Keresés

Álmaimban rózsaágyon fekszem
s hozzád simulva szorítom kezed,
a pisla fények ragyogássá lesznek
és sírva köszönöm meg Létedet.

Ha ébren vagyok tántorgok az úton,
markomból az idő kipereg,
álmaim a sötétségbe vesznek,
lelkemben a semmi hentereg.

Az álomlétben Te vagy a Valóság,
bőröd balzsamát szívom szüntelen
és hiszem, mi szívemből sarjad
ékes, tiszta, jó és bűntelen.

Ám felriadva minden üres ismét,
csak gondolatimban szikráz kék szemed,
de a semmiben is Te vagy a Valóság,
az úton botorkálva Te adod vértemet.

Egy torkosborz vad románca(ki nem hasonlított eléggé Gene Kelly-re)

Mért vagyok ma más?
Tán mert szervezetem fácánkakasa ostoba,víg hormonok áldozata lett...Miként pórázon vezetett mókusok hadát szabadítottam el őket,s megrohamoztak
Miként annak idején a kozákok vasalt frakkban az operaházat(s a nézőkre eperturmixot fröcsköltek előadás helyett...de ez már történelem)
Ledöntöttek lábamról,miként undok nagynénémet a ponty,akire karlegyintve ennyit mondott:elbánok vele...s szegény asszonynak farokúszó okozta fulladás lett a veszte
Szívem légkalapácsként verdes utánad Te legkedvesebb lénye a világnak...
(Félreértettél,te tarajos sül az állatkert fogságában,nem rád gondoltam...bár hosszú évekig éltünk szerelmi viszonyban)
Te pacsirtaképű tündér,kinek szép szeme rejtekében ott ragyog II.János Pál lúdtalpbetétje,Schweizer Isaac rabbi mesüge vadászmenyétje,vagy akár George Washington titkon viselt búvártappancsai...
Te vagy Minden...(bár ez elég hülye név egy tündérnek),amint bárgyú,csőlátású tengerimalacnak a monoton mókuskerék
Légy enyém mindörökké,s oly boldogságba zuhannék,mint az a feletébb intelligens pápaszemes kajmán valahol Ausztráliában,akibe belehasított a felismerés,hogy ő élőlény,nem zöld kanapé...

Érzed-e, hogy valahol
ott kinn egy szív érted él,
hogy minden pillanatban
Téged hív és remél?

Hogy lelkem lávarög -
Tudod-e? - Felelj! -
S azt várja hűsítsd le,
azt, hogy rálehelj?

De néma vagy most is,
tudom, nincs válaszod,
s nem is remélhet választ
ki átkozott.

És vethetsz bár drágakövet
Nem más, mint holt anyag,
Szépsége a nem-létből fakad
S legfeljebb magányt virágzik.

Közönyöd esője áztatja e földet,
De a halott vidék mégis mohón issza,
Mert VAGY, erről tudósít,
S így a lét újra reményt szül.

Csillogó tekintetedben elveszve
inni minden szavadat
ölelkezni Veled múlhatatlan szenvedéllyel
úgy, mintha utószor lehetne
érintésedtől forró, zsibbadt testel
mindjobban hozzád bújva sejteni,
mi az, ami elveszhet
ha bennem
a meg nem tett táplálta bánat,
vagy részedről
a józanító értelem
új erőre kap
Gyötörten, mint túlfeszített húr
édes kíntól terhesen vágyakozva érted
számolni cammogó perceket,
majd szerelemmel habzsolni végre Téged,
s hinni kábán azt, hogy mindíg így lehet
lenne jó.

...Most eszembe jut ahogyan
Hajad simítottad hátra
Homlokodból…

Mert a hiányod is hiányozna,
ha messzire mennél
s én messzire mennék.
Mert veled mindent elveszítenék.

Hát maradok, ha akarod
s félszeg szavakkal díszítem arcodat.
Még sosem láttam ilyennek a holdat.
Sosem éreztem, hogy ragyog.

S porrá omlanak egyszer a piramisok is,
az időben minden csak papírmasé.
Ám lényed az időn túlról nyúl felém
s az fojt meg, mi létet lehelhetne...

Kedves Cyrano!

Hülye dolog, de könnyeztem az "OFF"-odon, úgy látszik ez a "hasonló cipő" szorít néhányunkat, így engem is immáron majdnem három éve - s így született az alábbi kis "vers" is - kínban fogant, s még mindig, mindig reménykedem...

Vale! Henoch

Mondd, mit látsz,
Ha zafír szemedet rám veted?
Bolondot, embert,
Barátot, kódorgó szellemet?

Ki terhét, melyet rá róttál,
Hordani képtelen,
Ki már csak mereng
Fán, virágon, égen, Istenen.

Létem széttört
Léted sziklazátonyán,
S válaszom nincs sehol,
Legyen az Tao, Biblia, Korán.

Halotti házam az élet
S Jób keserve vigaszom.
Ő lázadt és forrt,
Én már a lázadást sem tudom.

A pillanat, mit juttatsz
Kincsem, mindenem!
S elmúltával -
Elmúlik életem.

Ha Te nem lettél volna...

Most nem jutnál eszembe
S nem idézhetném arcodat
Nem lettek volna rádvágyó órák -
Mikor süket csöndben
Lesték szavaim
Álmodó koboldok.

Nem köszönhetném meg Neked
Hogy a levegőt megérintetted
S hogy én belélegezhettem azt -
Szétárad most bennem
Az időtlenbe
Hullt világ.

S nem láttam volna
Hogy szemedbe nyári fény
Árnyéka ugrik -
Mint mikor köd leszáll
A megőszült
Kövekre a télben.

Nem tudnám most milyen,
Mikor egy fontos szó
Nyelvemen fennakad -
S izzadva, fulladva
Rohannék el
A csendig.

Nem érteném mit jelent
A Vég, ha nem
Mutatod a Kezdetet -
S hogy miért akad
Hűvös éjszakán hegyek
Közé a Hold.

S nem felejteném el
Órám húzni fel
- Mint tegnap éjjel -
Hogy a percek önmaguk
Felejtve hulljanak
A Semmibe.

S nem bódulna most
Ritmussá szívem lüktetése
Csak egyhangú dallamát járná -
Mint két állomás közt
Dalol monoton
A gyorsvonat.

S nem érezném villanását
Fénymarta szemeidnek
Ha koravén hajnalon
Arcodra siklik
Álmodón a tétova
Napsugár

S nem oltaná szomjamat
Volt-idők esőcseppje
Ha megroppan köztünk
A Tér s az Idő
Mert megérzi a napfényt
Arcodon.

S nem fonná életembe
Tétova imádságok
Lenge szálát
Forró esték fürge pókja
Mint mikor az égen a Holnapért
Könyörgött a Ma.

S nem jutnál eszembe
Sok hosszú év után
Mikor emléked majd
Újra megkísért.
Rád gondolnék mégis akkor
Csak kérdve önmagam:
MIÉRT?

Ha Te nem lettél volna...

(egy volt) Szélmalomharcos

ujjaid vibrálnak ujjaimon
félálomban féltelek tovább
túllépek most halkan vágyaimon
és őrzöm csak csendben a csodát

az évekig csepegő idő
mosolyba simult ráncain át
régen fénylett már ennyire
feledett arcod közele

Csak azt ígérd meg
Hogy nem leszünk idegenek

Mikor e dal ránkköszön

Szemedből a fényözön el tudjon borítani
És szebb legyen – mint ebben a dalban - a dallam

Holdfényes éjjel
tengeren ring csónakunk,
csillagos tükrön...

Lélektükrömben
csendesen ringó csónak,
benne álmodunk...

gyv

Az elsüllyedt házak alszanak
Tavasszal mindenhol tenger forog
Mindenhol éles a nap
És bennünk is víz pereg még ébredéskor

Elsüllyedt emberek védtelenségével lépkedünk
Elöntött utcánkon át

Bújnál te is mert jönnek a szavak
Hajnali ölelésünkbe
Változás ömlene
Csillogó szemedbe
Rohanás harap

Mikor fellélegzel fuldokló kedvesem
Álmodból a halak
Ajkad peremén tátonganak
Mintha lyukak
Lennének bőrödön
Haszontalan

Én még ízlelgetem
S olyan furcsa kép
Hogy még maradnék
És tátognám hogy házunk elsüllyedt ház
És menni nem lehet

Szavakat repítek a magasba,
suttogok a végtelenbe...
üzenek szárnyaló galambokkal,
levelem tépett szirmokra írom,
s szétszórom a szélbe.
Lengő sápadt levelekkel
lebegnek érzéseim
fel... fel... feléd...

Emelje szél függőkertedet
Lágy istennője perceimnek

Legyünk benne arcok és szemek
Te tudsz kertet teremteni, én dalokat ismerek

Énekelve és teremtve
Feküdjünk a szélre

Teremtve énekelve
Kapaszkodjunk együtt
Szél játékaiban

Üss hár rajtam Te is egyet
S én is kiegyenesedem...

S Te vagy a bennem
Visszhangzó néma szavak
De egy pillanat kell csak
És én kimondalak....

Eső után
Szemedbe kap a lezuhanó nap
S a fekete szivárvány alatt
Tavak zöld mélyébe dobott kövek
Görnyedő fényét látom remegni válladon...

		Kérlek engedd


		átölellek

		érzem bôröd illatát

		hajad lágyságát

		szíved dobbanását

		 - aztán felébredek


		kívánlak

		vágyom egy mosolyodra

		édes-forró csókodra

		ôrjítô simogatásodra

		 - de Te nem vagy itt


 

kérlek				engedd

maradj velem örökre		hadd maradjak Veled örökre


hisz istennôm vagy		hadd legyek istened

múltam és jövôm			múltad jövôd jelened

pajkos játszótársam		olcsó játékszered

angyali szeretôm		féltve ôrzött ékszered

csillagfény az éjszakámban	éjszakádnak égô holdja

biztos pont az elmúlásban	életednek biztos pontja

hűs gyógyír az égô sebre	fájdalmadnak enyhítôje

tanítóm a szerelemre		szerelmednek éltetôje

légy nekem			hadd legyek


 

	maradj velem	hogy Veled lehessek

	tán örökre	mindörökre


		erre kérlek

		semmi többre