...s néha úgy félek, hogy elfogynak a szavak...
mit teszek majd, ha egyszer csak nem találom?
nem találom a szót, amit épp keresek....
akkor hogy mondom el majd sok-sok álmom?
Kihúztam a lécből egy rozsdás szöget.
Kínba görbülve vált el, üvöltve fogó-szorítást
Beléivódott fa sejtjeitől.
Gyilkos bosszúja kezembe karcolt.
De most, hogy fényesen, tisztán, ragyogva,
Túlélve az inkvizíció kalapácsütéseit
Kiegyenesedve fekszik tenyeremben
Már nem emlékszik a múltra.
Üss hár rajtam Te is egyet
S én is kiegyenesedem...
Te vagy a fájdalom
Te vagy az enyhítő orvosság
Te vagy a veszély
Te vagy a remény
Te vagy az árnyék
Te vagy a fény
Te vagy az öröklét
Te vagy a mozdulat
Te vagy az idegen
Te vagy a barát
Te vagy a munkám
Te vagy az álmom.
S Te vagy a bennem
Visszhangzó néma szavak
De egy pillanat kell csak
És én kimondalak....
hisz istennôm vagy hadd legyek istened
múltam és jövôm múltad jövôd jelened
pajkos játszótársam olcsó játékszered
angyali szeretôm féltve ôrzött ékszered
csillagfény az éjszakámban éjszakádnak égô holdja
biztos pont az elmúlásban életednek biztos pontja
hűs gyógyír az égô sebre fájdalmadnak enyhítôje
tanítóm a szerelemre szerelmednek éltetôje
légy nekem hadd legyek
maradj velem hogy Veled lehessek
tán örökre mindörökre
Hej, kedves Cyrano, azt hiszem ugyanabban a cipőben járunk...van egy lány...:)tegnap alkoholos mámorban leestem a székről, nem tudom, imponáltam -e neki ezzel...:)de a könyököm most is sajog...huhh, ide verset is kéne írnom? ajjaj.
Sajgó könyökkel s még sajgóbb szívvel
Hanyatt fekve a felhőket bámulom,
S nem tudom, mért van az, hogy a tavaszból
Tél lesz, ha lelkünkben meghal a remény...
huhh, ez nem lesz kötelező, az biztos, de így másnaposan meg egyébként is csak ennyire telik...
sziasztok, írjatok még sok szépet ide...
(Bocs, hogy kicsit tovább viszem a próza felé a topicot, egyébként is ritkán írok erre...)
Cyrano!
Vagyunk ezzel így még néhányan (vagyunk, mert én is közéjük tartozom), akiknek szerencsétlenségére sikerül az elérhetetlenbe beleszeretnie.
Fojtogató érzés, mikor beszélne róla az ember valakivel, leginkább talán Vele, de ez, a helyzet jellegéből adódóan esetleg nem lehetséges. Beszélni viszont kell róla, elmondani, megírni valakinek, bárkinek, hátha enyhül tőle az, amit Ő (már) nem enyhíthet, mert hiába lennénk mi az Övé, Ő nem lesz, nem lehet a miénk soha.
Mi csak így élhetjük túl azt, aminek fájdalmáról Ő nem tud, vagy talán nem is akar tudni.
Ezért aztán...
Boldog boldogtalan
Nem tudok, csak érzek,
Jót és gonoszat,
A szerelem is néha
Csak kín, mi fojtogat.
Túl jó volnék ide,
Vagy épp nem eléggé?
Összes sötét bűnöm
Ki mossa fehérré?
Hiszem, de nem tudom,
Hogy helyesen cselekszem,
S nem csak fantom-vágyak
Árnyával verekszem.
Mennék is, meg nem is,
Hozzád én egészen,
Mondani mit érzek,
Bátran és merészen.
Ott vagyok és mégsem,
Mint az árnyék, olyan,
Hozzám szoktál régen,
Már nem veszel komolyan.
Elfogadsz vagy megtűrsz?
Nem szólsz, nem tudhatom.
S szívemből így eltűnsz,
Félek, egy hajnalon.
Pedig volna, hidd el,
A szavamnak súlya,
Csak vértezz fel hittel,
És megpróbálom újra.
(Nincsen bizonyosság
Itt e Földön semmi,
Az élet is hazugság,
El kell innen menni.)
Néhány pohár whiskey után, amikor már nem igazán vagyok magamnál, és már fogalmam sincs, hogy miről szeretnék írni annak, aki bennem él és csak magamhoz szorítani szeretném egyetlen egyszer, hogy érezzem szíve dobbanását, hogy megtaláljam benne mindazt, amire szükségem van, hogy halljam gondolatait a végtelen csöndjében, hogy elábrándozhassak Róla, amikor megérzem a csontjaimba hatoló magányt, igaza van már nem is tudom kinek, (bocs, hogy talán nem idézem pontosan, bár a jelenlegi érzéseimmel és állapotomban nem vagyok képes visszakeresni mindazt, amit írtál és éreztél, de talán majd holnap...) amkor azt írja, hogy: "csak önmagunkat szeretjük Benne.." vagy valami ilyesmi... Szóval:
Mit írhatnék? nem tudom...
Csak érzem, hogy véredben keringek
halálos álmok között.
S most átadtam magam
Az alkohol mámorának,
Mert érzem a forró kínt,
S közben a sötét éj
Fák holt árnyékát dobja
A hold-sütötte hóra...
Sajnálom, igazán nem vagyok most képes kontrollálni a gondolatatimat, de tudnotok kell, akik ezeket a sorokat olvassátok, hogy van egy lány, aki összezavar és felkavar, nem tudok mit tenni ellene, kikészít és látnom kellene Őt minden pillanatban, de nem lehet, talán Ő sem akarja, emlékfoszlányok jutnak csak eszembe, amikor Rá gondolok, de képtelen vagyok nem gondolni Rá, biztosan közrejátszik most az alkoholos állapot, hogy ilyen hosszan írok, de nem tudom egyszerűen abbahagyni, mert valami a lelkem mélyén arra kényszerít, hogy kiírjam magamból a késpengényi sebeket, amiket rajtam ejt egyetlen mondatával, mozdulatával, ahogyan létezik és ...
Azt hiszem, az utóbbi néhány mondatommal teljesen OFF voltam - ne haragudjatok rám ezért...
Bár egy másodpercre értenél - s belépnél
Életembe!
Része lehetnél szobámnak.
Neked adnám a szekrények bársony-hangú sötétjét.
Tiéd lenne 60 Wattos lámpám minden fénye
Ablakaim napfény törte feszketése,
Könyveim összes betűje és szóköze.
Hozzád írnám szerelmes verseim.
Megkapnád székem nyikorgását,
Az ágyam borító puha szövetet,
És a tiszta ablakok előtt a szürke fát.
A padló réseibe szorult fényes szegeket,
A szőnyegek selymes simítását,
A falióra szívdobbanás kattanását,
A falon függő képek vidám színeit,
S a sarokban mélázó régi pókhálót.
S megkapnál engem is.
Fele egészségem, faradt lépteimet,
Szemem villanását, szívem remegését.
Reggeli csókomat, esti ölelésem,
Álmaimat, vágyaimat, lélegzetemet.
Mindazt, ami vagyok, egész életemet.
Szemlehunyásnyi öröklét rebben
időtlen sóhajjal záruló pupillák alatt.
Még érzem ízét a gondtalan pillanatnak
és még emlékszem
ujjaink egymás közelségét tapintó játékára.
Ajkad ajkamat simító selymére.
Évszázadnyi türelmem töredékes jutalmára.
Nem tagadhatod Te sem
a lehunyt szemünk mögött
felvillanó és megálló időt.
