelv a középigéböl is szeret szenvedöt csinálni. Hogy a nagybuzgalmú kidolgozó ezt nem vette észre, én nagyon sajnálom. De még sajnálatosabb az, hogy a kidolgozó a codex 17-edik talányának (aenigma, codex p. 144) téves értelmezéséböl azt hozta ki, hogy a krími Tatárok magukat ,hunn' néven nevezték. A szerencsétlen talány (aenigma 17), amelyet én betûk hiányában magyaros átírásban adhatok, ez: Kecsak ut(a)hi kegêde szemirir. (Megfejtése); Ol huun. A kidolgozó, akinek nem volt alkalma a török nyelvet ,görög, perzsa, örmény, arab kiejtés után hallani, ezt a talányt a 153. lapon így fordította: ,Pauco ... crusto impingvatur. I. e. Cumanus.' Azaz: ,Kevés kenyérhéjon meghízik. (Mi az?) ,Az Huun (vagy Kuman, Kún?) Minthogy a budapesti Akadémiában senki sem akadt, aki a nagybuzgalmú kidolgozót figyelmeztette volna e nagy tévedésre (magam ezidôtájt hazátlanul bolyongottam), a Codex 1883-adiki pótlékában (p. 32) a különben homályosnak ítélt talány megfejtését a kidolgozó így vélte fordíthatónak: ,pauco ... crusto saginatur ... quis ille sit Ol hunn (i. e. Cumanus).' És a fordítást úgy vélte igazolhatónak, hogy ,a Tatár volt az úr, a Hunu (Kún?) pedig a szolga, akinek a kenyérhéj is elég, hogy meghízzék. E szerencsétlen talány szeréntem és minden török-tatárul tudó szerint ez: Kecsak uthîn keg-in-de szemirir. Kicsike fûnek tövén meghízik (Mi az?) Ol huun (hibás az Ol coun, koun, kojun helyett) ,Az a birka.' Az itt adott átírás a hittérítô páter latinos írásának az utánzata, mert eredetileg: Kücsük utïn köginde szemirir kellene hogy álljon, a latin írás miatt össze kellett hogy törje az amúgy is nem tatár embertôl hallott talányt. Különben valószínû, hogy a kecsa-k alak a kabard ke-s (kis, rövid, kurta) szónak kicsinyített alakja. Hogy a páter huun alakja cu-un értékû, azt mutatja az, hogy a kamis (nád) szót is hamis-nak írta, a helyes kojun (latin írással coj-un = birka) szóból coj alakot csinált, mert az un végzetet genitivus-ragnak gondolta. A cojun (birka) szó nem török ember szájából koun kiejtésû s ezt hallotta a páter coun, cuun-nak, amit az ô modorában huun-nak írt. Minden juhos gazda tudja, hogy a birka a térdigérô fûben megdöglik, míg a más állatok legelése után megmaradt fû tövén meghízik. Ekként egy török-tatár talánynak rossz latin átírásából keletkezett annak kisütése, hogy a krími Kún magát huun néven nevezte. A legnagyobb baj az, hogy ezen irtózatos ráfogás latin nyelven van írva s ment ki a nagyvilágba. A krími félsziget urai a Tatárok elôtt a Kúnok, ezek elôtt pedig a Besenyek voltak. Ezen történeti alapon, s mert talán a codex szerkesztésekor még magukat Kúnoknak tartó családok is voltak, nevezték a keresztyények Krím zagyvalék-népségét Kumán (Cuman)-nak. De minthogy a Petrarcakódex nyelvében a Kún, Kumán nevezet egyetlenegy helyen sem fordul elé, hanem csak tatár nyelv (tatar til): kár volt a hittérítô páter krími tatár tanulmányának a ,Codex Cumanicus' nevet adni. Ily alapon a kazáni tatár nyelvet is bolgár nyelvnek lehetne nevezni, mert a kazáni Tatárok elôkelôbbjei magukat bolgár eredetûnek mondogatták még akkor, amikor én ott tanultam. Ily alapon a moldvai és oláhországi rumuny nyelvet is kún nyelvnek kellene mondani, mert egykor Moldva és Oláhország urai a Kúnok voltak s az egész terület Kumania nevet viselt jóideig."
<<...Szicíliai Diodorusz tartott fönn egy mondát amely szerint a szkíták pál és nap nevű törzsei egy Pálosz és Napesz nevű testvérpártól származnak. Ez tehát ugyanolyan testvérpárról szóló monda mint aminő a mi ősregénk Hunorja és Magorja. Ezen Pál vagy Pálesz, Pálosz ős tehát kétségtelenül a palóc népek Napistene s regebeli ősapja, míg a Nap nevű a napok, megfordított nevükön a púnok, pannonok, venédek, vendek, föníciaiak, őse, de amely őstörzsünkről a következő fejezetünkben kellend szólanunk. Fáy Elek is ezen Pálosz ős nevére vezeti vissza a palóc (polowc vagy poloúc, palaste, pelesta, pelazg, faliszk) törzsünk nevét. Hogypedig a naptisztelet maradványai palóc törzsünknél még nemrégen is éltek kitűnik Kandra eme soraiból is: „A palócok délben úgy tartanak pihenőt, hogy arccal a Napnak fordulnak. Miként tartják: Apáinkról maradott ránk, hogy a minden jó teremtő apját: a Napot tiszteljük azért hát minden jóravaló munkás arccal feküszik a Napnak." ..>> [M.A.]
A màsik témàban nagyon benne vagyunk a koponyatorzitàs szokàsànak tàrgyalàsàba, ugyhogy beirom ide Magyar Adorjàn elképzelését ezzel kapcsolatban.
"...Visszatérve a koponyatorzítás szokására, a következőket kell még ismertetnem: Már Hippokratesz is írt a makrokephal szkítha népről, amely szerinte a gyermekek fejét egészen kicsi korukban deszkák közé kötözi, hogy azt így, nyilván szépségeszményük szerint alakítsák. A "makrokephal" szót némelyek "nagyfejű"-nek fordítják, de helytelenül, mert a görög makrosz szó tulajdonképpeni értelme nem nagy, hanem magas, sőt hosszú is. Viszont kétségtelen, hogy ez eljárás szerint a fő nagyobbá nem lesz, de igenis magasabbá, sőt hosszabbá is, csakhogy nem hosszabbá hátrafelé, amilyen a fejletlen fajok feje, hanem fölfelé. Hogy azután a koponya ily torzítása az értelemre és szellemi tulajdonságokra van-e káros hatással, tudományosan még eldöntve nincsen. Tény, hogy ezáltal az agyvelőközpontokban kár nem kell történjen, mert ezek csupán helyzetükben szenvednek némi eltolódást. Mégis föltételezhető, hogy a fő természetes növekedésébe való ily beavatkozásnak káros hatása is lehet. E koponyatorzítás szokását különösen a régebbi időkben különböző népeknél is megtaláljuk, tény azonban, hogy ilyen torzított koponyák ásatások alkalmával különösen Krimből és Dél-Oroszország más részeiből kerültek elő, vagyis tehát a kunok egykori országa területéről. Legtöbb azonban Magyarországon, éspedig főképpen a Nagy-Kunság területén találtatott. Amint művében Bartucz Lajos ("A magyar ember". Budapest, 1938.) más tudósokra hivatkozva igen helyesen állítja: a makrokephal kérdés megfejtése Magyarországon keresendő. A leletek bebizonyították, hogy e makrokephálság Magyarország területén már a Bronzkorban is megvolt. Mi azonban megállapíthatjuk azt is, hogy ezen makrokephálok azonosak a regék és mondák "cynocephal"-jaival, és tehát a mi hagyományaink "kutyafejű kúnjainkkal" és tévesen "kutyafejű tatárjainkkal" is. Amihez még hozzáteszem, hogy habár kún őstörzseink kivándorolt részei ősrégi idők óta a Földön mindenfelé elterjedtek volt, őshazájuk azonban nekik is Magyarország volt. Úgy Bartucz mint más tudósok is sokat találgattak afölött, hogy e koponyatorzítás szokása mely néptől ered és mely néptől eredhetnek a Magyarországon talált makrokephal koponyák, csak arra nem gondolt soha senki, hogy ezek a kunoktól származhatnak, mert hiszen : „a kunok csak a Középkorban IV. Béla királyunk idejében jöttek Magyarországba", és csak kisebb számú menekültek. Hogyan gondolhatna tehát valaki arra, hogy a Magyarországban talált bronzkori makrocephal koponyák is a kunoktól származhatnának ?! Itt is tehát az áldatlan "ázsiai eredet" tana áll az igazság megállapíthatása, fölismerhetése útjában. Ezért hiába beszélt népünk "kutyafejű kunok"-ról, hiába mondotta régi krónikásunk, hogy a "kunok, akik ebeinkhez hasonlítanak." (Anonimusz), hiába beszélnek népmeséi nk ma is a "kutyafejű király"-ról, vagy "kutyafejű vitéz"-ről, aki a mesehős félelmes ellensége, de akit az végül mégis legyőz. Hiába tudjuk azt is, hogy a népmeséinkben előforduló ilyen indítékok többnyire ősrégiek, sok ezer évesek, és elhomályosult, feledésbe merült valóságon alapulnak, mégis az "ázsiai eredet" elmélete miatt minden ami a miénk volt, idegenből átvett dolognak tűnik föl, és emiatt, mint száz más, úgy Bartucz is félre hagyja magát vezetni, illetve a mutatkozó tényeket nem tudja vagy nem meri a maguk valósága szerint tudomásul venni. Ő is hiába látja és állapítja meg a tényt, hogy a magyarság embertanilag tisztán európai, mégis egész könyvén át mindenáron ázsiai meg mongol jellegeket keres és szeretne találni. Vagyis a könyvében meglévő tényleges és értékesnél értékesebb adatai és megállapításai dacára is: eltéved és végeredményben ahelyett, hogy nagy tudásával a magyarság önérzetét emelné, azt aláássa, mert hiszen könyvéből is minden az ázsiai elméletet valló, de egyébként józanul gondolkodó ember kénytelen megállapítani, hogy "a magyarság fajilag ázsiai jellegéből már semmit sem tartott meg."
Nem tudni milyen meggondolàsbòl Rufella alant egy idézetet irt be a kunok nyelvével kapcsolatban. Nem tudni, hogy miért pont ezt a részt, ami màsfél oldalt tesz ki a kunokrol-hunokrol szòlò 115 oldalbol? Mindenesetre valakinek ez a màsfél oldal elég volt arra, hogy Magyar Adorjàn fölött itéletet mondjon. Alljon itt akkor egy màsik rész, ami sokkal érdekesebb:
A Kunság címere szaladó kutya volt ("Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben”. Budapest, 1891. VII. köt. 236. oldal), vagyis tehát a kunok egykori szent és jelképes állata, amellyel a legrégibb ősidőkben még a Holdistent, utóbb a Napistent, azaz regebeli ősapjukat Hunort jelképezték volt. Az "Ethnographia” folyóirat 1903. évfolyama 256. oldalán Kraus Sámuel, idézve Roger Bacon "Opus majus” című művéből, közöli e sorokat : „A tatároknak ezen egész földe a Tanaistól az Ethiliáig a kunoké volt, akiket Csanglák-nak is neveztek, akik mindannyian földúlattak a tatárok által. Régente az egész Albániának nevezetetett. Itt nagy kutyák vannak, úgy hogy az oroszlánt is legyőzik, az ökröket pedig legyűrik, és az emberek szekér elébe is fogják őket. A Dunától egészen e földig laktak a kunok, akik mindannyian elpusztíttattak, kivéve azokat, akik a magyar birodalomba menekültek.” Tanais és Ethil = Don és Volga. Azt történelmünkből tudjuk, hogy a mongolok (akiket tévesen tatároknak is szoktak volt nevezni, azért mert a mongoloknak behódolt tatárok a mongolokhoz csatlakoztak) elől menekülve Kuten királyuk vezetése alatt Magyarországba jöttek és itt menedéket kaptak, akiktől a mai két Kunság népe nagy része származik. Látjuk, hogy a Kuten név tisztán kún alakú szó. Azt is mondja Roger Bacon, hogy a kunok a Duna folyamig is laktak. Ez alatt természetesen az oláhországi Al-Dunát kell értenünk, egészen a Fekete-Tengerig, mert tudjuk azt is, hogy Oláhország régen Kumániának, azaz Kunországnak is nevezetett, valamint hogy kereszténységre térésünk után e kunokkal mily sok harcunk volt, mivel ezek a mai Oláhországból Erdélybe és Magyarországra minduntalan betörve, nagy pusztításokat, rablásokat vittek véghez. Máskor meg a mi királyaink törtek be a kunok földére. A kunok és magyarok közötti nagy gyűlölködés fő oka pedig az volt, hogy a kunok a magyarokat, miután ezek kereszténységre tértek, árulóknak, és ősvallási fölfogásuk szerint tehát büntetendő, pusztítandó népségnek tekintették, másrészt a keresztény papság meg a magyarokat tanította a kunok ellen gyűlöletre, mint pogányok ellen, mint ahogy vakbuzgóan gyűlöletet hirdetett volt mindenütt minden nem keresztény nép ellen. Természetesen a Roger Bacon által említett Albánia alatt nem a mai Adria-Tenger melletti Albániát kell értenünk, hanem a Don folyótól a Kaspi Tengerig terjedőt, amelyet csak a rómaiak neveztek volt el Albániának, bizonyára a fehér kunok és ezek fehér viselete miatt, ugyanúgy, mint az Adria melletti Albániát is az albánokról, akik napjainkig is fehér abaposztó és fehér vászonruhában jártak, és fehér sapkát viseltek. Roger Bacon azt is mondja, hogy csangla néven is neveztettek a kunok. Igen jól tudjuk pedig, hogy a kún származású erdélyi (Barcaság és Hétfalu, továbbá Gyímesi Szoros) valamint a Moldovában és Oláhországban élő magyarul beszélő, de a közmagyar nyelvtől nagyon eltérő és egészen sajátságos éneklő nyelvjárású néptöredéket a székely magyarok ma is csángó néven nevezik, de ami tulajdonképpen nem igazi név, hanem éppen e sajátságos és éneklő hanglejtés miatt jött létre. A székelyek nyelvében ugyanis a csángatni szónak (amely a csönget, zenget szavaink közvetlen rokona) zajosan, értelmetlenül beszélni értelme van. Például : „Ne csángass!” annyi mint: „Ne zajongjál!”, vagy „Ne beszéljél értelmetlenségeket !” Ismeretes az is, hogy a csángómagyarok a cs, és zs hangok helyett mindig c, sz és z hangot ejtenek, valamint, hogy igen sok szó náluk j-sítve van. Példák: „Ijédesz sziliú” = Édes szőlő. „Odajazt ne akajsza, hogy a fogaszt leszakajsza!” Vagy : „Be megfutojsziám jauz ijünűőcke után!” = Be megfutkosám az ünőcske után ! Ünő = nőstényborjú, ha már nagyobb. A kiejtésbeli cs, 5 és zs hangok hiányáról és az éneklő beszédről a moldovai és oláhországi kún eredetű csángókat még nyelvi eloláhosodásuk után is sokáig fölismerhetni. Mindennél azonban még sokkal érdekesebb Roger Bacon azon megjegyzése, hogy ezen csangla-kunoknál oly nagy kutyák voltak, hogy még ekébe és szekérbe is fogták azokat, holott hiszen tudjuk, hogy a Magyarországra menekült kunok utódainak máig is nagy, fehér, hegyespofájú és farkas alakú komondor kutyáik vannak, sőt amint láttuk, ez állat címerükben is ott van, bizonyára azért, mert őskorukban náluk ez volt a Holdisten jelképe, akitől ők magukat, mint regebeli ősatyjuktól származtatták. Láttuk azt is, hogy a finn nyelvben kun = Hold...
<<Berze Nagy János az "Ethnographia" folyóirat 1927. évfolyamában megjelent "A Csodaszarvas mondája" című cikkében azt is kimutatja, hogy a szarvas vezető állatként számos más nép meséiben, mondáiban is szerepel, sőt hogy éppen legközelebbi rokonnépünk, a vogulok, mondáiban is egy jávorszarvas (a mai szarvasfajok legnagyobbika) két vadászt vezet jövőbeli megtelepedése és nemzetségalapítása helyére. Bár a vogul monda szerint már csak az egyik marad valóban ott és alapít nemzetséget, de e mondaindíték más népeknéli összes változatai közül mégis a mi ősmondánkhoz ez hasonlít a legjobban. Mivel pedig a vogulok nemrégen még a kőkorszakban éltek, vagyis kőkorszakbeli műveltségük volt, ez azt bizonyítja, hogy e monda is azon ősidőkből származik, mert ha újabb időkből való volna, akkor magyar és vogul változata nem hasonlíthatna egymásra annyira, mivel a magyar nép és a vogul ősi idők óta egymással nem érintkezett. Ha viszont a két, egymással annyira egyező monda változatai más népeknél is megvannak, de sokkal eltérőbb alakban, úgy ebből magától értetődőleg következik, hogy ezen más változatok, éppen eltérőbb voltuk miatt, csak újabb keletkezésűek lehetnek, vagyis hogy a más népek e mondát a mi ősnépeinktől örökölték ugyan, de idővel átalakították.... ...Említettük hogy őseink Csodaszarvasa valamely a mai szarvasoknál sokkal nagyobb szarvasfaj kellett legyen. Berze Nagy János említett cikkében csodaszarvasmondánk más népeknél meglévő ismertebb származékait fölsorolja, s ezekből is kitűnik, hogy az illető szarvasfaj igen nagy testű lehetett. A 70. oldalon írja: Chlodvig kéri Istent, hogy a megáradott Vien folyón mutasson neki gázlót. Ezt csodálatos nagyságú szarvasünő mutatja meg neki. Továbbá: egy bizánci mondában Nikephorosz császár járhatatlan erdőben hatalmas nagyságú szarvast üldöz, ahol leteríti ott monostort alapít (az alapítás indítéka!). Szent Meinulf legendájában Krisztus igen nagy testű szarvas képében jelöli ki az alapítandó templom oltára helyét (alapítás). Egy kaukázusi mondában a szarvas oly nagy, hogy szarvai a felhőkbe érnek. Vagyis a szarvas a mondákban tehát nem csupán annyiban szerepelt vezető állatként, hogy a mondabeli hőst, vagy hősöket, a megtelepedés és nemzetalapítás helyére vezéreli vagy csalogatja, hanem annyiban is, hogy a hősnek valamely megalapítandó kolostor vagy templom helyét is megmutatja. Ami hogy azonban nem keresztény eredetű indíték hanem a kereszténységbe is csak átszármazott dolog, ezt az alábbiakból láthatjuk. Krohn Gyula (A finn-ugor népek pogány istentisztelete. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia kiadása. 1908.) könyve 35. oldalán olvashatjuk, hogy rokonnépeinknél, amelyeknél az ősvallás még fönnmaradott, ha új áldozókertet (ami ősvallásunk régibb idejében és némely rokon népünknél napjainkig is ugyanazon szerepet töltötte be mint később a templomok) kellett alapítani, akkor a sámán (az ősvallásbeli pap, vagyis a táltos) olyan fiatal lóra ült, amelyen addig még senki sem ült, és kengyel és zabola nélkül rajta elindult. Ahol a ló megállapodott, ott alapították az új áldozókertet. Eredetileg természetesen az isteni akaratot képviselő állaton senki sem ült avagy senki sem befolyásolhatta, hogy az a helyet hol jelölje ki. Ugyancsak fönti tudós a 86. oldalon írja, hogy a monda szerint a votyákoknál (egyik oroszországi rokon népünk) egyszer egy bika, amelyet az istenségeknek szándékoztak volt föláldozni, eliramodott, utána indultak és a helyen ahol végre elfogták, ott alapították új kualájukat (kuala volt a neve a templomszerű, de pogány szent házaiknak). Márpedig szinte szóról szóra egyezik ezekkel az itáliai Alba Longa városának a római kor előtti alapításáról szóló monda, amelyet Berze Nagy János is említ: Aeneasnak isteni jóslat tudtul adja, hogy az általa alapítandó város helyét valamely négylábú állat jelölendi ki. Mikor egyszer az áldozóhelyen egy nagytestű anyadisznót föl akar áldozni, ez kezeiből kisiklik és egy dombra fut, ahol malacait megelli. E helyen alapítja aztán Aeneas Alba Longa városát. Másutt említettem már hogy más-más őstörzsünknél más-más állat töltötte be ugyanazon szerepet mint a tulajdonképpeni magyaroknál a szarvas, aszerint, hogy az illető törzs életében mely állatnak volt nagyobb szerepe, a besenyőknek például egyik szent állata volt a disznó, különösen pedig a vaddisznó. Hogy pedig a rómaiak történelmében és mondáiban nagy szerepet játszott sabinok egy Itáliába költözött besenyő törzsünk voltak, látni fogjuk. Alba Longa alapítása mondája azonban a Róma városa alapításáról szóló mondának csak mintegy bekezdő része és ennek folytatása a Romulus és Remus ikertestvérekről szól, majd nőrablással folytatódik, amely dolgokban pedig pontosan egyezik a mi Magor-Hunor mondánkkal, amelyben szintén ikertestvér-párról, nemzetalapításról és nőrablásról van szó, úgyhogy a két monda ily egyezéseit véletlennek föltételeznünk lehetetlen, annál kevésbé, hogy régen a városalapítás gyakran a nemzet- és államalapítással volt azonos. Vagyis az elmondott alapján kénytelenek vagyunk Róma alapítása mondáját is a mi ősnépeink Itáliába költözött törzsei hagyatékának tekinteni. A néprajzi tudományban nem járatosak, természetesen, ezzel ellenkezőleg, a mi mondánkat volnának készek a római mondából származtatni, ha ennek ellent nem mondanának a rokon népeiknél is meglévő, föntebb elmondott dolgok, amelyek közül például vogul rokonaink ikertestvér s szarvasűzési mondája a mi Csodaszarvasmondánkkal annyira egyezik és amely vogul mondáról láttuk hogy még a Kőkorszakból kellett származzon. A fölületes következtetésnek nem kevésbé ellentmond még azon tény is, hogy mondánk egy változata megvan Kínában is. E kínai változat a következő : Egy Csung nevű ifjú a vetemények között sétál, találkozik egy rókával amely őt nevén szólítja és maga után csalogatja, mondván: „Gyere utánam, gyere utánam". A róka fut előtte, majd eltűnik. Csung már azt hiszi hogy nyomát veszítette, de ismét előtűnik és ugrálva előtte, mondja : „Gyere velem, gyere velem" . Egyszer aztán egy tóhoz érnek amelynek színén ,sok kicsiny csolnak libeg és mindegyikben egy gyönyörű leányka ül. A róka azt mondja: „A legszebb közülük legyen feleséged." Csung talál egy üres csolnakot, a legszebb leánynak utána evez, ez azonban gyönyörű rózsaszínű lótuszvirággá változik. Csung a virágot viszi haza, miközben alkonyodik. Otthon azonban a virág visszaváltozik a leánnyá, Csung feleségévé lesz és gyermekeket szül neki. (S. Forster Streffleur. "Was Lipaoting erzählt". Chinesische Märchen. Wien.) Alább majd látni fogjuk, hogy kabar őstörzsünknek a róka egyik szent állata volt, valamint hogy a lótusz- és sulyomféle vizi növények pedig szent növényeik voltak, amelyek magvai fontos eledelüket is képezték. De a mi szempontunkból e kínai regében az is különösen föltűnő, hogy az itt vezető állatként szerepelő róka a regehőst „Gyere velem, gyere velem!" szavakkal hívja maga után, amely szavak, ha akármely nyelvre lefordítva is, de mégis a gnú "belem" avagy "velem" kiáltását kell eszünkbe juttassák, amely kiáltásról föltétel eztük hogy az ős-szarvas is hallatta. Hozzáteszem itt ezekhez, hogy a ma kihalt, igen nagy termetű, fehér színű őstulok (latinul: urus, németül: Auerochs) neve a régi magyar nyelvben azért volt belény, bölény, bölöm, belem, mert messzire elhangzó bömbölése így hangzott, ellentétben a bözön vagy büzön (latinul: bison, németül: Wisent) hangjával, ami, csak a bivalyéhoz hasonló, rekedt és röfögésszerű. Ismeretes hogy népünk ma is bölömbikának nevez egy vizimadárfajt, amely csőrét a vízbe dugva, képes szinte ijesztően erős, messzire elhangzó, a bika bömböléséhez hasonló hangokat adni. (Brehm: Tierleben, Rohrdommel.) Mivel az ősmagyarok regebeli Csodaszarvasukkal az Eget jelképezték, de főképpen az éjszakai csillagos Eget, ebből azt is következtethetjük hogy a kultuszukbeli ős-szarvasfaj színe fekete volt, mégpedig azon bizonyos hideg, kékesfényű fekete színű, amilyen az emberi fekete haj is néha lenni szokott. Említettem már azt, hogy őseinknél a Csodaszarvas egyúttal a Nagy Isten vagyis a nagy Égisten és tehát egyúttal a mindent e világon intéző isteni Törvény (vezetés!) egyik jelképe is volt, tudjuk pedig hogy népünk ma is szokta mondani az "Isten" helyett hogy az "Ég" és hogy nála ma is általánosak az olyan mondások, hogy „az Ég akarata", vagy „azt csak az Ég tudja", amelyekből még ma is világosan kitűnik, hogy "Isten" nem volt más mint az Ég meg személyesítése. A szóban lévő ős-szarvasfaj két oldalát azonban kis fehér foltok tarkították, amelyek meg a Csillagok jelképei lettek. Ilyen foltocskákat számos régi magyar, szarvast ábrázoló hímzésen is látunk föltüntetve és amilyen foltocskái a ma is élő indiai akszisz-szarvasnak, az európai dám-szarvasnak s néha a közönséges szarvasnak is vannak. Ez utóbbinak egészen fiatal korában ilyen foltocskái mindig vannak, amelyek azonban nála később többnyire egészen eltűnnek és csak néha, bár elhomályosulva, maradnak meg, ami az ontogenesis törvényei szerint azt jelenti, hogy e szarvasfaj őseinek ilyen foltocskái idős korukban is voltak. 1945-ben a római állatkertben láttam két teljesen fölnőtt és számos ágú agancsos hímszarvast, amelyek két oldalán de különösen testük hátsóbb részén, valamint fönt a hátgerinc közelében, a fehér foltok még tisztán kivehetők voltak.... ...A fönti mikénéi (a Görög Félsziget görög előtti ősműveltségé idejéből való) szarvasábrázolatok azt bizonyítják, hogy akkoriban, 5-6000 évvel ezelőtt, nemcsak a lapátosszarvú dámszarvasnak hanem az ágasszarvasoknak is voltak egész testükön foltocskái és úgy lehet, ez ábrázolatok éppen a mi ősszarvasunkat tüntetik föl, amely akkoriban bizonyára még élt. Őseink szent szarvasa külsejére vonatkozólag a következőket kell még elmondanom : Szerintem, amint ezt alább megokolva fogjuk látni, homlokán a többinél valamivel nagyobb, szügyén pedig egy még nagyobb fehér foltja kellett hogy legyen. Fülei belseje is fehér volt, valamint ilyen volt a hasa, valamint lábai belső oldalai is, de úgy hogy e fehérség a lábak külső oldala szélein is keskeny sávként kiterjedett, míg lent, a csüdöknél a külső oldal is már egészen fehér volt. Ez ugyanígy van némely gazella- és antilopfajnál is, habár ezeknél a sötét szín nem fekete hanem barna. (Lássad: Brehm: Tierleben. Hirschziegen antilope.) A lábak ilyen színezettsége hozza létre azon jelenséget, amely az állat igen gyors futásakor észlelhető, amely szerint „mintha lába a földet sem érné". Ez tehát nem csupán költői szólás, hanem látszólagos tényen alapuló dolog. Végül még arról kell szólanom, hogyaszámos szarvasregében emlegetett "fehér szarvas" illetve nőstény szarvas is, csak a szóban lévő ősszarvasunk nőstényére vonatkozott, mivel szerintem ennek csak hímje volt kékesfekete (az éjjeli csillagos Ég), nősténye ellenben fehér avagy szürke kellett hogy legyen, amelyen azonban tiszta fehér s valószínűleg fényesebb foltocskák azért mégis látszottak. E fehér szarvasünő a Tejút (amelyet népünk még Fehérköznek, Fehérútnak is nevez) jelképe volt (őseink szerint a Nap anyja) pedig az ős Anya-istennőben személyesíttetett meg, vagyis a világtápláló Ős-Anyaistennőben (aki azonos volt a görög-római mythologia Hera-Junojával) és akit Nagy Boldogasszonynak is neveztek (míg a Földistennő, azaz Tündér Ilona csak a Boldogasszony avagy Kis Boldogasszony volt) E két főistenség avagy nagy istenség fiának tekintették a Napot, akit többek között Aranyistennek is neveztek és akit a magyar törzsnél az Aranyszarvas is jelképezett, amelyet a természetben sárgának avagy talán vörösessárgának, az ábrázolatokon pedig, valamint a regékben is, aranyszínűnek kell képzelnünk. Hogy pedig e három állat ily különböző színe menyire nem képtelenség, ezt ismét az Indiában ma is élő mirga szarvas-antilop bizonyítja, amelyről Brehm elmondja, hogy hímje sötétbarna, nősténye izabella szürke, míg a fiatal állatok vörös színűek. Mi több, Brehm még azt is említi, hogy ez állat az indiai mythologiában is nagy szerepet játszik ("Tierleben". 1900. Säugetiere. III. köt. 337-338.), ami szerintem — mivel e mythologia a turáni fajú dravida népektől maradott az Indiába később bevándorolt árja hindukra — onnan származik, hogy ez állat éppen színeiben némileg hasonlított a mi óriás-szarvasunk színeire, s így emez eltűnésével, helyette a mirgát kezdték tisztelni. A magyar népköltészetben és a bolgároknál, elszlávosodásuk dacára is fönnmaradott töredékekből (lássad: Sebestyén Gyula dr.: "Regös énekek" és "A regösök" Budapest, 1902, továbbá Berze Nagy János már említett cikkét) a következők tűnnek ki: A regebeli Csodaszarvas teste két oldalán (a foltocskák) és szarvai hegyein az égi Csillagok ragyognak, homlokán a Hajnalcsillag (ama kissé nagyobb fehér folt), szügyén a Hold (a nagy fehér folt), szarvai között pedig a pirosan fölkelő Nap fénylett. A szarvai hegyein lévő Csillagokról még az is mondatik, hogy ezek, „gyújtatlan gyulladó, oltatlan elalvó gyertyák", avagy mécsesek, de a Berze Nagy János által közölt bolgár változatban világosan megmondva, hogy szarvai hegyein Csillagok vannak; az pedig való igaz, hogy költőileg szólva a Csillagok az Ég esténként gyújtatlan kigyulladó és reggelenként oltatlan elalvó világító gyertyái vagy mécsesei. Viszont a Csodaszarvas tehát tulajdonképpen az egész Ég jelképe is volt de jelképezte eszerint hímje a Nagy Istent, vagyis az ős-Erőt, ünője pedig a Nagy Istennőt, vagyis az ős-Anyagot. Amihez hozzá kell tennünk, hogy nyelvünk csoda vagy csuda szava hangtanilag a süt szavunkkal azonos, ami szerint tehát e szó fényességet, ragyogást is jelentett, úgyhogy a "Csodaszarvas" név tehát "ragyogó szarvast" is kellett jelentsen. Fölemlítem itt még a következőket : Az egyiptomiaknál a Napisten egyik neve Szutek volt, amely név azonban úgy látszik az Egyiptomban egy ideig uralkodó hikszoszoktól származott. E névben is süt igénket sejthetjük, valamint az árja nyelvekben meglévő szud és szüd = dél szóban, mivel a mi dél és deli szavunknak is régen tulajdonképpen fényesség értelme volt, amit igazol az is, hogy különösen Erdélyben a nép "fénylik" értelemmel "süt" szavunkat ma is szokta használni, sőt még "néz" értelemmel is; például „nézzél ide" vagy „ide nézzél" helyett: „süssél ide" és „ide süssél". Egyébként "tűz" főnevünk is csak a süt szó megfordított alakja; tűz, tűzni igénk pedig egyaránt bír hő valamint sugárzik és szúr értelemmel is, amiből a süt-tűz szavunknak a tü szavunkkali közvetlen összefüggése is kitűnik, lévén hogy az ősök a sugarakat tűkkel hasonlították össze. Úgyhogy mivel csoda, csuda szavunknak nyelvünkben ily nagy kiterjedésű szócsoportja van, ez tehát nyelvünkben nem lehet — amint némelyek vélték — szlávból való átvétel. Holott mivel a szlávban a csudo = csuda szó elszigetelten, rokontalanul áll, úgy e szó csak ősnyelvünkből kerülhetett a szlávba...>> (folyt. az Edes magyar nyelvünk-ben)
Most jöttem rà, hogy a magyar ôstörzsünkrôl idàig nem sokat irtam be. Magyar Adorjàn:
<< Csodaszarvas regénk szerint és mai népi hagyományaink szerint is a magyar és a hun nemzet egymás testvére volt. E rokonságot a történészek többször kétségbe vonták. Sőt egyenesen tagadták is, mivel pedig bebizonyult hogy a történelemben ismert hunok Európába Ázsiából jöttek, ahol egy ideig Kína fölött is uralkodtak volt, ezért e hunokat némelyek törököknek, mások mongoloknak tartották. Hogy azonban a hunok sem törökök sem mongolok nem voltak hanem hunok, és a magyaroknak tehát valóban testvérnépe, ezt alább látni fogjuk. Más kérdés, hogy e hunok már török avagy mongol nyelvűek voltak-e, vagyis hogy nyelvileg el voltak-e törökösödve vagy mongolosodva, ami azonban a származást illetőleg semmit sem változtat, és tudjuk hogy már az Ókorban valamint a Középkorban is, számos nép cserélt nyelvet és hogy különösen finn-ugor népek lettek idővel török-tatár nyelvűekké. ... Hogy pedig minden hun törzs, úgy az Atilláé, valamint a többi hun és kun törzs is, eredetileg tényleg a magyaroknak úgy nyelvi mint vérbeli rokonai is voltak és hogy mindannyian a Kárpát-medencéből, azaz Magyarország területéről származtak, habár hosszú ezredévek alatt innen a világba különböző irányba szét is vándoroltak, ezt a következendő fejezetekben minden kétséget kizáróan bizonyítva fogjuk látni. Már itt is előre kell azonban bocsátanom azt, hogy más törzseink is, amilyenek a szemerék, besenyők, palócok, jászok, kazárok, törökök, kabarok, székelyek, gálok, avarok és pannonok voltak, mind az ősi magyar törzsből származtak és hogy ezek, ha nyelvük idővel el is változott, mint például a török és a mongol, avagy ha egészen nyelvet cseréltek is, de régen, mindaddig amíg a kereszténység, a mohamedánizmus avagy az idegen népekbe való teljes beolvadás ezt velük nem feledtette, magukat magyar származásúaknak tartották és saját törzsi nevükön fölül, miként a székelyek, palócok, jászok ma is, a magyar nevet is viselték, illetve magukat mind magyari-aknak is tartották. .. … .. Miután pedig ősvallásunk szerint úgy Magor (vagy Magyar) mint Hunor : Napisten, vagyis úgy az egyik mint a másik egyaránt a Nap meg személyesítése, de emellett Magyar a Napból áradó erő alkotò, Hunor pedig ennek rombolò hatalmát jelképezte, eszerint az elsőszülöttséget mégis Magyarnak kell ítélnünk, mert hiszen világos, hogy az alkotás régibb a rombolásnál, mivel rombolni csak ott lehet, ahol már van valami. Mindezzel pedig mintegy párhuzamot képeznek a következők : A mai embertantudósok általában, bár tévesen, az ősembert vad, kőbaltás, állatbőrbe öltözött és vadászó, húsevő lénynek képzelik. Holott a valóságban az igazi ősember egy ragadozó állatoktól mentes, jól elzárt területen alakult ki és tisztán növényevő, növényi anyagokból ruházkodó lény volt, amivel egyeznek a görögök hyperboreus-mondái, a zsidók által ősnépeinktől átvett bibliai hagyomány, amely szerint az első emberpárnak Isten táplálékul fák gyümölcsét és füvek magvait adta volt, és amely emberpár első bűntelenségében boldogan élt és csak falevelekkel ruházkodott volt, de egyezik mindezzel a mi népi hagyományunk is, amely szerint az első magyarok, azaz emberek, a Csallóköz szigetén Tündér Ilona Aranykertjében békés boldogságban, semmi gonoszságot nem ismerve éltek, csak gyümölcsöt és mézet ettek és csak tündérruhában jártak, amelyet levelekből, virágokból és fűből készítettek. Való igaz, és ezt őseink is látták, tudták és értették, hogy a Napból származó erő nem csupán alkot, termékenyít, létrehoz, hanem rombol is, mert hiszen a törve, zúzva romboló vihart, az áradást, hullámokat, a szárazságot, a pusztító tűzvészt, a harcot, öldöklést is mind a Napból származó erőny (energia) okozza. Őseinknél mindezekből folyólag az alkotás jelképe a gömb: azaz a mag lett, a rombolásé pedig az ék. Ezért a magyar törzs vallásos alapjelképe is a gömb volt, amely tehát egyúttal a magot és a gyümölcsöt is jelképezte, amelyekben termékenyítő, teremtő életerő lakik. Mértanilag is azért tartjuk a gömböt a legtökéletesebb alaknak mert a legkisebb térfogat[1] mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint tudjuk azt is hogy ha valamely anyag szabadon, önmagában van akkor a központosuló erő, más szóval a vonzóerő miatt gömbbé alakul és hogy ezért gömbölyűek az égitestek és így a Nap és a Föld is. Az elmondottakkal állott tehát kapcsolatban az is, hogy a tulajdonképpeni magyar törzsek ősidők óta gyümölcsből élő, majd gyümölcstermelő népek voltak, amivel szemben a kunok és hunok meg ősidők óta vadászó, majd állattenyésztő és harcias katonanemzetekké lettek. Minden mag és gyümölcs eredeti alapalakja is azért volt a gömb, mivel ez tartalmazhat a legkisebb térfogat mellett a legtöbb anyagot. A ma más alakú magok és gyümölcsök is mind csak különböző életkörülmények miatt vették föl különböző újabb alakjukat, ám például a ma hosszúkás szilva ősalakja is gömbölyű, vad kökény volt, ugyanígy a körtéjé is a gömbölyű, vad vackor. Viszont tény, hogy a behatoló, romboló s ölő fegyverek lényege is a hegyes vagy éles ék. Már ősidők óta szokás volt a föveget jelképes alakúvá képezni, avagy a fövegen olyan jelt viselni, amely az illető törzs, nemzet, avagy később állam, eszme vagy vallás jelképe volt, amelyhez viselője tartozott avagy híve volt. Ezzel van kapcsolatban az is hogy a magyar törzsbeliek gömbölyded alakú sapkát, kalapot, majd később is, amikor már harciasságra is kényszerültek, ugyanilyen sisakot is viseltek, holott a kunok fövegei hegyesek voltak, amint azt régi ábrázolatokon láthatjuk. Sőt nálunk még nemrégen is a hegyes süvegeket kún süveg néven nevezték, az oláhok pedig a hegyes, fekete vagy fehér báránybőr-süveget máig is "cuman"-nak (kumán) nevezik. Tény pedig, hogy a kunok régen általánosan neveztettek kumán, komán, kammán néven is, viszont a Középkorban, mivel a mai tulajdonképpeni Oláhország földén, amelyet a régi magyarok Havaselve néven is neveztek, sokáig a harcias kunok uralkodtak volt, ez országot Kumániának nevezték, ahol a kunok csak kereszténységre térésük után vesztették el uralmukat, mivel régi pogány nyelvüket azelőtti szolgáik nyelvével cserélvén föl, eloláhosodtak...>>
Szia Athila! Kösz a sok érdekes cikket! En meg nemrég olvastam valahol, hogy 2008-ban talàltak a kutatòk egy ujjperecet Denisova barlangban az Altai hegységben... A DNA vizsgàlatokat lipcsei tudosok végezték el.Elsô konkluziojuk az volt, hogy egy màsfajta Homo tipusba tartozik, amely kortàrsa és szomszédja volt a Neandervölgyi-nek és az elsô modern embernek. Màsodik konkluzio pedig, hogy az uj jövevénynek közös ôse volt az elsô modern emberrel és a Neandertàlival kb. 1Millio évvel ezelôtt.
Nagyon okos következtetések, kedves Abani. Pontosan errôl van szo. Magyar Adorjàn ùgy gondolta, hogy az ôseuropai fajta a KM-ben alakult ki, s innen széledt szét ezred/tizezredévek alatt (majd némely része ide tért vissza àtalakulva). En pedig elfogadom az ô elgondolàsàt, még ha tudom is, hogy ezeket az ôsrégi dolgokat ugysem lehet màr nàla jobban bebizonyitani és sokaknak csak mese az egész, amit àllitott. Végül is az egész emberiség testvér. Hogy mégis közelebbinek érezzük magunkat egyik néphez és tàvolabbinak a màsikhoz, az nem a genetikai rokonsàgtòl függ szerintem, hanem inkàbb a gondolkodàsmòdtòl, etikai, erkölcsi szabàlyoktòl, szokàsoktòl, hagyomànyoktòl. Bàr az is lehet, hogy éppen a genetikai testvériség az okozoja annak, hogy egyesekkel nagyon jol megértjük egymàst, legyenek azok ma màr franciàk, németek, vagy szlàvok, màsokkal meg, hiàba beszélnek magyarul, tàvol vagyunk egymàstol...Hm. (valaki azt is mondta egyszer, hogy a magyar fajtànak azért kellett szétszéledni a vilàgban, hogy a népek kenyerének "kovàsza" legyen)
[En nem tartom okszerûnek azt a lehetôséget, hogy az emberiség Afrikàban alakult ki, s onnan vàndorolt szét. Egyidôben màs földrészeken is elindulhatott az emberfejlôdés, még ha onnan nem is kerültek elô olyan régi embermaradvànyok, mint Afrikàbòl. Egyébként ami az ember àltal megmunkàlt kôeszközök lelôhelyeit illeti, Közel-keleten és Azsiàban régebbieket is talàltak màr, mint Afrikàban.]
ha így nézzük akkor igazad van! De akkor minden olyan nép, amely hasonló vagy azonos génekkel rendelkezik velünk, az szintén testvérnépnek tekintendő. Ha a velünk egyező DNS -ekkel rendelkező népcsoportok több ezer éve már Európában éltek, akkor egyértelmű, hogy mi sem jöhettünk Ázsiából. Vagy ha mi Ázsiából jöttünk akkor ők is!:))))
A kettô felfogàsban csak azért làtszik különbség, mert nem egy helyrôl eredeztetôdnek és nem ugyanaz az iràny. En hiàba olvasok ujabb és ujabb szerzôktôl tanulmànyokat, mindig vissza kell térnem Magyar Adorjànhoz, mert még mindig ô a legmeggyôzôbb szàmomra. Tehàt itt a turkokkal kapcsolatban is, ha olyan szemszögbôl nézed a problémàt, hogy minden ôsmagyari nép a KM-bôl indult el ôsrégi idôkben, amikor még nem voltak sem szkitàk, sem perzsàk, sem arabok, s fôleg nem szlàvok, akkor észreveszed, hogy az ô elnevezéseik màr sokkal késôbbiek, s màs értelmeket kaphattak. Ezek az uj kutatòk onnan indulnak ki, hogy az òtörök nép a Turàn fennsikrol ered és a magyarsàgnak semmi köze hozzàjuk, amibôl az is következik, hogy amikor letöröközik az àrpàdi honfoglalokat (pl. Makkay), akkor elidegenitik tôlünk ôseink egyik àgàt. Viszont ha hiszünk Magyar Adorjànnak (aki mindig az ôseredetet kutatta), akkor a késôbbi òtörököknek nevezettek is csak megkeveredett, nyelvi vàltozàsokon is àtment egyik àga a magyariaknak.
Őstörök törzseink nyelve igen régi időkben a magyarhoz még sokkal közelebb állott mint a mai török, vagyis csak sok ezredév alatt távolodott el tőle mindinkább. Ezért megkülönböztetésül az őstörök elnevezést is szokták használni. Ez őrtörzsünk vallási szócsoportja alapszava a túr szó volt, amelynek tulajdonképpeni jelentése bika volt. E vallási szócsoportjuk mássalhangzói a t, d és az r, l voltak, de az ismert hangváltozás miatt az r hang náluk is néha sziszegő z, zs vagy néha s, sz, c, cs hanggá is változott.... Ezen török őstörzsünk igen régi idők óta is már állattenyésztő volt, éspedig a szarvasmarha azon ma kihalt óriástermetű fajtáját tartotta amelynek latin neve urus (úrusz), német neve pedig Auerochs (aúerohsz, aúeroksz) volt, amely ellentétben a bözönnel (latinul bison, németül Wisent), fehér színű volt de egyébként is nagyon hasonlított a mai, szintén nagytermetű magyar és toscanai (etruriai) fajta fehér és rövidszőrű szarvasmarhára, habár szarvai a testhez arányítva nem is voltak mindig oly nagyok mint a magyar szarvasmarháéi. Úgyszintén a bözönnek csak rekedt, röfögésszerű hangjával ellentétben, ezen urus-nak, azaz helyes magyar nevén bölény-nek (mai tudományos magyar nevén: őstuloknak), messzire elhallatszó igen erős bömbölő hangja volt. Ez állat nem is a vizenyős rétségeket kedvelte mint inkább a többé-kevésbé erdős hegységeket. Természetes dolog, hogy fás tájakon a bölénynek nem lehetett oly nagy és szétálló szarvpárja mint az ismert magyar, és síkságlakó szarvasmarhának. Viszont érthető, hogy az igazi ősbölény kihaltával az őstörök törzsek a mai magyar szarvasmarhafajt kezdték tartani. Szerintem azonban még az igazi bölény ábrázolatát láthatjuk a kréta-mykénéi műveltségből fönnmaradott nevezetes „Vaphio aranycsészé”-n, amely nyomán ide alább teszem szembe és arcélbe tekintve az ott föltüntetett bölények fejét. Hogypedig ott valóban a még vadon is élő bölényt ábrázolták, kitűnik abból, hogy a csészén az is föltüntetve, hogy igen vastag és tehát erős kötelekből képezett hálóval az állatokat miként fogták volt el élve. Egyik ábrázolaton viszont egy már elfogott és egyik hátsó lábánál fogva megkötözött bölényt látunk, de amely fejét magasra emelten és nyitott szájjal látszik, vagyis tehát bömbölés közben tüntetve föl... Egyébként azonban ezen őstörök törzsünk ugyanúgy közelebbi rokonságban volt a kazár, a székely és a jász, valamint a kabar őstörzsünkkel, mint ahogy közelebbi rokona egymásnak a nagy szarvasmarha, a juh és a kecske, amely utóbbiaknak, amint láttuk, ősidőkben szintén voltak óriástermetű fajtái s amelyek maradványai máig is az ázsiai kacskar és az argali... Ami pedig az ősszumerek és az újszumerek faját illeti, fölhozható, hogy szumer szövegekben szó van náluk élő „feketefejű” és „sárgafejű” emberekről, azaz eszerint feketehajúakról és szőkékről. Szerintem tehát a szőkék az eredeti ősszumerek lehettek, vagyis szemere őstörzsünk egy kivándorlott ága, amelynek hajzata még nem vagy csak igen keveset volt pigmentálódva, míg a feketehajúak az ős-szumerek közé utóbb beköltözött nép lehettek, amely valószínűleg a mai ázsiai, feketehajú törökség őseleme is volt, amely a szumerek között úgylehet uralkodó elemmé is válott és amelyet a ránkmaradott szumer szobrok és domborművek is gyakran ábrázolnak, amelynek az orr fölött összenőtt szemöldöke volt és ami, úgy látszik, ekkor a szumereknél már szépségeszménnyé is lett, ha a szőke szumereknél ilyesmi nem is létezett. Ami koponyaalkatukat illeti, a koponyaleletek szerint, úgy látszik, náluk a hosszúfejűség túlnyomó volt. Ami jelentheti esetleg azt is, hogy náluk a keletbalti faj olyan ősalakja maradott fönn amely még hoszszúfejű volt, de lehet hogy e hosszúfejűségük inkább a közéjük vegyült és mind nagyobb számú idegen elemekre vezetendő vissza. Egyébként azonban a föntebbi ide mellékelt metszet szerint, legalábbis szoborműveiken, valamint még inkább a fönnmaradott sok domborművük szerint, hosszúfejűségük igen kétséges, ami esetleg arra is vezethető vissza, hogy náluk, ősi hagyomány alapján, a gömbölyűfejűség mindvégig szépségeszmény maradott... Valószínű hogy őstörök törzseinknek is voltak szarvakkal díszített ugyanolyan, és hímséget jelképező, bálványrúdjaik mint a kazároknak és kabaroknak is, de itt kos- illetve kecskebakszarvak helyett, bikaszarvakkal....Említést tettem már ősnyelvünk azon jelenségéről, hogy benne az ős-főistenség vagyis az ős-férfi-istenség, valamint az ős-fő-nőistenség (az őserőny és az ősanyag megszemélyesítései) nevei eredetileg mindig csak két hangból állóak voltak, mint például : Ok, Uk, Ük, Ég, Egy, Ős, Asz, továbbá Is, Iz, An, Am. Ugyane nevek azután egy mássalhangzó hozzátételével háromhangúakká válván, lettek a fiú- illetve a leányistenség, vagyis a Napot, a Földet, a vizet és a levegőt megszemélyesítő istenség nevévé : Mak, Mag, Bak, Bog illetve Kab, Bes, Víz stb. alakban. Amely utóbbi nevek tehát mindig a főistenség gyermekeként fölfogott istenségek nevei voltak. Ugyane jelenséget látjuk itt a török szócsoportban is, mert itt is Ur, Ör név alatt az úr, király és öregként is fölfogott ős-égistenség, azaz az őserőny megszemélyesítését ismerhetjük föl, míg a Tur, Tor és Tör név alatt az előbbi fiaként fölfogott Napistent, de a Ter név alatt a Földet megszemélyesítő nőistenség nevére ismerünk, aminthogy a finn-ugor nyelvekben ter = nő, leány, latinban pedig terra = föld, aminek megfelelnek a magyar tér, terület és megfordítva rét, réteg szavak, lágyult l-es kiejtéssel pedig a latinban tellus = föld, a magyarban telek, telep, telepedik, talp szavak, amelyek mind laposságot jelentenek, mi pedig már tudjuk, hogy őseinknél a lap nőiségi jelkép volt. Bizonyos viszont, hogy a legrégibb ősidőkben, amelyekben az ember ismeretei még igen kezdetlegesek voltak: a Földet a végtelenség tengerébe, az Óceánba vesző, lapos területnek képzelte volt, amely felfogás azonban költőileg és jelképesen nála továbbra is fönnmaradhatott, ugyanúgy mint ahogy például a Vénuszt azaz a „Hajnalcsillagot” ma is Csillagnak, sőt egy „igen fényes Csillagnak” nevezzük, holott igen jól tudjuk már, hogy az sem nem csillagalakú sem nem fényes, hanem hogy egy gömbalakú bolygó, amelynek saját fénye egyáltalán nincsen is, vagyis hogy fényesnek csak akkor látszik amikor a Nap megvilágítja. Ugyanígy tehát a Földről mint területről azután is beszélhettek még amikor az ősök tudása és természetismerete növekedése folytán már nem csak a Föld gömbvoltát tudták, hanem még sok mást is, amit mi csak legújabban kezdünk ismét megtudni. De észre vesszük egyúttal még azt is, hogy az Ur név, illetve szó, egyúttal az óriástermetű ős-szarvasmarha neve is volt, amely állat török őstörzsünk állata volt. Láttuk pedig, hogy ennek neve a latinban urus (úrusz), a németben pedig Auer volt, úgyhogy bizonyosra vehető miszerint ugyanez állatot egykor török őstörzseink is úr, úrus, aurus néven is nevezték; a különböző kiejtések szerint aztán ugyane szó még az úr, király, bika, hatalmas, erős és ős, valamint az Isten értelmet is kapta volt, aminthogy a németben ur ma is = ősi. Fölemlíthető még a szumerek Úr nevű városa e neve, amely város romjaiból föltűnő hogy különösen bikaábrázolatok kerültek elő. Viszont a kezdő t hangos túr, tór, taur szónak is volt ugyan bika és erős, hatalmas értelme, csakhogy eredetileg az úr szó alatt teljesen fölnőlt bikát értettek és ezt regebelileg feketének avagy sötétkék színűnek képzelték, (Lássad például Spamers Weltgeschichte. Leipzig, 1893. 1. kötet, a 362. oldal utáni színes táblán egy sötétkék színű szárnyas bika ábrázolatát asszír falfestményről, Perrot és Chipiez nyomán.) vele az ős-égistent jelképezvén. Magától értetődik, hogy viszont a nagy ősanyag-Istennőt, vagyis a Tejút megszemélyesítését pedig nagy, fehér tehénnel jelképezték, ami eszünkbe kell juttassa a görög-római Hera-Juno főistennőt, akiről mi már tudjuk, hogy valóban a Tejút megszemélyesítése volt, hogy tehénnel jelképeztetett is, valamint tudjuk hogy a Juno név a mi ünő = tehén szavunkkal is összefügg. Másrészt a tur, tor, taur szó, illetve Tur avagy Tor istenségnév, alatt meg aranyszínű, fiatal, valószínűleg szintén szárnyas és bár erőteljes de fiatal bikaborjat vagyis a Napisten jelképét értették, sőt így megsejthetjük, hogy az asszírok emberfejű és bika- avagy oroszlántestű, szárnyas, nagy Nergal (embernagy) jelkép, Propylaeum, Khorsabad szoborművei is a Nagy Égisten jelképei kellett legyenek, bár lehettek a Nap jelképei is, mert nem csak a bika hanem az oroszlán avagy arszlán szónak is létezhetett urus, uros = erős kiejtése; hiszen tudvalévő, hogy az oroszlán máig is szerepel az erő jelképeként, valamint hogy neveztetik ma is „az állatok királyá”-nak; ősnépeink fölfogása szerint pedig a királyság és istenség fogalma egymással összefolyó volt és amint hogy Istent ma is „az Ég királyá”-nak, „égi király”-nak szokták nevezni. De észre kell itt vennünk még azt is, hogy az említett arany bikaborjú azonos a bibliabeli „aranyborjú”-val is, amely tehát nem volt más mint a Napisten egyikjelképe. Viszont azonban — amint alább látandjuk — az oroszlán nem török hanem kőrös őstörzsünk szimbolikájában szerepelt erő- és istenségjelképként. Ehhez tehető még, hogy őseinknél, valószínűleg a szemere törzseknél, hasonló szerepe még a medvének is volt, amely állat neve a latinban szintén ursus (urszusz). Ha azonban mind ez elmondottak az asszíroknál már össze-vissza is voltak keveredve, ezen nem is csodálkozhatunk, mert hiszen tudjuk, hogy az asszírok már nem voltak fajunkbeliek hanem hogy egy már csak késői sémita nép voltak, akik ősnépeink különböző törzseitől, szumerektől, törökös újszumerektől, kazároktól és kabaroktól, ősműveltségünk elemeit csak örökölték. Mindazonáltal náluk is fölismerhető még Aszur főistenségük nevében — aki után valószínűen magukat is nevezték — az ős-Úr = ős-Isten avagy ős-Bika = ős-Apa értelem, amely név tehát egy őstörök törzsünktől kellett származzon. Tudjuk, hogy rokonnépeink nyelvében asz avagy ász, is, ise = ős. Az Istent pedig Úr-nak ma is nevezzük, ami szerint az Aszur név értelme ős-Isten és egyúttal ős-Bika is lehetett, akit ezért valóban, hatalmas ős-bikával azaz urus-sal jelképeztek is. Hogy azután e jelképes bikának szokás volt emberfejet is adni, ez az értelmet, értelmességet, tudást és bölcsességet kellett jelképezze, aminthogy a Nagy Égistent a bölcsesség megszemélyesítésének képzelik a népek ma is. Viszont hogy ugyane jelképes állatnak még szárnyakat is adtak, ha úgy az ős-Isten mint a Napisten jelképeként is, ez ezen istenségek mennyei, magasságbeli, sőt a Nap-istennél az Égen szálló, repülő voltot is jelképezhette.
Ez elmondottak szerint aztán világossá válik az is, hogy a Turuk avagy Török név sem volt más mint a Napisten neve, amely Napistenük, mint regebeli ősapjuk után, turuk, türk azaz török őstörzseink magukat éppúgy nevezték mint magyar törzseink magukat Mag vagy Magor Napistenük után magyaroknak. Ezen Turuk avagy Tor-uk azaz Tör-ük név értelme tehát tulajdonképpen: bika-ős, bika-ősapa volt, mivel hiszen a tur, tor, taur szó különböző népek nyelvében bika értelemmel máig is fönnmaradott, az ük szó pedig a magyarban jelent ősapát ma is. ...
Ami a kunok nyelvét illeti: Történelmünkből tudjuk, hogy miután őket a mongolok legyőzték, Kuten királyuk, maradék népével Magyarországba menekült, ahol IV. Béla királyunk megtelepítette. Róluk történelmünkben igen sok följegyzés van, amelyekből tudjuk azt is, hogy azután közöttük és a magyarok között néha jó viszony de néha ellenségeskedés is volt. De sehol egyetlen szó sincs arról, hogy a magyarok a kunok nyelvét ne értették volna, holott említés történt volna. Ilyen említés híján jogosan gondolható, hogy a magyarok és kunok között inkább csak nyelvjárási különbség létezhetett, olyan amilyen magyarok, palócok, székelyek között ma is van és amilyen több följegyzés szerint magyarok és kunok között még nemrégen is volt. Annyira, hogy például, mivel régen Szegeden a szegedi polgároknak nem kellett hídpénzt fizetniök de kunságiaknak igen, ezért a hídőr akiket személyesen nem ismert, csak nehány szót váltott, hogy megismerhesse szegedi-e az illető vagy kún és ha kiejtéséről kún voltát észre vette: ennek fizetnie kellett. A kunok ugyanis régebben képtelenek voltak a magyar s és cs hangot kiejteni, amelyek helyett sz és c hangot ejtettek, ugyanúgy tehát mint az oláhországi csángók közül a kún eredetűek máig is. (Vannak ugyanis székely és jász eredetű csángók is). Mégis ma a Velencében talált „Codex cumanicus” más nevén „Petrarcha codex” és az úgynevezett „kún miatyánk” alapján, már általános vélemény, hogy a kunok nyelve egy török-tatár nyelvjárás volt. Ami azonban e miatyánkat illeti, csak azt kell megjegyeznem, hogy azért mert ezt egyszer valaki tévesen „kún miatyánk”-nak nevezte el, ez még nem bizonyítja, hogy a kunok valóban tatár nyelvűek voltak. Épen úgy nem mint ahogy a Magyar Alföldön lakó, s a legtisztább magyar nyelven beszélő jász népet nem tartják sem németeknek sem szlávoknak, annak dacára sem, hogy Schlözer német tudós őket szlávoknak, Ranzan Péter olasz tudós pedig németeknek mondja! Hiszen tény, hogy a „Petrarcha codex”-ben is van egy ott tatárnak és nem kúnnak nevezett miatyánk, amely a mi „kún miatyánk”-unkkal sokban egyezik, amiből tehát az következik, hogy emez sem kún hanem tatár nyelvű, épen úgy mint ahogy a jászok sem nem szlávok sem nem németek! Továbbá igen jól tudjuk mily nagy faji és nyelvi különbség van a tatárok és mongolok között, valamint tudjuk, hogy a tatárokat a mongolok csak leigázták, mégis régen egész Európában, sőt náluk még ma is, a mongolokat tatároknak nevezik, illetve még ma sem beszélünk „mongoljárás”-ról hanem csak „tatárjárás”-ról. Magyarországon pedig még 1588-ban is voltak kisebb tatárnyelvű települések, mivel annakidején a mongolok elől tatárok is épen úgy menekültek volt Magyarországra, ha nem is oly nagy számmal mint a kunok. Sőt a magyar törvények is, jelesen az 1454 évi II. végzés 9. cikke, az 1459. évi végzés 3. cikke és az 1467. évi végzés 2. cikke a kunokat és tatárokat egymástól tisztán megkülönböztetik. (Lásd: Gyárfás István: „A jász-kunok története.” Kecskemét, 1873. II. kötet, 162. oldal.) De azért könnyen megtörténhetett, hogy tévedésből a szóban levő miatyánkat valaki „tatár miatyánk” helyett „kún miatyánk”-nak nevezte, ugyanúgy mint ahogy „mongoljárás” helyett következetesen „tatárjárás”-t mondunk még ma is. Amely miatyánk aztán részben tudatlanságból, részben szándékosan, a magyarságtól mindent elvitatni akarásból, továbbra is „kún miatyánk”-nak neveztetik. Ami pedig a Petrarcha Codexet illeti: Hiszen a régi keleti utazók, mint például Rubruquis Vilmos is, följegyezték és világosan megírták, hogy Cumania lakói MÁR NEM KUNOK, mert a kunokat a „tatárok” azaz: mongolok, tökéletesen kiirtották, kivéve csak azokat akik királyukkal Magyarországba menekültek. A „A Codex cumanicus” címlapján 1303. évszám áll keletkezésként, holott a mongolok az 1238. évben már az egész akkori Oroszország valamint Kumánia területén is urak voltak és 1239-ben a maradék kunok már Magyarországon voltak! Sőt 1241-ben a mongolok már Magyrországot is legyőzték. Tudjuk, hogy Rubruquis 1253-ban, Plan Carpin pedig 1245-ben járt Kumániában. Vagyis: Rubruquis 15 évvel azután, hogy a mongolok a kunokat kiirtották és országuk uraivá lettek, de Plan Carpin csak hét évvel azután, és ő nem is csak azt írja hogy itt kunok már nincsenek, mert a „tatárok” azaz mongolok őket kiirtották, hanem még azt is, hogy a kunok csontjait, koponyáit mindenfelé heverni látta. Ennek dacára is azonban az ország még századok múlva is Kumániának neveztetett, bár úgylehet csak Nyugaton, a keresztény országokban. Az 1303-ban kelt, tehát a nem kún, hanem kumániai nyelvet adja elő s ezért is neveztetik „Codex cumanicus”-nak és nem „Codex cumanus”-nak. Amely könyvet a jelek szerint valamely keresztény hittérítő írta a Kumániában járó hittérítők és kereskedők számára, amely időben Kumámiát főkép tatárok, mongolok és némi oláhok is lakták volt. Mivel ugyanis a tatárok nagy része a mongoloknak magát önként megadta volt. Így ezek megkíméltettek és egy részük a mongol hadakba is beosztatott, ami azután egyik oka lőn annak, hogy a Nyugaton a tatárokat és mongolokat egymással összetévesztve ezeket mind „tatárok”-nak nevezték. Bár bizonyára hozzájárult még az is, hogy Tartarosz görögül az Alvilág egyik elnevezése volt, amely nevet akkoriban a keresztény papság a pokol neveként is szokta használni, majd nagy félelmükben a mongolokat pokolbeli ördögökkel hasonlítva össze, de egyúttal őket a tatárokkal is összetévesztve, még egy kevés babonával és tudatlansággal is hozzá: a tatár nevet „tartarus”-nak, „tartareus”-nak magyarázták, azaz „pokoli”-nak, „pokolbeli”-nek. Annyira, hogy például az olaszok a tatárokat mind a mai napig is nem „tatari”-nak hanem „tartari”-nak nevezik. Kitűnik tehát a föntebbiekből, hogy a „Codex cumanicus” nyelvét mindenáron mégis a kúnok nyelvének állítani ugyanannyi mintha a mai Angolország, azaz hivatalos nevén Nagy-Británnia, nyelvét az egykori britek nyelvének akarnók állítani. Mégis még ma is a szóban levő kódex nyelvét kúnnak szeretik nevezni, pedig elképzelhetetlen, hogy valaki aki e dologgal foglalkozott, az évszámokból ez állítás képtelenségét észre ne vette volna. Úgyhogy ez állítást csak szándékos megtéveszteni akarásnak tulajdoníthatjuk. Viszont a századok óta leigázottságban élő magyarok közül, ha valaki a valóságot észre vette is, fölszólalni nem mert, nehogy, amint ez szokás, „sovinisztá”-nak mondasson.
