alkonyodott
szemben a napnyugta
a Gemenci erdő tudta
az a valaki egy kedvesch turista –
egy félénk, félszeg észlény –
nyugtalan kezében zizeg a nyugta
épp most tör fel neurózisa
Nem láttam, hogy figyeltél.
Arcod rejtették az ágak.
Hittem, egyedül vagyok,
mások nem látnak.
Nem hallottam, hogy valaki
megzörrenti a lombsátrat,
s lesi, hogy adom át bőröm
a heves napsugárnak.
Nem gondoltam, hogy előlépsz
zörgő levelek közt óvakodva,
hogy pillantásodat belefűzd
óvatlan pillanatomba.
Nézett az ég kékje, pipacs pirosa,
arcod tüze arcom hamvát kóstolgatta,
s szólni sem tudtam: ne tedd, nem szabad!
Omló fűszálak lesték gyöngéd szavad,
elborított hársvirág részeg illata,
s egy titokkal nehezebb lett álmaim nyara…
Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?
Titkok hűs felhői alól
új álarc tekint le rám.
Mindent ígérnek álmaim,
s kapkodok nagy semmik után.
Lehetetlenre szomjazom:
megértésre, türelmes hangra.
Csordultig telt lélekkel lépek
sírva vissza önmagamba.
A hegy mögé bukó Nap, bársonyos tüzével
Felgyújtja mind, a gyöngyház színeket.
Dús gazdagon, alkony-díszekkel telehintve,
Arany-bíbor palástját elhelyezte…
Nászhintaja elé hidat bocsát a vízre:
A Tótündér kezét így kérte meg.
Ahol az ég vízpartot ér, ezüst mezőben,
Látóhatár alatt, a Nap szemén,
A víztükör távoli pontján, kék redőkben,
Áll sátora előtt alkonyi fényben –
A Tótündér - lebbenti fátyolát tűnőben –
Körötte tétova, opálos fény.
- íme, Zsóka vendégkönyvében idézett vers a Balatoni Tótündérről...
Kedves gyöngyvirág!
Ellátogattam a honlapodra, köszönöm, a meghívást
el vagyok bűvölve, bár még csak felületesen tájékozódtam a szépség erdejében...ajánlani fogom barátaimnak is:))...mégegyszer köszönöm: P.
" Hunyd le a szemed, csak ott létezem..."
ez egy egészen sugárzó kép, milyen finom meghívás, és íme, itt is a transzcendens vonás...
Sokoldalu a költészeted, láttam nem idegen számodra a haiku nem könnyű terepe sem. Miből meríted az inspirációd? Hol olvashatok még tőled?
üdv.
Kedves Pergola! Az a megjegyzés a 395-re vonatkozott. Sajnos túl gyakran élem át ezt:
"Kicsorognak ujjaink közül a lehetőségek.
Kudarcokba tehetetlenedünk."
Köszönöm a véleményedet, örülök, ha figyel rám valaki.
- miért kedves gyöngyvirág? a versedben csudajó dolgok történnek Veled - és tetszett A vagy csak a szél Kék asszonya is - egészen transzcendens.
A szél, mámor, árny az erős ihlet jele - engedj az erős hatásoknak - a langyosat kiköpi az isten.. Aki dudás akar lenni, poklokra kell annak menni - mondom JA-val.
Nem tudom, nem tudom, de érzem… mert így kell lennie, így kellett történnie. Az a vers most nem lenne itt ha nem történik velem az, ami megtörtént…
Nem vers de ezt írtam… akkor valakinek…
„ Elveszett álmok úsznak a felhőkkel borított tavaszesti éjjen... álmaim zokognak, s lágy esőként áztatják a múltamat.
Fények most sötétek, fehér már fekete. A csillag mi akkor gyúlt, messze már, elérhetetlen messze jár. Felhő s köd takarja a végtelent, a hideg dermeszti már a szívemet, itt a földön, egyedül, magányban, lent...”
Kicsorognak ujjaink közül a lehetőségek.
Kudarcokba tehetetlenedünk.
Egy érintés foszlik szét a levegőben félúton.
Hunyd le a szemed. Csak ott létezem.
