Jól van, Fattyú, ha vitázni akarsz, gyere menjünk át valahova, ne itt, ahol egymásnak szépeket mondanak a szerelmesek, és a nagyon szerelmesek a kevésbé azoknak.
Hej, tudod arról van szó, hogy szembe kell nézned saját magad hazugságaival! Fölépítesz magadban egy világot, mondjuk, hogy:
"Az emberek jók"
Aztán rosszak lesznek veled, egy ideig figyelmen kívül hagyod, de aztán beismered, hogy:
"Az emberek rosszak"
Telik múlik az idő, és eléd toppan egy lány - (vagy egy fiú, a nickedből nem derül ki a nemed), és kinyitja a szemed és és kinyitja a füled, és ő is meglát téged, és meghall. Ekkor
"Az emberek vagy jók, vagy rosszak, de én szeretek egy nagyon jót"
Aztán, ha nincs szerencséd elhagy azaz egyetlenegy...
"Az emberek nagyon jók és nagyon rosszak, de sose derül ki az igazi énük, mégha velük élünk sem"
Majd elédtoppan egy újabb megszereted, de nem nagyon tudsz hinni neki e mögé bujsz:
"az emberek hazugok"
De te is ember vagy. Döntened kell, hogy szereted-e őket, vagy magadnak maradsz, vagy egyet szeretsz hibáit is vállalva, de az már hazugság valahol.
Summa: mindenki hazudik, TE IS! Az egész életünk egy nagy hazugság, amt a szemünk elé kell vetnünk, hogy megtanuljunk úgy élni ebbe a világban, hogy vállaljuk a magunk hazugságát, és józan ésszel és bátor szívvel mondhassuk azt, hogy hazugok vagyunk mind.
Lehet, hogy mi -a versek- nem mondunk igazat, de a valódit mondjuk. (Sose fogunk megtörténni, mert nem arról szólunk. Ha azt hallod, hogy "egy férfi vagyok", akkor nem tudod milyen lehet az illető, mert ahány ember, annyi féle "férfi". HA pontosan leírná magát akkor sem tudnád meg, neked mást jelentenék, mint egy másiknak, vagy amit épp el akart mondani.
A vers legszebb és legépületesebb hazugságaink gyűjteménye. Mégha igaznak is érezzük.
Szükségesnek érezzük, hogy mondjunk magunkról valamit, hogy megérts minket, (hogy te meg én) egymásra találjunk. És az se baj, ha neked teljesen mást jelent a versem, mint nekem, kicsit szomorít bár, hogy nem leszünk barátok, de adtam neked valamit, ami olyan jó!
Nekünk a legőszintébb hazugságaink a verseink. Ki mit hisz el belőle, az az ő dolga. Ne félj, hanem higyj, és csak hagyd, hogy jó legyen! ;-)
Tán csalódás szülte verseimet –mondhatod.
Szavaknak mestere –miért is lennék? - én nem vagyok.
Írom, mit írok, mi bennem életre kel,
Lelkem sötétjét, fényét: nekem könnyebb így, hidd el.
Most nem érted miért, mit, hogyan írok;
-szavakban ezt nem mondhatom el,
De lesz idő –nincs is messze már –
hogy szíved, szívemnek felel.
Akkor már nem leszek veled –nem én fogom kezed,
De emlékeid mélyén egy alak feldereng.
Nem tudod, mi hiányzik, s felednéd könnyedén, de
Egy áprilisi est tör át majd mélyről a múlt ködén.
Iszonyodom a regényíróktól, a művészektöl, az íróktól, kisebb mértékben a színészektől, mert. Mert azt gondolom, hogy átláttok rajtam és szemembe vágjátok, hogy az egész életem csak egy hazugság.
Tudod miért még? Mert a tiáltalatok leírt érzésekben nem lehet bízni, akkor sem, ha egyes szám első személyben beszéltek. Hogy lehet így élni, ember?
Tudom, hogy tűnt álmok repítenek
éjjel tengered felé,
hogy hamut szór körém
a fáradt dalt búgó szél,
hogy hervadó fények, alvó virágok
űzik kószáló vágyamat.
A nap halvány korongja
épp csak sejthető
a köd mögött, hihetetlen,
hogy néha izzik és lángol.
Felhők ereszkednek hozzám,
simogató párába burkolnak,
hiába nézem a jövőt, csak
tegnapomat látom…
Látlak, s magamat benned,
szempillád rám csukódott,
kezed eleresztett.
Tenyeremben megbúvó csókok
nyomán apró szikrák pattannak
szerteszét.
Ragyog a köd vöröslő pirkadással,
hárfadal, fuvolasóhaj lendít
túl a homályon.
gyv
Még ne ismersz engem,
Ahogyan én sem Téged
De talán egyszer értem leszel,
Ahogyan én leszek érted.
Talán egyszer majd csak rád gondolok,
Talán csak rólad szólnak majd a dalok,
Talán arcodra tekintvén megnyugodhatok,
S szemeidbe nézvén majd lángra lobbanok.
Egyszer...
Talán...
Talán Te...
De még nem.
Még csak az arcodat nézem
Még csak a mozdulatod babonáz
És ahogy odalépsz hozzám
A hangom is elcsuklik.
Patak partján járok, kavicsokat nézek.
Mutatnám neked is, magamhoz idézlek.
Hangod hiányzik, de emléked itt van,
válaszolok neked gondolataimban.
Látom szemeddel a születő virágot,
s nem osztom meg veled a való világot.
Néma kérdésedre magamban felelek,
s érzem, eljut mégis hozzád a felelet.
Ugyanaz a felhő vonul el feletted,
ugyanaz a holdfény vigyáz rám helyetted.
Veled és nélküled ébredek naponta,
s patakunk vize már messzefolyt azóta.
Száraz ágaival integet már a szél.
Sajnálja, hogy tőlem örökre elmentél.
Versem talán csak szálló gondolat
A reménytelenül remélő utolsó fohásza,
Céltalan bolyongó szellem-alak,
Egy vak ember lázas látomása.
Sziklaszirtről mélybe kiáltott fohász,
Talán csak annak csengő visszhangja,
Születő oázis első vízcseppje,
Vagy talán csak magányos fa magányos árnya.
De ha Te megérted, és fontosnak érzed,
És épít köztünk láthatatlan hidakat,
Boldogságom hirtelen mérhetetlen lesz,
S csak köszönni tudom, Hópihe, a dícsérő szavakat!
szinte érezni a hiányt ahogy elviszel mindent.
az ötleteken is elolvastam a verseid)))
nem tudok szakszerü elemzöen hozzászolni,csak igy egyszerüen :szépek
.ez a 287.hozzászolás engem nagyon megragadott.
mire a végére értem majdnem hullottak a könnyeim..
