Keresés

Jajdeédesvagy!:-)

Emlékek...
(Csak egy lépés...)

Azt a lépést soha nem tetted meg,
azóta csak felhők mögött látlak…
S ködvilágom holnapjain újra
bizonytalan lépéseid várnak…

butaságom
újabb ráncot simít
fáradt mosolyom mögé,
de szemed
szelíd szerelemmel
még mindig rám ragyog

;-)

Ezt nézzétek meg, érdemes:

otletek.ini.hu

Gabe

Halál

Szemeidbe nézek mélyen,
Mint nyitott könyvet, úgy olvasom,
S hogy ereimből fogy a vérem,
Tekintetedre szomjazom.

Pusztuló testtel, pusztuló tudattal
Még a könnyeidet nézem
Míg kezemet szorító kezeddel
Húznád vissza eltűnő énem.

A szemeimre ülő homály
Arcodat is elveszi tőlem,
S már a hangok is távolodnak,
Ahogy az élet távozik belőlem,

De még egy utolsó erővel
A kapuból visszalépek,
Hogy elmondjam, sajnálom,
S hogy utoljára mondjam: szeretlek!

Gabe

Hajnal az Oxford Streeten

Régi dicsőség árnyán ébred a szélteli hajnal
Rádtör a napfény; szélvédőd üvegén falevél vár
Lenn az ülésen kávé hűl a papírpoharakban
Azt hiszem, ennél jobban semmi sem illene hozzád.

Ébred a város. Csendes szvingzene csandül a rádión,
Fák sora mentén, messzebb, már a rigó dala rebben.
Hajnal az Oxford Streeten... Túlvagy a tegnapi vágyon
Fegyveracél csillog kékesfeketén az övedben.

Hiány

Ahogy a csend megalvad
és minden elhallgat:
csak rólad beszélnek,
de keveset érnek
a romok nélküled.
Bús, konok szédület.

ÁÁÁÁÁ!!! Elrontotam!!!
Második versszak helyesen:

Álmomban egy hegyen álltam,
Körülöttem izzottak a sziklák,
Hallottam alant égő faluból
Ember, s állat sikoltását

Bocs mindenkinek!

Gabe

Íme még egy, ez ma reggel született, remélem nem túl szörnyű, mindenesetre vizuális típusoknak nagyon ajánlom...

Feltámadás

Lázas álmot láttam az éjjel
Hideg verítékben úsztam
Szörnyűségben zuhant az énem,
S félve magam összehúztam

Álmomban egy hegyen álltam,
Hallottam alant égő faluból
Körülöttem izzottak a sziklák,
Ember, s állat sikoltását

Égett bűz facsarta orrom,
Szenes dögökből a mezőn
A légtérből sivítva szökött a levegő,
A völgyben füst gomolygott mérgezőn.

Láttam a lángokban álló Holdat,
Mint tűzgolyóként zuhant a Földre,
S láttam, hogy a megrepedt kéregből
Láva ömlik egy erdőre.

A messzi város tornyai közt
A Nap kelt föl véresen
Halálos tüzétől ledőltek a falak,
S nyüszített bennem a félelem.

Lángtengerré vált a láthatár,
S egyetlen hullámmá hirtelen,
Majd messzi dübörgéssel megindult,
S én döbbenten, rettegve néztem.

Néztem, ahogy felcsap az égre,
A véres felhőket elemésztve,
S én, az utolsó élő,
Sírva borultam térdre.

Álmomból zokogva keltem
Vér fröccsent meghasadt szívemben,
Millió élet zokogott bennem,
S láztól izzott szenvedő testem.

Majd valahogy mellettem teremtél
Jöttél, szorosan átöleltél,
S karjaid közt már felébredtem,
Zsibbadó énnel magamra leltem.

S Te még mindig szorosan fogtál,
Szerelmes hanggal megnyugtattál,
Lázálmomtól megfosztottál,
S akkor új életet adtál.

Könnyeimet letörölted,
Lázamat csókkal mérted,
Gyógyír volt a közelséged,
S én újra éltem… érted.

Gabe

Íme újra itt vagyok, s rögtön tovább is rohanok. De mielőtt elmennék, még egy nyomot itthagyok...

HA ELMEGYEK INNEN

Ha elmegyek innen, elviszlek téged.
Elviszem azt a szép emléket,
A csillagok fényét, a Hold ragyogását,
Ott fenn, a hegyen, azt a gyönyörű képet.

Elviszem azt a mohaágyat,
Elviszem majd a hűs sziklákat,
Az őzike léptét, az ős hegyek bércét,
A ködben gomolygó bölcs öreg fákat.

Ha elmegyek innen, elviszem őt is,
A tücsköktől zengő völgyteknőt is,
A lepkék táncát, a denevér röptét,
A harmat illatú lágy szellőt is.

Elviszem majd az alvó méhet,
Az élettel teli madárfészket,
A Föld békéjét, az ég szabadságát,
S ha elmegyek innen, elviszlek téged.

Rég voltam köztetek, de nagyon jó újra itt lenni!

Gabe

Tüdőmet marja a dohány,
A szívem az irdatlan magány,
És csak Neked mondhatom el:
Nincsen élet, mit élni kell.

Kezed nekem a közönyt osztja,
Lelkemet az üresség fosztja,
És csak Neked mondhatom el,
Mit nekem Isten felel.

Szürke az Éden, halott a Város,
Az egész Teremtés kezdettől homályos,
És csak Neked mondhatom el,
Mi bensőmben ég, s mindig tüzel.

És hazug a legnagyobb Hatalom,
Mert nincsen, mit hírdet: az irgalom,
És csak Neked mondhatom el:
Fel csak a Halál emel.

El kéne ölni a zavaró vágyakat,
Messzire űzni a fakó árnyakat,
És csak Neked mondhatom el,
Hiába szeretlek szerelemmel.

S mégis áthat a csalfa remény,
Édes pengéje jeges és kemény,
És csak Neked mondhatom el:
Élnem csak Miattad KELL.

"Kételkedj, vajon a csillagok tüzesek-e ;
Kételkedj, vajon a Nap mozog-e;
Kételkedj, vajon az igazság hazudik-e, csak abban Ne kételkedj, hogy Szeretlek..."

William Shakespeare

, én kaptam még anno szerelmetes páromhölgytől valabeszépis...

H ófekete tél-varázsban
O lvadt elém arcod
R ajta hunyorgó fénye
V égtelen csillagoknak
Á tlépve dermedt némaságát
T avasz született megint
H irdetve csodáját
E ső-remegésnek s a
R ideg kövekben könnyező emlékek
I dézték látomásom
K örbe forogva, mértani
A lakzatokba fonódva...

Köszönöm!
Mégis hatástalan...

Álmaimban rózsaágyon fekszem
s hozzád simulva szorítom kezed,
a pisla fények ragyogássá lesznek
és sírva köszönöm meg Létedet.

Ha ébren vagyok tántorgok az úton,
markomból az idő kipereg,
álmaim a sötétségbe vesznek,
lelkemben a semmi hentereg.

Az álomlétben Te vagy a Valóság,
bőröd balzsamát szívom szüntelen
és hiszem, mi szívemből sarjad
ékes, tiszta, jó és bűntelen.

Ám felriadva minden üres ismét,
csak gondolatimban szikráz kék szemed,
de a semmiben is Te vagy a Valóság,
az úton botorkálva Te adod vértemet.

Ezt a költeményemet már ugyan bevéstem az absztrakt költészet topicba,de ide is beírom,mer nekem annyira tetszik:)

Egy torkosborz vad románca(ki nem hasonlított eléggé Gene Kelly-re)

Mért vagyok ma más?
Tán mert szervezetem fácánkakasa ostoba,víg hormonok áldozata lett...Miként pórázon vezetett mókusok hadát szabadítottam el őket,s megrohamoztak
Miként annak idején a kozákok vasalt frakkban az operaházat(s a nézőkre eperturmixot fröcsköltek előadás helyett...de ez már történelem)
Ledöntöttek lábamról,miként undok nagynénémet a ponty,akire karlegyintve ennyit mondott:elbánok vele...s szegény asszonynak farokúszó okozta fulladás lett a veszte
Szívem légkalapácsként verdes utánad Te legkedvesebb lénye a világnak...
(Félreértettél,te tarajos sül az állatkert fogságában,nem rád gondoltam...bár hosszú évekig éltünk szerelmi viszonyban)
Te pacsirtaképű tündér,kinek szép szeme rejtekében ott ragyog II.János Pál lúdtalpbetétje,Schweizer Isaac rabbi mesüge vadászmenyétje,vagy akár George Washington titkon viselt búvártappancsai...
Te vagy Minden...(bár ez elég hülye név egy tündérnek),amint bárgyú,csőlátású tengerimalacnak a monoton mókuskerék
Légy enyém mindörökké,s oly boldogságba zuhannék,mint az a feletébb intelligens pápaszemes kajmán valahol Ausztráliában,akibe belehasított a felismerés,hogy ő élőlény,nem zöld kanapé...

Ez olyan gyönyörű volt...

Gondolsz-e néha rám?
Mondd! Tudni akarom,
hogy átkoz-e ajkad
magányos hajnalon!?

Érzed-e, hogy valahol
ott kinn egy szív érted él,
hogy minden pillanatban
Téged hív és remél?

Hogy lelkem lávarög -
Tudod-e? - Felelj! -
S azt várja hűsítsd le,
azt, hogy rálehelj?

De néma vagy most is,
tudom, nincs válaszod,
s nem is remélhet választ
ki átkozott.

Mert a szavak is elfogynak egyszer,
És szemem sem mélyedhet szemedbe,
Kezünknek nem lesz több röpke találkája,
És gondolatom hiába száll feléd.
Miként mondom el akkor, hogy szeretlek?
És megöl lassan a csended,
Mi elmémben dobog, szívem szétfeszíti,
Minden szavam csak a semmibe potyog
s az időtlen MIÉRT? örökre emészti.

Kint smaragdban tobzódik a táj,
De ami belül van üszkös és kopár,
És a reménytelenség perzseli fel
a ritka öröm-magoncokat.

És vethetsz bár drágakövet
Nem más, mint holt anyag,
Szépsége a nem-létből fakad
S legfeljebb magányt virágzik.

Közönyöd esője áztatja e földet,
De a halott vidék mégis mohón issza,
Mert VAGY, erről tudósít,
S így a lét újra reményt szül.

Egy érzelem margójára

Csillogó tekintetedben elveszve
inni minden szavadat
ölelkezni Veled múlhatatlan szenvedéllyel
úgy, mintha utószor lehetne
érintésedtől forró, zsibbadt testel
mindjobban hozzád bújva sejteni,
mi az, ami elveszhet
ha bennem
a meg nem tett táplálta bánat,
vagy részedről
a józanító értelem
új erőre kap
Gyötörten, mint túlfeszített húr
édes kíntól terhesen vágyakozva érted
számolni cammogó perceket,
majd szerelemmel habzsolni végre Téged,
s hinni kábán azt, hogy mindíg így lehet
lenne jó.

Pillanatod loptam el.
Most fénykép őrzi a
Tavaszban
Sárga virágok között.
S érzem benne
Vidám szemeid
Lelkembe hatoló
Könnyű ragyogását.

Álom és valóság
Versek, hangok
Izmokba tépő sikolyok
Ébredő éjszakák.

...Most eszembe jut ahogyan
Hajad simítottad hátra
Homlokodból…

Domony 2001

Mert a hiányod is hiányozna,
ha messzire mennél
s én messzire mennék.
Mert veled mindent elveszítenék.

Hát maradok, ha akarod
s félszeg szavakkal díszítem arcodat.
Még sosem láttam ilyennek a holdat.
Sosem éreztem, hogy ragyog.

Életem - mit ér nekem,
ha egyre távolodsz tőlem
és lelkemben sötét űr ragyog?
Mikor vigaszom csupán
a mulandóság örök ígérete.

S porrá omlanak egyszer a piramisok is,
az időben minden csak papírmasé.
Ám lényed az időn túlról nyúl felém
s az fojt meg, mi létet lehelhetne...

Fél OFF.

Kedves Cyrano!

Hülye dolog, de könnyeztem az "OFF"-odon, úgy látszik ez a "hasonló cipő" szorít néhányunkat, így engem is immáron majdnem három éve - s így született az alábbi kis "vers" is - kínban fogant, s még mindig, mindig reménykedem...

Vale! Henoch

Ez egy egyszeri próbálkozás volt, így ne olvassátok túl kritikusan.

Mondd, mit látsz,
Ha zafír szemedet rám veted?
Bolondot, embert,
Barátot, kódorgó szellemet?

Ki terhét, melyet rá róttál,
Hordani képtelen,
Ki már csak mereng
Fán, virágon, égen, Istenen.

Létem széttört
Léted sziklazátonyán,
S válaszom nincs sehol,
Legyen az Tao, Biblia, Korán.

Halotti házam az élet
S Jób keserve vigaszom.
Ő lázadt és forrt,
Én már a lázadást sem tudom.

A pillanat, mit juttatsz
Kincsem, mindenem!
S elmúltával -
Elmúlik életem.