Köszönet az újabb Romhányi versekért. Itt is, és a Te naplódban is. Attól olyan nagyon jók, hogy nemcsak humorosak, hanem mélyebb mondanivalót is tartalmaznak. Romhányi ontotta magából ezeket a szellemes, könnyed verseket. Nem véletlen nevezték el " rímhányó" Romhányinak. Jó, hogy megszületett és ilyen verseket írt, mindnyájunk kedvére. Már korábban is írtam, hogy a "Frédi és Béni avagy a két kőkorszaki szaki" rajzfilmsorozat sokkal élvezhetőbbé vált az ő szövegével az eredeti szöveghez képest. Rám talán ez volt a legnagyobb hatással. A mai napig tudnék idézni néhányat Frédi és Béni párbeszédéből, vagy akármit, ami akkor és ott rögtön és kitörölhetetlenül belevésődött az agyamba. :)
A büszke borzanya összetoborzott Néhány csellengô borzot, Hogy szivének féltett kincsét, Hat kicsinyét megtekintsék. – Nézzétek! Az itt a menyország! – Mondta dédelgetve hat egyszülött borzát. Ám a bámészkodók formátlannak, torznak Találták a sok torzonborz borzat.
Szólt az egyik, egy értelmesforma, Kinek kedélyét e látvány felborzolta: – Érdekes! Ha belülrôl, elfogultan nézed, Ez az alom meleg kis családi fészek. Ha kívülröl, s nem vakít el vonzalom: … egyszerûen borz-alom
Jöjjön Romhányi József: Interjú a farkassal verse.
Az Uj Bárány riportere felkereste Ordast. Interjút kér. Én leközlöm. Olvasd. – Igaz volna ama vád, hogy ön orvul elfogyasztott egy egész nyers nagymamát? – Egy nagymamát? Egy grammot se! Ez az egész csak Grimm-mese! – Hogy Piroskát Ön falta fel, talán az is hamis vád? Nem hagyott meg belôle mást, csak egy fél pár harisnyát! – Hogy én ôt ruhástul? Mit ki nem eszeltek! Én még az almát is hámozva eszem meg. – Furcsa, hogy a kunyhóban, hol megevôdtek mindketten, mégis piros farkasnyálnyom díszeleg a parketten. – Az úgy történt, hogy ôk aznap meghívtak a viskóba. Nagyon finom uzsonna volt, szamóca és piskóta, s mivelhogy én evés közben állandóan vicsorgok, a vérveres szamócalé a pofámból kicsorgott. – Én úgy tudtam, Önnél szabály, hogy csak friss húsárut zabál. – Kacsa! Füvet rágok lomhán legelészve, zsengét, hogy a gyenge gyomrom megeméssze. – És meddig lesz Önnél a juhhús is tiltva? – Eddig! De errôl már nem írhatsz, te birka!
Igen, a megszokás és az egymás iránti tisztelet tartja õket össze, sok mindent megéltek mãr együtt,valószinüleg gyerekeket neveltek stb.és a nagybetüs szerelem csak volt!-de a szeretet,béke és ennek tudata megmaradt-elkisérik egymást a sírig.
Köszönöm kedves Bajkálifóka! Tetszik a vers különleges mondanivalója. Hosszú évekig élni egymás mellett, látszólag minden rendben, miközben már csak a megszokások tartják életben a házasságot.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?” És aztán... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan... És aztán lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, nem érti.Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje... Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Örülök, hogy tetszenek a verseim, a verseink. A képküldés nálam most háttérbe szorult, de ez nem az én hibám. A rendszer már régóta haldoklik, és igazán nem tudom életre kelteni, mert nem ismerem a hiba okát.
A képekért kárpótlásul álljon itt egy vers, lehet, hogy már olvastad, de a szép verseket néha nem árt felfrissíteni.
Faelivrin: Napfelkelte
Hideg a reggel, zúzmara csillan Előttem kis rigó rettenve illan Korán van még alszik a város Minden olyan, mint én: álmos.
Felkeltem, bámulni a csodát A Nap szekerének tizenkét arany-lovát. Nyugodt az erdő, csend hull reám Kora még a tavasz, kopasz a fám
Olyan furcsa, hogy még minden fehér Pedig mindjárt vége: haldokol a tél, Erejéből őszült zúzmarára tellett Mert a világ le fogja dobni a terhet!
Látom, már a tavasz egyre közeleg, Bámulva hajolok egy kis fához közelebb. Teljesen csupasz, rügy nem fakadt rajta Köd hideg karja zordan visszatartja.
Felegyenesedve a törzsek között Szívembe fagyos tavasz költözött? Még csak csontok között pislákol a fény Halkan, narancsvörösen parázslik az ég.
A hajnal alja, annyira tüzes-vörös Körülöttem még minden ködös. Ácsorgok e homályban fürödve, némán Megbilincselve, gondban, bénán.
Már fel kellett volna, hogy keljen A Nap, fénye mindenkit megleljen! Hol késik már? Örökre vagy tovább várjak? Fényt keresve, dermedten álljak?
Pedig türelmes vagyok, remélem Hogy a napfelkelte eljön e télben Nem fojtja köd, mint fojt most engem A fénnyel együtt megszabadul lelkem.
Tudom, itt az idő, a szekér eljön Vörös ragyogással a Nap feljön Felszáll a köd, tisztul az ég! Mert eljön a fény: tudom rég.
Köszönöm, hogy gazdagítjátok naplómat színvonalas versekkel és képekkel. Bajkálifókának üzenem, hogy a képek kicsiben is átjöttek, de persze a Strasbourgi Katedrális nagy méretben még élvezhetőbb. Imádom a gótikus stílust.
Egyszer csak felkerekedtem, A hátamra zsákot vettem, Botot vágtam száraz fáról, Elmentem erről a tájról, Mentem, mentem, mendegéltem Mindenfelé ahol éltem.
Minden könnyem összeszedtem, Kit szememből elejtettem Harcmezőről vérből, sárból, Hoteleknek vánkosáról, Szép leány keze fejéről, Hű könyveknek leveléről, Temető hideg kövéről, Szegényeknek küszöbéről.
Összeszedtem minden szómat, Visszacsaltam minden óhmat, Sóhajaim elkapkodtam Mindent felgombolyítottam, Boldog órám után jártam, Boldog órám nem találtam, Lépéseim mind megleltem, A nyomát mind felemeltem.
Mindentől amihez értem Sorba bocsánatot kértem, Mindent megköszöntem híven, Amitől csak fájt a szívem. Elbúcsúztam a világtól: A tengertől és a fáktól, Kerti, mezei virágtól, Kezemet nyaló kutyáktól.
Zsákomat hátamra véve Mentem a világ végére, A világ végén leültem, A nagy csendnek úgy örültem És azóta mind csak nézem A felhőket fenn az égen.
Én csak kis fatornyú templom vagyok, Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő, A szellemóriások fénye rámragyog, De szikra szunnyad bennem is: Erő. S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait, Az én szívem is álmok temploma És Isten minden templomban lakik.
———-
Reményik Sándor
A beépitett lélek
Testvér, Te az én költészetemnek Nem Laurája s nem Lizája voltál. Fantáziám ritkuló erdejébe Virágmagvakat hintve behatoltál.
Művészeted a művészetemnek, Stílusod stílusomnak része lett, A Lelked, mint Kőmíves Kelemenné, Sziklaváramba beépíttetett.
Vagy inkább úgy épültél tán belém, Mint Strassburg dómjába a gótika. Ki a stílt vágyik kitépni belőle: A templomot kell lerombolnia.
Mit kívánjak én, egy apró porszem Mely egyre fogy, ahogy öregszem A fiatalság már régen elröpült hiába volt a sok bor és disznó sült Előjöttek a semmiből a ráncok Odalettek a régi vidám táncok. Akkor elmondom mit gondolok én
itt és most az új év küszöbén. Legyen béke, szívedben szeretet Szülessenek a földön a gyerekek.
