Eszben
Dán mese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember s annak tizenkét fia. A tizenegy idősebb dali, szép legény volt, büszke is volt rájuk az apjuk, a tizenkettedikre bezzeg nem lehetett nagyon büszke: vékony, nyaviga legényke volt, noha semerre se járt, beült az anyja mellé a konyhába, s ott sütkérezett a tűz mellett.
Mikor a tizenegy idősebb legény annyira nőtt, hogy elmehettek már világot látni, felkészítette a szegény ember mindegyiket, ahogy tudta, vett mindegyiknek lovat, pénzt adott nekik, s azzal útra eresztette. A tizenkettedik legénykére senki se gondolt, s bátyjai el se búcsúztak tőle, nagy büszkén elvágtattak, anélkül, hogy istenhozzádot mondtak volna neki.
Mikor kilovagolt a tizenegy legény, kisompolygott a konyhából Eszben, s mondta az apjának:
- Édesapám, adjon nekem is egy lovat, s pénzt a zsebembe, hadd menjek én is világot látni.
- Te kis béka – förmedt rá az apja -, te akarsz világot látni? Hiszen még itthon se vehetem semmi hasznodat, hát még a nagyvilágban ugyan mi lenne belőled!
Mondta Eszben:
- Hát ha édesapám nem ad se lovat, se pénzt, majd szerzek én magamnak!
Úgy is tett Eszben, ahogy mondta, kiment az erdőbe, levágott egy ágat, lehántotta, olyanfajta lovat faragott belőle, mint bátyjaié, felpattant a hátára, s utánuk vágtatott.
A tizenegy legény egész álló nap lovagolt, estefelé nagy, setét erdőbe értek, ott el is esteledtek, s amint a fák közt bandukoltak, egy kis házikóra akadtak. Bekopogtattak, hát egy utálatos vén boszorkány nyitott ajtót.
- Kaphatunk-e éjszakára szállást, öreganyám? – kérdezték a fiúk.
- Kaphattok, fiaim, de csak az én leányaim mellett lesz fekvőhelyetek, mert azokat ugyan fel nem költöm érettetek!
Bánták is a fiúk, csakhogy lefekhettek, mert erősen el voltak fáradva a lovaglástól. Alighogy
lefeküdt a tizenegy legény, megérkezett Eszben is a falován, besurrant a házba észrevétlen, bebújt egy ágy alá, s ott kuporgott éjfélig. Akkor előbújt szép csendesen, felköltötte bátyjait, és megkérte őket, hogy cseréljenek hálósapkát a leányokkal, s ezek meg is tették nagy álmosan, de haragudtak Eszbenre, hogy ilyen bolondságért felköltötte őket. Alighogy elbújt ismét Eszben, jött be a vén boszorkány egy élesre fent bárddal, odatapogatott a nagy sötétben minden egyes ágyhoz, megsimogatta a hálósapkákat, s a fiúsapkásoknak egytől egyig lenyisszentette a fejét, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, kisompolygott a szobából.
Eszben csak azt várta, hogy virradjon, hamar fölkeltette a bátyjait, szép csendesen kisompolyogtak a házból, lóra kaptak s elvágtattak, mint a sebes szél, még ennél is sebesebben. Bezzeg Eszben nem tudott lépést tartani velök, ott csámpáskodott szegény jóval mögöttük a falován.
Hát csak vágtatott a tizenegy legény, s egyszerre csak ott voltak a király városában, ott egyenesen felmentek a palotába, a király színe elé, s kérték, hogy fogadja fel őket szolgálatába.
- Éppen jókor jöttök – mondotta a király -, mert kocsisokra van szükségem.
Jobb híján ez is jó volt, beszegődtek, és mindjárt a lovak mellé állottak.
Mikor már ők szépen elrendezkedtek, akkor érkezett meg Eszben, ő is felment rögtön a király elé, hogy fogadja meg, de a király azt mondta neki, hogy semmi szüksége sincs ilyen kis legénykére, tovább egy házzal!
Kiódalgott Eszben a palotából, de nem ment haza, hanem elbújt az udvarban a lovával együtt, úgy elbújt, hogy senki, még a bátyjai se tudták, hogy az udvarban van velük.
Abban az időben, mikor a tizenegy testvér ott szolgált az udvarban, lakott egy lovag is ott, aki erősen haragudott a tizenegy fiúra, merthogy soha az ő szavát meg nem fogadták, egész nap henyéltek. Mit gondolt, mit nem a lovag, felment a királyhoz, de nem azért, hogy bepanaszolja őket, hanem azt mondotta neki:
- Felséges királyom, hallottam, mikor a tizenegy legény arról beszélt, hogy tudnak ők egy olyan csodálatos galambról, akinek egy arany- s egy ezüsttolla van, de azt senki a világon kívülök meg nem tudja szerezni.
Mindjárt nagy kedvet kapott a király a galambra, hívatja maga elé a tizenegy legényt, s mondja nekik:
- Három nap alatt kerítsétek elő az arany- és ezüsttollú galambot, mert különben mind a tizenegyen halálnak halálával haltok meg.
Hiába esküdözött a tizenegy legény égre-földre, hogy így meg úgy, soha még nem is láttak ilyen madarat, a király meg sem hallgatta őket, kikergette a palotából. Hej, sírtak, jajgattak a szegény fiúk, hogy hangos lett belé az udvar, meghallotta Eszben is, besurrant hozzájuk, s megkérdezte:
- Mi bajotok, édes bátyáim?
- Mit kérdezed, te alamuszi – förmedtek rá a fiúk -, úgyse segíthetsz a mi bánatunkon.
- Mit tudjátok azt ti – mondotta Eszben -, hiszen már egyszer segítettem rajtatok!
Nagy sokára elmondták a legények neki, hogy mit követel rajtuk a király. Eszben szép csöndesen végighallgatta őket, s csak annyit mondott:
- Adjatok nekem egy zacskó borsót, s majd meglátom, mit tehetek érettetek.
Adtak is a legények neki borsót, de bizony nem nagyon bizakodtak benne, hogy segíteni tudjon rajtuk. No, amint megvolt a kis zsák borsó, Eszben felkapott fehér falovacskájára, megsarkantyúzta, s azt mondotta neki:
Repülj, repülj, kicsi lovam,
Mint a szélvész, olyan gyorsan!
Repül is a faló olyan gyorsan, mint a szél, hegyen-völgyön, vízen át, amíg csak oda nem érnek a vén boszorkánynak a házához, aki a saját lányait ölte meg a tizenegy legény helyett.
Egyenest bevágtatott Eszben az udvarra, ott lepattant a lóról, s elhintette az egész zsák borsót. Nemsokára búgást, burukkolást hallott, s nagy szárnycsattogással ereszkedett le a vén boszorkány arany- és ezüsttollú galambja. Egyéb se kellett Eszben! Amint elkezdett szemelgetni a gyönyörű madár, óvatosan mögéje lopódzkodott, megfogta s beledugta a zacskójába. Amint felkapott a lovára, s felemelkedett a levegőbe, jött ki a vén boszorkány a házából, nézett szét a galambja után, s megpillantotta helyette a levegőben vágtató Eszbent.
Nagyot kiáltott, ahogy csak a torkából kifért:
- Hej, te vagy az, Eszben?
- Én bizony! – kiáltott vissza a legényke.
- Te vitted el a galambomat?
- Hát ki más vitte volna el?
- Tudom, te voltál az a gazember is, aki megöletted velem a leányaimat!
- Én hát!
- Jössz-e még vissza, hé?
- Jövök hát!
- Megállj, mert akkor ki nem szabadulsz a körmeim közül!
Mikor ezt kiáltotta a vén boszorkány, Eszben már olyan messze volt, hogy nem is válaszolhatott neki, repült sebes szélnél sebesebben, s nemsokára ott volt a király udvarán, s mutatta a bátyjainak a galambot. Bezzeg örültek azok, hogy majd kibújtak a bőrükből, vitték nagy diadallal a királynak, s az egy csomó pénzt ajándékozott nekik nagy örömében.
Boldogok voltak most a fiúk, de az irigy lovag majd megpukkadt, mikor meglátta, hogy a tizenegy legény túljárt az eszén. Nem volt nyugodalma, egyre azon törte a fejét, hogy s mint üldözhetné el a fiúkat. Hát egyszer megint felsompolygott a királyhoz, s azt mondta neki:
- Felséges királyom, nehogy azt higgye, hogy csak ez a csodálatos galamb az, amit ez a tizenegy fiú meg tud szerezni felségednek! Hallottam, mikor a múltkor azt beszélték egymás közt, hogy tudnak egy kis vaddisznómalacot, amelyiknek aranyból s ezüstből van a sörtéje,
s ők ezt is szívesen elhoznák felségednek.
Felhívatta rögtön a legényeket a király, hát azok csak szemöket-szájukat tátották, mikor hallották a király kívánságát.
Esküdöztek égre-földre, hogy soha ők olyan vaddisznómalacot nem láttak, de beszélhettek annyit, amennyit akartak, a király csak ennyit válaszolt nekik:
- Három nap alatt vagy megszerzitek nekem a malacot, vagy halálnak halálával haltok meg!
Bezzeg lekonyult ismét a legények orra, úgy ültek az istállóban mind, nagy búval, bánattal, hogy azt se tudták, hova legyenek. Egyszer csak honnét, honnét nem, elébük lépett Eszben, s kérdezte nagy vidáman:
- Hát nektek mi bajotok megint?
- Ugyan, mit segít az rajtunk, ha el is mondjuk, te mihaszna! – mondották bosszúsan a fiúk.
- Mit-e? – kérdezte Eszben. – Hát ki segített rajtatok kétszer, nem én?
Összenéztek a fiúk, hogy bizony, van abban valami, s elmondották, hogy a lovag megint mit hazudott a királynak, s hogy most vagy meg tudják szerezni a malacot, vagy meghalnak mind, ahányan vannak.
- Egyet se szomorkodjatok – mondta nekik Eszben -, adjatok egy zsák malátát nekem, s majd elhozom én azt a malacot.
Hozták is a fiúk mindjárt a malátát, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki:
Repülj, repülj, kicsi lovam,
Mint a szélvész, olyan gyorsan!
Egykettőre át is repültek hegyen-völgyön, vízen, s ott voltak ismét a boszorkány udvarában. Hirtelen kiöntötte a malátát, hát jött is rögtön az arany- és ezüstsörtéjű malac nagy röfögéssel, s nekiállt a finom ételnek. De Eszben nem hagyta, hogy sokáig csámcsogjon, egykettőre felkapta, bedugta a zsákba, s ismét a lován termett. Alig emelkedett fel vele a levegőbe, jő ki a boszorkány az udvarra, keresi a malacát, hát, nem találja sehol. Felpillant a levegőbe, s amint meglátja ott Eszbent, nagy mérgesen felkiált hozzá:
- Te vagy-e, Eszben?
- Én hát, te vén boszorkány!
- Te loptad el a gyönyörű kis malacomat?
- Én bizony!
- Ugye, te voltál az is, aki a galambomat elvitted?
- Én bizony!
- S te voltál az, aki megöletted velem a tizenegy szép leányomat, ugye?
- Én hát!
- Jössz-e még vissza, te lurkó?
- Hogyne jönnék, öreganyám!
Darabokra is szaggatlak – sikította a vén boszorkány, de bizony Eszben nem sokat törődött vele, hogy mit beszél, jól megsarkantyúzta a lovát, s egykettőre ott termett a király udvarában.
Bezzeg volt örömük a legényeknek, amikor meglátták a malacot Eszbennél, hamar elvették tőle, anélkül, hogy csak egy szóval is megköszönték volna neki a jóságát, s vitték a királyhoz.
Hej, megörült a király a malacnak, s még több aranyat, ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért. Annál mérgesebb lett a lovag, nem tudta, hova legen szertelen nagy bosszúságában, s most megint azon kezdte törni a fejét, hogy mit találhatna ki a legények ellen.
Egyszer csak felsompolygott megint a királyhoz, s azt mondta neki:
- Felséges királyom, az a tizenegy legény azt beszélte egymás között,, hogy tudnak ők többet is annál, amit eddig véghezvittek. Olyan lámpát szereznének felségednek, hogy hét országba elvilágítana innen.
Bezzeg rögtön nagy kedvet kapott a király a lámpára is, hívatta rögtön a legényeket.
Nem szívesen mentek a fiúk, mert gondolták, hogy megint a lovag talált ki valamit, de mégiscsak felmentek a király parancsára. Nagy volt a szomorúságuk, amikor meghallották a király kívánságát, de egyet se mertek szólni, tudták úgy is, hogy a király nem hinné el a szavukat. Lementek tehát az istállóba, s ültek egymás mellett nagy szomorúan, mikor egyszerre csak betoppant Eszben.
- Hát nektek miért van ilyen bús kedvetek? – kérdezte tőlük kacagva.
- Mi közöd hozzá, te tacskó – mordultak rá a bátyjai -, te úgyse tudsz segíteni a bajunkon.
- No-no, csak mondjátok el a bajotokat, hiszen eddig is tudtam segíteni rajtatok!
Elmondták hát nagy ímmel-ámmal, hogy a király egy olyan lámpát követel rajtuk, amelyik hét országig világítson.
- Adjatok csak nekem egy zacskó sót, aztán majd meglátom, mit segíthetek rajtatok – mondotta Eszben. Rögtön szereztek sót, Eszben meg felpattant fehér falovára, s mondta neki kedvesen, nyájasan:
Repülj, repülj, kicsi lovam,
Mint a szélvész, olyan gyorsan!
Nemsokára ismét ott volt a boszorkány háza előtt, próbált bejutni az ajtón, de bezzeg be volt zárva, mert éjfélre járt már az idő, mikor odaérkezett. Nem sokat töprenkedett, felmászott a házra, s a kéménylyukon leereszkedett a szobába.
Nézelődött jobbra-balra, de bizony lámpát sehol sem látott, bármerre tekingetett is, mert a boszorkány őrizte azt, mint legdrágább kincsét. Már arra gondolt Eszben, hogy bebújik a kemencébe, s ott alszik egyet, mikor egyszerre csak megszólalt a vén banya nagy álmosan az ágyában:
- Kelj csak fel, hé, főzz nekem egy kis kását, mert erősen megéheztem!
Felkelt rögtön a tizenkettedik leánya, meggyújtotta a tüzet, s odatette a fazekat vízzel a kemencére.
- Ne tégy bele sót, te, mert tudod, hogy anélkül szeretem – mondotta a lányának.
- Tudom, dehogyis teszek bele! – mondotta a leány.
Egyéb se kellett Eszbennek, csak azt várta, hogy elforduljon egy percre a leány a kemencétől, beleöntötte a só nagy részét a fazékba, s hirtelen visszaosont a sarokba. Egy-kettőt kavarintott a leány a kásában, aztán vitte az anyjának. Hej, prüszkölt, tüsszögött a vén banya, amikor belekóstolt a kásába, hogy zengett-zúgott belé a ház.
- Nem megmondtam, te mihaszna, hogy ne tégy sót bele?! Úgy megsóztad, hogy ennél még a tenger vize sem lehet sósabb!
Esküdözött a leány, hogy ő ugyan nem tett bele egy szem nem sok, annyi sót sem, de mit volt mit nem tennie, új kását kellett főznie az anyjának. Nem volt víz bent a házban, ki kellett mennie érte az udvarra, s kérte a leány, hogy adja oda a hét országig világító lámpát, nehogy megbotoljék a sötétben. Oda is adta a vén boszorkány, de kétszer is meghagyta, hogy jól vigyázzon rá, nehogy valami baj érje a drága kincset. Na, a leány kimegy az ajtón, Eszben utána. Ott a kút mellett letette egy kőre a lámpát a leány, aztán nyúlt a veder után, hogy vizet merítsen. Több se kellett Eszbennek! Egyet lökött a leányon, az zsupsz! belé a kútba, ő meg egykettőre felkapott a lovára, s vágtatott hazafelé.
A vén boszorkány várta, várta a leányát. s merthogy nem jött, kiment, hogy utánanézzen, mért marad el oly soká, hát látja, hogy Eszben repül az ő lámpájával. Utána rikoltozott, hogy csak úgy csengett bele a hely:
- Te vagy-e megint, Eszben?
- Én hát, vén boszorkány!
- Ugye, te loptad el a szép galambomat?
- Miért kérded, hisz úgyis tudod!
- Hova tetted a vaddisznómat?
- Jó helyt van az is!
- He, te gyilkos, te öletted meg a tizenegy leányomat, ugye?
- Én bizony!
- Elloptad most kincset érő lámpámat, ugye?
- El biz én, öreganyám!
- Jössz-e még vissza?
- Hogyne jönnék!
- Széttéplek, te gazember! – kiáltott utána a boszorkány, de bizony Eszben már nem is hallotta, mert addig árkon-bokron túl volt. Egykettőre megérkezett a király udvarába, s odaadta a lámpát a testvéreinek, azok vitték nagy diadallal a királyhoz, de Eszbennek bizony nem köszönte meg egyik sem a fáradozását.
No, a király úgy megörült a lámpának, hogy még tízszer annyi aranyat-ezüstöt adott a fiúknak érte, mint a galambért, disznóért. Az irigy lovag, mikor látta a legények jó dolgát, azt se tudta, hova legyen irigységében, hazament, addig fel se jött a király palotájába, amíg ki nem talált megint valamit, amivel a legényeket eltüntethesse az udvarból.
- Felséges királyom – mondta a királynak – tudnak ezek a legények többet is ennél, mint amennyit megmutattak. Azt mondták, hogy tudnának egy olyan paplant keríteni, amelyik alá csak le kell feküdni, s meghallja az ember, hogy nyolc országban mit beszélnek.
Bezzeg rögtön kedve szottyant a királynak a paplanra, s hívatta fel a fiúkat, hogy hozzák el neki hamar. Bámultak a fiúk jobbra-balra, hogy ugyan ki hallott ilyen paplanról, s esküdöztek, hogy sohase látták, de hiába volt minden szavuk, a király azt mondta nekik:
- Vagy elhozzátok nekem azt a paplant, vagy karóba húzatlak mind, ahányan vagytok!
Lementek a fiúk nagy búsan az istállóba, ott ültek, üldögéltek egymás mellett, lógatták az orrukat. Amint ott ülnek, előbújik valamelyik sarokból Eszben, megáll előttük kacagva, s mondja nekik:
- Hát nektek mi bajotok már megint?
Elmondják a fiúk, hogy milyen takarót kíván a király. Gondolkozik Eszben a dolgon, s azt válaszolja nekik:
- Nehéz dolog lesz azt a takarót megszerezni, de megpróbálom a kedvetekért.
Felült megint a falovára, szólt neki kedvesen, nyájasan:
Repülj, repülj, kicsi lovam,
Mint a szélvész, olyan gyorsan!
Hamarosan ott volt megint a ház előtt, de megint be volt zárva az ajtó, mert éjfélre járt az idő. Bánta is azt Eszben, tudta ő az utat a kéményen át is, ott lopózkodott be megint. Bebújt hamar a boszorkány ágya alá, mert éppen ő takaródzott be a csodapaplannal, de alig kuporodott alája, olyan csengés-bongás lett ott, hogy nyolc országba hallatszott annak a hangja. Hej, ugrott ki a vén boszorkány az ágyból, nézett az ágy alá, hogy ki van ott, de bezzeg Eszben se várt reá, futott ki onnan.
- Hohó, Eszben, hát te vagy ott? – rikoltotta a boszorkány, s kiáltott a leányának is, hogy kergesse, de bizony nem kellett azt sokat kergetni, egykettőre megfogták, s egy sötét nyirkos kis lyukba dugták. Soha oda nap nem sütött, ott száradt szegény lurkó tizennégy napig, töltötte a boszorkány leánya cukros tejjel, mézes mogyoróval, hogy mentől kövérebb legyen. Mikor a tizennégy nap eltelt, mondja a boszorkány a leányának, hogy vágja le Eszbennek az ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megy a leány, hogy vágja le Eszbennek az ujját, de az addig hízelkedett neki, addig könyörgött, míg végre beleegyezett a leány, hogy egy darab vékonyka vasat behúz bőrrel, s azt nyújtja oda az anyjának az Eszben ujja helyett.
- Huh, de vékony az ujja – mondotta a boszorkány, amikor meglátta -, hisz ez csupa csont és bőr, még hizlalni kell egy kicsit.
Így hát még egy darabig hizlalta Eszbent a vén boszorkány, s mikor eltelt vagy tíz nap, megint küldte a leányát, hogy vágja le Eszbennek egy ujját, hadd lássa, hízott-e eleget. Megunta erősen Eszben, hogy olyan sokáig kell a sötét lyukban ülni, s gondolta magában, lesz, ami lesz, ő kimegy most onnan. Azt mondta a leánynak, hogy vágja le egy tehénnek a csecsét, s azt adja az anyjának. Bezzeg örült a vén boszorkány, mikor megtapogatta, s azt mondta a leányának:
- No, fiam, te ezt úgy meghizlaltad, hogy a húsban a csontot sem lehet megtalálni. Most már itt az ideje, hogy megsüssük.
Éppen akkor kellett a boszorkánynak boszorkánygyűlésre menni, s nem volt ideje, hogy ő maga süsse meg Eszbent, meghagyta hát a leányának, hogy mire ő hazajön, fűtse be jól a kemencét, és süsse meg a fiút. Avval el is ment, a lánya nagy szorgosan befűtött a kemencébe, úgy, hogy akár egy ökröt meg lehetett volna sütni, s mikor mindennel elkészült, eléhozta Eszbent a sötét lyukból, ráültette a lapátra, s be akarta lökni a kemencébe. De volt ám Eszbennek is esze. Amint odaértek a kemence szájához, szétvetette a lábát, s nem fért be rajta.
- Nem így kell a sütőlapáton ülni, Eszben – mondotta neki a leány.
- Hát hogyan?
- Tedd keresztbe a lábad – mondta a leány neki, de ő úgy tett, mintha nem értette volna meg, semmiképpen se csinálta úgy, ahogy kellett volna.
- Menj hát onnan – mondta mérgesen a leány -, majd megmutatom én neked, hogy kell sütőlapátra ülni.
Fel is ült rá, no de Eszbennek se kellett több, egy szempillantás alatt belódította, s rácsukta az ajtót. Rohant aztán a szobába, magára kapta a takarót, s rápattant a lovára. De a takaró úgy csengett-zengett, hogy nyolc országba elhallatszott a csengése. Meghallotta a boszorkány is, rohant haza, mint a szélvész.
- Te voltál itt, Eszben? – kiáltott utána.
- Én ám!
- Te voltál, ugye, aki megöletted tizenegy szép leányomat?
- Tudod, hát mért kérded?
- S elvitted a gyönyörű galambomat?
- Hogyne vittem volna!
- Elraboltad a kövér kis vaddisznómat, ugye?
- Kellett az nekem is!
- Belelökted a tizenkettedik leányomat a kútba, s elloptad a lámpámat, te gazember?!
- El biz én, öreganyám!
- Most meg megsütötted az utolsó leányomat, s elloptad legdrágább kincsemet, a takarómat?!
- Hogyne loptam volna el, te vén boszorkány?
- Jössz-e még ide, Eszben?
- Nem biz én ide többet!
Erre a válaszra olyan mérges lett a boszorkány, hogy ezer meg ezer porcikára ugrott szét dühében.
Na, örült Eszben, s vágtatott haza a királyi palotába, de bizony a bátyjai mind börtönben voltak, hogy nem tudták megszerezni a takarót.
Ahogy Eszben felvitte a takarót, a tizenegy fiút mindjárt szabadon eresztették. Most aztán bezzeg hogy megköszönték a fiúk Eszben jóságát, s bezzeg hogy dicsérték az ügyességét. Elmondotta Eszben a királynak az irigy lovag gonoszságát is, azt rögtön felakasztatta a király a legmagasabb fára; a tizenkét testvérnek pedig rengeteg aranyat, ezüstöt adott, de annyit, hogy alig bírták hazavinni.
No de volt öröm otthon! Az öregember már azt hitte, soha nem látja többet a fiait, s mikor a rengeteg pénzzel hazajöttek, azt se tudta, hova legyen örömében.
Elmondták az idősebbek, hogy Eszben hogy segítette ki őket minden bajukból, s bezzeg most már az öregember is megbecsülte, tenyerén hordozta a legkisebb fiát.
Így volt, mese volt.
